|
TŰZ
A tűz eredete némely csillagász szerint az ősrobbanásig vezethető vissza. Semmiből nem lesz semmi. Léteznie kellett a láthatatlan ősenergiának, amely önmagából megteremtette a táguló vagy pulzáló anyagi világot. Az univerzum a pillanat töredéke alatt, vagyis forradalmi úton jött létre. A robbanás tűzzel jár együtt, a létezés tehát lángok között keletkezett. Olyan történés lehetett ez, mint a mitológiai Főnix madár születése. Valószínűsítik, hogy ezt a lényt a százmillió éve kifejlődött flamingóról alkotta meg az emberi képzelet. A trópusi sós mocsarakban, ahol elsősorban költ, fölforrósodik a levegő, és délibábként rezeg, mintha lángnyelvek csapkodnának fészke körül. Innen bújik ki a tojáshéját levetett fióka. Amikor a mondabeli Főnix megöregszik, magát fölgyújtva elégeti, majd hamvaiból megfiatalodva ismét életre kel. A történetben az univerzum sorsát látjuk, amely összeroskadása, megsemmisülése után hamvaiból robbanással indítja el az újabb világot. Ez a működő természet csodája. Hasonlatos ahhoz, amikor az erdő leég, a növényzet megújul, és a hamu alól új fák nőnek. A tarlótüzet utóbb az ember már szándékosan, maga szítja föl, ezért több kárt okoz, mint hasznot. Kisebb állatok és rovarok ezrei kegyetlen kínhalállal semmisülnek meg benne.
A tűz kultúráktól függően, a négy vagy ennél több őselem között, mint heves természetű erő szerepel. Minden anyagnak része a phlogiston, amely nélkül a tűz nem tudna égni, állította Stahl. Lavoisier viszont úgy tartotta, hogy az égés nem más, mint egyesülés. Ma már ismert, hogy oxigénnel történő heves oxidáció. A legenda szerint Prometheus jól tudta, micsoda érték a tűz. Ezért ezt az isteni kincset az emberek számára az égből lopta el, amiért büntetésként örökké sziklához láncolva, máját sas marcangolja. A tűz nem ember, de "személyiséggel" rendelkező lény. Róla - a legtöbb nép hiedelme szerint - gondoskodni kell: fönntartani és táplálni. Míg ég, néhány falat ételt adnak neki. Elhamvadása után oltalmazó hamuval takarják le.
Az bizonyos, a tűz emberré válásunk egyik fontos segítője volt. Maga is emberszabásúvá vált, és a lángok közül egy női szem tekint ránk, hol hunyorítva, hol tágra nyílva. Szüntelenül figyel, hogy pillantásával mikor égessen meg bennünket. Ezt a "nőt" mégis megerőszakoltuk. Állatőseink féltek tőle, ezért ösztönösen minket is riaszt, de megszoktuk és szolgálatunkba kényszerítettük. Úgy perzsel bennünket, akár a szerelem, és bármelyik formában éget, nincs belőle gyógyulás. Egy lángoló ággal még a legvadabb ragadozót is távol tudjuk tartani. Ezzel biztonságot teremtettünk magunknak az erdőben, a barlangban és a szavannán. A tűz támadó és védekező fegyverünkké vált. A puskapor, és a gyúlékony anyagok fölfedezése, illetve gyártása óta a legtöbb ellenségünket gyilkos eszközeinkkel tűzharcban semmisítjük meg. A robbanómotorokban hajtóerőként működik, amely máig nélkülözhetetlen.
A tűzzel minden élőlényt kínozni lehet. Ezt az élővilág csúcsára jutva nagy hévvel gyakoroljuk. Talán a láng okozza a legnagyobb kínokat, és amikor nyelve pengeként a testbe hasít, a szerencsétlen áldozat még azt is bevallja, amit nem követett el. A megkötözött ember talpa alatt lassú tüzet lehet gyújtani, teste körül emésztő máglyát lobbantani, tüzes fogóval húsát szaggatni, égő karóba húzni, hátára, mellére, combjára gyantát, puskaport, ként szórva meggyújtani, forró szurokba mártva, majd tollba hempergetve - manapság benzinnel leöntve - lángra lobbantani, hogy égő fáklyaként, eszét vesztve és üvöltözve szaladgáljon. Ilyenkor a láng vörös szeme elégedetten kacsint. A tüzesvas-próba vagy, ahogy a középkorban hivatalosan nevezték, a judícium ferri candentis titkolva, de máig föltalálható a kínzások között. A 17. században Lancre francia jogtudós bíró egy nap alatt negyven embert égettetett meg. Ehhez képest "csak" látványos "tűzijáték" volt az 1728-as szegedi boszorkányégetés, ahol egyetlen este 13 máglyát gyújtottak.
A láng megpuhította, füstje tartósította a fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen állati fehérjét. A tűz megkönnyítette és minőségileg fejlesztette a munkát, amely szintén a kiteljesedésünket segítette. Vele fémet nyertünk és alakítottunk, vízálló agyagedényt készítettünk, építményeinkhez téglát égettünk.
A házi tűzhely a családot jelképzete. Még a 18. században, a Károlyiak földesúri törvényszéke előtt is a gazda úgy sorolta föl vagyonát, hogy van háza, földje és "házi tüze", amely alatt a lángokat fönntartó családtagokat értette. A házi tűzhelynek szelleme van, amely az ősanyával azonosítható, a matróna pedig az uterusszal, amelyből valamennyien születtünk. Róheim Géza írta, hogy "[...]»A tűznek nem szabad kialudni«, mert a látható láng csak szimbóluma annak a másik hevületnek, amely az emberben magában ég és amely nélkül a család valóban kihalna."
Nem véletlen, hogy vallás alakult ki, amely a tűzimádókat fogja össze. Ők a lángokat istenként éltetik, a világ urának tartják, akitől az ember függ. A zsidó-keresztény vallás Szent Írása szerint Isten mindig valamilyen energia formájában jelenik meg. Ez lehet maga a láng, mint Mózes előtt az égő csipkebokor, füst, mint az Egyiptomból menekülőket vezető füstoszlop, és a zsinagógákban, templomokban ma is jelen lévő örökmécs, amely a fényt, Isten múlhatatlan világosságát és a neki szánt, fogyhatatlan áldozatunkat tükrözi.
A tűz áttételesen a nap energiáját közvetíti. Ha szénhidrogéneket, kőszenet vagy fát égetünk, benne a nap korábbi energiáját szabadítjuk föl, amelyet az élőlények asszimilációval a tápláléklánc valamelyik szintjén korábban gyűjtöttek magukba. A lángoknak nemcsak hő-, hanem fényenergiájuk is van. A gyönyörű barlangrajzok úgy készülhettek, hogy égő ágak fénye mellett, az elhamvadt fa szenével, földfestékekkel, szerves anyagokkal (vér, nyál) és vízzel vegyítve a kőfalra, illetve a mennyezetre vitték babonás rituáléikat, vadászjeleneteiket. Korábban a világító tornyokban is tűz égett. A villanylámpa szála hőt és fényt termelve izzik. Sötétben a kulcslyukat, az elgurult pénzérmét meggyújtott gyufa, öngyújtó, vagy zseblámpa fénye mellett keressük meg.
A tűz sajátságos energia, amely átalakít, alkot vagy pusztít. Tűz keletkezhet az elektromos feszültség során kicsapó szikrából, vagy gyújtó villám hatására. Az emberben is van tűz, amely nem élő láng, hanem energia formájában ismert. Ez a "biológiai láng" szükséges ahhoz, hogy fönn maradjunk, táplálékunkat elégessük, testünk hőmérsékletét megtarthassuk, sejtjeinket, szöveteinket működtetni tudjuk. A fajfenntartás ősi ösztönét néhány gerinces állatnál tüzelésnek nevezik, amelyet az ember humanizált, és szerelmi vágyként, libidóként ismerjük. Ennek az energiának köszönhetjük azt a belső meleget, majd hevítő tüzet, a szerelem szülte vágyat, amely a végső célt, a nemzést, vele a géncserét létrehozza.
A tűz mindig szomjas. Párja a víz, amely nem ellensége, hanem kiegészítője. A tűz, mint uterusz tehát nedves. Amikor a nő szül, megindul a magzatvíz, majd a toló energiával testhőmérséklete fiziológiai, és nem kóros mértékben emelkedhet. Róheim írta: "[...]a víz és tűz együtt pszichoanalitikus tapasztalat szerint az urethralis inger tipikus szimbóluma[...]" A tűzoltó az egyén és a társadalom számára hasznos munkát végez, megfékezi a romboló lángokat. Ugyanakkor "gyilkos" is, mert tűz-ősanyánkat nem eteti, nem itatja, hamuval sem óvja, hanem elpusztítja.
Az ember a tüzet rombolásra is fölhasználja. A kártékony robbantás, a "csóvavetés", a gyújtogatás magatartásunk egy részét képezi. A piromániás tűzélvezet és a lángokkal való játszadozás között olykor keskeny a határ. Nincs olyan nagy állami ünnep, amelyen ne rendeznénk egy látványos, jó "kis" tűzijátékot. Az bizonyos, hajlamosak vagyunk fát égetni, ha kell eleven állatot vagy embert tűzbe dobni, fölgyújtani.
A holttest elhamvasztása során az európai jellegű kultúrákban a bomló, járványveszélyes kadáver megsemmisítése a fő cél, másodlagos a hamvak kis felületet igénylő, vagy szétszórással történő végleges elhelyezése. Az iszlámot kivéve, a kelet-ázsiai vallási kultuszok esetében viszont a hamvasztással nem a bomló testtől való szabadulást tekintik elsődlegesnek, bár ez sem elhanyagolható. Hitük szerint a tűz nem pusztít, ellenkezőleg: fölszabadít. Lehetővé teszi a lélek kijutását a börtönszerű porhüvelyből, a földi kötöttségektől való megválást. Amikor Indiában halott férjét követve, hűséges felesége a máglyára föllépett és elevenen égett el, borzalmas tűzhalálát a túlvilágon az urával való találkozás, illetve egyesülés reményében vállalta.
A tűz biztosította hőenergia és a lángok lobogásából adódó káprázatos játék égeti ki, színezi meg az ipari kerámiát, a különböző használati és díszedényeket, a művészi tűzzománcot. A kínaiak által föltalált tűzijátékba még a kulturált ember is gyönyörködik.
A babilóniai orvoslásban a nap és a tűz az emberi szervezetben lévő, betegséget okozó rossz szellemek kiűzésére szolgált. Többek között ilyen ráolvasó szövegek maradtak fenn: "Felemelem a magasba a fáklyát; meggyújtom a rossz szellemek képmását és minden rosszat elégetek, ami az embert megszállja[...]" Hagyma levelét egyenként lefosztva, illetve gyapjút tépve és lángok közé szórva, ezt hajtogatták: "Miként ez a hagyma [vagy gyapjú] lehántódik és a tűzben elég, úgy égjen el ez a betegség." Az ember rontásra is fölhasználta a tüzet. Akit el akart veszejteni, annak viaszból kiformálta a mását, vagy hozzá hasonló babát, bábut készített. A viaszfigurát láng fölött elolvasztotta, a babákat tűkkel átszurkálta, majd tűzbe dobta, hogy haragosai úgy semmisüljenek meg, ahogy e képmások.
A tűz és hőenergiája máig fontos szerepet játszik a gyógyításban és az egészség megtartásában. Amikor környezetünkben a külső hőmérséklet olyan mértékben csökken, hogy veszélyezteti testünk hőállandóságát, egészségünk megőrzését, tüzet gyújtunk, és közelébe húzódunk. Korunkban elsősorban melegvizes központi fűtést alkalmazunk, elektromos vagy gázkályhát, valamilyen hőleadó eszközt kapcsolunk be, hogy ne fázzunk.
Kezdetben a nehezen gyógyuló sebeket parázsló ággal, később tüzes vassal kiégették. Szumowski Ulászló professzor, a krakkói egyetem orvostörténésze 1939-ben ezt írta: "A harctéren oldalvást kis kályhák állottak és ezekben izzították a sebek kiégetésére szolgáló égetővasat. [...]a vérzést is tüzes vassal csillapították." A moxa eredeti jelentése égetővas, illetve bőrkiégetésre használt kúp. Ez a pörkölés mongol eredetű gyógymód. A testre jól égő anyagokból, például olajjal átitatott gyapotból kis golyókat, kénből kúpokat helyeznek - nagy természetű emberre egyszerre akár ötvenet is - és ezeket a bőrén elégetik. A kínaiak ezt a természetes gyógymódot is továbbfejlesztették és humanizálták. Ma nem a bőr kiégetése a cél - sőt ez tilos -, hanem a moxában lévő hőenergia átadása. A módszert úgy kell elvégezni, hogy a moxa helyén a bőr átmenetileg élénk vörössé változzon, "kipiruljon", akár a fizikai, vagy lelki hatás következtében az arcunk szokott, de ne maradjanak rajta égési helyek.
Lőfegyvert először állítólag 1346-ban, a Crécy melletti ütközetben használtak. A lőtt sebekbe gyógyulásuk érdekében forró olajt öntöttek, amely kivédte ugyan a fertőzést, de további súlyos szövetnekrózist és iszonyatos fájdalmat okozott. Erre a lipcsei Paré jött rá, és többé nem alkalmazta. A lőtt sebekben kialakuló fertőzést Szent Antal-tűznek nevezték, ahogy azanyarozstól származó gombás eredetű ételmérgezést is.
A mai műtéteknél vérzésgátlóként a kis ereket elégető elektromos koagulátort használnak. A 20. század közepéig nem egy beavatkozási eszközt - Pirquet-lándzsát, szikét, szemhéjkanalat, fém nyelvlapocot, fecskendőt, oltótűt, katétert stb. - még borszesz láng fölött "sterilizáltak", illetve edényben fedő alatt kifőztek, különösen tábori körülmények között.
A szauna szintén ősi gyógymód, amelyhez kultusz társul. Itt kell megjegyeznem, hogy az emberek jelentős részénél máig az a legteljesebb kezelés, amelynek részeként van valamilyen mágikus ráhatás, amely mozgósítja benne a bizalmat a beavatkozó személy és alkalmazott gyógymódja iránt. Ezáltal hitet ad neki, hogy hatékonyan segítenek rajta. A szaunával egyfajta "ördögűzést", ha úgy tetszik, a betegség kikergetését, vagy megelőző intézkedésként a test és lélek fölkészítését végzik az egészség megtartására, illetve befogadására. Ehhez járul hozzá a zárt térségben pattogó tűz, a lángok közvetlen jelenléte, amely e titokzatos elemnek, mint személyiségnek a közreműködését biztosítja. Csak sajnálni lehet, hogy a korszerű szaunázás lemondott erről. Az elektromos szauna-kályhák részben érik el ezt a hatásukat. A hőenergiát viszont mindkét esetben a fölforrósodott kövek veszik át. Itt lép be az újabb őselem, a víz hatékonysága és kölcsönössége, amely csökkenti a tűz szárító hatását, és a keletkező gőzzel együtt fölpuhítja a testet a negatív erők távozásához, kinyitja a légjáratokat a "pozitív energiák" beáramlásához. Így válik az egész ember "uterusszá", amely forró és nedves körülmények között befogad, illetve szül.
A középkori alkímia tüze nemcsak az "aranycsinálást" szolgálta, hanem sok gyógyszer és kozmetikum előállítását is segítette. A hódítani akaró nők karjukat láng fölött húzták át, hogy a nem kívánt fekete szőrzettől fájdalommentes lepörzsöléssel megszabaduljanak. Elhamvasztott fa, illetve arra alkalmas növények kormából zsírral, olajjal keverve testfestéket, bőrtust készíthetünk, amellyel színezni és tetoválni lehet. Tüzes vassal a bőrbe maradandó jeleket égetnek, amelyeket pl. az ó- és középkorban a bűnözők, rabszolgák megkülönböztetésére használtak; az állatoknál a máig használatos billogzás a tulajdonjegyet nevesítette meg. A fertőző betegségek, elsősorban a nagy járványok ellen még a 19. század második felében is boróka égetésével füstöltek.
A természetgyógyászatban ismert a gyertyázás. Jelenleg a legtöbb gyógynövény boltban árulják. Fehér vászoncsíkba olvadt méhviaszt itatnak és fölfelé keskenyedő gyertyaformára föltekerik. Arra a testrészre helyezik, amely beteg, vagy ahonnan az ártalmat a gyertyalánggal ki akarják szívatni. Meggyújtják. Jön a "varázslás", és a test fölött kezükkel a "rossz energiát" a láng felé, a kellemes, aromás mézillatot pedig a páciens orra alá terelik. Amíg e parányi tűz nem talál bajt, állítólag mozdulatlan, a kanóc nyugodtan ég. Midőn az ártalmat szívja ki, sercegve imbolyogni kezd.
Az bizonyos, hogy tűz nélkül még a korszerű ember élete is elképzelhetetlen.
VÍZ
A különböző kultúrák akárhányat soroltak föl a jelképes jellegű, ősi elemek között, a víz mindenütt szerepelt. Kémiai értelemben H2O tapasztalati képlettel rendelkező vegyület, amely szerkezetileg két atom hidrogénből és egy atom oxigénből áll. Bár a hidrogén jól égő, míg az oxigén az égést tápláló gáz, vízként létező összetétele mégis a tüzet oltja. Azon különleges anyagok közé tartozik, amelynek három fizikai megjelenési formája is ismert: a szilárd (jég, hókristály, zúzmara), a folyékony (maga a víz) és a légnemű (gőz, vízpára) formájában. Ráadásul a szilárd halmazállapotból a középső, a folyékony kihagyásával azonnal légneművé válhat. Ez következik be a hó és jég természetes elpárolgásával, amikor olvadás nélkül megy át párává. Az emberiség legnagyobb ivóvíz, illetve édesvíz tartalékai az Antarktiszon jég és hó, a Bajkál-tóban, és a föld alatt lévő víztároló rétegekben, folyékony állapotban találhatók.
A koacervát, majd a földi élet nagy valószínűséggel vízben, az őstengerben jöhetett létre. Az emberi vér sótartalma - 0,9 százalék = a fiziológiás sóoldat aránya szintén ez - általában megfelel az óceánok és tengerek átlagos sókoncentrációjának. (Természetesen mind a vérben, mind a tengerben nemcsak a nátriumkloridot vagy konyhasót, hanem a többit: kálium-, kalcium-, magnézium- és foszforsókat is értjük, a nyomelemekkel együtt.)
Víz nélkül az élet ma is elképzelhetetlen. Még a legszárazabb sivatagokban élő növények, állatok is hozzájutnak annyi nedvességhez, amely az erre fölkészült, módosult szervezetüknek szükséges. A víz párolog. Szervezetünkből és környezetünkből könnyen "elveszhet", ezért lehetőleg folyamatosan pótolni kell. Rendes körülmények között egy felnőtt embernek - igénybevételétől függően - naponta legalább 1,5-2,5 liter folyadékra szüksége van, hogy abból a megfelelő mennyiségű vízhez hozzájusson. Rendkívüli körülmények között, mint pl. túl meleg munkahelyeken (kohászat, fémolvasztás, kovácsolás, ipari méretű sütés, főzés stb. esetében) akár napi 5-8 liter vizet is átáramoltathatunk szervezetünkön, amely nagyon megterheli az egész keringési rendszert, ezért a folyadékveszteséggel járó különféle sók távozását is pótolni kell, hogy a mértéktelen vízfogyasztást csökkenthessük.
Az embernek azért van szüksége erre a sok folyadékra, mert szervezetünk háromnegyed része víz. A csecsemő, a kisgyerek, a fiatal test akkor szép, ha rajta a bőr megfelelő mértékben, ráncok nélkül feszül. Ezt a szövetek, sejtek közötti ozmotikus és a sejteken belüli turgornyomás alakítja ki. Az öregedéskor csökken a bevitt folyadékmennyiség. Az idős ember "elfelejt" inni, gyakran nincs szomjúsági érzése, de a sejtekben fölhalmozódó idegen anyagok is kiszorítják belőle a vizet, ezért a bőr, illetve az alatta lévő kötőszövet gyűrődik, ráncolódik, az életfunkciók csökkennek, és kóros folyamatok indulhatnak el.
Testünk nem egy szerve különösen érzékeny a vízegyensúlyra. Gondoljunk arra, hogy vérünk jelentős része, az emberi agy tömegének több, mint 90 százaléka, vagy a szemgolyó nagymértékben vizet tartalmaz. Bármilyen különös, az agy állapota és használhatósága annál jobb, minél több benne az élettanilag beépült víz. Az idős, demenciában, szellemi leépülésben szenvedő ember agya a tömegéből is veszít, és ez elsősorban vízveszteség. Az agy kezd "kiszáradni", ezért nem úgy gondolkodik, nem úgy vezéreli a szervezetet, ahogy az a fiatal test esetében természetes.
A víz magának az életnek az őseleme. Az emberhez szimbolikusan is szorosan kötődik. Mindkét nemnél ismert. Női jellege van annak a víznek, amely az anyával kapcsolatos, például a magzat természetes fejlődéséhez nélkülözhetetlenmagzatvíznek, a csecsemő táplálására szolgáló, saját testéből fakadó anyatejnek, mint életadó és fönntartó folyadéknak. "Álmos anyjának méhéből forrás fakadt", amely a magyarok további nemzedékeit keltette életre.
Férfi természetű a víz a megtermékenyítő férfimag, az ondófolyadék esetében. A húsvéti kútvízzel, rózsavízzel való öntözés a megtermékenyítés szimbóluma. Ráadásul a lánynak tetsző legénytől kapott kellemesen illatos parfüm erotikus vágyfokozó hatással is bírhat. Nem egy nő ilyenkor más férfi illatosítását nem engedi. Választottja szagjelzését mindaddig nem mossa ki hajából, amíg annak illatát magán érzi.
Víz nélkül nincs urbánus, kultúrált élet sem. A napi mosdáshoz, mosogatáshoz, mosáshoz, környezetünk tisztogatásához, az ipar fönntartásához megfelelő minőségű ivó- és ipari vízre van szükség. Területenként szükséges az esővizek gyűjtése és fölhasználása, máshol a csapadékvíz elvezetése. Mindenütt egyaránt alapvető az ember környezetében keletkezett fertőzött, vagy mérgezett szennyvíz eltávolítása, tisztítása és fölhasználható állapotba visszajuttatása a természetbe, vagy a mindennapi használat körforgalmába.
A víz máig nagyon sok ember megélhetését biztosítja. Halászok, tengeri sót nyerők, hajózók, kereskedők és utazók, mezőgazdasági terméket előállítók, fürdőket fönntartók stb. nélkülözhetetlen eleme a víz. A természetes fölszíni vizek szárazulatokat, szigeteket, földrészeket kötnek össze és választanak el, attól függően, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk. Az bizonyos, hogy a tengereken történt fölfedező hajózások következtében terjedt szét minden lakott kontinensre az emberi faj, és oda-vissza az ott kialakult kultúra, az egyes helyeken lévő ásványi, ipari, mezőgazdasági kincsek, szellemi termékek, illetve élőlények, köztük a kórokozók stb.
A víz az embernek nagy szabadságot biztosít. Az a nép, amelyiknek tengere van, nem is tudja igazán, hogy micsoda kincs birtokosa, csak az, aki ennek hiányát szenvedi. A víz a felüdülést, gyógykezelést, szórakozást, az elmélyülést, kikapcsolódást, feltöltődést biztosítja. A víznek hangja van: csobog, csörgedezik, locsog, zúg, morajlik stb. Megannyi hangulatot teremt. Ugyanakkor ellenségünké is válhat. Iszonyatos erő van benne. Ha zabolátlan, pl. egy folyó esetében, ahogy Petőfi Sándor írta a Tiszáról:
"...Zúgva, bőgve törte át a gátot,
el akarta nyelni a világot."
A tengeren keletkező vihar emeletes ház nagyságúra korbácsolja a hullámokat, és nemcsak a lélekvesztőket, de még a nagy hajókat is veszélybe sodorhatja. A tzunami, a tengeri szökőár - függetlenül attól, hogy tektonikus mozgás, tenger alatti vulkánkitörés, lemezgyűrődés, rétegtörés stb. okozza-e - az emberiség történelmében a legnagyobb katasztrófákat okozza. Az általa keltett hullámok messze kitörnek a szárazra, és településeket képesek elsodorni. A különféle áradások, beleértve Délkelet-Ázsiában a monszun okozta felhőszakadások következtében kilépő folyók pusztítását, minden évben több ezer ember életét veszik el, és természeti, gazdasági károkozásukkal veszélyeztetik a megmaradók életlehetőségeit.
A vizet az ember igyekszik fölhasználni. Akár természetrombolás árán is erőműveket épít, és a vele termelt elektromos áram segítségével a modernkor energiaéhségét csillapítja. A felszíni vizek, források foglalásával, folyók, tavak, esetleg tengerek víztisztításával, illetve átalakításával ivóvizet nyerünk; fúrt, vezetett, hőforrásokból kapott, és ásványvizeinkkel fürdőkultúránkat növeljük. A vízterápia évezredek óta ismert. A vizet és a gyógyvizeket egyaránt fölhasználjuk fürdésre, kúrára és ivásra. Ezekkel a legkülönbféle betegségeket gyógyítjuk, legalábbis a kórtüneteket csökkentjük. Köztük legszörnyűbb, ma már kínzásnak számító vízkúrát még a 19. században is használták, mikor tehetetlen, vagy kényszerzubbonnyal védekezésre képtelenné tett elmebetegeket hideg vízzel öntözték, fürdették, dézsába hűtötték, fejükre lassan csurgatták, csöpögtették. Az utóbbi módszer rabok, bűnözők kínvallatására az ókor óta ismert és máig alkalmazzák.
Koránt sem mindent beszéltem el a vízről, de már ennyiből érzékelhető, hogy kultúrtörténelmünk során misztikus és jelképes értékei is kialakultak. Itt van mindjárt az életvize, amelyből az élet fakad, akár a holtakat is újra éleszti, és forrása többnyire a mitologikus életfa tövénél ered. A vizet gyakran az ég küldi csapadék formájában, és ha ez elmarad, mindig azesőisten haragszik, akit ki kell engesztelni. Ezért az "égi víz" rituális jellegű is. A sámánok különösen értettek a vihar oszlatásához és aszály idején a felhők megcsapolásához. A belső-ázsiai mongolföldön élő kazak sámán így könyörgött esőért:
"Ég, adj nekünk szent vizet
és küldd le hozzánk a földre."
Vihart, árvizet hárító énekét idézve:
"Amikor jégeső s kegyetlen orkán jő,
megállítom én azt, merthogy sámán vagyok.
Amikor vihar dúl s pusztító árvíz jő,
Eltérítem útját szent varázskövemmel."
A katolikus templomokban nagyszombaton, a föltámadási misén a vizet megszentelik. Ezzel vetnek keresztet, mossák meg a beteg ember fájó tagjait, főleg a szemét, fülét. A néphit alkalmazója, illetve a gyakorlatias ember orvosságnak és bajelhárítónak egyaránt használja. Mózes intésére az Egyiptomból menekülő zsidóság előtt a Sástenger megnyílt, "kétfelől a víz falként meredt föl", hogy száraz lábbal átkelhessenek rajta. Népének a sziklából is vizet fakasztott. (Meg is járta, hiszen türelmetlenségből és bizalmatlanságból a vesszővel kétszer rácsapott a kőre, hogy belőle a víz biztosan csörgedezni kezdjen. Isten megharagudott rá, mert ebben az esetben nem akart neki hinni, és ezért arra kárhoztatta, hogy népét negyven éven keresztül a pusztában vezethette - hosszadalmas bolyongás, egyfajta büntetés volt ez viszonylag kis földrajzi területen -, de a nekik ajándékozott földre, Kánaánba nem léphetett be, előbb meghalt.)
A víz rituális tulajdonsága, hogy megtisztít. A keresztvíz lemossa rólunk az ősbűnt, és lelki újjászületésünk biztosítja. Pilátus megmosta kezét, hogy ne legyen felelős Krisztus haláláért. Bűnbánó Magdolna azért mosta meg Jézus lábát, hogy megszabaduljon addigi bűneitől és kinyilatkoztassa bűnbánatát, jóra térését. A Megváltó az utolsó vacsora alkalmából a tanítványai lábát mosta meg, hirdetve az alázatot és az értük hozott, illetve hozandó áldozatot. Karácsony éjszakáján egyes vidékeken a lányok a falu kútjából hozott vízzel mosdottak meg, hogy megtisztulva és megszépülve várják a kis Jézus születését.
A holtak sem ússzák meg szárazon. Attól függően, hogy milyen vízkészlet mellett éltek, haláluk után megmosdatják vagy lefürdetik őket. Ezután át kell úszniuk; bárkán, csónakon, hídon átkelniük egy folyón, tavon, tengerszoroson. Egyes népeknél, ahol tenger, óceán van, az elhalt lelke a szomszédos szigetre megy és ott él tovább. Mivel Hódmezővásárhelyen egykor nagy tavak (Hód-tó, Csúcs-tó, Hattyas-tó, Királyszék-tó stb.) voltak, a 19. század végi arzénes gyilkossági pörökben az egyik szereplő azt vallotta, hogy anyját átküldte "túl a tavon", vagyis elismerte, hogy halálát okozta.
Szintén a vízzel szoros kapcsolatban lévő kultúrákban gyakori, hogy halottaikat vízbe temetik. Ennek az a szerepe is van, hogy a víz élő, lemossa a testről a halált, és új életet ad neki "odaát". A halottnak vízbe rejtése magzat- és csecsemőgyilkosságok esetében is széles körben elterjedt jelenség volt. A Csongrád vármegyében tárgyalt, feudalizmus kori gyilkossági büntetőperek között - levéltári kutatásaim szerint - nem egy anya akadt, aki megszült gyermekét tóba, folyóba dobta. Maga a víz nemcsak életadásra, életmentésre, tűzoltásra használható föl, hanem emberölésre is.
Az ókor óta több korszakban és kultúrában a kínzás és kivégzés egyik ismert, törvényes módja volt a vízpróba, illetve a vízbefojtás, különösen a boszorkányság, és egyéb, "főben járó bűn" elkövetése estén. Ebben a korban volt olyan anya, aki életképes gyermekét dézsa vízbe szülte bele, és csak azután igyekezett elrejteni, amikor meggyőződött róla, hogy gyermeke megfulladt. Máig ezt az eljárást gyakorolják kis állatok (nem kívánt macska-, kutyaszaporulat) esetében, amikor egy vödör vízbe fullasztják, majd eltemetik őket. A "vörös khmerek" fegyverük lőszerével takarékoskodva, úgy öltek meg ezreket, hogy fejüket egy vödör vízbe nyomták.
A holt emberből, akár elégetik, akár elássák, vagy bármilyen úton eltávolítják, a fölbomlás, illetve mumifikálódás során elsősorban víz távozik, ezt követi szervetlen anyaggá való teljes átalakulása.
A víz a "feledés folyójában" megfürödve karnálja, többszöri újjászületés során reinkarnálja a holtakat. A víz mindenütt ott van, ahol élet és halál keletkezik vagy elválasztódik.
|
