Artner: Az utolsó fél év maga volt a rémálom a Haladásnál

Artner Tamás profi gondolkodású, jó edzőnek tartja magát (Fotó: NS-archív)

– Mi lesz a Haladással?
– Ha a télen nem erősítik meg a keretet, baj lesz, nagy baj – mondta Artner Tamás, akit néhány napja menesztettek a szombathelyi kispadról. – Nekem azt mondták a bajnoki rajt előtt, ne aggódjak, mert lesz nálunk két-három rosszabb csapat. Úgy tűnik, hiú ábránd volt. Kell az erősítés, különben jövőre másodosztályú együttese lesz Szombathelynek, és az tragédia.

– Várható volt a mélyrepülés?
– Sajnos igen. Nagyjából három évet töltöttem a Haladás kispadján, ebből két és fél esztendő szenzációs volt. Olyan időszaka ez az életemnek, amelyet sosem felejtek, s amelyre talán joggal lehetek büszke. A hatodik hely, amelyet elértünk, a körülményekhez képest óriási bravúr volt. Aztán az utolsó fél év már maga lett a rémálom. Amit addig felépítettünk, az nyáron gyakorlatilag szétesett.

– A pénztelenség olykor gátat szab az álmodozásnak, a vágyak beteljesülésének.
– Szépen mondta. A pénztelenség valóban nagy úr, ezt mi ott, a Haladásnál a saját bőrünkön érezhettük. Tudtuk, hogy szétszedik a csapatot, elviszik a meghatározó játékosainkat, mert képtelenek leszünk megtartani őket. Ennek ellenére azt mondom, néhány futballistám többet, sokkal többet érdemelt volna a klubtól.

– Kikre gondol?
– Például Tóth Péterre és Nagy Gáborra.

– Úgy érzi, önt például kellően megbecsülték?
– Nekem szívügyem volt a Haladás, de ezt felesleges is mondanom, úgyis tisztában van vele mindenki. Tudja, az a baj, Magyarországon már nincs kellő tekintélyük az edzőknek. Sem nekem, sem a kollégáimnak. Tizenöt-húsz éve még más volt a helyzet.

– Gyanítom, számított rá, hogy kirúgják.
– Ahogy mondani szokták, benne volt a levegőben. Életemben először rúgtak ki, és ilyenkor illik idézni nagy elődöket, akik azt mondták: az nem is igazi edző, akit néhányszor nem penderítenek ki a szerződése lejárta előtt.

– Azt nyilatkozta, a legjobb edzők közé sorolja magát...
– Nem így fogalmaztam. Azt viszont állítom, hogy megtanultam a szakmát. És nem könyvből, hanem a pályán. Végigjártam a ranglétrát, ma sem szégyellem, ha gyerekekkel kell foglalkoznom, mint ahogy a Haladás VSE utánpótlásában most is aktívan dolgozom. Úgy gondolom, letettem valamit az asztalra, bizonyítottam, hogy szakmailag és pedagógiailag felzárkóztam a hazai elithez. S nem félek kimondani, profi gondolkodású, jó edzőnek gondolom magam.

– A kirúgásába belejátszott az is, hogy nem volt felhőtlen a viszonya például Illés Bélával?
– Ez hülyeség. Bélával voltak elvi vitáink, de ez csak az utánpótlás-nevelésre vonatkozott. Sem Illés, sem más nem szólt, nem szólhatott bele a munkámba. Hagytak dolgozni, ezzel nem volt gond.

– Ott lesz a lelátón a Haladás hátralévő meccsein?
– Ha időm engedi, természetesen ott leszek, és szurkolok, hogy a csapat legalább öt-hat pontot szerezzen a hátralévő fordulókban, különben elkezdhetünk barátkozni a másodosztály gondolatával. Nem mindegy, hogy egy klub az NB I-ben szerepel és többmilliós tévés pénzt kap, vagy a második vonalba zuhan, s jóval kevesebb összeggel számolhat.

– Most hogyan és merre tovább?
– Ahogy az imént is mondtam, a Haladás VSE utánpótlásában van munkám. Természetesen szeretnék újra az NB I-ben dolgozni, de én nem árulom magam. Eddig sem volt senki, aki tolta a szekeremet, segítette a karrieremet. Amit elértem, magamnak, a szorgalmamnak, s talán a tehetségemnek köszönhetem. Tudom, hogy lesz majd, aki újra lehetőséget kínál a bizonyításra. Egy edző akkor bukik meg, ha hiteltelenné válik a játékosok és a közvélemény előtt. Szerencsére velem ez nem történt meg, s így nyugodt lelkiismerettel nézhetek a jövőbe.