Payday Loans

Keresés

A legújabb

Tolsztoj: A hamis szelvény - II. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

TOLSZTOJ

A HAMIS SZELVÉNY


16

Egy vidéki városka szélén, lakott helyektől távolabb, saját házában élt egy volt tisztviselő, iszákos öregember, két lányával és vejével. Fiatalabbik lánya - az, aki férjével élt ott - szintén ivott, rossz útra tért. Marja Szemjonovna, az idősebbik, fonnyadt, soványka, ötvenesztendős özvegyasszony, egymaga tartotta el az egész családot kétszázötven rubel nyugdíjából. Ebből a pénzből élt az egész család. A háztartást is Marja Szemjonovna látta el egyedül, ő gondozta gyenge, részeges öreg apját és húga kicsiny gyermekét; főzött, mosott. És ahogyan ez már lenni szokott, mindenki reáhárított minden munkát, amit csak el kellett végezni; amellett mind a hárman szidalmazták, és sógora részegen meg is verte. Marja Szemjonovna mindezt némán, alázatosan tűrte, és amint ez már lenni szokott, minél több volt, annál többet végzett. A szegényeken is segített, szájától vonta meg a falatot, ruháit is odaadogatta, és ápolta a betegeket.

Egyszer egy sánta, féllábú falusi szabó dolgozott Marja Szemjonovnánál. Az öregnek egy ujjasát javította, és Marja Szemjonovna ködmönét vonta át új posztóval, hogy legyen miben piacra járnia télen.

A sánta szabó okos ember volt és jó szemű megfigyelő, aki mestersége folytán sokféle emberrel került össze, és nyomorék lévén, örökké üldögélt, s így hajlamos volt az elmélkedésre. Egy hetet töltött Marja Szemjonovnánál, és nem győzött csodálkozni életmódján. Az asszony egyszer kijött hozzá törülközőt mosni a konyhába, ahol varrt, és elbeszélgetett vele; a szabó elmesélte, bátyja milyen rosszul bánt vele, és hogyan vált tőle külön.

- Azt hittem, jobb lesz, de mindig csak ugyanaz: nyomorúság.

- Jobb, ha az ember nem is próbál változtatni a sorsán, csak él úgy, ahogyan él - jegyezte meg Marja Szemjonovna.

- Igaz, rajtad is csodálkozom, Marja Szemjonovna, hogy dolgozol az egész családra egyes-egyedül, majd megszakadsz belé. Pedig nem sok jót várhatsz tőlük cserébe, úgy látom.

Marja Szemjonovna nem válaszolt.

- Bizonyosan úgy tanultad a könyvekből, hogy majd a másvilágon megkapod ezért a jutalmadat.

- Arról nem tudhatunk semmit - válaszolta Marja Szemjonovna. - Csak éppen hogy jobb így élni.

- És a könyvek is írnak erről?

- Írnak. - És Marja Szemjonovna felolvasta a szabónak a hegyi beszédet a bibliából. A szabó elgondolkozott. S amikor megkapta bérét és hazament, mindegyre azt forgatta eszében, amit Marja Szemjonovnánál látott, s amit az asszony mondott és felolvasott neki.

17

Pjotr Nyikolajevics Szventyickij megváltozott a néppel szemben, és a nép is megváltozott iránta. Egy év sem telt bele, s a parasztok kivágták huszonhét tölgyfáját, felégették egy gabonával teli csűrjét. Pjotr Nyikolajics úgy látta, hogy élete azon a környéken lehetetlenné válik.

Ugyanabban az időben a Livencov család jószágigazgatót keresett birtokaira, és a nemesi marsall Pjotr Nyikolajicsot ajánlotta, mint a legjobb gazdát az egész vidéken. Livencovék hatalmas birtokai semmit sem jövedelmeztek, mindent a parasztok élveztek. Pjotr Nyikolajics elvállalta, hogy rendet teremt; bérbe adta földjét, és feleségével együtt átköltözött a távoli, Volga menti kormányzóságba.

Pjotr Nyikolajics mindig szerette a rendet és a törvényt; most pedig még kevésbé tűrhette, hogy a durva és elvadult nép a törvény ellenére garázdálkodjék azon, ami nem az övé. Örült az alkalomnak, hogy végre móresre taníthatja a parasztokat, és kérlelhetetlen szigorral látott hozzá a dologhoz. Az egyik parasztot falopásért börtönbe záratta, a másikat saját kezűleg elverte, amiért nem tért ki az útból, és nem vette le a sapkáját. Bizonyos legelőket illetően vita folyt, a parasztok azt állították, hogy az övéik; Pjotr Nyikolajics kijelentette, hogy ami állatot a legelőkön talál, azt elhajtatja.

Eljött a tavasz, és a parasztok, mint minden esztendőben, kiengedték állataikat az urasági legelőkre. Pjotr Nyikolajics összehívta béreseit, és meghagyta nekik, tereljék be az állatokat az uraság udvarába. A parasztok szántani voltak, s így a béresek az asszonyok sivalkodásával mit sem törődve behajtották az állatokat. Amikor az emberek hazatértek a munkából, összegyűltek, seregestül a kastély elé vonultak, és állataikat követelték. Pjotr Nyikolajics puskával a vállán ment ki hozzájuk (éppen körútjáról érkezett haza), és kijelentette, hogy állataikat csak úgy adja ki, ha szarvasmarháért fejenként ötven kopejka, juhonként tíz kopejka bírságot fizetnek. A parasztok kiabálni kezdtek, hogy a legelő az övék, már apjuk, nagyapjuk is rajta legeltetett, és nincs olyan törvény, hogy valaki elhajtsa a más állatait.

- Add ki az állatokat, mert baj lesz! - támadt az egyik öreg paraszt Pjotr Nyikolajicsra.

- Miféle baj lesz? - ordított Pjotr Nyikolajics; elsápadt, és közelebb lépett az öreghez.

- Add ki, ne vétkezz. Vérszopó.

- Micsoda? - ordított magából kikelve Pjotr Nyikolajics, és öklével az aggastyán arcába sújtott.

- Ne merj verekedni! Fiúk, vegyétek el erőszakkal az állatokat.

A tömeg megmozdult. Pjotr Nyikolajics el akart menni, de nem engedték. Megpróbált utat törni magának. Puskája elsült, és a golyó megölt egy embert. Heves kézitusa indult meg. Pjotr Nyikolajicsot eltaposták; öt perc múlva megcsonkított testét a vízmosásba hurcolták.

A gyilkosokat statárium elé állították, és kettőt közülük akasztófára ítéltek.

18

A sánta szabó szülőfalujában öt gazdag paraszt ezerszáz rubelért százöt gyeszjatyina szántót bérelt egy földesúrtól, zsíros, fekete földet, és kiadta bérbe a parasztoknak, gyeszjatyináját tizennyolc, tizenöt rubeljével. Egy se kelt el olcsóbban tizenkét rubelnél, így hát az üzlet nagy haszonnal járt. Maguknak öt-öt gyeszjatyinát tartottak meg, és ez a föld nekik egy kopejkájukba sem került.

A bérlő parasztok egyike meghalt, és a többiek felajánlották a sánta szabónak, társuljon be hozzájuk a bérletbe.

Amikor a bérlők nekiláttak egymás között felosztani a földet, a szabó nem ivott velük; mikor aztán arról volt szó, kinek mennyi föld jusson, a szabó azt mondta, hogy mindenkinek egyformán kell részesednie, s a bérlőktől nem szabad többet követelni, mint amennyi dukál.

- Hogyhogy?

- Hát talán pogányok vagyunk? Az urak megtehetik, de mi keresztények vagyunk, Isten törvénye szerint kell cselekednünk. Krisztus tanítása szerint.

- Hol van az a törvény?

- Meg van írva a könyvben, az evangéliomban. Jertek el hozzám vasárnap, felolvasom, aztán megbeszéljük együtt.

Vasárnap, ha nem is valamennyien, de hárman elmentek a szabóhoz, aki felolvasott nekik a Bibliából.

Elolvasta Máté evangéliumának öt fejezetét, aztán megbeszélték a hallottakat. Mind a hárman meghallgatták, de csak az egyik fogadta be az igét, Ivan Csujev nevezetű. Annyira megszívlelte, hogy attól fogva mindenben Istennek tetsző életet élt. S vele együtt úgy élt egész családja. Csujev nem fogadott el több földet, mint amennyi dukált neki.

A falubeliek megszokták, hogy el-eljárogassanak a szabóhoz meg Ivan Csujevhez; lassanként megértették a tanítás értelmét, leszoktak a dohányzásról, az ivásról, a káromkodásról, elkezdték egymást segíteni. Templomba nem jártak többé, és a szentképeket elvitték a papnak. Tizenhét család élt így, összesen hatvanöt lélek. A plébános megijedt, és jelentést tett a püspöknek. A püspök gondolkozott, hogy mitévő legyen, s végül úgy döntött, elküldi a faluba Miszail atyát, a gimnázium volt hitoktatóját.

19

A püspök hellyel kínálta Miszailt, majd elmondotta neki, milyen újszerű jelenség ütötte fel fejét egyházkerületében.

- Mindennek oka a lélek erőtlensége, a nép durvasága. Te tanult ember vagy. Megbízom benned. Utazz oda, hívd össze a népet, és magyarázd meg nékik az igazságot.

- Ha eminenciád megáld, örömmel rajta leszek - válaszolt Miszail atya. Örült a megbízatásnak. Örült minden alkalomnak, amikor megmutathatta, hogy hisz. Mások térítése közben pedig mindennél jobban elhitethette önmagával, hogy hisz.

- Igyekezz, mert erősen szenvedek nyájamért - mondta a püspök, miközben hófehér, kissé püffedt kezével sietség nélkül vette át a teáspoharat szolgájától.

- Miért van csak egyféle befőtt? Hozz másikat - mondotta a szolgának. - Igen nagyon, nagyon fáj ez nekem - fordult ismét Miszailhoz.

Miszail atya örült, hogy vallomást tehet hitéről. De mivel szegény ember volt, pénzt kért utazásra, költségeire, és a durva és faragatlan nép ellenállásától tartva, azonfelül még a kormányzó intézkedését is kérte, hogy a helybeli rendőrség szükség esetén támogassa.

A püspök mindent elintézett; Miszail atya szakácsnéja, szolgája segítségével összekészítette az útra való ételt, italt, amely nélkül lehetetlen lett volna elindulnia egy olyan isten háta mögötti faluba, s azzal elutazott rendeltetési helyére. Küldetése kellemes érzéseket ébresztett Miszailban: érezte szolgálatának fontosságát, s azonfelül megszűnt minden kételye saját hitében, ellenkezőleg, tökéletesen meggyőződött annak őszinteségéről.

Gondolatai nem hitének lényegével foglalkoztak - ez axiómákban volt lefektetve -, hanem az ellenvetések megcáfolásával, amelyek vallása külső megnyilvánulási formáit érhették.

20

A falusi pap és felesége nagy tisztelettel fogadták Miszailt, és a megérkezését követő napra összehívták a népet a templomba. Miszail vadonatúj selyem miseruhában, mellén nagy kereszttel, szépen megfésülve felment a szószékre, mellette állt a plébános, kissé távolabb a kántorok, énekesek s az oldalajtóknál rendőrök. Eljöttek a szakadárok is, viseltes, zsíros ködmönükben.

Az imádság után Miszail szentbeszédet mondott, amelyben intette a szakadárokat, térjenek vissza az egyház kebelébe; a pokol minden kínszenvedésével fenyegette meg őket, és teljes bűnbocsánatot ígért azoknak, akik megbánják bűnüket.

A szektások hallgattak. Amikor kérdéseket intéztek hozzájuk, válaszoltak.

Arra a kérdésre, hogy miért szakadtak el az egyháztól, azt válaszolták, hogy a templomban emberkéz alkotta, fából faragott isteneket imádnak, s ezt a szentírás nemcsak hogy nem parancsolja, hanem a tízparancsolat egyenesen az ellenkezőjét írja elő. Amikor Miszail azt kérdezte Ivan Csujevtől, igaz-e, hogy a szentképet deszkának nevezte, Csujev azt válaszolta: "Fordítsd meg akármelyik ikont, magad is megláthatod."

Amikor azt a kérdést intézte hozzájuk, miért nem ismerik el a papságot, azt válaszolták, hogy meg vagyon írva, "ingyen kaptátok, ingyen is adjátok tovább", a papok pedig csak pénzért osztogatják az áldást. Akárhogyan próbálta is Miszail a szentírással bizonyítani igazát, a szabó és Csujev nyugodtan, de keményen válaszolgattak, és a Bibliát idézték, amelyet ugyancsak alaposan ismertek. Miszail megharagudott, és a világi hatalommal fenyegetődzött. Mire a szakadárok azt válaszolták, hogy meg vagyon írva, "üldöztettem, és ti is üldöztetni fogtok".

A hitvita tehát eredménytelenül végződött, és nem is lett volna semmi baj, ha másnap a misén Miszail nem prédikált volna az eretnekek ártalmasságáról, meg arról, hogy minden büntetést megérdemelnek; a templomból kiözönlő nép pedig arról kezdett beszélni, hogy ideje lenne már egyszer móresre tanítani a hitetleneket, ne bolondítsák tovább a népet. S ugyanaznap, miközben Miszail atya lazacot és tengeri pisztrángot falatozott a tisztelendővel meg a városból érkezett inspektorral, a faluban verekedés támadt. Az igazhitűek összecsődültek Csujev háza előtt, s várták a szakadárok kijövetelét, hogy elverhessék őket. A szektások húszan voltak, férfi, nő vegyest. Miszail prédikációja s most a pravoszlávok csődülete, fenyegető beszédei haragot keltettek a szektásokban, amelynek azelőtt nyoma sem volt bennük. Már esteledett, az asszonyoknak haza kellett volna menniük fejni, de az igazhitűek még mindig ott álltak, és vártak az ajtó előtt, az egyik legényt pedig, aki ki akart jönni, elverték és visszakergették a házba. Tanakodtak, hogy mitévők legyenek, de nem értettek egyet.

A szabó véleménye szerint tűrniük kell, és nem szabad ellenállniuk. De Csujev azt mondta, ha nem védekeznek, csak tűrnek, akkor valamennyiüket félholtra verik; ezzel felragadta a piszkavasat, és kiment a ház elé. A pravoszlávok rávetették magukat.

- Hajrá, Mózes törvénye szerint! - kiáltotta Csujev, és nekiesett támadóinak; az egyiknek kiverte a szemét; társai ekkor kiugrottak a házból, és hazaszaladtak.

Csujevet bíróság elé állították, és istenkáromlásért meg lázításért száműzetésre ítélték.

Miszail atyát pedig megjutalmazták, és kinevezték archimandritává.

21

Két évvel azelőtt a doni kozákok földjéről tanulmányai folytatására Pétervárra érkezett egy egészséges, csinos, keleties arctípusú leány; Turcsanyinovának hívták. Ez a lány Pétervárott összetalálkozott egy Tyurin nevű diákkal, egy szimbirszki kormányzósági tisztviselő fiával, és megszerette őt; de nem közönséges női szerelemmel, nem azzal a vággyal, hogy felesége, gyermekeinek anyja legyen, hanem bajtársias szeretettel, amelynek fő forrása az volt, hogy mind a ketten egyformán gyűlölték nemcsak a fennálló társadalmi rendet, hanem annak képviselőit és fenntartóit is, és egyformán tudatában voltak annak, mennyire fölötte állnak műveltségükben és erkölcsi felfogásukban ezeknek az embereknek.

Turcsanyinova könnyen tanult, mindent megjegyzett, amit hallott, és jól vizsgázott; azonfelül óriási mennyiségben falta a legújabb könyveket. Meg volt róla győződve, hogy hivatása nem az, hogy gyermekeket szüljön és neveljen - erre irtózattal és megvetéssel gondolt -, hanem az, hogy megdöntse a fennálló rendet, amely megbénítja a nép legjobb erőit, és megmutassa az embereknek az élet új útját, amelyet a legfrissebb európai írók műveiből ismert meg. A telt, fehér bőrű, rózsás arcú, fénylő szemű, fekete hajú leány olyan érzelmeket keltett a férfiakban, amelyekre maga nem vágyott, s amelyekben nem is osztozhatott - annyira elmerült agitációs, rábeszélő tevékenységében. Mégis kellemes volt látnia, hogy ilyen érzéseket ébreszt a férfiakban; éppen ezért, ha nem is cicomázta magát, de nem hanyagolta el külsejét. Jó érzés volt, hogy tetszik a férfiaknak, és a gyakorlatban bizonyíthatja be, mennyire megveti azt, amit a többi nő olyan sokra tart. Ami a fennálló rend elleni harc eszközeit illeti, ebbéli nézeteiben Turcsanyinova messzebbre ment, mint Tyurin meg többi bajtársa; azt állította, hogy ebben a harcban minden eszköz helyes és felhasználható, egészen a gyilkosságig. Mindamellett Kátya Turcsanyinova, ez a szélsőséges forradalmár, jóságos és önmegtagadó asszonyi lélek volt, aki mindig és minden körülmények között többre tartotta más hasznát, örömét, jólétét, mint a maga hasznát, örömét vagy jólétét, és szívből örült, valahányszor jót tehetett valakivel - gyermekkel, állattal vagy öregemberrel.

A nyarat Turcsanyinova egy Volga menti városkában töltötte, tanítónő barátnőjénél. Ugyanabban a járásban nyaralt Tyurin is, édesapjánál. Gyakran találkoztak, megbarátkoztak a körorvossal is, kölcsönadták egymásnak könyveiket, sokat vitatkoztak, izgultak. Tyurinék földje szomszédos volt azzal a Livencov-birtokkal, ahová Pjotr Nyikolajicsot nevezték ki jószágigazgatónak. Amikor Pjotr Nyikolajics odaérkezett és nekiállt rendet csinálni, a fiatal Tyurin észrevette, hogy a livencovói parasztok önálló gondolkozásúak, és szilárdul eltökélték, hogy megvédelmezik jogaikat; érdeklődni kezdett irántuk, és gyakran bejárt a faluba, beszélgetett a parasztokkal, terjesztette közöttük a szocializmus eszméit általában és különösen a földosztás gondolatát.

Amikor Pjotr Nyikolajicsot meggyilkolták, és bírói vizsgálatot rendeltek el az ügyben, a járási székhely forradalmi körének minden oka megvolt rá, hogy felháborodással szemlélje a bíróság működését, és ezt bátran ki is mondta. A vizsgálat során kiderült, hogy Tyurin sokat járt a faluba, és beszélgetett a parasztokkal. Tyurinnál házkutatást rendeltek el, találtak néhány forradalmi röpiratot, a diákot letartóztatták, és Pétervárra vitték.

Turcsanyinova utánautazott, és elment a fogházba, hogy találkozzék vele; de nem találkozhatott vele soron kívül, csak a látogatási napon engedték be hozzá, s akkor is csak kettős rácson keresztül láthatta Tyurint. Ez a viszontlátás még növelte a leány felháborodását, amely legfelsőbb fokát akkor érte el, amikor egy jóképű csendőrtiszt beszélgetés során értésére adta, hogy hajlandó valamit tenni érdekében, ha a leány elfogadja közeledését. Haragja, gyűlölete a hatalom képviselői ellen ekkor már nem ismert határt. Elment a rendőrfőnökhöz panaszt tenni. A rendőrfőnök ugyanazt mondta neki, amit a csendőrtiszt, hogy a látogatást miniszteri rendelet tiltja, amellyel szemben nem tehetnek semmit. Turcsanyinova akkor kérvényt adott be a miniszterhez, amelyben látogatási engedélyt kért; visszautasították. Ekkor a leány kétségbeesett tettre határozta el magát, és revolvert vásárolt.

22

A miniszter rendes fogadóóráját tartotta. Három kérelmezőt megkerülve, először a kormányzóval beszélt, majd odalépett a fekete szemű, feketébe öltözött, csinos fiatalasszonyhoz, aki bal kezében valami iratot tartott. Simogató és buja tüzecske gyűlt ki a miniszter úr szemében, amikor megpillantotta a szép kérelmezőt, de azután helyzetére gondolt, és komoly arcot vágott.

- Mit parancsol? - kérdezte, és egészen közel lépett hozzá.

A nő nem válaszolt, körgallérja alól előhúzta jobb kezét, amelyben revolvert tartott, és a miniszter mellére célozva elsütötte, de eltévesztette célját.

A miniszter karon akarta ragadni, de a nő kiszakította magát, és másodszor is elsütötte fegyverét. A miniszter futásnak eredt. A nőt elfogták. Egész testében remegett, és nem tudott szólni. Majd egyszerre hisztérikus nevetésben tört ki. A miniszter még csak meg sem sebesült.

Turcsanyinova volt a fekete ruhás nő. Előzetes letartóztatásba helyezték. A miniszter pedig, miután fogadta a legmagasabb személyeknek, sőt magának a cárnak szerencsekívánatait és részvétnyilatkozatait, vizsgálatot rendelt el az összeesküvés felderítésére, amely a merényletet megszervezte.

Összeesküvésnek természetesen nyoma sem volt; de a nyílt és titkos rendőrség tagjai lelkes buzgalommal vetették rá magukat a nem létező összeesküvés szálainak kibogozására, hogy ily módon lelkiismeretesen megszolgálják fizetésüket; kora reggel, még sötétben keltek, egyik házkutatást a másik után tartották, iratokat, könyveket másoltak, naplókat, leveleket olvastak, gyönyörű papiroson gyönyörű szép írással kivonatokat készítettek belőlük, számtalanszor kihallgatták Turcsanyinovát, és mindenféle emberekkel szembesítették, hogy kicsikarják belőle bűntársainak nevét.

A miniszter alapjában véve jószívű ember volt, és nagyon sajnálta az egészséges, szép fiatal kozák lányt; de azt mondogatta magának, hogy őrajta súlyos állami felelősség nyugszik, s az állam érdekeit szolgálja, bármily nehezére essék is. S amikor egy udvari bálon összetalálkozott volt bajtársával, egy kamarással, aki Tyurinéknak ismerőse volt, és megpróbált kegyelmet kérni tőle a fiatal Tyurin és Turcsanyinova számára, a miniszter olyan hevesen vont vállat, hogy széles piros érdemszalagja összegyűrődött hófehér mellényén, és kijelentette:

Je ne demanderais pas mieux que de lâcher cette pauvre fillette, mais vous savez le devoir![21]

Turcsanyinova eközben a vizsgálati fogházban ült, olykor csendes kopogtatással érintkezett fogolytársaival, és olvasgatta a könyveket, amelyeket adtak neki; néha pedig hirtelen kétségbeesett, dührohamot kapott, fejét a falba verte, visított és hahotázott.

23

Marja Szemjonovna - mint minden hónapban - a járadékhivatalban átvette nyugdíját, és hazafelé menet összetalálkozott egy tanító ismerősével.

- Megkapta a nyugdíját, Marja Szemjonovna? - kiáltott át a tanító az utca túlsó oldaláról.

- Megkaptam - felelte Marja Szemjonovna. - Éppen arra elég, hogy a legsürgősebb lyukakat betömjem vele.

- No, elég szép pénz az; jut is, marad is - mondta a tanító, azután köszönt, és folytatta útját.

- Viszontlátásra - búcsúzott Marja Szemjonovna is, és miközben tekintete még a tanítót követte, egyenesen beleszaladt egy magas férfiba, akinek feltűnően hosszú karja és szigorú arca volt.

Amikor háza elé ért, legnagyobb meglepetésére újból összetalálkozott ugyanazzal a hosszú karú férfival. A férfi megvárta, amíg bement a házba, még egy ideig álldogált, aztán megfordult és elment.

Marja Szemjonovna előbb megijedt, majd elszomorodott. De amikor bement a szobába, kiosztotta a magával hozott nyalánkságokat öreg apjának meg unokaöccsének, a kicsi, beteges Fegyának, és megsimogatta az örömtől vinnyogó Trezorkát, jókedve visszatért. A pénzt átadta apjának, és ismét hozzálátott a munkához, amely sohasem fogyott ki a keze alól.

Az ember, akibe az utcán beleütközött, Sztyepan Pelagejuskin volt.

A fogadóból, ahol megölte a gazdát, Sztyepan nem ment vissza a városba. S különös: gyilkosságának emléke cseppet sem volt kellemetlen, sőt naponta többször is felidézte. Kellemes gondolat volt számára, hogy olyan pontosan és ügyesen tudja véghezvinni az effélét, hogy senki sem tudja meg, és így nem is akadályozza meg abban, hogy továbbra, másokkal is ugyanazt cselekedje. Kocsmában teázás, iddogálás közben elnézte az embereket, és mindig ugyanabból a szempontból: hogyan lehetne a legjobban megölni őket. Éjszakára egy ismerőséhez tért be, aki teherfuvaros volt. Az ember nem volt otthon, Sztyepan azt mondotta, megvárja, míg hazajön, leült, és az asszonnyal beszélgetett. Később, amikor az asszony a kemencéhez lépett, eszébe ötlött, mi lenne, ha megölné. Elcsodálkozott önmagán, fejét csóválta, azután elővette csizmaszárából a kést, leteperte az asszonyt, és elvágta a torkát. A gyerekek kiabálni kezdtek, őket is leszúrta, azzal kiment a házból és a városból. A városon kívül egy kis faluban betért a kocsmába, és ott kialudta magát.

Másnap visszament a városba, s az utcán meghallotta Marja Szemjonovna beszélgetését a tanítóval. Az asszony pillantása megriasztotta Sztyepant, mégis úgy határozott, hogy belopózik házába, és elrabolja tőle a pénzt, amelyet aznap kapott. Éjnek idején feltörte a zárat, és bement a szobába. Először a fiatalabbik, férjes asszony hallotta meg lépteit, és kiáltozni kezdett. Sztyepan azonnal leszúrta őt. Férje is felébredt, dulakodni kezdett vele. Torkon ragadta Sztyepant, és sokáig birkózott vele, de Sztyepan volt az erősebb. Amikor a férfival is végzett, Sztyepan izgatottan, a küzdelemtől feldúltan bement a kamrába. Marja Szemjonovna ágyában feküdt; fölült, riadt, szelíd pillantással tekintett Sztyepanra, és keresztet vetett. Tekintete megrémítette Sztyepant; lesütötte szemét.

- Hol a pénz? - kérdezte, anélkül, hogy az asszonyra nézett volna.

Marja Szemjonovna nem felelt.

- Hol a pénz? - ismételte Sztyepan, és megmutatta neki a kést.

- Mit akarsz? Hát szabad ezt? - suttogta az asszony.

- Úgy látszik, szabad.

Sztyepan az ágyához lépett, karon akarta ragadni az asszonyt, nehogy akadályozza munkájában, de Marja Szemjonovna nem védekezett, föl sem emelte kezét, hanem melléhez szorította, és mélyen felsóhajtott.

- Ó, milyen szörnyű bűnt akarsz elkövetni. Légy irgalmas önmagad iránt! Azt hiszed, másokat ölsz meg, pedig a saját lelkedet döntöd kárhozatba... Ja-a-ajj! - hördült fel.

Sztyepan nem bírta tovább elviselni hangját, pillantását, és felvágta a torkát. "Nincs időm beszélgetni." Marja Szemjonovna visszahanyatlott párnájára, és hörögni kezdett. A párnát elöntötte a vér. Sztyepan elfordult, és végigjárta a szobákat, összeszedte, amire szüksége volt; azután cigarettára gyújtott, leült, megtisztította ruháját, és kiment. Azt gondolta, hogy ez a gyilkossága is éppen úgy sikerül majd, mint a többi; de még mielőtt elért volna éjjeli szállására, hirtelen olyan kimerültség vett rajta erőt, hogy egyetlen tagját sem tudta megmozdítani. Lefeküdt az árokba, és ott feküdt az éjszaka hátralevő részében, egész nap és a következő éjszaka.

MÁSODIK RÉSZ

1

Az árokban fekve Sztyepan szüntelenül maga előtt látta Marja Szemjonovna sovány, ijedt, szelíd arcát, és hallotta hangját. "Hát szabad ezt?" - kérdezte ez a különös, susogó, szánalmas hang. És Sztyepan újra meg újra átélte, amit elkövetett. Rémület fogta el, lehunyta szemét, és megrázta bozontos fejét, hogy kirázza belőle ezeket a gondolatokat és emlékeket. Egy-egy percre sikerült is megszabadulnia emlékeitől, de akkor helyettük egy-két fekete alak jelent meg, mögöttük még többen jöttek, feketék, véres szemmel, torzképeket vágtak feléje, és mind ugyanazt mondták: "Megölted őt, magadat is öld meg, másképp nem hagyunk békét." Akkor kinyitotta a szemét, és megint rettenetesen sajnálta és irtózott önmagától. Megint lehunyta szemét - megint jöttek a feketék.

Másodnap estére föltápászkodott, és nagy nehezen elvánszorgott a legközelebbi kocsmáig. Inni kezdett. De akármennyit ivott, nem tudott lerészegedni. Szótlanul ült az asztalnál, és egyik poharat a másik után hajtotta fel. A kocsmába belépett egy csendőrtiszt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte Sztyepantól.

- Az, akit keres. Tegnap Dobrotvorovéknál mindenkit leszúrtam.

Megkötözték, és miután huszonnégy óráig az őrszobában tartották, bevitték a kormányzósági székhelyre. A fogházigazgató megismerte régi, garázda foglyát, akiből ilyen gonosztevő lett, és szigorúan fogadta.

- Aztán nekem ne rendetlenkedjél itt! - rivallt rá összevont szemöldökkel, alsó állkapcsát előretolva. - Ha bármit észreveszek, agyonverlek. Innen ugyan nem fogsz megszökni!

- Minek szöknék? - felelte rá Sztyepan lesütött szemmel. - Hiszen magam adtam fel magamat.

- Hallgass, ne feleselj. És ha a hatósággal beszélsz, szembe nézz! - ordított rá a felügyelő, és öklével arcul ütötte.

Sztyepan ezalatt ismét maga előtt látta az asszonyt, hallotta hangját. Nem hallotta, amit a felügyelő szólt hozzá.

- Mi az? - riadt fel, amikor arcán érezte az ökölcsapást.

- Mars, semmi értelme a színlelésnek!

A felügyelő dühöngő jeleneteket várt, összeszólalkozást a többi fogollyal, szökési kísérletet. Azonban mindebből semmi sem következett be. Akármikor nézett be hozzá a kémlelőlyukon a fegyőr vagy maga az igazgató, Sztyepan csendesen ült szalmazsákján, fejét kezébe támasztva, és magában suttogott. Vallatás alatt is másként viselkedett, mint a többi fogoly; szórakozottnak látszott, nem hallotta meg a kérdéseket, amikor pedig megértette őket, olyan őszintén felelt, hogy a vizsgálóbíró, aki megszokta, hogy ügyessége és ravaszsága latba vetésével kell leküzdenie a vádlottak makacsságát, olyasmit érzett, mint amikor sötétben a lépcső tetején újabb lépcsőfokra emeljük lábunkat - és a sík földre lépünk. Sztyepan valamennyi gyilkosságot elbeszélte, összevont szemöldökkel, tekintetét egy pontra függesztve, egyszerű és tárgyilagos hangon beszélt, s igyekezett minél pontosabban visszaemlékezni a részletekre: "Kijött - mesélte első gyilkosságáról -, mezítláb megállt az ajtóban, egyszer fejbe vertem, aztán hörögni kezdett, azután mindjárt az asszonynak láttam neki" - és így tovább. A fogház felülvizsgálata alkalmával megkérdezték Sztyepant, nincs-e valami panasza, kívánsága. Azt válaszolta, hogy semmire sincs szüksége, és senki sem bántja. Az államügyész néhány lépést tett a bűzös folyosón, majd megállt, és megkérdezte az őt kísérő fogházigazgatót, hogyan viseli magát ez a fogoly.

- Nem győzök csodálkozni rajta - válaszolta a felügyelő, akit megelégedéssel töltött el, hogy Sztyepan megdicsérte a bánásmódot. - Második hónapja van itt nálunk, viselkedése példaszerű. Csak attól félek, nem tervel-e valamit. Mindenre elszánt ember, és hihetetlenül erős.

2

Az első hetekben a börtönben Sztyepant szüntelenül egy és ugyanaz gyötörte. Látta maga körül zárkája szürke falait, hallotta a fegyház zaját - maga alatt a közös zárka lármáját, az őr lépteit a folyosón, az óra ütését, és ugyanakkor látta az asszonyt, szelíd pillantását, amely már első, utcai találkozásuk alkalmával legyőzte Sztyepant, sovány, fonnyadt nyakát, amelyet átvágott; hallotta megható, szánalmas suttogását: "Másokat ölsz meg, és a saját lelkedet döntöd kárhozatba. Hát szabad ezt?" Azután elhallgatott a hang, és jöttek hárman a feketék. Megjelentek, akár lehunyta a szemét Sztyepan, akár kinyitotta. Lehunyt szemmel még tisztábban látta őket. Amikor kinyitotta a szemét, összefolytak az ajtóval, a falakkal, és kissé elhalványodtak, de azután megint előjöttek, három oldalról jöttek feléje, fintorogtak, és mindegyre ismételték: "Végezz magaddal, végezz magaddal. Akaszd fel magad, gyújtsd fel magad." Sztyepant ilyenkor remegés fogta el, imádkozni kezdett, elmondott mindent, amit tudott: üdvözlégyet, miatyánkot, és az eleinte mintha segített volna. Imádkozás közben visszagondolt életére; apjára, anyjára, falujára, farkaskutyájukra, nagyapóra a kemence tetején, játszópajtásaira, azután a lányokra, amint énekeltek, azután a lovakra, amelyeket elhajtottak tőle, meg arra, hogyan fogták el a tolvajt, s hogyan verte agyon kővel. Visszaemlékezett első fogházbüntetésére, a kövér fogadósra, a fuvaros feleségére meg gyermekeire, s azután ismétőrá. Melege lett, ledobta válláról rabköntösét, leugrott fekhelyéről, és mint a ketrecbe zárt vad, gyors léptekkel járkált fel s alá zárkájában, sebesen fordulva az izzadó, nedves falaknál. Majd ismét imádságba fogott, de az imádság már nem használt.

Egy hosszú őszi estén, amikor a szél fütyült és zúgott a kéményben, addig futkosott ide-oda a cellában, amíg ki nem merült, és leroskadt priccsére. Úgy érezte, feladja a küzdelmet, a feketék győztek, nincs más hátra, mint alávetni magát akaratuknak. Már régen kiszemelte magának a kályhacsövet. Ha átkötözi vékony kötéllel vagy vászoncsíkkal, nem fog széjjelmenni. Csak ügyesen kell nyélbe ütni a dolgot. Munkához látott, két napon át keskeny csíkokat szaggatott a zsákból, amelyen aludt; amikor az őr bejött, priccsét letakarta köntösével. A szalagokat jó szoros csomókkal összekötözte, és duplára vette őket, nehogy leszakadjanak testének súly alatt. Amíg ezekkel az előkészületekkel foglalatoskodott, nem gyötrődött. Amikor mindennel elkészült, hurkot csinált, nyakába vetette, felmászott a priccsre, és felakasztotta magát. De alig kezdett nyelve kidagadni a szájából, amikor a kötél elszakadt, és Sztyepan leesett. A zajra bejött az őr; behívta a felcsert, és az öngyilkost a kórházba vitték. Másnapra helyrejött, visszavitték a fegyházba, de most már nem magánzárkába tették, hanem közösbe.

A közös cellában húsz ember között úgy élt, mintha egyedül volna, senkit sem látott, senkihez sem szólt, és továbbra is ugyanúgy gyötrődött. Különösen olyankor szenvedett, amikor mindenki aludt, de ő nem tudott aludni, és mindig az asszonyt látta maga előtt, hallotta hangját, azután megint jöttek a feketék szörnyűséges szemeikkel, és kínozták őt.

Megint imádkozni próbált, s az imádság most sem használt.

Egyszer, amikor imádkozás után megint megjelent neki az asszony, hozzája kezdett imádkozni, a lelkéhez, hogy bocsássa el őt, bocsásson meg neki. S amikor hajnal felé lehanyatlott nyűtt szalmazsákjára, mélyen elaludt. Álmában megint megjelent az asszony, sovány, ráncos, átvágott nyakával.

- Megbocsátasz? - kérdezte tőle Sztyepan.

Marja Szemjonovna ránézett szelíd, gyöngéd pillantásával, és nem felelt.

- Megbocsátasz? - kérdezte ismét Sztyepan; és így háromszor egymás után. Azzal fölébredt. Attól fogva megkönnyebbült a lelke, szinte felocsúdott, körülnézett, és közeledni, beszélni kezdett fogolytársaival.

3

Sztyepannal közös zárkában ült Vaszilij, akit ismét tolvajláson kaptak és száműzetésre ítéltek, meg Ivan Csujev, ugyancsak száműzetésre ítélve. Vaszilij egész idő alatt nótázott kellemes hangján, vagy pedig kalandjait mesélgette társainak. Csujev vagy dolgozott, ruháját, fehérneműjét foltozgatta, vagy a szentírást olvasta.

Sztyepan kérdésére, hogy miért került ide, megmagyarázta, hogy Krisztus igaz hite miatt büntetik, mert a csaló papok nem állhatják az olyan embert, aki az evangélium szerint él, és őket leleplezi. Amikor pedig Sztyepan megkérdezte tőle, hogy mi hát az evangéliumi törvény, Csujev megmagyarázta neki, hogy az evangéliumi törvény tanítása szerint nem szabad faragott istenekhez imádkoznunk, hanem lélekben és igazságban kell leborulnunk Isten előtt. Azt is elbeszélte rendre, hogy ezt az igaz hitet egy féllábú szabótól tanulták egy bizonyos földosztás alkalmával.

- No és a gonosz cselekedetekkel hogy állunk? - érdeklődött Sztyepan.

- Minden meg vagyon írva.

És Csujev felolvasta neki:

- "Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok, fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna, vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? Vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? - És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtetek eggyel az én legkisebbik atyámfiai közül, énvelem cselekedtetek meg.

Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok engem. - Akkor ezek is felelnek majd néki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? - Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom nektek, amennyiben nem cselekedtetek meg eggyel eme legkisebbek közül, énvelem sem cselekedtetek meg. - És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre."

Vaszilij leült a földre, Csujevvel szemben, úgy hallgatta végig a felolvasást. Helyeslően bólintott szép fejével.

- Igaz - jelentette ki határozottan. - Menjetek, azt mondja, átkozottak, az örök gyötrelembe, senkit sem tápláltatok, hanem magatok faltatok. Úgy kell nekik. No, add ide, most én olvasok egy kicsit - tette hozzá, mert kérkedni akart olvasási tudományával.

- Hát bűnbocsánat nincs-e? - kérdezte Sztyepan, aki szótlanul, bozontos fejét lecsüggesztve hallgatta végig Csujev felolvasását.

- Várj, hallgass ide - szólt rá Csujev Vaszilijra, aki még mindig arról beszélt, hogy a gazdagok a vándornak sem enni nem adtak, sem a börtönben meg nem látogatták. - Várj egy percig - ismételte Csujev, miközben Bibliájában lapozott. Amikor megtalálta, amit keresett, erős, börtönben kifehéredett nagy kezével megigazította a lapokat, és olvasni kezdett.

"Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt ővele - szóval Krisztussal - magyarázta Csujev -, hogy megölessenek. Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték őt és a gonosztevőket, egyiket jobb kéz felől, a másikat bal kéz felől. Jézus pedig mondta: Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek. Elosztván pedig az ő ruháit, vetének reájok sorsot. És a nép megálla nézni. Csúfolák pedig őt a főemberek is, azokkal egyben, mondván: Egyebeket megtartott, tartsa meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama választottja. Csúfolák pedig őt a vitézek is, odajárulván és ecettel kínálva őt. És ezt mondván neki: Ha te vagy a zsidóknak ama Királya, szabadítsd meg magadat! Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó betűkkel: Ez a zsidóknak ama Királya. A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazta őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálá őt, mondván: Az Istent sem féled-é te? hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük; ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban! - És monda neki Jézus: Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban."

Sztyepan egy szót sem szólt, elgondolkozva ült, mintha figyelne; de már semmit sem hallott abból, amit Csujev ezután még olvasott.

"Szóval ez az igaz hit - gondolta. - Csak az üdvözül, aki etette, itatta a szegényt, meglátogatta a rabot, a pokolba jut, aki ezt nem cselekedte. És mégis: a gonosztevő csak a kereszten bánta meg bűneit, de a paradicsomba kerül." Sztyepan nem látott ebben semmiféle ellentmondást, sőt az egyik csak megerősítette a másikat. A könyörületes szívűek a paradicsomba kerülnek, a gonoszak a pokolba: ez annyit jelent, hogy mindenkinek könyörületesnek kell lennie; s hogy Krisztus megbocsátott a gonosztevőknek, ez annyit jelent, hogy Krisztus is könyörületes szívű volt. Mindez teljesen új volt Sztyepan számára; csak azon csodálkozott, hogy maradhatott mindez eddig rejtve előtte. Ettől fogva minden szabad idejét Csujevvel töltötte, kérdezgette és hallgatta őt. S miközben hallgatta, megértette. A tanítás átfogó értelmét abban látta, hogy az emberek testvérek, szeretnünk és sajnálnunk kell egymást, és akkor mindenkinek jó lesz. S miközben hallgatta Csujevet, régen tudott és elfeledett ismeretként fogadott be mindent, ami ezt a tanítást megerősítette, s füle mellett engedte el azt, ami nem tartozott hozzá; ezt a maga értetlenségének tulajdonította.

És ettől az időtől fogva Sztyepanból más ember lett.

4

Sztyepan Pelagejuskin azelőtt is békés magaviseletű volt, de az utóbbi időben valósággal megdöbbentette a felügyelőt, a fegyőröket meg rabtársait a benne végbement változás. Utasítás nélkül, soron kívül végezte el a legnehezebb munkákat, köztük a latrinák tisztán tartását is. De társai alázatossága ellenére is tisztelték és féltek tőle, ismerve elszántságát és hatalmas testi erejét. Különösen tartottak tőle a két csavargó esete óta; ez a két csavargó megtámadta Sztyepant, de ő lerázta őket, s tusakodás közben az egyiknek eltörte a karját. A két csavargó nekiállt kártyázni az egyik fiatal, jómódú rabbal, és elnyerték mindenét, amije csak volt. Sztyepan közbelépett, és a két jómadártól elszedte nyereségét; azok szitkozódni kezdtek, majd nekiestek Sztyepannak, aki azonban legyőzte őket. Amikor a felügyelő megkérdezte, miért verekedtek, a csavargók kijelentették, hogy Pelagejuskin meg akarta verni őket. Sztyepan nem védekezett, és alázattal fogadta a büntetést, amely háromnapi sötétzárkából állt; azonfelül pedig a közös cellából ismét magánzárkába vitték át.

A magánzárka azért volt súlyos büntetés Sztyepan számára, mert megfosztotta őt Csujev társaságától és az evangéliumtól. Meg azután attól is tartott, hogy visszatérnek a látomások, az asszony és a feketék. De a látomások nem jöttek vissza. Lelkét új, boldogító tartalom töltötte be. Örült volna magányának, ha tudott volna olvasni, és lett volna Bibliája. Bibliát adtak volna neki, de olvasni nem tudott.

Gyerekkorában elkezdte az ábécét tanulni, a régi módszer szerint, de nehéz feje volt, a betűkön sohasem jutott túl, még szótagokat sem tudott összeolvasni, s így írástudatlan maradt. Most elhatározta, hogy megtanul olvasni, s a börtönőrtől bibliát kért. Meg is kapta, és munkához látott. A betűket megismerte, de összerakni sehogy sem tudta őket. Akárhogyan küszködött is, hogy megértse, miképpen tevődnek össze a betűk szavakká, nem jutott eredményre. Éjjelente nem aludt, folyvást töprengett, még enni se volt kedve, egészen búskomor lett a hiábavaló igyekezetben.

- No, mi az, sikerül? - kérdezte egyszer az őr.

- Nem.

- Tudod a miatyánkot?

- Tudom.

- No, hát olvasd azt. Nézd, itt van - és a fegyőr megmutatta neki a miatyánkot az evangéliumban.

Sztyepan elkezdte olvasni az Úr imádságát, az ismerős betűket azonosította az ismerős hangzókkal. Egyszerre megnyílt előtte a szavak rejtélye, olvasni kezdett. Nagy öröm volt ez számára. Ettől fogva állandóan olvasott, és a nehezen összerakott szavakban lassanként megvilágosodó értelem még nagyobb jelentőséget nyert szemében.

Az egyedüllét most már nem teher, hanem öröm volt Sztyepannak. Tele volt új elfoglaltságával, és egy cseppet sem örült, amikor ismét visszavitték a közös cellába, hogy zárkáját felszabadítsák egy újonnan érkezett politikai fogoly számára.

5

Most már nem Csujev, hanem Sztyepan volt az, aki a közös cellában felolvasta a szentírást; rabtársai egy része durva nótákat gajdolt közben, másik része pedig hallgatta felolvasását és elmélkedéseit az olvasottakról. Voltak közöttük ketten, akik mindig némán, figyelmesen hallgatták; az egyik Mahorkin, többszörös gyilkos és hóhér, a másik Vaszilij, aki lopással vádolva bírói ítéletre várt ott a börtönben. Mahorkin börtönbüntetésének ideje alatt már két ízben teljesítette hóhéri hivatását, mind a kétszer vidéken, mivel ott nem akadt ember, aki végrehajtotta volna a bírák ítéletét.

A parasztokat, akik Pjotr Nyikolajevics Szventyickijt megölték, rögtönítélő bíróság elé állították, és kettőt közülük akasztás által való halálra ítéltek.

Mahorkinnak tehát ismét Penzába kellett volna utaznia kötelessége teljesítésére. Azelőtt ilyen esetben haladéktalanul beadvánnyal fordult a kormányzóhoz - Mahorkin igen jól tudott írni -, amelyben előadta, hogy hóhéri hivatása teljesítése végett ide meg ide kell utaznia hivatalos küldetésben; kéri tehát a kormányzót, utaltassa ki a neki járó napidíjat. Ezúttal azonban, a fogházigazgató legnagyobb megdöbbenésére, kijelentette, hogy nem utazik, és a jövőben nem hajlandó többé hóhéri hivatását gyakorolni.

- Hát a korbács ízét elfelejtetted? - rivallt rá a fogház igazgatója.

- Hát ha korbács, legyen korbács, de olyan törvény nincs, hogy embert ölni szabad.

- Mi az, talán Pelagejuskintól tanultad a bölcsességet? Lám, már próféta is akadt az akasztófavirágok közt! No, megállj!

6

Időközben Mahin, az a gimnazista, aki Mityát rávette a szelvény meghamisítására, elvégezte az iskolát és az egyetem jogi fakultását. Mindig sikere volt a nőknél, s a miniszter egyik öreg barátjának volt szeretője közbenjárásával, fiatal kora ellenére kinevezték vizsgálóbírónak. Mahin nem volt tisztességes ember; adósságait nem fizette meg, kártyás volt és nőcsábító, de ügyes fickó volt, leleményes és jó emlékezőtehetségű, és ügyesen intézte dolgait.

Abban a körzetben volt vizsgálóbíró, amelybe Sztyepan Pelagejuskin ügye is tartozott. Sztyepan már az első kihallgatásnál meglepte egyszerű, őszinte és nyugodt válaszaival. Mahin öntudatlanul is megérezte, hogy ez a borotvált fejű, megbilincselt ember, akit két katona vezet elő, őriz és vezet vissza a börtönbe - hogy ez az ember tökéletesen szabad, és erkölcsi tekintetben mérhetetlen magasságban áll fölötte. Ezért kihallgatása alatt folyvást bátorította, noszogatta önmagát, nehogy zavarba jöjjön. Különösen az döbbentette meg, hogy Sztyepan úgy beszélt viselt dolgairól, mint valamiről, ami a régmúltban esett meg nem is vele, hanem valaki egészen mással.

- És nem szántad meg őket? - kérdezte Mahin.

- Nem, akkor még nem értettem.

- És most?

Sztyepan szomorúan elmosolyodott.

- Most? Ha tüzes lánggal égetnének, akkor se tenném meg.

- Miért nem?

- Mert megértettem, hogy testvérek vagyunk.

- Hogyan? Hát én is a testvéred vagyok?

- Persze.

- Hogyhogy? A testvéred vagyok, és kényszermunkára ítéllek?

- Mert nem érti meg.

- Mit nem értek meg?

- Hát semmit sem ért meg, azért ítélkezik.

- No, lássuk tovább. Azután hová mentél?

Mahin a fogházigazgatótól arról is értesült, hogy milyen hatással volt Pelagejuskin Mahorkinra, a hóhérra, aki szigorú büntetést is kockáztatva megtagadta kötelessége teljesítését.

7

Jeropkinéknál estély volt. Mahin, aki mind a két gazdag Jeropkin leánynak udvarolt, románcéneklés után, amelyben különösen kitűnt nagy zenei tehetségével, ének- és zongoratudásával, hitelesen és részletesen - nagyszerű emlékezőtehetsége volt - s amellett tárgyilagosan elbeszélte a különös gonosztevő történetét, aki megtérítette a hóhért. Mahin azért emlékezett vissza minden részletre, és azért tudott olyan pontosan visszaadni mindent, mert mindig teljesen részvétlenül állt szemben mindazokkal, akikkel dolga volt. Nem élte bele magát mások lelkiállapotába, nem is volt meg hozzá a képessége, azért tudott olyan pontosan visszaemlékezni mindenre, ami az emberekkel történt, amit cselekedtek, és amit mondottak. Pelagejuskin mégis érdekelte. Nem próbált belehelyezkedni lelkébe, de akaratlanul is foglalkoztatta a kérdés: mi lehet annak az embernek a lelkében? Választ nem talált erre a kérdésre, de mivel mégis érezte, hogy a probléma érdekes, pontosan elmesélte az estélyen az egész históriát: a hóhér megtérését, Pelagejuskin különös viselkedését (ahogyan a fogházigazgatótól hallotta), mesélt bibliaolvasásáról, erős befolyásáról fogolytársaira.

Mahin elbeszélése valamennyi jelenlevőt érdekelte, de a legjobban megragadta a kisebbik Jeropkin lányt, a tizennyolc éves Lizát, aki nemrégiben került ki az intézetből, és most kezdett csak felocsúdni a hamis és hazug életkörülmények fojtogató sötétségéből, amelyben felnőtt, mint a vízbefúló, aki a víz alól felbukkanva, mohón szívja magába az éltető levegőt. Kérdezgetni kezdte Mahint a részletek felől, tudni akarta, hogyan, miért történt ekkora változás Pelagejuskin lelkében; és Mahin elmondta, amit Sztyepantól utolsó gyilkosságáról megtudott, hogyan rendítette meg őt, és nyitotta fel szemét az utolsónak meggyilkolt, áldott jóságú asszony szelídsége, alázatossága és bátorsága a halállal szemben; s hogyan tetőzte be megtérését a szentírás állandó olvasása.

Liza Jeropkina sokáig nem tudott elaludni azon az éjszakán. Már néhány hónapja küzdött benne a vágy a nagyvilági élet után, amelyre nővére példája is csábította, meg a vonzalom Mahin iránt, akit szeretett volna jobb útra téríteni. Most az utóbbi bizonyult erősebbnek. Már régebben is hallott egyet-mást a meggyilkolt asszonyról. Most, miután Pelagejuskin elbeszélése nyomán Mahintól értesült szörnyűséges haláláról, a legapróbb részletekig megtudakolta Marja Szemjonovna élettörténetét, és mélységesen megrendült mindattól, amit hallott róla.

Liza szenvedélyesen áhítozott rá, hogy ugyanolyanná váljék, mint Marja Szemjonovna. Gazdag leány volt, és attól félt, Mahin csupán pénzéért udvarol neki. Elhatározta, hogy szétosztja birtokát, s tervét elmondta Mahinnak.

Mahin örült az alkalomnak, hogy bebizonyíthatja önzetlenségét: kijelentette Lizának, hogy nem vagyonáért szereti, s maga is erősen meghatódott ettől a kijelentéstől, amelyet fölöttébb nagylelkűnek érzett. Eközben Liza és édesanyja között éles küzdelem kezdődött: édesanyja nem akarta megengedni, hogy a lány elosztogassa atyai birtokát. Mahin Liza pártján állt. S minél tovább haladt ebbe az irányba, annál többet értett meg abból a számára eladdig teljesen idegen eszmevilágból, amelyet szemében Liza képviselt.

8

A zárkában minden elcsöndesedett. Sztyepan a priccsen feküdt, de még nem aludt. Vaszilij odalépett hozzá, megérintette lábát, és intett, hogy keljen fel, és kövesse őt. Sztyepan felállt, és Vaszilijhoz lépett.

- Gyere, testvér - súgta Vaszilij -, segíts.

- Miben segítselek?

- Meg akarok szökni.

S Vaszilij felfedte előtte, hogy már mindent előkészített a szökésre.

- Holnap felzaklatom őket - mutatott alvó fogolytársaira. - Panaszt tesznek ellenem; akkor majd felvisznek az emeletre, és ott aztán már tudom a járást. Csak a halottas szoba reteszét igazítsd el egy kicsit.

- Azt lehet. Hová mész?

- Egyenest az orrom után. Akad mindenütt elég gazember.

- Az igaz, testvér, csak nem a mi dolgunk, hogy elítéljük őket.

- Ugyan, hát mi vagyok én, talán gyilkos? Sohase öltem meg senkit, és egy kis lopás, mit számít az? Mi van abban? Tán az urak nem fosztogatják a magunkfajta szegény embert?

- Ez az ő dolguk, majd felelnek érte.

- Mi közöm hozzá? Ha teszem azt, kirámolok egy templomot, kinek ártok vele? Ezután majd úgy akarom csinálni, hogy nem holmi kis boltokba török be, hanem a gazdagok pénzét viszem el, és elosztogatom. Kiosztom a jó emberek között.

Az egyik fogoly most föltápászkodott fekhelyéről, és fülelni kezdett. Sztyepan és Vaszilij széjjelváltak.

Másnap Vaszilij úgy tett, ahogyan kitervelte. Panaszkodni kezdett a kenyérre, hogy dohos, fellázította a foglyokat, hogy hívassák a felügyelőt, tegyenek panaszt. A felügyelő megérkezett, valamennyit leszidta, s mikor megtudta, hogy a lázadás értelmi szerzője Vaszilij, meghagyta, hogy zárják be őt a felső emelet egyik magánzárkájába.

Vaszilij csak erre várt.

9

Jól ismerte az emeleti cellát, amelybe zárták. Amint egyedül maradt, elkezdte szétszedni a padlót. Amint be tudott bújni a padlózat alá, szétszedte a mennyezetet tartó gerendákat, és leugrott az alsó emeletre, a halottas kamrába. Az asztalon aznap csak egy hulla feküdt. Ugyanide raktározták be a megtöltésre váró szalmazsákokat. Vaszilij mindezt tudta, és erre építette fel tervét. Az ajtó reteszét előző nap kivették, és lazán tették vissza a helyébe. Vaszilij kinyitotta az ajtót, és kiment a folyosó végébe, ahol egy épülőfélben levő illemhelyet tudott. Az illemhely padozatában tágas nyílás volt, amely a második emeletről a pincéig valamennyi szinten áthaladt. Vaszilij visszatapogatódzott a halottas kamrába, levette a halottról a lepedőt (keze hozzáért a jéghideg testéhez, miközben levette), azután fogva a zsákokat, úgy összecsomózta, hogy kötélfélét alkottak, és a zsákfonatot átvitte az illemhelyre; odakötötte az egyik keresztgerendához, és elkezdett lefelé mászni rajta. A kötél nem ért a nyílás aljáig. Sok hiányzik-e vagy kevés, arról fogalma sem volt, de választása nem volt: leugrott. Megütötte a lábát, de azért tudott járni. Az alagsorban, ahová jutott, két ablak volt; kimászott volna, de az ablakokat vasrács védte. A rácsot ki kellett tehát törnie. De mivel? Vaszilij kotorászni kezdett. A pincehelyiségben deszkadarabok hevertek szerteszét; Vaszilij talált egyet, amelynek éles vége volt, azzal nekiállt kifeszíteni a téglákat, amelyek a vasrácsot tartották. Sokáig dolgozott. A kakas már másodszor szólt, s a vasrács még mindig nem mozdult. Végre meglazult az egyik oldala. Vaszilij aládugta a deszkadarabot és nekifeszült, a rács kifordult helyéből; de egy tégla nagy robajjal leesett. Az őr meghallotta, Vaszilij kővé meredt. Minden csöndes. Vaszilij fölmászott, és kibújt az ablakon. Hátra volt a kőfal. Az udvar sarkában melléképület állt, arra kellett felmásznia s onnan a falra. Tehát magával kell vinnie a deszkadarabot. Anélkül nem jut ki. Vaszilij visszamászott a pincébe. Ismét kimászott, a deszkadarabbal a kezében, és mozdulatlanul megállt: fülelt, hogy merre jár az őr. A strázsa, amint Vaszilij számított, éppen a négyszögű udvar túlsó végében járt. Vaszilij odament a kis házhoz, nekitámasztotta a deszkadarabot. A deszka lecsúszott a falról, Vaszilij leesett. Harisnyában volt; lehúzta harisnyáját, hogy lábával meg tudjon kapaszkodni, ismét odatámasztotta a deszkát, felugrott, és megkapaszkodott az ereszcsatornában. "Istenem, Uram, csak le ne szakadjon, bírjon ki." Feltornászta magát az ereszen, és feltérdelt a tetőre. Az őr léptei közeledtek. Lehasalt, és lélegzetét is visszafojtotta. Az őr nem látta meg, ismét eltávolodott. Vaszilij felugrott; a bádogtető recsegett-ropogott lába alatt. Csak össze ne törje magát, amikor leugrik. Vaszilij óvatosan megfordult, megkapaszkodott mind a két kezével, kinyúlt, elengedte egyik kezét, majd a másikat. "Isten, segíts!" Földet ért. A föld puha. Lábai épek; már szaladt is.

A külvárosban Malanya kinyitotta az ajtót, s Vaszilij bebújt az apró darabkákból toldott, meleg izzadságszaggal átitatott tűzött paplan alá.

10

Pjotr Nyikolajics kövér, szép, rendíthetetlen nyugalmú, gyermektelen meddő tehénhez hasonlóan telt felesége az ablakból látta, amint férjét agyonverték, és holttestét valahová elhurcolták. Az irtózat érzése a gyilkosság láttán olyan erős volt Natalja Ivanovnában (így hívták Pjotr Nyikolajics özvegyét), hogy - amint ez már lenni szokott - elnyomott benne minden más érzést. Amikor a tömeg eltűnt a kerítés mögött, a hangzavar elhalkult, és Malanya, mezítlábas szolgálóleányuk izgalomtól kimeredt szemmel rohant haza a hírrel - mintha csak valami örömteli újságot közölne -, hogy Pjotr Nyikolajicsot megölték, és testét a vízmosásba dobták, akkor az első iszonyat érzéséből lassanként új érzés vált ki: az öröm, hogy megszabadult zsarnokától, a fekete szemüveg mögé bújtatott szemektől, amelyek tizenkilenc esztendőn keresztül rabságban tartották. Az asszony maga is megrémült ettől az érzéstől, nem merte még önmagának sem bevallani, még kevésbé másoknak. Amikor Pjotr Nyikolajics megcsonkított, sárga, szőrös testét megmosdatták, felöltöztették és koporsóba tették, Natalja Ivanovna sápítozott, sírt, zokogott. Amikor megérkezett a vizsgálóbíró, aki csak főbenjáró ügyekben járt el, és tanúként kihallgatta őt, a vizsgálóbíró szállásán két megbilincselt parasztot pillantott meg, az állítólagos főbűnösöket. Az egyik idős ember volt, hosszú, szőke, csigás szakállú, nyugodt, szigorú és szép vonású arccal; a másik cigányforma, fiatalabb férfi volt, fénylő fekete szemű és göndör, boglyas hajú. Az özvegy elmondta, amit tudott, a két megbilincselt parasztban felismerte azokat, akik először ragadták karon Pjotr Nyikolajicsot, s hiába ismételte a cigányforma férfi szemrehányón, rángatódzó szemöldöke alatt ide-oda mozgatva fénylő szemét: "Ne vétkezz, úrnőm! Mindnyájan meghalunk!", Natalja Ivanovna egy cseppet sem sajnálta őket. Ellenkezőleg, a vizsgálat során egyre nőtt benne a gyűlölet érzése, és a vágy, hogy bosszút álljon ura gyilkosain.

Amikor egy hónappal később a rögtönítélő bíróság, amelynek az ügyet átadták, meghozta ítéletét, és nyolc embert kényszermunkára, kettőt pedig - a szőke szakállút meg a fekete képű cigányt, ahogy nevezték - akasztásra ítélt, az asszonyban valami kellemetlen érzés motoszkált. De ez a kellemetlen bizonytalanság hamarosan elmúlt a bíróság ünnepélyességének hatása alatt. Ha a legfelsőbb hatóság úgy ítélkezik, hogy ez szükséges, akkor bizonyára jól van úgy.

Az ítéletet ott a falun kellett végrehajtani. Vasárnap a miséről hazatérve Malanya, új ruhában, új cipőben, izgatottan jelentette úrnőjének, hogy már ácsolják az akasztófát, szerdára várják a hóhért Moszkvából, s a halálraítéltek családja úgy jajveszékel, hogy az egész faluban elhallani.

Natalja Ivanovna nem ment ki a házból, nem akarta látni sem az akasztófát, sem a népet, csak egyet kívánt: legyenek túl minél hamarabb azon, aminek meg kell történnie. Csak önmagára gondolt, sem a halálraítéltekkel, sem családjukkal nem törődött.

11

Kedden Natalja Ivanovnát meglátogatta ismerőse, a járási rendőrkapitány. Natalja Ivanovna megvendégelte őt vodkával és saját készítésű sózott gombával. A kapitány megitta a vodkát és falatozott, aztán közölte, hogy az akasztás mégsem történik meg.

- Hogyhogy? Miért?

- Bámulatos egy história! Nem találnak hóhért. Volt egy Moszkvában, de az, amint a fiam meséli, addig-addig olvasta a bibliát, amíg megbolondult, és kijelentette: nem tudok gyilkolni. Gyilkosságért életfogytiglani kényszermunkára van ítélve, s most egyszerre nem képes rá, hogy parancsra, törvény szerint embert öljön! Megfenyegették, hogy megvesszőzik. Verjetek, amennyit akartok, azt mondja, mégsem tudom megtenni.

Natalja Ivanovna egyszerre csak kivörösödött, még a verejték is kiverte attól, ami eszébe jutott.

- Most már nem lehet nekik megkegyelmezni?

- Hogyhogy megkegyelmezni, amikor a bíróság halálra ítélte őket? Csak a cár kegyelmezhet meg nekik.

- De hogyan tudja meg a cár?

- Jogukban áll kegyelmet kérni.

- De hiszen miattam ítélik őket halálra - mondta az ostoba Natalja Ivanovna -, és én megbocsátok nekik.

A rendőrkapitány elnevette magát.

- Hát akkor kérjen kegyelmet.

- Lehet?

- Persze hogy lehet.

- De hát... nem késtünk el?

- Táviratilag is lehet kérni.

- A cártól?

- Persze, a cártól.

A hír, hogy a hóhér megtagadta szolgálatait, és inkább hajlandó büntetést elszenvedni, semmint gyilkolni, hirtelen megváltoztatta Natalja Ivanovna egész lelkét; a szánalom és az irtózat érzése, amely már több ízben is jelentkezett, most hirtelen áttört minden belső ellenálláson, és elárasztotta lelkét.

- Filip Vasziljevics, galambocskám, kérem, írja meg nekem azt a sürgönyt. Kegyelmet akarok kérni a cártól.

A rendőrkapitány fejét csóválta.

- Csak aztán nehogy orrot kapjunk miatta.

- De hiszen én vállalom a felelősséget. Senkinek sem mondom el, hogy magának is része volt benne.

"Milyen derék asszony - gondolta magában a rendőrkapitány -, milyen jószívű asszony. Ha az én feleségem ilyen lenne, mennyország lenne az életem, nem úgy, mint most."

És a kapitány a következő táviratot fogalmazta: "Ő Császári Felségének, a Cárnak. Felséged hűséges alattvalója, a parasztok által agyonvert Pjotr Nyikolajevics Szventyickij özvegye Felséged lábai elé borulva (a sürgönynek ez a fordulata különösen tetszett a rendőrkapitánynak) könyörög Felségednek, kegyelmezzen a halálra ítélt parasztoknak; ez s ez a kormányzóság, járás, körzet, falu."

A táviratot maga a rendőrkapitány adta fel, s Natalja Ivanovna lelkébe meleg, boldog érzés költözött. Úgy gondolta, ha ő, az áldozat özvegye, megbocsát a gyilkosoknak, és kegyelmet kér számukra, lehetetlen, hogy a cár meg ne kegyelmezzen nekik.

12

Liza Jeropkina szüntelen lelkesedésben élt. Minél tovább haladt a keresztényi élet nemrég felfedezett útján, annál szilárdabbul meg volt győződve róla, hogy ez az út az egyetlen helyes, annál sugárzóbb öröm töltötte be a lelkét.

Két közelebbi célt tűzött ki maga elé: az első, hogy Mahint megtérítse, illetve ahogyan a leány magában kifejezte: visszatérítse őt saját, nemes, jóságos jelleméhez. Szerette Mahint, s szerelme fényében meglátta lelkében az isteni szikrát, amely minden ember közös sajátja; de a szerelmes leány az emberi természet ez általános adományában Mahin egyéni jóságát, gyengédségét, fennkölt lelkét vélte felfedezni. Második célja pedig az volt, hogy ne legyen többé gazdag. Meg akart szabadulni vagyonától, egyrészt hogy Mahint próbára tegye, másrészt pedig a maga szempontjából, lelki üdvössége érdekében is szükségesnek tartotta ezt a szentírás szavai szerint. Előbb széjjel akarta osztogatni mindenét, de ebben megakadályozta édesapja és még inkább a személyesen és írásban rázúduló kérelmezők áradata. Akkor elhatározta, hogy egy sztarechez fordul, aki szent életéről volt ismeretes; megkéri, vegye át pénzét, és tegye vele azt, amit helyesnek lát. Édesapja szörnyen megharagudott, amikor leánya tervéről értesült; heves szóváltásban eszelősnek, pszichopatának nevezte, és kijelentette, mindent meg fog tenni, hogy önnönmagától megoltalmazza őt, mint az őrülteket szokás.

Apjának izgatott, felbőszült hangja Lizára is átragadt, mielőtt eszmélni tudott volna, dühödt zokogásba tört ki, és gorombaságokat vágott apja fejéhez, zsarnoknak, sőt haszonlesőnek nevezte.

Később bocsánatot kért apjától; Jeropkin azt mondta, nem haragszik reá, de Liza látta, hogy meg van bántva, és lelke mélyén nem bocsátott meg neki. Mahinnak nem akart beszélni a dologról; nővére, aki féltékeny volt reá Mahin miatt, egészen eltávolodott tőle. Nem volt kivel megosztania bánatát, nem volt ki előtt vezekelnie.

"Isten előtt kell vezekelnem" - mondotta önmagának, s mivel éppen nagyböjt volt, elhatározta, hogy böjtöl, mindent meggyón, és gyóntatójától kér tanácsot további magatartására vonatkozóan.

Nem messze a várostól egy kolostorban élt egy sztarec, aki híres volt szent életéről, tanításairól, jóslatairól s a gyógyításokról, amelyeket neki tulajdonítottak.

A sztarec levelet kapott az öreg Jeropkintól, amelyben előre értesítette leánya látogatásáról meg abnormis, felhevült lelkiállapotáról, s abbeli meggyőződését fejezte ki, hogy a sztarec majd visszavezeti leányát a helyes útra - az arany középútra, pontosabban arra, hogy jó keresztény életet éljen a fennálló rend felforgatása nélkül.

A sztarec fogadóórájától kimerülten fogadta Lizát, s csendesen intette: legyen mértékletes, vesse alá magát a fennálló életkörülményeknek, szülei akaratának. Liza hallgatott, pirult, verejtékezett, de amikor a sztarec elhallgatott, könnyes szemmel beszélni kezdett. Eleinte félénken arról beszélt, hogy Krisztus azt mondotta: "Hagyd el atyádat és anyádat és kövess engem", majd egyre jobban nekibátorodva kifejtette egész elképzelését és felfogását a kereszténységről. A sztarec eleinte félmosollyal hallgatta, és a szokásos intelmekkel válaszolgatott, de azután elnémult, s csak néha-néha sóhajtott fel: "Uram-istenem!"

- No, jól van, gyere el holnap gyónni - búcsúzott a leánytól, és fonnyadt kezével megáldotta.

Másnap meggyóntatta Lizát, de az előző napi beszélgetést nem folytatva elbocsátotta, miután kereken visszautasította a rendelkezési jogot a leány vagyona fölött.

A fiatal leány lángoló hite és tisztasága, teljes felolvadása Isten akaratában mélyen megdöbbentette a sztarecet. Már régóta vissza akart vonulni a világtól, de a kolostor ragaszkodott tevékenységéhez, amely sok pénzhez juttatta a szerzetet. S a sztarec nem ellenkezett, noha homályosan érezte helyzetének fonákságát. Csodatévő szentet faragtak belőle, holott nem volt egyéb, mint gyenge ember, akit elvakított a siker. Most a fiatal leány lelkével együtt saját lelke is megnyílt előtte. Belátta, milyen távol van attól, ami lenni szeretne, s ami felé szíve vonzotta.

Liza látogatása után nem sokkal klauzurába vonult, ahonnan csak három hét múlva jött elő, misézett a templomban, s a szertartás után szentbeszédet mondott, amelyben bűnösnek vallotta önmagát, az egész emberiséget, és a világot vezeklésre szólította fel.

Ezután kéthetenként tartott ilyen prédikációt. S ezekre a prédikációkra egyre többen és többen sereglettek össze. A sztarec szónoki hírneve nőttön-nőtt. Valami különös, bátor nyíltság volt beszédeiben. Ezért hatott olyan erősen az emberekre.

(folyt. köv.)

tolstoy_prokudin-gorsky