Vitányi Vilmos, a Magyar Ujság és az Uj Világ belső munkatársa, egy napon, dél felé, kábultan és kissé szédülve ébredt fel álmából. Mint az ideges emberek többnyire, ő is mindig reggel volt a legfáradtabb. Estig rendesen felvillanyozódott; de reggel, mikor először konstatálta a szobájába beszüremkedő fényt, s először hallotta meg a kocsik zörgését az uccáról, rettenetesen erőt vett rajta az élet hiábavalóságának és céltalanságának érzése. Most új napot kezdeni? Miért? Ez is csak olyan lesz, mint a többi volt. Ugyanazok közt az emberek közt (akiket már régen kiolvasott), ugyanazon pózokban, a pénzhajhászás ugyanazon szégyenteljes robotjában… Az az egy bizonyos, hogy ma sem lesz ideje, sem kedve, belefogni abba, amit talán csinálnia kellene, amiért talán élnie érdemes. Ó ha meg tudna még élni szerényen, nyugodt munkával, egy nyugodt jövedelemből, lemondani a nagy Életről, a Pipere és Luxus ezer igényeiről, a híres, kényes vacsorákról a Bristolban, lemondani a Nőről, aki kiszívja az embert, idejét, pénzét, erejét és otthagyja akarat nélkül, képtelenül a munkára, lelkesedésre, bármi másért, ami nem ő…

Vitányi a feleségére gondolt, a gyönyörű színésznőre, akitől válófélben volt… Aztán egy fiatal svájci cukrászleányra gondolt, akit ajándékaival ő szédített meg először s akivel majdnem a liliomtiprás gyönyörűségeit élvezte.

Mert mennél öregebb lett, annál jobban meggyőződött róla, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a naivság és ártatlanság – de csak annak számára, aki letöri, akinek kinyílik. Ez még az ő vérét is fel tudta pezsgetni; ez el tudta feledtetni vele a hiúságának azt a nagy sérelmét, ami a felesége elutazásával érte félév előtt. (Mert a felesége elutazott tőle, egy katonatiszttel, levelet hagyva hátra, melyben megállapodásuk szerint, őszintén megírta, hogy már nem szereti. Akkor küldette ki magát a lapjával Svájcba, egy kis pihenésre, mert szükségét érezte a távollétnek és csak tegnapelőtt érkezett megint vissza Pestre.)

Az ablaktábla hasadékain erős fénykések vágtak be, Vitányi megnézte az óráját: délre járt. Fel kellene kelni… be kellene csengetni a szobalányt… de ez mindennap új, erős küzdelembe került. A legjobb volna beteget mondani, így heverni egész nap, tétlenül, az ágyban… Aztán megrázta magát. Az ágyneműi izzadtak voltak, a lepedője meggyüremlett. Szájában felrémlett az esteli Medoc fanyar íze…

…

– Nyissa ki a spalétát – mondta a szobalánynak.

A fény beömlött; s éppen egy bútorszállító döcögött az uccán, annak a piszkos zaja; majd egy autó szirénája.

– Mégis csak jobb volt a budai lakás – gondolta Vitányi, mint igazi pesszimista, akinek mindig az a rosszabb, amiben éppen benne van. A budai lakását elhagyta, mert lustasága, a kényelem és közelség szeretete, hatalmasabb volt ízlésénél és snobizmusánál, mely pedig a régies és biedermayer felé vonzotta.

A fürdőszoba toilette-asztalán ki voltak rakva a piperecikkei, illatszerek, kézápoló, beretválkozó, hajgondozó szerszámok, a legdrágább és a legmodernebb. Illatos szájvízzel öblítette ki száját, jó, lankatag langyosságú fürdőt moderált, a fürdőben ülve olvasta el az ujságjait. Az ujságban csak a pletyka érdekelte; kedvetlenül nézte valamely folyóiratban egy felkapott költő újabb művét, arra gondolt, hogy ha a pénzszerzés, az ujságírás el nem vonja, ő lenne tán ma az, aki ez a költő lett, sokkal kevesebb intelligenciával, de frissebb erővel: a magyar irodalom modernségének, megnyugatiasodásának úttörője…

Fáradtan dobta földre egymás után a vízcsöppes és rosszul fölvágott füzeteket, amilyen sok összegyűlt címén hosszú távolléte alatt. A léhához túlságosan is intelligens volt, a komoly fáradságot kívánt tőle és úntatta… Felvette pyjamáját, reggeli köntösét. Az ebédlőben várta már a tea, vaj, méz, dzsem: így kívánta, mert külföldön így szokás a hotelekben. Az ebédlő a feleségére emlékeztette őt; mintha valami itt maradt volna az asszony szelleméből. Vitányi néhány mondain malíciájú aforizmát fogalmazott magában a nőkről és leveleit kezdte bontogatni.

Ezek is jócskán fölszaporodtak, mert ezeket sem küldette maga után. (Akitől neki fontos levelet várhatott, az úgyis tudta mind a svájci címét). Sok volt a női írás az itt késett levelek közt, autogramm-kérő levelek, meghívások, költőnők s bámulók levelei, melyek gyakran félig-meddig szerelmi ajánlkozások is voltak. Vitányinak ezek a levelek különös elégedettséget okoztak; kis termetére gondolt, görbe lábaira, erősen keleties típusú arcára (amit éppen az imént szemlélt a tükörben). Mindezek dacára ő ma világfi, életművész, nőhódító, arbiter elegantiarum. Ha szegény öregapja, aki még kaftános zsidó volt, megálmodta volna ezt a péntekesti gyertyafénynél!

Aztán egy vastag levél akadt a kezébe, amelyben valaki – valami fiatalember – megjegyzéseket írt valamely cikkére. Vitányi fanyarul mosolygott; már nem is emlékezett a véleményre, melyet az illető cikkben kifejtett. Mindazáltal érdeklődve olvasta el a levelet, mint minden sort, ami reá vonatkozott. Most úgy találta, hogy a fiatalembernek igaza van.

– De ebből is látszik, mennyire nem fontos az igazság – gondolta magában. – Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.

Elolvasta a cikkéből kikapott mondatokat s maga is csodálkozott: véleménye lehetett ez valaha? De hát mi is az a vélemény? Önmagunk korlátozása. Vitányi két lapja közül a Magyar Ujság konzervatív volt, az Uj Világ pedig radikális. Vitányi megszokta már, hogy mindenről két véleménye legyen és lassanként maga sem tudta, melyik az igazi.

Tovább egy könyvet talált a postájában, egy regényt, a szerző dedikációjával. Vitányi a könyvére gondolt, az igazi könyvre, melyet mindig szeretett volna megírni s melyet immár nem fog megírni soha. Az ő könyvei csak hírlapi cikkeknek, tárcáknak és aforizmáknak gyüjteményei voltak s bár így is nagyra tartotta őket, maga volt legjobban meggyőződve mulandóságukról. Az Idő gyermekei voltak és az Idő megeszi gyermekeit.

Azután megint levelek jöttek, kivágott ujságmellékletekkel: barátok vagy ismeretlen jóakarók figyelmeztették Vitányit cikkekre, melyek róla szóltak és támadásokra. Vitányinak hízelegtek ezek; a támadásokat is szívesen látta; csak emlegessék, csak valaki legyen. Az egyik cikket különösen belső megelégedéssel olvasta. Egy zsidó felekezeti lap támadta, valami zsidóságot sértő kifejezésért, amelyet egyik írásában használt. Vitányinak mindig örömet okozott, ha antiszemitának nevezték, szívesen forgott keresztény társaságban és szidta a zsidókat, újabb műveiben a katolikus világnézettel is kacérkodott. Ki is tért a katolikus hitre.

Megint egy vastag levél akadt a kezébe; egy ifjú költő versek kéziratát küldte. Futólagos pillantást vetett a versekre. Elve az volt, hogy minden fiatalt megdícsért, de senkit sem segített az érvényesülésben. Izlése tulajdonképpen éppoly kevéssé volt már, mint véleménye; csak erős erotika, vagy nagyon furcsálkodó újdonság tudta őt kiragadni fásultságából. A külföldieket is tisztán snobizmusának és a divatnak szempontjai szerint ítélte meg. Nem mintha nem lett volna veleszületett nagy érzéke az irodalom iránt; de közönye és fáradtsága visszariadt a mélyebb értékekbe való behatolástól. Azután: a fiatalok úgyis kiöklözik maguknak az érvényesülést; ez egy kegyetlen küzdelem a két nemzedék közt; éppen ő legyen a balek, aki segíti ellenfeleit? Dícsérni őket, hízelegni nekik: azt igen! Mert veszedelmesek. De csak nem nyitogatni a kapukat! Nem elég előny nekik maga a fiatalság, az isteni? Nem minden ez?

Ez minden, ez minden! Vitányi most érezte ezt igazán először. Eddig maga is fiatal volt (bár ötvenen túl már), nem a legifjabb irodalmi csoporthoz tartozott-e mindig? Nem volt-e forradalmár? Nem öltözött-e, úgy, mint egy húszesztendős uracs? De mióta a felesége elhagyta, érezte, hogy mindez hiába. Semmi sem pótolja a valódi, a testi ifjúságot – a testben van az ihlet, az erő… És mióta a feleségének még viruló fiatalsága eltűnt a szeméből, azt vette észre, hogy szinte beteges érdeklődést érez a fiatalság iránt – mindkét nembeli fiatalság iránt. Megfigyelte a fiatalok mozdulatait, szavait, naivságát; és gyönyörködött benne. Bizonyosan nemi okai vannak ennek is: minden érzelemnek, minden vonzalomnak nemi okai vannak. Az öregkor kezdete ez, igen, a liliomtiprás vágya, kezdődő homoszexualitás talán… Vagy egyszerűen csak a családtalan embernek érzése, valami állandóan elvetélt apai érzés? De hiszen a családi, az apai érzéseknek is nemi alapjuk van: ez az Oedipus-komplexum. Apa és fiú szerelmesek és vágytársak egyszerre… Minden titkos és bűnösnek sejtett érdeklődése az ifjúság iránt, talán egy ilyen, freudi, gyermek utáni vágy.

Elgondolta, mi lenne, hogyha fia volna. Nem táplált ideálokat a családi életről, családi szeretetről; jól tudta, hogy folytonos veszekedésben, mardosásban, idegeskedésben telne az életük; de hát a Nővel is így telik, úgy-e? És azért mégis a Nő a legnagyszerűbb, a leginkább életetbetöltő dolog a világon. Talán ami a fiataloknak a Nő, az az öregeknek a Gyermek; nem azért, mert jobbak, hanem mert romlottabbak az öregek; nekik már ez az inger kell, minden nevelés, tanítás voltaképpen nem defloreálás-e? Aki a tudatlanságot veszi el, az félig-meddig az ártatlanságot veszi el; s ebben áll a nevelő élvezete.

Talán ezt az élvezetet kéne megpróbálni még? Úgy sincs más, amiért élni érdemes, mint az élvezet.

Az utolsó szalmaszál…

 

Ekkor Vitányi odament íróasztalához, kihúzta annak egy kis fiókját és a tartalmát kiöntötte a modernül-régi biedermayer-bureau posztójára. Levelek voltak és levélkék a mult esztendőből; mindent, amit el nem hányt, ide gyömöszölt be; életének egy darabja kevergett itt, mint szemét. Legtöbbje át volt írva kék ceruzával: amiket már megválaszolt; ő azonban egy olyat keresett elő, mely jelzés és válasz nélkül maradt. Egy olyan kimondottan és régiesen »női« levélpapírost, amilyent ma már csak vidéken szokás ajándékba adni, hosszú, finom, intelligens női betűkkel, melyek a kéz gyengeségét s a vezető agy erejét egyformán elárulták. Sietek megmondani, hogy a levelet Vágner Lina írta (a levélpapirost a nagy fia vette neki ajándékba, az instruktoroskodásán keresett pénzéből, mint a kanárit).

A levél így szólott:

 

 

Vitányi újra elolvasta a levelet és gondolkozott rajta. Hátha mégsem egyszerű zsarolás? Az idő körülbelül megfelel… Meg kellene tudni, hogy mi lett a szegény Linával? Igazán nem járja, hogy eddig sem érdeklődött. Emlékezett Linára; jó és okos lány volt… Nem közönyösségből nem válaszolt neki, hanem – tudja Isten – lustaságból – kábultságból – akkor nem tudott másra gondolni, mint a feleségére… Nem mintha elhatározta volna, hogy nem felel – hanem nem tudta elhatározni, hogy felel…

De most…

Milyen különös, új érzés lenne valóban, ha neki fia volna…

 

Egynéhány nap mulva már egy elsőosztályú gyorsvonati kocsin érte Vitányit a dél. Felcsapta elegáns útisapkáját, egy pillantást vetett bőröndjére s a kis bőrtáskára, melyben úti borotválkozó- és piperekészlete volt s átment az étkezőkocsiba. A legjobb bort rendelte az ebédhez és nézte a földeket, falvakat, melyek az ablak mellett elsuhantak. Milyen idegen világ! Úgy alszik itt az élet, mint valami óriás anyaméhben, halkan készíti ki és adja ki magából az emberanyagot s talán csak a fővárosba érkezés az igazi megszületés…

Alig végezte be a feketekávéját, mikor át kellett szállni a sóti vicinálisra. Alkonyodott. A vicinális tetején súlyos léptek kopogtak, az olajmécses kupakja fölcsapódott, piszkos, pislogó láng szállott az üvegfészekbe. A tájra, mintha ködfüggönyök ereszkedtek volna. Vitányi kényszerült félretenni az ujságjait, mert az olajmécs világánál lehetetlen volt az olvasás. Künn enyhe dombok húzódtak, aztán megint síkság, nádat égettek valahol, olyan volt a táj, halványpiros füstben, mint egy mozitűzvész. Vitányinak valóban élményei voltak, úgy érezte, hogy ez az utazás összefügg életével, hogy mozog, hogy az ismeretlenbe megy: amit már nem érzett, ördög tudja, mikor. Leverte finom szivarja hamuját a kocsiablakra erősített hamutartóba. Más útjain az ismert nagy hotelek várták, bejárta már az egész Európát; hiába mozdult akármerre, semmi lényeges nem történt, az élete nem jutott előbbre soha… Egy zugocskája volt a nagy világnak, amely még új benyomásokat tudott neki adni: a hazája.

Lina halálát tudta már (értesíttette magát a sóti hatósággal); azt is megtudta, néhány kérdés után, – mert Sóton ugyan ismert mindenki mindenkit, – hogy a fiú egy cisztercita tanár gondjai alatt áll, akiről azt hiszik, hogy az apja. Azt is hallotta, hogy milyen derék fiú, a gimnázium büszkesége; még azt is, hogy Pistának hívják, amin Vitányi jóindulatú malíciával nevetett magában.

– Azt írta, hogy Vilmos. Bizonyára ennyire igaz a levelének a többi része is. Ki hiszi el, hogy akkor ennyi ideig nem adott volna életjelt? Annyi baj legyen! nem pályázom önmagam előtt az apai babérra. Ki tudja? talán még feszélyezne is… Ne fiam legyen, hanem homunkuluszom; én majd leszek a Mefisztofelesze. Cisztercita tanár nevelte? annál jobb. Egy jó, ártatlan vidéki fiúcska, abban a korban, amikor éppen az életre-lázadás esedékes. Mindenhova elviszem, mindent megismertetek vele: valóságos pszichológiai kísérlet lesz. Aztán majd megírom…

Délelőtt (a rossz szállodában álmatlanul eltöltött éj után) fölkereste a fiút a gimnáziumban. A nagy folyosói zsibongásban odavezettette őt magához:

– Örülök, hogy láthatom, fiam – mondta, külön kiélvezve a »fiam« szó pózát. – Az édesanyjának nagyon jó barátja voltam…

Aztán Lináról kérdezősködött, a fiú viszonyairól. Pista, aki nem tudta, kivel áll szemben, elfogultan felelt. Végre azt kérdezte meg Vitányi, hogy mikor beszélhet Timárral?

Timárnak órái voltak, és Vitányi elhatározta, hogy délután fogja fölkeresni. Ebédjét befejezve sietett a rendházba. A régi, klastromi falak egészen más benyomást tettek most rá, a csöndben, mint reggel, az iskola zsibajában. Megszokott fölényével ment az ájtatos folyosókon, de egyúttal valami különös érdeklődéssel is, mert hallatlanul imponált neki minden, ami régi volt és katolikus. Művészi érzékét teljesen kielégítette az egyszerű és vallásos hangulat és bizonyos büszkeséget érzett a modern demokrácia vívmányain, hogy ő, a kaftános zsidók maradéka, így megy keresztül ezeken a folyosókon, nem mint megvetett sárgafoltos, hanem mint úr, mint érdeklődő, előkelő idegen, aki talán jobban érti és érzi ezeknek a falaknak szépségét, hangulatát, mint az együgyű papok, akik köztük laknak. Renanra, Anatole France-ra gondolt és elhatározta, hogy legközelebb az egyházatyákat fogja olvasni és – találomra jutott eszébe ez a név – Loyola szent Ignác műveit. A világnézete a kaputól a Timár Virgil cellaajtajáig nagy változáson ment keresztül: meggyőződött, hogy csak szorosan katolikus elvek szerint lehet igazán művészi életet élni. Elhatározta, hogy olyan nagy, szigorú vasfeszületet fog beszerezni a lakása halljába, mint amilyent itt, a ciszterciták folyosóján látott.

Timár Virgil éppen nyugodtan olvasott szobájában. A »jubileuma« nagy változásokat idézett benne elő. A szeretetnyilvánítások, amelyekkel minden oldalról elhalmozták, megszégyenítették, de jól estek neki; valami nagy megnyugvást öntöttek belé önmaga iránt; és, ami fő, a »fia« szeretetéről is megnyugodott végre. Erőt adott ez neki, hosszú idők óta először önmagába nézni és leszámolni önmagával; látta életét, értékét és érezni merte, hogy eddig van, s nem tovább. Nyugodtan konstatálta a tényeket. Úgy érezte, keresztüljutott életének Királyhágóján, és minden zökkenőn. Most már lejtőn lefelé vezetett az útja; de könnyű és csöndes út lesz az ezentúl, azt hitte, mint a szekér útja síma és alkonyi lejtőn. Pista felnő és meghiggad lassankint, a gyermekes dacoskodás, fejlődő korának öntudatlan idegességei, a kegyeletlen és tekintet nélküli forradalmárkodás, mindjobban elmaradnak, a munka és az élet komolysága lesznek úrrá rajta, nem fogja kínozni már, csupa állandó és biztos öröm lesz. Ennek a szeretetnek a légkörében lesz majd ereje az öregséghez s talán munkához is; megnyugodva, már megint kezdték érdekelni őt olvasmányai; régi kedves könyveit vette elő újra; s már-már az a merész gondolata támadt, hogy megvalósítja egy ifjúkori tervét és hozzáfog szent Ágoston Vallomásainak, ennek a legmélyebb kedvességű könyvnek lefordításához.

Most is a Vallomásokat lapozgatta és gondolatai Pistára terelődtek. Amint Ágoston ifjúságáról olvasott, mohóságáról a tanulmányokban, a kételyekről, melyeken keresztülment, a nagy, szofisztikus töprengésekről, az észnek e kicsapongásairól, az eretnekség tévedéseiről, s a szenvedélyes és csillapíthatatlan vágyról az Igazság után, egyre jobban Pista alakja rajzolódott a szemei elé. Eszébe jutott, hogy hajdan Tertulliánhoz hasonlította őt.

– Nem Tertullián, hanem Ágoston – mondta magában. – Igen, Ágoston is ilyen lehetett, ez a tüzes, lelkes, élénkszemű, afrikai ifjú. Ugyanaz a mohóság van benne és Pistának is talán keresztül kell menni gondolatban minden veszedelmen, ismerni minden rosszat, mielőtt a jót választaná, úgy mint Ágostonnak… talán így is jó ez. És ki tudja, hátha Pistából az új Ágoston lesz, egy modern és hatalmas Szellem, aki visszaadja az Egyháznak régi uralmát a szellemeken…

A kopogásra Timár fölrezzent és szinte megijedt, mikor az ismeretlen, nagyon is keleti, néger-zsidó vonású, keresett modernséggel öltözött kis, finom úriembert belépni látta. Valami teljes idegenség jött vele a szobájába: mit akarhat őnála ez az úr? Vitányi parfűmös volt, halkan beszélt, túlzott udvariassággal, a snobságnak egész légkörét hozta magával. A szerzetes ösztönösen ellenséget érzett benne. Az a különös illúziója támadt, minthogyha a jövetelét egy perccel előre megsejtette volna, minthogyha éppen az imént egész világosan arra gondolt volna, hogy most, hogy végre nyugalom szállt az életére, hogy végre nyugodt ábrándokba és tervekbe kezd merülni: most, ebben a pillanatban fog jönni valami, ami megint, kegyetlen kizavarja. És ekkor hallatszott a kopogás.

Idegenül, kissé félénken nézett a látogatóra. Vitányi minden feszélyezettség nélkül, nyilt kíváncsisággal vizsgálta a szobát.

– Bocsásson meg, főtisztelendő atyám, – mondta – hogy cellájának boldogságában zavarom. Jól tudom, hogy a cellák boldogsága a magány, és hogy nincs oka atyaságodnak, hogy látogatásomon örüljön, amikor – itt gyors pillantást vetett az asztalon heverő könyvre és a finom irónia mosolyával, titkos, élvező büszkeséggel hullatva ki fogai közül a latin nevet, fejezte be: – amikor Augustinus olvasásában háborítom.

Timáron kényelmetlen érzés futott végig, amint a nagy egyházatya nevét bizonyos mondain fölénnyel hallotta kiejteni. Sietett vendége elé tolni maradék »jubileumi« szivarainak ládikóját (ő maga nem dohányzott) és megkérdezni, miben lehetne szolgálatára?

– Tulajdonképpen, hogy ezt elmondjam – mosolygott Vitányi – ahhoz olyanféle leleplezéseket kell tennem magamról, hogy gyónásnak is beillenék; de hiszen a főtisztelendő atya fülei edzve vannak a gyónásokhoz.

A »főtisztelendő atya« megszólítás is – melyet az ujságíró látható önelégültséggel ismételt – kellemetlenül érintette Timárt. (Rendesen csak tanár úrnak szokták szólítani.) Még kellemetlenebb volt a gyónás szentségének emlegetése ilyen frivol hangon. Virgil idegesen és rosszat sejtve várakozott.

– Nihil errare non est humanum – kezdte megint az író finom éllel – és atyaságod jobban tudja, mint én, hogy maga a nagy hippoi püspök is világi tévelygésekben töltötte a fiatalságát. Krisztus is megbocsátott a házasságtörő asszonynak; és ki lehet egészen bizonyos közülünk, hogy valahol nem sír utána egy Adeodatus?

Vitányi szemmelláthatólag büszke volt patrológiai tudására, mely különben kizárólag az Augustinus életéből vett pikáns mozzanatokra szorítkozott. De őszintén meg volt győződve, hogy ez a legérdekesebb, ez az egyetlen érdekes az egész Augustinusban, ez az, ami a többinek is, mindennek az igazi kulcsa; s e meggyőződés nagy fölényt adott neki. – Timár azonban egészen különösen érezte magát, amint látogatója az Ágoston törvénytelen fiára tett célzást, és ilyen könnyed tónusban vetette föl a tudattalan apaság súlyos erkölcsi problémáját; különösen megbotránkoztatta őt az a többesszám, amivel az idegen finoman mintegy őt is cinkosává tette, s ami ellen nem tudott hogyan védekezni. Azon kívül az Adeodatus említése valahogyan Pistát juttatta eszébe; az a határozatlan érzése támadt, hogy a vendég mondandója valamikép rája vonatkozik, s ez tökéletesen zavarttá tette s baljós sejtelmekkel töltötte meg.

– Az én Adeodatusom – folytatta Vitányi – ha a jelek nem csalnak, egy szegény kis diák, aki atyaságod különös oltalma alatt áll. Persze úgy-e, a jelek csalhatnak, mert pater semper incertus; nekem egy nő írt a dologról, egy fiatalkori bűnöm azok közül, amikre mi, világ gyermekei, fehér fejjel is szívesen emlékezünk – és mosolyogva tette hozzá: – ecce homo. Egy lasciva puella – folytatta – akiből bűnbánó Magdolna lett; legalább a levélben, a halála előtt, ezt a szerepet vette föl; nagy hajlama volt szegénykének a színészetre. Nos, igaz úgy-e, hogy mors veridica, de mulier mendax: a halál igazmondó, de az asszony még a halálos ágyon is hazudik; ha miniszter barátja is lett volna a szegény Linának, talán nem én volnék ma a kis Vilmos papája – mondta elnéző megértéssel. – De hát mit tegyünk, úgy-e? vén szívünk gyermeket kíván; és ha nem áldott meg a sors törvényes magzattal, quem nuptiae demonstrant, készek vagyunk csalni és csalatni magunkat. Egyébként mely törvényes fészek is immunis, úgy-e, kakuktojásoktól? Amor vult decipi…

Kifogyhatatlan szellemességgel beszélt, s külön hatásra számított a stílszerű latin mondásokkal, melyeket még az álmatlan szállodai éjen keresgetett össze emlékezetéből. Timárnak hangosan dobogott a szíve; érezte, hogy élete legnagyobb megpróbáltatása érkezett el: lelkének gyermekét akarják elragadni tőle. Semmi más gondolat vagy érzés nem volt agyában; egész lénye valami ideges készenlétbe gyülemlett, mint a vadállaté, akinek kölykét fenyegetik. Egyetlen pontra irányzódott az egész figyelme: arra, hogy az idegen maga sem állítja határozottan apaságát; ezen a ponton érezte leginkább védhetőnek ügyét. És el volt szánva, hogy a végletekig védi. Neki csak több köze van ahhoz a gyermekhez, akit ő nevelt, akinek minden gondolatát, minden lelkirezdülését jól ismerte, mint ennek az ellenszenves ismeretlennek? Fölháborította az a nonchalance, amellyel az ujságíró beszélt: önkénytelen kiérezte, hogy annál csak múló szeszélyről van szó ott, ahol neki minden öröme áll kockán.

– Ha nem csalódom, a kis Vágner fiuról van szó? – mondta végre összeszedve minden nyugodtságát.

– Eltalálta főtisztelendőséged.

– A fiú neveltetéséről teljesen gondoskodva van – kezdte a tanár. – Egy jómódú és jóérzésű familiánál helyeztem el, Bögözi ügyvédéknél, akik nagyon szeretik és a saját gyermekükként viselnek gondot rá. A tanulmányaira én magam ügyelek föl és mondhatom, hogy a fiú mindenképpen biztatón fejlődik és a legnagyobb reményekre jogosít.

Az ujságíró könnyedén meghajlott.

– Hálás vagyok atyaságodnak igazi keresztényi gondoskodásáért. Örülök egyúttal, hogy ezt a súlyos terhet mostantól kezdve levehetem a vállairól. Évekkel ezelőtt kellett volna tennem: de ki teheti közülünk azt, amit kellene? Videmus meliora… Nők, betegség, a fórum ügyei, nem engedték eddig azt, hogy atya legyek. Boldog a klastrom, procul negotiis. A fiúcskának mindenesetre nagy előnyére válik, hogy ilyen kitűnő kezekben, s a nagyhírnevű szerzetesiskola légkörében nevelkedhetett. De hátra van még a schola vitae; s ebben talán szerénytelenség nélkül tarthatom magam jobb mesternek, mint az ájtatos atyák. Akarva-nemakarva, a mesterségem hozza ezt magával, ott élek, úgy-e, az élet közepén: in medias res vezethetem az alumnusomat. Nekem már kálvária: neki reveláció lesz…

Virgil kínos érzéssel hallgatta; félénk, félszeg lényének akarata ellen is imponált a tapasztalt és fölényes világfi, akinek az idegen mutatkozott. Az az óhatatlan skrupulusa támadt: nem jobb nevelő-e a világra csakugyan ez a művelt író, ez az előkelő és elegáns ember, mint ő, a járatlan és elvonult szerzetes? van-e joga a magános ember szentimentális önzéséért visszatartani ettől az apától a fiút – és az egész világtól, ami Pesten rá vár, és ami az ő mohó fiatal lelkének oly sokat jelenthet? És nem kell-e, mint Ágostonnak, az ő »fiának« is megúszni a világ kísértéseit? Nem így van-e rendelve?

De skrupulusa csak egy pillanatig tartott. Igazán ez az úr lenne az ő Pistájának atyja? Hiszen maga sem állítja ezt bizonyossággal. És ha nem így lenne: odaadná-e ő az ő gyermekét akármilyen művelt és előkelő idegennek?

– Tetszett már látni a fiút? – kérdezte. – Természetesen sok függ attól… sokat lehet következtetni a vonásokból…

– Sajnos, semmit; a fiú egészen az anyjára üt: filius matrizat. Láttam, beszéltem vele; kedves, okos fiúcskának látszik: nem hasonlít hozzám, hálisten, csöppet se…

– Eszerint hát először is… először is meg kellene bizonyosodni arról, hogy…

Vitányi mosolygott.

– Mi célból? Bevallom atyaságodnak, nem óhajtom elveszteni ezt az illúziót. Az a bölcs ember, aki nem keresi a bizonyosságot. Úgyis megkapjuk, úgy-e, a napi adagot. A szegény Lina megható levelét is kezdte már kommentálni a valóság. Azt írta szegényke, hogy a fiút a nevemről Vilmosnak nevezte; most úgy-e kiderül, hogy Pista a neve? Hát ha ez a kommentár így tovább folytatódik…

Timár úgy érezte, mintha az ítélet szavait hallaná. Most már értett mindent; rájött az összefüggésre. Az arca elsápadt.

– De hiszen – rebegte – de hiszen az anyakönyvben tényleg Vilmos áll…

Az író újra mosolygott, fölényes szkepszissel.

– Olyan mindegy az… Akármi állna az anyakönyvben, nekem mégis csak a Vilmost írta volna…

Timár azonban szinte megsemmisülve ült a székében. A névkérdés úgy hatott rá, mint egy lesujtó, végleges bizonyosság. Mindent összevéve, nem kételkedett többé, hogy valóban ez az úr az ő fiának az apja.

– Vilmos! – ismételte, és merőn, gyámoltalan nézte az idegent. – Vilmos, ez… ez a név…

– Ez az én nevem, Vitányi Vilmos vagyok – sietett felvilágosítani az író, a hiúság kellemes izgalmával: milyen hatása lesz a papi fülekben az ő jól ismert nevének? Főtisztelendőséged bizonnyal nem értette a bemutatkozáskor…

A név hatása csakugyan rendkívüli volt. Timár agyában mintha pokoli világosságot gyujtottak volna ki. Minden meg volt magyarázva, ami Pista jellemében csodálatosnak vagy aggasztónak tűnhetett föl eddig. Az ellenmondások egyszerre meglepő egységben oldódtak föl. A gyermek eszének élénksége, fogékonysága a könnyű ötletek iránt, egész gondolkodásának forradalmi hajlama, mely annyira kirítt a környezetében, egy-egy mozdulat, egy-egy hanglejtés, mely távol keleti rokonságra vallott, ajkának kissé megduzzadt hajlása, szemének különös csillogása, mind, mind az az izgató idegenség, amely sokszor bántotta és mégis vonzotta őt a fiúban! most mind gazdát kapott. Semmi kétség benne: Vitányi az apja. És Timár visszaemlékezett, milyen élvezettel olvasta a fiú a Vitányi hírhedt kötetét, hogy védelmezte az író cinizmusát az ő papi megbotránkozása ellen. Ó igen, Vitányi az apja, az az ember, akinek világnézete, modora, felületessége, egész testi és lelki mivolta ellen minden jámborsága, vallásos meggyőződései, kiirthatatlan faji érzése, komoly tudása és becsületes magyarsága a leghangosabban tiltakoznak: ennek az embernek ágyékából fakadt az ő fia! És minden ellenszenve dacára érezte, hogy a fiút mégis épen így szereti, így ahogyan van, ezzel a fajkeveredéssel, mindazokkal a tulajdonságokkal, amiket ettől az embertől örökölt, amiket ő folyton korholt és nyesegetett benne, de amik nélkül – most ébredt igazán tudatára ennek – Pista mégsem lenne az a fiú, aki így egyetlen, akit ő, mondom, épen így szeretett: nem lenne más, mint a cisztercitáknak egy eszes és jámbor növendéke, amilyent az ősi gimnázium már annyit produkált…

Vitányi mohó szemmel figyelte a hatást, melyet nevének említése a szerzetesre tett. Alig tudta eltitkolni belső örömét és gúnyos elégültségét, mikor a jámbor tudós megdöbbenését és csodálkozását látta; – hogyne döbbenne meg szegény, mikor ővele, a híres Vitányival, a progresszív, szabadkőműves íróval, a klerikális lapok örökös céltáblájával, áll egyszerre szemben! és hogyne csodálkozna, mikor Vitányi, a kikiáltott »zsidó« ujságíró, jártasabb az egyháztörténet neveiben és a latin idézetekben, mint talán maga a derék papocska; ez bizonnyal imponálhat neki. De elsősorban a szerzetes megbotránkozásán mulatott: valószínűleg nehéz szívvel adja oda az egyház egy ilyen kis elbutított báránykáját (mint amilyennek Pistát gondolta), egy Vitányi-fajta hírhedt istentelen keze alá.

Ki is fejezte ezt.

– Atyaságod bizonnyal megborzad a nevemen és arra gondol, hogy szép kis erkölcsöt fog tanulni egy ilyen elhíresztelt ember házában egy jámbor keresztény fiúcska. De talán szabad avval dicsekednem, hogy nem vagyok oly rossz, mint a hírem; még a vallási orthodoxiáját sem fenyegeti nálam semmi veszély a fiúcskának. Én mindig nagy megértéssel és csodálattal adóztam a vallási orthodoxia szépségének; s igazi orthodoxia nincs is ma, csak a katolicizmusban, – mint Chesterton is mondja – atyaságod ismeri Chestertont, a nagy neokatolikust. Minket, zsurnalisztákat a »tekintélyek aláásásával« szoktak vádolni, de én már vénülök, és ha esztétikai ízlésem nem látná a szépet az orthopdoxiában, a saját érdekem tartana vissza attól, hogy fiamban a tekintélyek tiszteletét rontsam, mert, úgy-e, auctoritas apex senectutis? De higgye el atyaságod, nincsen emberfajta, amelynek annyi tehetsége volna a vallási misztikum megértéséhez és élvezéséhez, mint a művész-íróféle: hisz a művészet maga voltakép egy verdrängolt vallás… valamint a vallás verdrängolt nemi ösztön… De főtisztelendőséged úgy látszik, még mindig bizonyos ellenszenvvel viseltetik a propozícióm iránt: mintha féltené tőlem a kis fiút: hát igazán olyan veszedelmes volnék én apának? Higgye el, kedves főtisztelendő úr – mosolygott – én meg tudom érteni, hogy nehéz szívvel adja vissza egy ilyen tékozló apának neveltjét… aki hosszú évek alatt a szívéhez nőtt… ez az érzés csak díszére válik pedagógusi lelkiismeretességének…

Timár Virgil eközben úgy ült ott, mint a páciens a fogorvosi székben: mint akinek lelkén hajtják végre a legválogatottabb műtéteket. Teljesen ki volt szolgáltatva kínzójának és mindjobban elárulta magát. Nem tudott többet uralkodni érzésein; a szeme lassanként könnyektől lett homályos és végre a gyenge, meleg szó is a nyelvére buggyant:

– Megvallom… valóban nehéz szívvel válok meg tőle… nagyon is hozzánőtt a szívemhez… és hogyha lehetne…

A hangja remegett és elakadt. Az író éles szeme most már teljességgel a lelkébe látott és gúnyosan kommentálta magában, amit ott látott: kapott a megfigyelésén, mint egy pikáns freudi eseten. »Hiszen ez a pap szerelmes abba a fiúba« – gondolta és tetszett neki ez a gondolat. – »Ez a szerzetesi tisztaság« – vigyorgott magában.

– Megértem ezt, – mondta – teljesen megértem. Főtisztelendő atyám olyan szent hírben áll! Egy élet asszony nélkül, minden nélkül, ami nekünk, világi bűnösöknek elviselhetővé teszi ezt a nyomorúságot… A jó pedagógust mindenért kárpótolja egy fiúcska hálás szeretete; nála minden pedagógiai érzésekké szublimálódik – ami a világ gonosz fiaiban durva testiségek alakját öltené… Bevallom, hogy én irigylem atyaságodat: a jobbik részt választotta, a Platon »eros ouranios«-át – míg mi az asszony földi bilincseiben senyvedünk. – Ah, az asszony! la femme, enfant malade et douze fois impure… Higgye el főtisztelendőséged, a jobbik részt választotta! én némi autenticitással beszélhetek erről…

Timár előtt mintha örvények nyíltak volna föl; most először látta – más szemével – ilyen rettenetes világításban az életét; mintha sárral dobáltak volna mindent, ami kedves és szent neki; egyetlen vágya lett, hogy megszabadítsa önmagát és Pistát ettől a borzasztó szuppoziciótól. Mert úgy érezte, hogy Pistát éppenúgy beszennyezik az idegen szavai, mint őt magát. Vitányi beszédéből különös perverz jóakarat áradt; sajnálta, hogy ezt a »phaidrosi idillt« megzavarta; sőt sejtetni engedte, hogy ő »rá hagyja magát beszélni« a visszavonulásra: ő elvégre is a legjobb esetben, csak egy apa – aki maga se tudja igazán, apa-e?

– Azt hiszem különben, az apáknak van a legkevesebb joguk a gyermekekhez – mondta. Még sohasem láttam apát, aki a fiát megértette volna. Mi szegény csacsi apák talán nem is cselekedhetünk helyesebben gyermekünk javára, mint ha iparkodunk egészen eltűnni az életéből…

De Timár magához tért és megerősítette magát. Úgy érezte, hogy csak egy út van előtte, a lemondás útja; hogy azok után, amik elhangzottak, nem ragaszkodhatik többé a fiúhoz, anélkül, hogy őt is, magát is ne kompromittálja. Hősi elszántsággal tette azt, amit kötelességének látott; észrevétlenül fölszárította hivatlan könnyeit, s törekedett elpalástolni hangja remegését.

– Én nem vagyok ebben a nézetben. A természet kapcsa szent kötelék, s az Úr úgy rendelte, hogy a fiú kövesse atyját és engedelmeskedjék neki.

– Ó, de ha az atya ilyen vén bűnös, mint magam…

– A fiúnak nem szabad meglátni az apja hibáit… A fiú eltakarja atyja meztelenségét, mint Noé gyermeke…

– Higyje el, kedves tisztelendő uram, egy jóravaló fiatalembernek kedvesebb mulatsága is lehet, mint egy vénember meztelenségeit takargatni… Kivált, ha még semmi se biztosíthatja, hogy az, aki apjának mondja magát, nem csak ál-apa-e? A természet köteléke, sajnos, egészen láthatatlan a földi szemeknek… Tudja mit, kedves tisztelendő atyám, én azt hiszem, hogy gazda nélkül számolunk, mikor azt, akit legközelebbről érdekel a dolog, akinek a sorsáról van itt szó, meg se kérdezzük. A fiú elvégre már önálló egyéniség és akarat; mi pedig, bizony csak vén majmok vagyunk… Beszéljünk talán elsősorban a fiúcskával… tegyük az ügyet függővé az ő döntésétől… Megnyugszik ebben atyaságod? Elvégre neki legtermészetesebb joga van arra, hogy beavassuk…

Lett volna szó akárki egyébről, Timárnak minden érzése tiltakozott volna e »beavatás« ellen. Hogy a fiúval anyja előéletéről tárgyaljanak; hogy a fiú ilyen módon mintegy válogathasson az »apák« között: ez a cisztercita pedagógia minden elvével a legélesebben ellenkezett; s Timárban azonkívül ösztönszerű ízlés is lázadt ellene: mindig óvatosan kerülte Pistával e kényes témákról beszélni. De éppen Pistával szemben a pedagógiai aggályok keveset számítottak; Pista lassanként oly fölényessé vált, annyira magához ragadott minden szellemi uralmat vén mestere fölött, s kettejük közt a bizalmasságnak oly mértéke fejlett ki, – különben is a fiú oly bátor, nyilt és elfogulatlan intelligenciának bizonyult, – hogy Timárt már csak túlzott, klastromi szemérme tarthatta vissza, bármely témát előhozni. E leküzdhetetlen szemérem gátlásán segítette most túl az ujságíró. Különben nagyon érezte, hogy akármilyen állást foglalna el most ő, végső fórumon mégis csak a fiú akarata maradna a döntő: Pista egyáltalán nem olyan egyéniség volt már, akinek életét akarata ellenére lehetett volna rendezgetni. S Timárban a titkos önzés gerjedezett: a fiú döntése mégis az ő javára fog szólni; így mentheti meg magának a »lelke gyermekét«!

 

Az ujságíró indítványára (aki másnap már vissza óhajtott utazni esetleg a fiút is magával vinni) azonnal Bögöziékhez siettek. Fényes koranyári délután volt; a kisváros fölül most oszladozott az emésztés lanyha álmossága; öt óra; a főuccán egy-egy úri mama lejtett ki vizitre leányaival. Timár hallgatva ment a folyton fecsegő ujságíró mellett, aki élvezte és bírálta a csöndet, mint egy szenzációt, a templomtorony zengő óraütését, a széles napkévéket, melyek elfeküdtek a takaros kis házak falain, a hepehupás kövezetből előmeztelenkedő sarakat, a vidékies eleganciájú járókelőket: cikket ír majd Sótról. Megjelenésük valóságos feltűnés volt a kis pletykafészekben; a korzózók feszülten lesték, hogy mely házba térnek be, aznapi zsúrokon bizonyos, hogy erről tárgyaltak mindenütt.

A Bögöziék tág, derűs udvara. A teraszon vidám társaság. Borízű férfihangok bukkanásai közt lánycsicsergés könnyű pillangója.

– Bemenjünk? – kérdi a kedves háziasszony.

– Nem, nem, dehogy is, sokkal kellemesebb ittkünn. – A tág verandán ozsonnára van terítve az asztal, kívülről idecsillognak a kert színes üveggömbjei.

– Isten hozta öcsémuramat – mondja az öreg Imre bácsi, nyolcvanon felüli, éperős aggastyán, a nyájas magyar kézszorításával, akinek szent a vendég, akárki légyen is.

– A gyermekeim – úgy-e milyen nagy gyermekeim vannak? – dicsekszik a derék Bögözi. – Ez is az én kedves gyermekem: – és Pista meghajol…

 

Két óra telik el.

A gyermek, akiért az apák versengtek, idegesen járkál a kertben föl s alá. Egy leszakított virágot tépdes a szájában, és észre sem veszi a kis kutyát, aki körülötte szökdel, és hol elül, hol hátul akar a nyakába ugrani.

Oldalt, a lugasban, egy viruló arcú kis bakfis ül. Lopva követi szemével a fiú minden mozdulatát. Pista azonban férfias akarattal kerüli, hogy arra tekintsen; komolyan megy tovább; gondolkozik.

Egyetlenegy szó van az agyában, egy szó, mely lápiszkőként égeti velejét, de amelyet büszkén dob ki újra és újra gondolataiból, dacosan vetve olykor hátra fejét.

– Mindegy az. Ember és ember között nincs különbség – akármilyen vér foly az ereiben. Azért így is csak annyit érek!

Fölcsillogott a szeme.

– És nem különb ember-e ő, mint ezek a buták? Egy széles gesztussal jelezte az egész környezetét. Ezek igazi jó magyar emberek – de, istenem, milyen, milyen buták! A derék Bögözi, akinek élete az apró jogi kérdések és a társaság örömei közt oszlik meg! És a többi mind, a pincéző, kaszinózó urak! Egyetlenegy szélesebb látókörű ember nincsen itt, egyetlenegy modernebb gondolat nem terem! És a tanárai! Sejtelmük sincs a nagy európai Kultúráról! Az egyetlen Timár a kivétel – és föltűnt neki a Timár szelíd arca, szinte gyámoltalan, szinte könyörgő tekintete, amint elbúcsúzott tőle ma délután, amikor ő – (kamaszos komolysággal) – gondolkodási időt kért.

– Fiam, én holnap utazom: el tudja addig határozni magát? – kérdezte Vitányi. Valami különös, nagyvilági előkelőséget szenvelegve, most is magázta a fiát, ami Pistának imponált is nagyon.

– Kedves fiam, jól gondold meg, hogy mit határozol… én… én persze annak örülnék, ha itt maradnál… ne feledd el, hogy én is… én is apád voltam… – mondta a cisztercita; de ezt nem elég férfiasan mondta; a szeme szinte könnybe lábadt – és Pistának terhére volt ez a nagy szeretet. Nem kellett volna például, hogy Timár ragaszkodjon a vakációi úthoz; mindenáron azt akarta kikötni, hogy Pista ezen a nyáron még minden esetben az övé maradjon – az olasz terv miatt. De mire való ez? Még egy csomó pénzt akar rákölteni? Nem elég, hogy eddig kitartották? Az apja, az más, az viheti; és Vitányi csakugyan fel is ajánlotta rögtön, hogy keresztülviszi egész Európán. Papi vezetés alatt utazzon? Elég volt már abból!…

Igaz, igaz. Timár második apja volt; és ő hálás is érte neki nagyon, – sohasem fogja elfelejteni – de hát csak nem maradhat örökké hozzákötve a cingulusához? Mi haszna volna ebből Timárnak? – hiszen, ha használhatna neki, kész volna mindent feláldozni érte – és remélte, jön idő, hogy ezt alkalma is lesz megmutatni – de abból, ha most a nyakán marad, semmi haszna, legföljebb gondja lehet… Mindezt nem mondta meg hangosan Timárnak, mert szemérme és büszkesége tiltotta, hogy az érzelmeit így kitárja… de Timárnak ezt tudnia kellene…

Ó igen, ő szereti Timárt, de… mégis csak egy kicsit férfiasabb lehetne… Hiába, látszik: pap; csak szomorúságot okozhatna neki, ha mellette maradna; mert hisz minden szabadabb érzése, beszéde sértené… Még ha hinni tudna, még ha vallásos katolikus lenne ő is… de akiknek az egész világnézetük különbözik!… és ő már nem gyerek, hogy nevelni lehessen… Ah nem, neki más kell: neki szabadság kell és a főváros! És föltűnt előtte Vitányi alakja: milyen más ember az, mint mind, akit eddig látott! Milyen szellemes, milyen művelt, milyen fölényes modorú, elegáns fővárosi eleganciájú, egy igazi európai ember… és híres ember, híres író azonfelül! Határtalan izgalomban dagadozott lelke arra a gondolatra, hogy ez az ember érte jött, hogy csak egy szót kell kimondania és eléri régi, titkolt vágyát: Budapestre mehet, az életbe, a nagyvilágba és szabad lesz, jóformán a maga embere; mert hisz Vitányinak – kifejtette – nagyon liberális nevelési elvei vannak… És hogy végre egyszer kezében van a sorsa és maga határoz! És mégis – magának sem vallotta be, de titkon jól érezte – valami nagy idegenkedés volt benne attól, hogy elfogadja a Vitányi ajánlatát. Megmozdult benne a gyáva kis fiú, a papok neveltje; valahogyan nem rendesnek, kalandnak érezte az egészet; holott mi kaland van abban, hogy a fiú apját kövesse? De Vitányi maga, bármilyen rajongást is költött benne, valamiképpen idegen volt neki; sehogy sem tudta őt magában apjának nevezni… egész lelkével még régi környezetében gyökerezett. De a dac nem engedte, hogy ezt az érzését önmagának is bevallja; és főleg a világért sem árulta volna ezt el Timár előtt. Nem, nem, egész büszkesége tiltakozott az ellen, hogy környezete hatással legyen rá. Sőt mikor Timár meghívta őt, jöjjön este hozzá és beszéljék meg együtt az elhatározását, kereken nemet mondott.

– Magam akarok határozni.

Egy kissé nyersen mondta ezt, a fiatalember dacával, aki végre felnőttnek akarja tudni magát. Jól látta szavainak hatását, jól látta, mily rosszul esik mesterének, hogy legkedvesebb tanítványa életének e fordulópontján az ő bizalmas tanácsát még csak nem is óhajtja meghallgatni, de gyermeki büszkesége nem engedte, hogy ezt a hatást enyhítse. A szegény Timár elsápadt a nagy keserűségtől; mintha hirtelen tőrt döftek volna szívébe: hát ilyen kevés lelki kapcsolata van neki gyermekével? További kínok eltűntek a fiú szeme elől; Pista Vitányit kísérte haza hoteléig, s nem sejtette Timár kálváriáját: mily üresség szakadt öreg Virgilére, amint kilépett a kedves ház küszöbén. Saját harcának volt ő hadvezére; s nem törődhetett a sebesültekkel.

 

Virgil maga maradt, s egyszerre megérezte, hogy mindennek vége, hogy életének legszebb évei a mai naptól fogva fájdalmas emlékekké válnak.

Ó, igen, minden, ami kedves volt életében, Pista maga, drága, bizalmas gyermeke, csak egy bús emlék már.

Az egész hangulat olyan rideg volt! A vidám vidéki ucca is elborult, hirtelen szélroham lopózott a nyárba, a templom előtt s a rendház töltésén sárga levelek söprődtek a porral, mintha ősz volna már. Emlékezett, hogy erre vitte őt először magához azon az estén, mikor Lina meghalt: minden ucca, minden forduló, az egész városka az ő emlékével volt telítve. Igen, igen, érezte most Timár, hogy ez nem tarthatott örökké, hogy ez az élet elmúlásra volt ítélve, és mentette magában a fiút: hiszen természetes, hogy szabadságot akar, hogy nem érti meg a vén pap érzelmeit… Titkon talán most is azt remélte, hogy Pista döntése az ő kívánsága szerint fog történni; de éppen azért, valami babonából, iparkodott különös jelentőséget tulajdonítani a gyermek hideg és visszautasító magatartásának, iparkodott beleélni magát abba a gondolatba, hogy Pista mégis csak elválik tőle: és legjobban megrémítette és gyötörte talán az az érzés, hogy lelke mélyén, akármit csinál is, azért ott zsibong elfojtottan a reménység, kínozva és fárasztva mint valami nyugtalan viszketés, mely nem hagyja bánatát leüllepedni. Csak legalább tudná, ismerné a fiú gondolatait, csak legalább a lelkébe látna! csak legalább beszélhetne vele bizalmasan!… ez a hideg, ellenséges bizalmatlanság a leggyötrőbb! ez az ő nagy bizonytalansága!… ah milyen rideg, magányos este s álmatlan éj vár rá!…

 

Pista azonban Vitányit kísérte haza hoteléig s egy másik arc fedte el gondolataiban bús Virgilének arcát, amint izgatottan járta a nagy kertet: a Szádi Márké, aki szembejött vele, mikor hazafordult (már tudott a fiú életének új fordulatáról, mert Bögözi megvitte hírét a klastromba). Dühhel és szégyennel gondolt Pista erre a találkozásra is: a szerzetesen látta a mesterséges megbotránkozást, hogy ilyen kölyökre rábízzák saját sorsa intézését:

– Határoztál-e már?

Fülébe csengett az édeskés szent hang, amely megpróbálta befolyásolni őt:

– Fiam, ne feledd el, hogy te kétes környezetben nőttél; de az Isten kiragadott onnan s jó kertbe ültetett. Maradj mindig hű fia az egyháznak s ne hagyd magad kicsalatni a világ útjaira…

– Az apám akarja, hogy vele menjek…

– Nem a földi apát kell követnünk, hanem a Mennyeit. A földi apa csak testi életünkről gondoskodik… Ne feledd, hogy rossz magvak vannak benned s Timár tanár úr is elkényeztetett…

Rossz magvak őbenne? És mi az a »kétes környezet«, amiben állítólag felnőtt? Egyszerre megértette, hogy anyjára és törvénytelen származására célzott a tanár, s arca vérbe borult. S mi jogon szólítja őt Szádi te-tu szóval? Ilyen nagy diákokat már nem szokás tegezni… Vitányi nem tegezi – pedig mennyire több joggal tehetné…

 

S így járt Pista föl-alá a kertben, dacosan, egy letépett virágot rágva a szájában s a Szabadság, a Főváros és a nagy Élet gondolatait lengetve fiatalsága szelében, mint váratlan kibomlott lobogókat. Az alkonyi nap megint kisütött egy percre, rögtön megint nyár volt, a fák csúcsai aranyosak, hosszú árnyékot vetett a ház a rózsaágyakra. Pista fejében Ady-versek jártak, melyeket nagy örömmel és lelkesedéssel olvasott akkortájt, az Élet és Város vágyának himnuszai.

A kislány a lugasból nézte, nézte Pistát, de hiába várta, hogy Pista feléje néz. »Nem, nem, azért sem« – gondolta Pista s az az aggodalmasan égő tekintet, melyet látatlan is folyton magán érezett, egy okkal több volt neki, hogy dacát növelje. Türelmetlen volt, szerette volna eltépni a láthatatlan szálakat, amelyek megbénítják és visszatartani akarják; úgy érezte, hogy összeesküvés van körülötte, hogy a kislány szövetségese Timárnak, holott nagyon jól tudta, hogy azelőtt titkos féltékenység volt közöttük. Szabadsága ellen irányuló merényletnek érezte ezt a néma szövetséget.

– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!

Minden szeretetet gyöngeségnek érzett, mely felé irányult, mindenkivel szemben, aki szerette őt, olyan fölényben volt, mely örökre elvette annak minden hatalmát és befolyását. A legkevésbé szép uccán-látott nőcske, aki közönnyel nézett rá vagy idegenül, jobban imponált neki, mint a gyönyörű kis Bögözi-lány, aki titokban szerette. Minden szeretet csak dacot ébreszthetett benne, mert magában mégis úgy érezte, hogy a szeretet jogot ad a szeretőnek afölött, akit szeret: és ezt nem tűrhette:

– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!

Másodszor formulázta magában szavakkal és dacos szemét önkénytelen a lugas felé vetette, ahonnan két aggódó nagy leányszem tekintett vissza rá, egy abbahagyott Jókai regény lapjairól, és feszült kérdés és kérés égett bennük:

– Úgy-e nem megy el, Pista, ne menjen el!

– Kis liba! – gondolta Pista elfordulva – nagyon jó kislány, de azért csak liba! – És képzelt Nagy Nők képei lebegtek elébe az alkony rózsaszínű felhőiben, életes Nagy Nőké, amilyeneket eddig csak könyvekből ismert.

 

Este a verandán. A család a vacsora körül ül. A lámpa éles fénykörrel világítja meg a terített asztalt, nagy éjjeli lepkék vergődnek körülötte, nekiütődnek az üvegnek, az arcoknak, lecsapódnak az abroszra. Kívül tintafekete tengerként zsong a kert, a csönd, a messzeség.

– Elmenni? – dohog az aggastyán Bögözi. – Már hogyan menne el, dehogy is megy el? Úgy-e, hogy nem mégy el, Pista öcsém?

– Nem tudom még, nagyapa.

– Majd adok én te neked elmenni! Dehogy is fogsz te elmenni! Ha egyszer mondom, hogy nem fog elmenni! Hogy is lehet ilyet elgondolni?

– Hagyjátok már, apa – szól közbe az ügyvéd Bögözi. – Minek annyi szót fecsérelni erre? Ha itt akar maradni, jól tudja, hogy minálunk otthon van; ha pedig el akar menni, úgy is rendben van, hogy a fiú menjen az apjával…

Az öreg arcából kidagadtak a szemek.

– Az apjával! Hát hogy lehet ilyet mondani már megint? Hát micsoda apa az, aki tizenhét évig nem néz a gyereke után? Nem az apja, punktum! Csak rá kell nézni a mi Pistánkra: becsületes keresztény gyerek az! Hát ki meri mondani, hogy ez a zsidó firkász lenne a mi Pistánknak az apja?

– Nagyapa!

Pista villogó szemekkel, nekitüzesedett arccal nézett az aggastyánnal farkasszemet.

– Nagyapa, ne bántsa az apámat! – Az ügyvéd Bögözi megint közbejött csitítani:

– Apát elragadja a nagy szeretet és nem gondolja meg, amit mond. Igaz, mi sokat szidtuk a zsidókat, de csak a tisztességtelen zsidókat: azok közt is van tisztességes ember. Ismerek zsidót, akit többre becsülök akárhány kereszténynél. Vitányi Vilmos mindenesetre kiváló ember, és a szellem kiválósága előtt meg kell hajolni. Azt senkinek sem kell szégyellnie, ha Vitányi az apja…

– Én csak azt mondom, fiam, ne menj el zsidónak – mondta a jó Bögözi néni, aki éppen most jött be a konyhából. – Nem vagy te azok közé való; mi köztünk vagy te itthon…

– Hagyjátok már – kiáltott az ügyvéd Bögözi, most már ő is türelmetlen hangon. – Pistának van annyi esze, hogy tudja, mi áll érdekében; és hogyha nem tudja, az ő dolga, ő bánja meg később. Bízzátok őrá, ha már az apja rábízta.

Erre megint az öreg úr kezdett el döbögni. (Pistára minden szavuk mint új szúrás hatott, új ingerlése lázadó kedvének.)

– Az apja rábízta! nevetséges! – kiáltott az aggastyán. – Micsoda apa az, aki rábízza a fiára, elfogadja-e őt apának, vagy sem? Ki hallott már ilyet? Majd adnék én neki, apát választani, – a hátsó felére – hahaha!

– Nem, de igazán, micsoda apa az, aki magázza a fiát – mondta Bögözi néni is.

Pista fölkelt az asztaltól és szó nélkül távozott.

– Hagyjátok – mondta az ügyvéd Bögözi. – A legjobb őt egyedül hagyni most.

És kiloccsantott egy lepkét a borospoharából.

 

Ugyanekkor; a ciszterciták refektóriuma. Tamás a halat hordja körül, Timár helye üres.

– Hol van János? – kérdi Lesinszky, aki csökönyösen civilnevén hívja kollégáját.

– A szobájába kérte a vacsorát – felel Tamás.

– No, kíváncsi vagyok, itt marad-e a Vágner fiú ? – szólt Bogár Szaniszló.

– Majd talán bolond lesz! – mondta Szoboszlai. – Csak nem marad egy unalmas vén pap mellett holtig!

– Találkoztam vele – mondotta Szádi Márk. – Hálátlan fiú; makacsnak látszik és rosszindulatúnak. Mindig mondtam én, hogy nem szabad elkapatni a diákot…

– Hiába, csak kitör a zsidóvér – kiáltott Lesinszky, beletörölve maszatos ujját a nagy szalvétába. – Menjen, ahová való, Judapestre! – (Osztrákgyűlölete nem akadályozta, hogy meg ne tanuljon egy emlékezetes mondást Bécs magyarfaló polgármesterétől.)

– A mi Virgilünk is lehetne okosabb – mondta Gombos Cirill. – Valljuk meg, ez túlzás volt, amit ő csinált avval a fiúval.

– A szív túlsága tiszteletreméltó – szólt a házfőnök. Tamás somlait töltött (a rend pincéjéből) s még sokáig tárgyalták az eseményeket.

Timár egyedül költötte el a vacsorát. Valami nagy könnyes megnyugvás csitította el az egész lelkét, mikorra hazatért.

– Vége, ennek is vége – mondotta magában. – Most jön az Öregkor… a magányos Öregkor.

Fölcsengette Tamást, s az ablakhoz támaszkodva, szótalan nézte, amint a szolga megterített.

– Isten rendelése – gondolta magában. – Nem maradtam hű az ő utaihoz: földi lényre pazaroltam szeretetemet. Most megtanulom, hogy aki földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz…

Künn, a háta mögött, tornyosodott a nyáréji sötétség. A fák idegesen rángottak a szélben. Vak, tömör lombtömegek feketedtek a nagy kert mélyein. Fönn apróra szakadt felhők hajóztak gyorsan, gyorsan a ház mögött, mint egy eltépett s folyóba dobott levél darabjai.

– El fog menni, – gondolta Timár – már holnap elmegy. Mert úgy állapodtak meg Vitányival, hogy (ha a fiú vele akar menni) utazzon el most mingyárt körülnézni az új világban, ahol ezentúl élni fog; ruháit, holmiját, a staffirungját – ahogy az asszonyok nevezték – majd később utána lehet küldeni, vagy maga visszajön érte, mikor összekészítik. – Lehet, hogy többet alig is látom már – gondolta a tanár.

S a fiúra gondolt és egy kép volt előtte: elképzelte valami zajos terén a Városnak, száguldó kocsik és autók között, egy lámpa szigetén – ahogy a vidéki ember szemében marad a veszélyes tolongású Város képe – elképzelte ott állni a Fiút, fölszegett fővel és a jövőbe csillogó szemekkel, oda se nézve zajnak és veszélynek, mint egy hódítót. Talán így is van rendén, hogy menjen a fiú a nagy világba, küzdeni, harcolni és méla öreg nevelője maradjon otthon, meghalni, magányosan. Isten így rendelte. A fiúk elhagyják a várost, amelyben felnőttek és fölkeresik a világ kísértéseit; tévelyegnek, botlanak talán, győznek vagy elbuknak, de harcolniok kell. Timár megint Augustinusra gondolt, a bátor harcosra: az sem bútt el ifjúkorában a cellák falai közé, az sem bútt el az Élet elől, hanem megküzdött vele és többször elbukott: de ismét fölkelt diadalmasan, legyőzte az Életet és így lehetett a nagy Szent belőle. Mi érdeme van annak, aki nem küzd soha, hanem elrejtőzik az ellenség elől?

Timár szomorúan fordult el az ablaktól: ő elrejtőzött az ellenség elől! Milyen magányos, küzdéstelen és érdemtelen élete volt neki! Ő sohasem találkozott az Élettel. Az élet csábos pompáira gondolt, melyeket ő már meg nem ismer soha… Ő nem vívta meg csatáját az Asszonnyal. Bevallatlan megbánás ült rajta, valami nagy tökéletlenségét érezte életének: nem, a »fia« ne maradjon ilyen tökéletlen! Nem az a hős, aki nem küzd soha: hanem az, aki győz!

Igen, igen, érezte, hogy így van ez helyesen, hogy ki kell mennie Pistának az életbe, a legvadabb életbe, és megküzdeni élettel, pénzzel, eszmékkel, asszonnyal… És mégis nem tudott szorongás nélkül rágondolni: micsoda karok fogják ölelni, micsoda hálók fogják körülfonni az ő gyermekét! Mint szép síma kígyókat, sejtette az asszonyi karokat kinyúlni a Város tömkelegéből, sejtette a lélekre-testre leső asszonyi szemeket villogni: és titkos féltékenység markolt a szívébe.

De rögtön megint elszégyellte magát. Önmaga előtt szégyellte el magát. Eszébe jutott az az iszonyú, ferde, lealázó féltékenység, amivel a kis Bögözi-lányra nézett egy időben. És eszébe jutott a mai délután, az a nemkevésbé lealázó pillanat, mikor ugyanezt a kislányt szövetségesének érezte, amint Pistával látta nevetgélni. És megkapta a kislány egy pillantását és ebből a pillantásból látta, hogy a kislány kiolvassa ezt az érzést szemeiből; és nagyon jól tudta, hogy Pista is kiolvassa. Ó, milyen végtelen megaláztatás volt! De mit bánta ő akkor minden büszkeségét, minden papi és tanári, mindenemberi méltóságát! egyetlenegy gondolat volt benne, egyetlenegy érzés, egy félelem: hogy Pista el fogja hagyni örökre! Ó, hogy szégyellte magát, mikor erre gondolt! Milyen megalázás, micsoda fertő, Istenem. Hova süllyed az ember, mihelyt egyszer földiekbe veti szeretete horgát!

Az egyetlen igaz menedék az Isten. Ő nélküle a szent is hétszer botlik el napjában. Minden földi szeretet csak botlást és bánatot hoz; de minden földi botlás és bánat csak lépcsőfok őhozzá. Ne sírjon, akit az Úr meglátogatott: mert minden földi veszteség szabadulást jelent, s aki a földet elveszíti, megnyeri az Urat. És ne essen kétségbe, akit vétkei a földre sujtanak: mert tévelygésünket is az Úr engedi, hogy jobban érezzük gyöngeségünket s jobban keressük Őt!

Timár Leborult az imazsámolyra, s lehajtott fejét rányomta polcára, hogy érezte a vékony horgolt terítőn át a kemény tölgyfa hidegségét…

 

Milyen sötét, holdtalan éjszaka volt aznap! És szél fútt és a sűrű kert ottkünn zúgott, mint a tenger! Egy-egy szélroham belökődött az ablakon s jóleső hűvösséggel borzongatta végig a cisztercita tanár hideg fekvőhelyét. Mindig nyitott ablaknál szokott aludni… de most késő éjig kerülte az álom. Felkönyökölt a párnán és kinézett a titokzatos éjbe. Zúgott, zúgott odakünn a tenger.

Timárnak Vergilius sorai jártak az eszében. Éjszaka: minden elnyugszik,

csak a szerencsétlen Dido nem alhatik a párnán. Künn zúg, zúg a tenger, nagy árbocok feszülnek az égnek, útjára készül a hitetlen trójai…

Ó jaj, nem!… az önkénytelen asszociáció szédítette és megborzasztotta. – Milyen borzasztó szennyes a földiek szerelme!… De nem is igazi szeretet az:

idézte magának Augustinust. Még nem szerettem, nem tudtam, hogy mit kell szeretni; és szerettem volna szeretni: a Szerelmet szerettem: kerestem, mit szeressek…

Most következik az igazi, az egyetlen szerelem: az Isten szerelme…

 

Reggel – a megegyezés szerint – jött Pista Timárhoz. Az arca derűs volt, a hangja örömteli izgalomban. Már határozott… Timárnak meg se dobbant a szíve: amint a kopogást hallotta az ajtón, azonnal, ösztönszerű telepátiával, tudta, mi következik; – (talán egy pillanatra, tudat alatt még remélt valami váratlan, örömös csalódást, de nagyon jól tudta ugyanakkor, hogy az nem fog jönni); – gépmódra, szenvtelen adta át magát sorsának, mint aki már mindennel leszámolt; mintha az elválás már megtörtént volna s ami hátra van, csak érzéstelen formaság volna már; mintha nem is Pista volna az, aki mellette van, csak egy hasonló báb: s az igazi Pista már rég emlék volna…

Pista teljesen elfogulatlan volt, vidám és tele a jövő izgalmával. Udvariasan és kedvesen beszélt Timárral mint mindig, de figyelme, minden gondolata egészen másutt volt. Még egyszer találkoztak aznap, a hajóállomáson, mikor Vitányi és Pista elutaztak. Timár megjelent, komolyan és atyailag, minden látható izgalom nélkül, mintha csak egy rendes, szinte köteles aktuson jelennék meg: útrabocsátani az ő neveltjét. Pista – nem hálátlanságból, vagy érzelemhiányból, hanem mert a perc izgalma annyira betöltötte egész gyermekszívét – szinte meg se látta, mint egy megszokott valakit; szórakozottan és türelmetlenül esett át az összes kézcsókokon és kézfogásokon és gyors léptekkel, hátra sem nézve, sietett föl a hídon a hajóra, Vitányi nyomában. Vitányi affektált idegességgel adta rendeleteit a hordárnak; nemsokára megjelentek a fedélzeten. Bögöziné és a kislány kendőkkel integettek a partról. Pista hajadonfőtt, napnakfordult arccal mosolygott vissza rájuk; a haja homlokára csapódott a szélben. Timár megfigyelte, hogy őreá nem nézett.