WASS ALBERT
Kicsi Anna sírkeresztje
Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.
A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy
ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott.
Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a
község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendők
óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince.
És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista
kovácsot és Weiss urat, a zsidót.
Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott
volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen
csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem
tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szépeszit és
kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen
belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen
vadásztak akkoriban erre a két féle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták
magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a
zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat,
meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak
éppen a lelkükre kötötték,hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék
bé szalmával a pinceablakot.
Amit tettek,legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel
megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen
Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja
volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem
tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut,
de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem
volt családja, de ott meg a szomszédok vallották be, hogy bizony nem
tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt
ott többé.
A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig
ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden
második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az
embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora
pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek
az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás alkat fityegett s annak a
lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing
alatt.
A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az
alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt
az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen,
aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába,
míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit,
melyek a düledező falak alját ellepték.
Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval
a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig
is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta
Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut,
meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun,
összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a
csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is
néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két
szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a
falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában,
soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet
hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu
árvája?
Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska
gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá.
Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak
benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt
ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken,
besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles
gyomok között - elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta
a pinceajtó lakatják.
- Adjon Isten jó reggelt - mondotta szelíden, amikor beadta nekik
az aznapi batyut.
Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre,
majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak
dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon,
Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót
és visszament a bárányaihoz.
Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett,
s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt,
megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett
mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon megkérte
kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben
telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen
tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz
valakinek.
Nem is történt semmi hiba.
Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok!
Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az
izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál
vannak már.
Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott
a faluban.
- Felszabadultunk! - örvendett meg a két ember a pincében s erősen a
lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk
megfeledkezzék.
Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon
tartották a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett
már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött
lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a
bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska
gabonáshoz.
- Jöszte a kulccsal! - kiáltották oda már messziről kicsi Annának.
Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.
- Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek
meg minket.
Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora.
Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen,
hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát
is megölelgette a végin a kovács.
- Ne félj, kislány - mondotta neki könyeben úszó szemekkel -, mától
fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult
kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként háláják meg a világ
felszabadult proletárjai a jócselekedetet!
Aztán mentek negy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.
Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre,
délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek
behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is
hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok
bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk,
mit kell ünnepelni.
Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az
udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-
képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a
házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu
jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak
a falu kommunistája után.
De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három
muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott
nekik.
- Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin,
kommuniszt!
- Dobre, dobre - bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.
- Ponciusát ennek a világnak - mérgelődött a kovács - nem tudok
beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!
Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor
ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott
vissza nekik:
- Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak
bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!
Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu.
Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve.
Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák
vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.
Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került,
míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte
egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró
leányt.
- Hő? - mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.
- Elvtárs! - kiáltotta képéből kikelve Bihora. - Hogy tűrheti,
amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én...
A parancsnok odaintette a tolmácsot. Az rámordult Bihorára.
- Mi bajod van?
- Elvtárs! - fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre
talált valakit, aki megérti a szavát - én mint igaz kommunista magyar
kérem magukat...
- Te kommunista vagy? - nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul
beszélő pisztolyos ember.
- Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek
itt megvédtek, elrejtettek...!
- Mit tettél a kommunizmusért? - szakította félbe türelmetlenül
a pisztolyos.
A kovács megzavarodott.
- Hogy...?
- Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert
öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?
- Én - húzta ki magát Bihora sértődötten - hallja-e, én nem vagyok se
gyilkos, se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok!
Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De
ami itt folyik az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak! Az!
- Mars ki! - üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok
asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora
fején. - Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre,
hogy mit csinálunk! Mars ki!
Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon
támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem
az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt
leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy
ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a
maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő
jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok!
Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe
futott. Egy öregasszony.
- Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem,
kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem,
jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!
Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna. Megrázkódott ettől. Pillanat
alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak
ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem!
Ha ez megtörténik, vége a világnak!
Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis
udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan
a rémség elűzte a gazdát.
Minden, csak ez nem! Fölkapot a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott
az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal
tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.
- Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele!
Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták.
Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az
udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán.
Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon
az éjszakán.
Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak
egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról
a felszabaduláson.
Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a
komisszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt
temettek még azon a napon.
Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy,
átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött,
vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak egyenesen
a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen
fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete
betűkkel:
"Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság"
Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán
hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba.
Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.
- Mi az ott? - ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával
a keresztre.
- Kereszt - felelte Bihora keményen.
- S neked meghalt a szabadság?
Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.
- Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él!
Már csattogot is a korbács Bihorán. Aztán elvitték.
Félév múltával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor
már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár
ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a
halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.
Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen
a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol
a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között
és meglátta a kovácsot.
- Mit csinál itt, jóember?
- Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.
Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:
- Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.
Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú
megvénült embert, aztán sóhajtott.
- Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.
Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.
- Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd
a kereszt!
- De akkor már csak annyit kell ráírjak - tette hozzá lassan - hogy
itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.
p.s.:
| Wass Albert: Így lett belõlem antiszemita |
 |
 |
 |
      
Erdélyben nõttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bõven. Már diákkoromban elkezdtem írni. Verseim és elbeszéléseim megjelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári Ellenzékben, és így bejáratos voltam a szerkesztõségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyady Sándorral és Ligeti Ernõvel, kik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentõsége volt, mert elsõsorban mind erdélyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: "Nem gürcölök én itt tovább, hanem kimegyek Amerikába, és ott leszek újságíró."
Még aznap délután átment a New York nevezetû kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülõjegy a Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Timesnál.
Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyarellenes hangulat egyre sûrûbb magyarveréseket eredményezett, ezekrõl azonban nem tettek említést sem a rádió, sem az idegen nyelvû újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniök elõle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket~ ahogy lehetett. Behívtak katonának s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.
Engem Bajorföldre sodort a vihar, ott nyomorogtam nehány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliõr. Közben megírtam nehány könyvet is. Ebben az idõben jelent meg egy aprócska elbeszélésem, Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: "Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!"
Így lett belõlem elõször antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobámban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: "Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy megmentjük magát. Egy javaslattal jöttem."
A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt õk kívánják, és "õk" bestsellert csinálnak belõle, a Readers Digest is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy "miképpen kívánják", nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: "Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!"
Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem, hogy igazat mondott. Amikor elsõ kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, nehány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlõdött, megalapítottam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, erdélyi mintára, és késõbb a Danubian Press nevezetû kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettõ megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a Transylvanian Quarterly, Hungarian Quarterlyés The Central European Forum nevezetû folyóiratokat.
Az antiszemita jelzõ nagy erõ itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.
De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, ki szégyenszemre eladja magát.
|
|
