Payday Loans

Keresés

A legújabb

Tolsztoj: A hamis szelvény - I. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

TOLSZTOJ

A HAMIS SZELVÉNY

 

ELSŐ RÉSZ

 

1

Fjodor Mihajlovics Szmokovnyikov, a pénzügyigazgatóság elnöke, megvesztegethetetlenül becsületes ember volt (s kellőképpen büszke is erre); mint komoran és kérlelhetetlenül liberális elme - nemcsak afféle szabadgondolkozó -, gyűlölte a vallásosság minden megnyilvánulását, amelyet babonás elmaradottságnak tartott.

Egy napon a lehető legrosszabb hangulatban tért haza a pénzügyigazgatóságról. A kormányzó fölöttébb ostoba levelet intézett hozzá, amelyből mintha az a feltételezés érződött volna ki, hogy ő, Fjodor Mihajlovics, becstelenül járt el. Fjodor Mihajlovics dühbe gurult, és azon nyomban éles, sértő választ írt a kormányzónak.

Otthon is mintha minden az ő bosszantására történt volna.

Azt remélte, hogy mindjárt tálalnak, de az ebéd nem volt még készen. Fjodor Mihajlovics becsapta az ajtót, és visszavonult szobájába. Ekkor kopogtattak ajtaján. "Ki az ördög lehet?" - gondolta.

- Ki az már megint? - kiáltotta ki.

Tizenöt éves gyerek lépett be a szobába, Fjodor Mihajlovics ötödik gimnazista fia.

- Mi kell?

- Ma elseje van.

- Aha, a pénzedért jöttél?

Az volt a szokás, hogy Fjodor Mihajlovics minden elsején három rubel zsebpénzt ad fiának. Elkomorult, elővette tárcáját, sokáig keresgélt benne, majd elővett egy két és fél rubelre szóló szelvényt, azután előkotorta erszényét, és az aprópénzből leszámolt még ötven kopejkát. A gyerek hallgatott, és nem vette el a pénzt.

- Papa, kérlek, adj előleget.

- Mit?

- Nem kérnék, de kölcsönvettem becsületszóra, megígértem, hogy elsején megadom. Mint becsületes ember, nem tehetem... még három rubelra volna szükségem, többé nem fogok kérni... szóval nem úgy értem, hogy nem fogok kérni, hanem csak... szóval nagyon kérlek, papa.

- Hányszor megmondtam...

- Tudom, papa, de most az egyszer...

- Három rubel zsebpénzt kapsz, és még az sem elég! Én a te korodban még ötven kopejkát se kaptam.

- A barátaim valamennyien többet kapnak. Petrov meg Ivanyickij ötven rubelt kapnak.

- Én meg azt mondom neked, ha így viselkedel, csaló gazember lesz belőled. Amit mondtam, megmondtam.

- De papa, kérlek, te sohasem próbálod megérteni az én helyzetemet, így nem csoda, ha gazember lesz belőlem. Könnyű neked.

- Takarodj előlem, te széltoló! Pusztulj! - Fjodor Mihajlovics felugrott, és fenyegetően fia előtt termett. - Pusztulj! Verést érdemelnél.

A gyerek megijedt és felbőszült, de haragja erősebb volt, mint ijedtsége. Lehajtott fejjel, gyors léptekkel indult az ajtó felé. Fjodor Mihajlovicsnak nem volt igazán szándékában megverni a fiút, de élvezte dühét, s még sokáig kiabált utána becsmérlő szavakat.

Amikor a szobalány jelentette, hogy tálalva van, Fjodor Mihajlovics feltápászkodott.

- Végre - dörmögte. - Mondhatom, már az étvágyam is elment.

Elborult homlokkal ült le az ebédhez. Felesége beszélgetni próbált, de olyan kurtán, haragosan válaszolgatott neki, hogy az asszony hamarosan elhallgatott. Fia is hallgatott, egyetlenegyszer sem emelte fel pillantását tányérjáról. Némán ettek, némán álltak fel az asztaltól, és ki-ki ment dolgára.

Szobájába érve a fiú kivette zsebéből a szelvényt meg az aprópénzt, és az asztalra dobta. Azután levetette egyenruháját, és zekéjébe bújt. Nekiült elnyűtt latin nyelvtankönyvének; majd retesszel bezárta ajtaját, a pénzt az asztalról a fiókba söpörte, dohányt, cigarettahüvelyt vett elő, megtöltött egyet, betömte vattával, és rágyújtott.

Vagy két óra hosszat ült nyelvtana, füzetei előtt, de semmit sem értett az egészből. Felállt, dübörgő léptekkel kezdett fel s alá járkálni szobájában, s visszaidézte emlékezetébe az imént lezajlott jelenetet. Mintha maga előtt látná apja felbőszült arcát, hallaná szidalmait. "Széltoló. Verést érdemelsz." S minél tovább gondolt vissza az egészre, annál jobban megharagudott apjára. Fülébe csengtek szavai: "Ha így folytatod, gazember lesz belőled. Meglátod." - "Hát igen, gazember leszek, ha így megy tovább. Könnyű neki. Elfelejtette, milyen az, ha az ember fiatal. Elvégre is, mi bűnt követtem el? Színházba mentem, nem volt pénzem, kölcsönkértem Petya Gruseckijtől. Mi van abban? Más megsajnált volna, érdeklődött volna, ő meg csak szid, csak magára gondol. Amikor neki valami hiányzik, az egész házat felveri az ordításával, engem pedig csirkefogónak nevez. Nem, hiába apám, nem szeretem őt. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én nem szeretem apámat."

Az ajtón most a szobalány kopogott. Levélkét hozott.

- Feltétlenül választ kérnek.

A levél így szólt:

Már harmadszor kérem vissza a hat rubelt, amit kölcsönkértél tőlem, de mindig kitérő választ adsz. Ez nem becsületes eljárás! Azonnal küldd vissza az összeget jelen küldöncömmel. Égető szükségem van rá. Vagy talán nem tudod megszerezni?

Maradtam, aszerint, hogy megadod-e a pénzt vagy sem, megvető avagy tisztelő híved

Gruseckij

"Lám, lám, a disznó! Hogy nem tud várni. No, még egy utolsó kísérletet teszek."

És Mitya bement édesanyjához. Ez volt utolsó reménysége. Anyjának jó szíve volt, nemigen tudott nemet mondani, s talán segített volna rajta, de most nagyon izgatott volt kisebbik fia, a kétesztendős Petya betegsége miatt. Megharagudott Mityára, amiért bejött és lármát csapott, és megtagadta kérését.

Mitya valamit dörmögött orra alatt, és már indult is kifelé az ajtón, amikor édesanyja megsajnálta, és utánaszólt:

- Várj egy percig, Mitya - mondta. - Most nincs pénzem, de holnapra megszerzem.

De Mityában még mindig forrt a harag apja iránt.

- Ugyan, minek holnap, amikor most kell, azonnal. Megyek a barátomhoz.

S ezzel bevágta maga mögött az ajtót.

"Nem tehetek egyebet, Mahin majd megmondja, hol zálogosíthatom el az órámat" - gondolta, miközben megtapogatta zsebét. Kivette az asztalfiókból a szelvényt meg az aprópénzt, felvette kabátját, és elment Mahinhoz.

2

Mahin is gimnáziumba járt még, de bajusza volt. Kártyázott, ismerte a nőket, és mindig volt pénze. Nagynénjénél lakott. Mitya tudta, hogy Mahin semmirekellő, de amikor vele volt, önkéntelenül is alárendelte magát akaratának. Mahin otthon volt, éppen színházba készült, rendetlen kis szobájában szagos szappan és kölni illata terjengett.

- Ez aztán a kutyaszorító, öcskös - mondta Mahin részvevően, amikor Mitya elpanaszolta neki bánatát, megmutatta a szelvényt meg az ötven kopejkát, és kijelentette, hogy kilenc rubelra van szüksége. - Persze, becsaphatjuk az órádat a zálogba, de tudok ennél jobbat is - és ravaszul kacsintott egyik szemével.

- Hogyan, jobbat?

- Nagyon egyszerű. - Mahin meglobogtatta a szelvényt. - Ide, a kettő-ötven elé írunk egy egyest, tizenkettő-ötven lesz belőle.

- De hát... van olyan szelvény?

- De még mennyire, az ezerrubeles kötvényeken. Magam is váltottam már be olyant.

- Csak nem?

- No, mi lesz, megcsináljuk? - kérdezte Mahin, miközben tollat fogott, és bal kézzel elegyengette a szelvényt.

- De hát ezt nem szabad...

- Ugyan, miféle marhaságok!

"Igaz - gondolta Mitya, és megint eszébe jutott apja szidalma: gazember. - Nos, hát gazember leszek." Mahin arcába nézett; Mahin visszanézett rá, és vidáman mosolygott.

- No, mi lesz? Gyerünk!

- Gyerünk.

Mahin gondosan kirajzolta az egyest.

- No, most menjünk le ide a sarokra, a fényképészhez. Úgyis éppen egy keretre van szükségem ehhez a képhez, ni.

Nagy szemű, nagy hajú, fejlett keblű leány fényképét vette elő:

- Micsoda remek nő, ugye?

- Igen, igen. De hogyan...

- Mi sem egyszerűbb. Gyerünk!

Mahin felöltözött, és együtt elindultak.

3

A fényképészüzlet ajtaján megcsendült a kis harang. Két gimnazista lépett be, szétnézett az üres üzletben, amelynek polcain meg üvegtetejű pultján fényképezéshez szükséges holmik sorakoztak. A hátsó ajtón nem szép, de jóságos arcú asszony lépett ki, s a pult mögé állt, és megkérdezte, mivel szolgálhat.

- Valami csinos keretet kérek, madám.

- Milyen árban? - kérdezte az asszony, miközben gyorsan és ügyesen válogatott a mindenféle nagyságú és formájú keretek között félkesztyűs kezével, amelynek ízületei kissé dagadtak voltak. - Ez itt ötven kopejka, ezek drágábbak. Tessék, ez igazán szép, de legújabb divat, egy rubel húsz.

- Hát nem bánom, adja ezt. Nem lehetne egy kicsit olcsóbban? Egy rubelt adok érte.

- Nálunk szabott árak vannak - jelentette ki a hölgy méltóságteljesen.

- Na, jól van - legyintett Mahin, és letette a szelvényt a pult üveges fedelére. - Kérem a keretet meg a visszajáró pénzt, de gyorsan. Nem szeretnék elkésni a színházból.

- Ó, még van idő - mondta a hölgy, és rövidlátó szemével vizsgálgatni kezdte a szelvényt.

- Ennivaló lesz ebben a rámában, mi? - fordult Mahin Mityához.

- Nincs az uraknál másféle pénz? - kérdezte most az asszony.

- Sajnos, nincsen. Most adta apám, fel kell váltanom.

- Nem volna mégis egy-húsz?

- Összesen ötven kopejkám van. Mi az, talán fél, hogy becsapjuk, és hamis a szelvény?

- Nem, dehogyis.

- Akkor adja vissza, kérem. Sietünk.

- Mennyi is jár vissza?

- Gondolom, tizenegy rubel és valamennyi.

A hölgy kattogott a számvetőn, kinyitotta a pénztárfiókot, elővett belőle egy tízrubeles bankjegyet, és az aprópénzben kotorászva összeszedett még hat darab húszkopejkást meg két ötöst.

- Legyen szíves becsomagolni - vetette oda Mahin, miközben minden sietség nélkül összeszedte a pénzt.

- Azonnal.

A hölgy papirosba csomagolta a képkeretet, még át is kötötte spárgával.

Mitya csak akkor vett lélegzetet, amikor az ajtócsengő már elhallgatott mögöttük, és ismét az utcán voltak.

- Nesze tíz rubel, a többit add nekem. Legközelebb visszaadom.

Ezzel Mahin elment a színházba, Mitya pedig Gruseckijhez sietett, és kifizette adósságát.

4

A fiúk távozása után egy órával az üzlet tulajdonosa hazaérkezett, és nekiállt összeszámolni a bevételt.

- Ó, te bolond, te lőcslábú bolond! - ordított feleségére, amint meglátta a szelvényt, és azonnal észrevette a hamisítást. - Mi a fenének fogadsz el szelvényt!

- De Zsenya, hiszen te magad is fogadtál már el a jelenlétemben, méghozzá éppen tizenkétrubelest - védekezett az asszony zavartan, elkeseredetten és majdnem sírva. - Igazán nem is értem, hogy tudtak lóvá tenni - morfondírozott. - Gimnazisták voltak. Az egyik olyan jóképű fiatalember volt, olyan komilfónak látszott...

- Komilfó bolond vagy... - szidta tovább az ura, miközben a pénzt számolta. - Ha én elfogadok egy szelvényt, akkor látom és tudom, hogy mi van ráírva. Te meg, úgy látom, vénségedre elbámészkodol a tejfelesszájú pofáján.

Ezt már nem bírta hallgatni az asszony, s maga is dühbe gurult.

- Igazi férfi! Más szemében a szálkát... de maga elkártyázik ötvennégy rubelt, az talán semmi?

- Az egészen más.

- Látni se akarlak! - sírt fel az asszony, és bezárkózott szobájába. Visszaemlékezett rá, hogy családja annak idején nem akart beleegyezni házasságába, mivel a férfit sokkal alacsonyabb rangúnak tartotta, s csupán ő volt az, aki makacsul ragaszkodott vőlegényéhez; visszaemlékezett meghalt gyermekére, meg arra, milyen egykedvűen fogadta férje ezt a csapást, és annyira meggyűlölte férjét, hogy az ötlött eszébe, milyen jó lenne, ha meghalna. De amint ezt végiggondolta, megrémült saját érzéseitől, nagy sietve felöltözött, és elment hazulról. Amikor a férje hazaérkezett, feleségét már nem találta otthon: nem várta meg őt, hanem egyedül elment egy franciatanár ismerősükhöz, aki estélyre hívta meg őket.

5

A franciatanárnál, aki oroszországi lengyel volt, parádés teát szolgáltak fel édes süteménnyel, majd néhány asztalnál leültek kártyázni.

A fényképészkellék-kereskedő felesége a háziúrral, egy katonatiszttel meg egy öreg, süket, parókás hölggyel került egy partiba, egy kotta- és hangszerkereskedő özvegyével, aki szenvedélyes és mesteri játékos volt. A fényképészkellék-kereskedő feleségének jól járt a lapja. Kétszer is bemondta a nagy szlemet. Mellette tányérkán szőlő és körte állt, lelkében vidámság honolt.

- Mi van Jevgenyij Mihajloviccsal, miért nem jön? - szólt át a háziasszony a másik asztaltól. - Beírtuk ötödiknek.

- Bizonyára elmerült a számadásaiba - válaszolt Jevgenyij Mihajlovics felesége. - Számba veszi a kiadásokat, a tüzelőt, az élelmet...

Eszébe jutott jelenete a férjével, elkomorult, és csipkekesztyűs keze reszketni kezdett a dühtől.

- Lám, nem jó az ördögöt a falra festeni - tréfálkozott a házigazda, és az éppen belépő Jevgenyij Mihajlovics felé fordult. - Miért késett olyan sokáig?

- Mindenféle dolgom volt - válaszolta Jevgenyij Mihajlovics vidáman, kezeit dörzsölgetve. Azután feleségéhez lépett, aki meglepetten nézett fel rá.

- Képzeld, továbbadtam a szelvényt - mondta.

- Csak nem?

- Igen, egy parasztnak, fáért.

S Jevgenyij Mihajlovics őszinte felháborodással adta elő a társaságnak - a részleteket felesége szőtte bele elbeszélésébe -, miképpen csapta be az asszonyt két lelkiismeretlen gimnazista.

- No de most lássuk, miből élünk - jelentette ki azután, amikor rá került a sor, leült az asztalhoz, és megkeverte a kártyát.

6

Jevgenyij Mihajlovics a hamis szelvényt egy Ivan Mironov nevű parasztnak adta tovább, akitől fát vásárolt.

Ivan Mironov üzlete abban állt, hogy a faraktárban vásárolt egy öl fát, azt a városban úgy rakta össze, hogy öt negyed jött ki belőle, s ezt ugyanazon az áron adta el, amennyibe a nagykereskedőnél került. Ezen a számára szerencsétlen napon Ivan Mironov már kora reggel elindult egy rakománnyal, majd, amikor eladta, ismét megrakta szekerét abban a reményben, hogy azt is hamarosan sikerül eladnia. De estig járkált ide-oda, kínálgatta a tüzelőt, és nem talált vevőt. Csupa tapasztalt városi emberrel akadt össze, aki ismerte a megszokott fogásait, és nem hitte el neki, hogy a fát - amint állította - faluról hozta fel. Ivan Mironov megéhezett, átfázott kopott bekecsében; a hőmérő estére húsz fokot mutatott fagypont alatt. Lovacskája, amelyet nem kímélt, mert már amúgy is a sintérnek készült eladni, alig vonszolta magát, így hát Ivan Mironov kész volt akár veszteséggel is túladni a fáján, amikor szembetalálkozott Jevgenyij Mihajloviccsal, aki éppen a trafikból ment hazafelé.

- Tessék megvenni, nagyságos uram, olcsón adom, csak hogy hazamehessek.

- Hová való vagy?

- Faluról gyüttem. Saját fám, jó száraz.

- Jól van, ismerlek én benneteket. No, mennyit kérsz?

Ivan Mironov megtette ajánlatát, majd egyre lejjebb szállt, és végül annyiért adta oda a fát, amennyiért vette.

- Csak azért adom ilyen olcsón, mert nem kell messzire vinni - magyarázta.

Jevgenyij Mihajlovics nem nagyon alkudott, örült, hogy módjában lesz megszabadulni a szelvénytől. Ivan Mironov nagyon nehezen - maga is nekifeküdt a szekér nádjának - bevonszolta a fát Jevgenyij Mihajlovics udvarába, és maga rakta be a fészerbe, mivel a szolga nem volt otthon. Mironov eleinte vonakodott, nem akarta elfogadni a szelvényt, de Jevgenyij Mihajlovics olyan meggyőzően beszélt, és olyan tekintélyes úrnak látszott, hogy végül is elfogadta.

A hátsó ajtón át belépett a cselédszobába, keresztet vetett, leolvasztotta szakálláról a jégcsapokat, majd körülményesen kigombolkozva elővette bőrből való erszényét, összekotort belőle nyolc rubel ötven kopejkát, visszaadta az úrnak, a szelvényt pedig papirosba takargatva eltette erszényébe.

Ezután Ivan Mironov illendő módon köszönetet mondott az úrnak, s halálra ítélt lovacskáját, amelyet egészen belepett a dér, s lábát alig emelte, már nem ostorral, hanem ostornyéllel hajszolva, üres szekerével a kocsma elé sietett.

A kocsmában Ivan Mironov nyolc kopejka ára teát meg pálinkát rendelt, és hamarosan felmelegedett, sőt meg is izzadt. A legjobb hangulatban beszélgetett a melléje telepedő legénnyel. Elmondta neki életkörülményeit; elbeszélte, hogy Vasziljevszkoje faluba való, a várostól tizenkét versztányira, apjától, bátyjaitól különvált, és egyedül lakik feleségével meg két fiával, akik közül a nagyobbik is még csak most jár iskolába, és nem segít otthon. Elmesélte, hogy holnap elmegy a lóvásárra, eladja vén gebéjét, és körülnéz egy kicsit, s ha éppen úgy adódik, vesz egy jó kis lovacskát. Közölte, hogy egy rubel híján negyedszázast sikerült összeszednie, és a pénz fele szelvényben van. Elővette a szelvényt, és megmutatta a legénynek. A legény nem tudott olvasni, de azt mondta, váltott már ilyenféle pénzt a vendégeknek, jó pénz az, de akad közte hamis is, és azért a biztonság kedvéért azt ajánlotta Ivan Mironovnak, váltsa be itt a kasszánál. Ivan Mironov tehát odaadta a szelvényt a pincérnek, és kérte a visszajáró pénzt, de a pincér nem hozta a pénzt, hanem ahelyett megjelent a kopasz, fénylő arcú pénztáros, püffedt kezében a szelvénnyel.

- Nem jó ám ez a maga pénze - mondta a szelvényre mutatva, de nem adta oda.

- Dehogyisnem, jó pénz az, egy úrtól kaptam.

- Akárkitől kapta, nem jó pénz az, hanem hamis.

- Ha hamis, hát adja vissza.

- Nem úgy van ám, testvér, móresre kell tanítani a magad fajtáját. Összeálltál holmi csirkefogókkal, magad hamisítottad.

- Add ide azt a pénzt, miféle jogon beszélsz így?

- Szidor! Hívjál rendőrt - szólt oda a csapos a pincérnek.

Ivan Mironov ivott; és ha ivott, izgága volt. Galléron ragadta a pénztárost, és ráordított:

- Add vissza a pénzt, megyek az úrhoz. Tudom, hol lakik.

A pénztáros kitépte magát Ivan Mironov kezéből, inge megreccsent.

- Megállj csak, te... Fogjátok meg!

A pincér megragadta Ivan Mironovot; addigra már ott is volt a rendőr. Amikor meghallotta, miről van szó, azonnal határozott:

- Gyerünk az őrszobára.

A szelvényt a rendőr gondosan tárcájába helyezte, s Ivan Mironovot lovastul bevitte az őrszobára.

7

Ivan Mironov az éjszakát az őrszobán töltötte, iszákosok és tolvajok között. Másnap már délfelé járt az idő, amikor a rendőrbíró elé vitték.

A bíró kikérdezte őt, és egy rendőr kíséretében a fényképészkellék-kereskedőhöz küldte; Mironov emlékezett az utcára és a házszámra.

Amikor a rendőr kihívatta az urat, s megmutatta neki a szelvényt meg Ivan Mironovot, aki azt állítja, hogy a szelvényt tőle kapta, Jevgenyij Mihajlovics előbb csodálkozó, majd szigorú arcot vágott.

- Úgy látszik, elment az eszed. Először életemben látom ezt az embert - fordult a rendőrhöz.

- Nagyságos uram, ne vétkezz, mindnyájan meghalunk - könyörgött Ivan Mironov.

- Ugyan mi baja lehet? Bizonyosan részeg voltál. Valaki másnak adhattad el a fádat - találgatta Jevgenyij Mihajlovics. - De várjanak csak, bemegyek, megkérdezem az asszonyt, nem vett-e tegnap tüzelőt.

Jevgenyij Mihajlovics bement, azonnal maga elé citálta háziszolgáját, a daliás, bikaerejű, ügyes és örökké vidám Vaszilijt, és kioktatta: ha azt kérdik tőle, hol vett gazdája legutoljára tüzelőt, mondja azt, hogy a fakereskedőtől, parasztoktól pedig egyáltalában sohasem vettek tűzifát.

- Az a paraszt azt állítja, hogy tőlem kapta a hamis szelvényt. Ostoba paraszt, a jó ég tudja, miket beszél összevissza, te pedig értelmes ember vagy, Vaszilij. Szóval mondd, hogy mindig csak a fakereskedőnél vásároljuk a tüzelőt. És nesze... már régen akartam neked adni egy új zekére valót - tette hozzá Jevgenyij Mihajlovics, és öt rubelt nyomott a legény markába.

Vaszilij szeme felragyogott a bankó láttára, azután Jevgenyij Mihajlovics arcába villant. Eltette a pénzt, megrázta haját, és könnyedén elmosolyodott.

- Tudjuk, uram, micsoda népség ez. Ostoba, faragatlan. Ne tessék nyugtalankodni. Tudom én, mit kell mondani.

Akárhogyan könyörgött is könnyek között Ivan Mironov Jevgenyij Mihajlovicsnak, hogy ismerje el magáénak a szelvényt - Vaszilijnak, hogy álljon melléje, és erősítse meg szavát: Jevgenyij Mihajlovics és legénye megmaradtak a maguk állítása mellett: sohasem vásároltak paraszttól tüzelőt. Így hát a rendőr visszavitte Ivan Mironovot az őrszobára, a vád: szelvényhamisítás.

Csupán egy vele összecsukott részeg írnok tanácsának köszönhette Ivan Mironov, hogy egy ötrubeles árán (amivel az őrt megvesztegette) kiszabadult az őrizetből, a hamis szelvény hátrahagyásával és zsebében hét rubellel a tegnapi huszonöt helyett. Ebből a hét rubelből Mironov hármat elivott, és összevert arccal, holtrészegen érkezett haza feleségéhez.

Az asszony várandós volt, ideje közeledett, sokat szenvedett. Szidással támadt urára, az eltaszította őt magától, az asszony ütlegelni kezdte a férfit. Mironov egy árva szóval sem válaszolt kérdéseire, lehasalt a lócára, és hangos sírásra fakadt.

Az asszony csak másnap reggel értette meg, hogy miről van szó tulajdonképpen; hitt urának, és sokáig átkozta a rabló uraságot, aki becsapta Ivanját. Ivan kijózanodott, eszébe jutott az egyik mesterember tanácsa, akivel előző este együtt ivott a városban, és elhatározta, hogy fiskálishoz fordul panaszával.

8

Az ügyvéd elvállalta ügyét, nem is annyira a pénzért, amelyet remélhetett, hanem azért, mert hitt Ivannak, és felháborította a lelkiismeretlenség, amellyel a szegény parasztot becsapták.

A bíróság előtt mindkét fél megjelent: Vaszilij, a háziszolga volt a koronatanú. Ugyanaz ismétlődött meg a bíróságon, ami a rendőr előtt történt. Ivan Mironov Istent emlegette, meg azt, hogy valamennyien meghalunk egyszer. Jevgenyij Mihajlovics - noha gyötörte aljasságának tudata és a veszélytől való félelem - most már nem változtathatott vallomásán, és kifelé nyugodt arccal továbbra is mindent tagadott.

Vaszilij, a háziszolga kapott még tíz rubelt, és mosolyogva, nyugodt biztonsággal állította, hogy soha életében nem látta Ivan Mironovot. Amikor esküre szólították fel, lelkében megremegett ugyan, de látszólag nyugodtan ismételte el az öreg pap után az eskü szavait, a keresztre s a szent evangéliumra fogadván, hogy a teljes igazságot fogja vallani.

Az ügy azzal végződött, hogy a bíró Ivan Mironovot elutasította keresetével, és öt rubel bírói költség fizetésére ítélte, amelyet Jevgenyij Mihajlovics nagylelkűen elengedett neki. Mielőtt Ivan Mironovot útjára bocsátotta volna, a bíró még alaposan megleckéztette, arra intette, a jövőben legyen óvatosabb, mielőtt tiszteletre méltó urak ellen vádaskodik, s legyen hálás, amiért elengedték neki a bírói költségeket, és nem emelnek vádat ellene rágalmazásért, mert akkor könnyen három hónapra börtönbe csukhatnák.

- Köszönöm alássan - motyogta Ivan Mironov, és sóhajtozva, fejét csóválva kisomfordált a teremből.

Az eset tehát látszólag jól végződött Jevgenyij Mihajlovics és legénye, Vaszilij számára. De csak látszólag. Történt ott még egyéb is, amit senki sem láthatott ugyan, de fontosabb volt mindannál, amit az emberek láttak.

Vaszilij már harmadéve odahagyta faluját, és a városban élt. Évről évre kevesebb pénzt adott haza apjának, és nem hozatta maga után feleségét - nem volt rá szüksége. Akadt a városban asszony, amennyi csak kellett, különb, mint az otthoni loncsos fehérnép. Vaszilij évről évre jobban megfeledkezett a falusi rendről, egyre inkább elsajátította a városi szokásokat. Falun minden durva, szürke, szegényes, rendetlen, mocskos; itt a városban minden finom, szép, tiszta, gazdag, rendes. Vaszilij egyre inkább meggyőződött róla, hogy a falusiak értelmetlenül élnek, akár a vadállat az erdőn, csak a városiak igazi emberek. Regényeket olvasott, jó szerzők könyveit, előadásokra járt a népházba. Falun ilyesmiről még csak nem is álmodnak az emberek. Falun az öregek azt parancsolják: élj törvény szerint hites feleségeddel, dolgozz, amíg megszakadsz belé, túl sokat ne egyél, finom ruhát ne viselj; a városiak okos, tanult emberek, tehát ismerik az igazi törvényeket - mégis kedvük szerint élnek. S milyen jól megy soruk. A szelvény-ügyig azért Vaszilij mégsem hitte el, hogy az urak semmiféle törvényt sem ismernek el az életükben. Úgy gondolta, csak ő nem ismeri az urak törvényét, de azért valahol mégiscsak van az a törvény. De ez a legutóbbi dolog a szelvénnyel, s főként hamis esküje, amiből minden rettegése ellenére sem lett semmi baj - sőt ellenkezőleg, még tíz rubel cseppent belőle -, végképpen meggyőzte arról, hogy nincsen semmiféle törvény, és mindenki a legjobban teszi, ha kedve szerint él. Eddig is úgy élt, ezután még inkább úgy akart élni. Eleinte csak akkor csent el kisebb-nagyobb összegeket, ha a ház lakói megbízták valami bevásárlással; most már ahol csak alkalma nyílt, pénzt, értékes holmit lopkodott a házi lakóktól, és többek közt ellopta Jevgenyij Mihajlovics pénztárcáját is. Jevgenyij Mihajlovics leleplezte őt, de nem jelentette fel, ellenben felmondta állását.

Hazamenni nem akaródzott Vaszilijnak. Moszkvában maradt tehát szeretőjénél, és új állás után nézett. Új helyén elég rosszul fizették: egy boltos fogadta fel háziszolgának. Vaszilij belépett, de már a második hónapban rajtacsípték, amint zsákot lopott. Gazdája nem adta át a rendőrségnek, csak jól elverte és elkergette. Ez után az eset után új helyet már nem talált Vaszilij, felélte pénzét, azután felélte ruháját, amíg nem maradt egyebe, mint egy rongyos nadrágja meg kabátja. Szeretője faképnél hagyta. De Vaszilij most sem vesztette el vidámságát, életkedvét; kivárta a tavaszt, s azután gyalogszerrel elindult hazafelé.

9

Pjotr Nyikolajevics Szventyickij, az a zömök kis ember, aki állandóan fekete szemüveget hordott (a szeme fájt, s teljes vakság fenyegette), szokása szerint hajnalhasadás előtt kelt fel, s miután megivott egy pohár teát, felvette báránybőrrel szegett bekecsét, és kiment a gazdaságba.

Valamikor vámtisztviselő volt, és keresetéből sikerült tizennyolcezer rubelt félretennie. Tizenkét évvel ezelőtt nyugdíjba ment (nem egészen saját akaratából), és egy fiatal, tönkrement földesúrtól kicsiny birtokocskát vásárolt. Még szolgálati ideje alatt megnősült; felesége régi nemesi család szegény árvája volt, erős, kövér, szép asszony. Gyermekekkel nem ajándékozta meg őt. Pjotr Nyikolajevics minden dolgában alapos és kitartó ember volt. Noha fogalma sem volt a gazdaságról (lengyel nemes fia lévén), olyan kitűnően beletanult, hogy háromszáz gyeszjatyinás tönkrement földecskéjét tíz év leforgása alatt mintagazdasággá változtatta. Valamennyi épület a lakóháztól a magtárig meg a tűzifecskendőt védő fészerig szilárd, jól megalapozott épület volt, vasbádog tetővel, mindig idejében átfestve. A színben szép rendben sorakoztak egymás mellett a szekerek, ekék, boronák; minden szerszám gondosan megolajozott állapotban. Lovai nem voltak nagyok, csaknem valamennyi saját tenyésztésű, jól táplált, erős, barna lovacska, egyik olyan, mint a másik. A cséplőgép fedett pajtában dolgozott, a takarmányt külön csűrben gyűjtötték, a trágyalé a pöcegödörbe folyt le. Tehenei ugyancsak saját tenyésztésűek voltak, nem húsosak, de annál jobb tejelők. Disznót a legjobb angol fajtából választott. Baromfiudvarában a legjobb tojótyúkokat tartotta. Gyümölcsösében a fákat gondosan permetezte, a kiszáradtakat újakkal pótolta. Mindenfelé minden gazdaságos, szolid, mintaszerűen tiszta és rendes volt. Pjotr Nyikolajevics örvendezett gazdaságának, és különösen arra volt büszke, hogy mindezt nem a parasztok nyúzásával érte el, hanem ellenkezőleg, szigorú méltányossággal és igazságossággal. Nemesi társaságban mérsékelt, inkább liberális, semmint konzervatív nézeteket képviselt, a jobbágyság híveivel szemben mindig a népet védelmezte. Ha az ember rendesen bánik velük, ők is rendesen viselkednek, szokta mondani. Igaz, nem nézett el nekik semmiféle hibát vagy hanyagságot, néha maga is meglegyintette egyiket-másikat, megkövetelte, hogy dolgozzanak; ezzel szemben lakásuk, kosztjuk mindig a legjobb volt, bérüket idején megkapták, és ünnepnapokon Pjotr Nyikolajevics vodkát osztatott ki közöttük.

Óvatosan lépegetve az olvadó havon - februárban történt az eset -, Pjotr Nyikolajevics az istálló mellett elhaladva a zsellérház felé igyekezett. Sötét volt még, sűrű köd fokozta a homályt, de a ház ablakai már világítottak: a béresek felkeltek. Pjotr Nyikolajevics azért jött, hogy siettesse őket; az erdőre kellett kimenniük hat lóval az utolsó fát behordani. "Hát ez mi?" - gondolta, amikor meglátta az istálló nyitott ajtaját.

- Hé, ki van odabenn?

Semmi válasz. Pjotr Nyikolajevics bement az istállóba.

- Ki van itt?

Most sem válaszolt senki. Sötét volt, a talaj lágyan engedett léptei alatt, a szokott trágyaszag ütötte meg orrát. Az ajtótól jobbra a két fiatal sárgának volt a helye. Pjotr Nyikolajevics kinyújtotta a karját - üres. Lábával tapogatott: nem feküdtek-e le? De lába sem ütközött semmibe. "Ugyan hová vezethették ki őket?" - tűnődött. Befogni még nem fogtak be, a szán még nincsen kinn. Pjotr Nyikolajevics kilépett az istállóból, és hangosan elkiáltotta magát:

- Hé, Sztyepan!

Sztyepannak hívták az öreg bérest. Éppen kilépett a házból.

- Hó! - rikkantott vidáman. - Maga az, Pjotr Nyikolajevics? Mindjárt indulnak a fiúk.

- Miért van nyitva az istálló ajtaja?

- Az istálló? Fogalmam sincs róla. Proska, hé, lámpást ide!

Proska már ugrott is a lámpással. Visszamentek az istállóba. Sztyepan azonnal átlátta a helyzetet.

- Tolvajok jártak itt, Pjotr Nyikolajevics. Leverték a zárat.

- Hazudsz!

- Bizony, elkötötték a lovakat a gazemberek. Maska nincs itt, Sólyom sincs itt, de igen: a Sólyom itt van. Hiányzik a Tarka meg a Szépség.

Három ló hiányzott. Pjotr Nyikolajevics egy szót sem szólt. Elkomorult, zihálva lélegzett.

- Hej, csak kerülne a kezem közé! Ki volt az éjjeliőr?

- Petyka. Petyka elaludt.

Pjotr Nyikolajevics feljelentést tett a rendőrségen, a csendőrségen, a járási elöljárónál, széjjelküldte embereit. De a lovakat nem találták meg.

- Átkozott népség! - szitkozódott Pjotr Nyikolajevics. - Mire nem képesek! Mintha nem tettem volna elég jót velük. No, megálljatok. Rabló, gazember valamennyi. Eztán majd én is másképp bánok veletek.

10

A három barna lovacska ezalatt már eljutott rendeltetési helyére. Az egyiket, Maskát, cigányoknak adták el tizennyolc rubelért, a másikat, a Tarkát, egy parasztnál cserélték el negyven versztányira Pjotr Nyikolajevics birtokától; a harmadikat, Szépséget, levágták, mert lesántult, és bőrét eladták három rubelért. Mindez pedig Ivan Mironov műve volt. Mironov régebben Pjotr Nyikolajevicsnál szolgált, ismerte nála a házirendet, és elhatározta, hogy visszaszerzi a pénzét. Azért szervezte meg ezt a dolgot.

A hamis szelvénnyel való szerencsétlen kalandja után Ivan Mironov sokáig ivott; mindenét elitta volna, ha felesége nem rejtette volna el előle a lószerszámot, ruháját - egyszóval mindazt, amit eladhatott volna. Részegeskedésének ideje alatt Ivan Mironovnak szüntelenül sérelme járt az eszében, de nemcsak az az úr, aki őt megsértette, hanem valamennyi kisebb-nagyobb uraság, aki mind abból él, hogy megnyúzza a szegény embert. Egyszer holmi podolszki parasztokkal ivott együtt, akik útközben részegen elmesélték neki, hogyan lopták el egy paraszt lovait. Ivan Mironov összeszidta a tolvajokat, amiért egy parasztot károsítottak meg. "Vétek az ilyesmi - korholta őket -, a muzsiknak a lova, akár a testvére, nem szabad megfosztani tőle. Ha már lovat loptok, miért nem az uraktól? Azok megérdemlik, a kutyák." Szó szót követett, belemelegedtek a beszélgetésbe, a podolszkiak azt mondták, hogy ahhoz nagy ügyesség kell ám, az urak lovát elkötni. Ismerni kell a járást, meg bizalmi emberre is szükség van, hogy sikerüljön. Akkor Ivan Mironovnak eszébe jutott Szventyickij, akinél szolgált; eszébe jutott, hogy a legutolsó elszámolásnál levont a béréből másfél rubelt egy eltört rúdszegért; eszébe jutottak a barna lovacskák is, amelyekkel a földekre járt.

Elment Szventyickijhez, mintha megint el akarna szegődni hozzá, de valóságban csak azért, hogy körülnézzen, és mindent kiszimatoljon. Meg is tudta, amit akart: éjjeliőr nincs, a lovak az istállóban állnak; odavezette a tolvajokat, és nyélbe ütötte az egészet.

A kereseten megosztoztak a podolszkiakkal. Ivan Mironov öt rubellel a zsebében tért haza. Otthon nem volt mit tennie: lova már nem volt. Attól fogva Ivan Mironov állandó kapcsolatot tartott fenn lótolvajokkal meg cigányokkal.

11

Pjotr Nyikolajevics Szventyickij minden igyekezetével azon volt, hogy megtalálja a tolvajt. Belső ember nélkül lehetetlen volt lebonyolítani a lopást; Szventyickij tehát ettől fogva valamennyi emberére gyanakodott. A béresektől megtudakolta, ki nem töltötte otthon az éjszakát; kiderült, hogy házon kívül járt aznap éjjel Proska Nyikolajev, fiatal, jóképű, ügyes legény, aki nemrégiben érkezett vissza a katonaságtól. Pjotr Nyikolajevics kocsisnak szokta magával vinni, ha kihajtott valahová. Pjotr Nyikolajevics a rendőrkapitány jó barátja volt, ismerte a járásbírót is, a nemesi marsallt, a zemsztvo-főnököt és a vizsgálóbírót; mindezek jártak nála névnapi ünnepségen, és jól emlékeztek még ízletes gyümölcspálinkáira, finom, sózott gombájára (volt ott tojásgomba, rizike, csiperke). Valamennyien sajnálták Szventyickijt, és igyekeztek segíteni rajta.

- Lám, és maga még védi a parasztokat - mondta a rendőrkapitány. - Ugye, igazam volt, amikor azt mondtam, hogy rosszabbak, mint a vadállatok? Ostor meg pálca nélkül semmire sem megy velük az ember. Szóval azt mondja, Proska, a kocsis az, akivel mindig jár?

- Az.

- No, küldjék csak ide.

Behívták Proskát, s faggatni kezdték:

- Hol voltál?

Proska megrázta sörényét, a szeme felcsillant:

- Itthon.

- Hogyhogy itthon? Hiszen valamennyi béres azt állítja, hogy nem voltál itthon.

- Ahogy tetszik parancsolni.

- Most nem arról van szó, hogy én mit parancsolok. Hanem arról, hogy hol voltál?

- Itthon.

- No, rendben van. Vigyétek a rendőrségre.

- Ahogy tetszik parancsolni.

Proska mindvégig nem mondta meg, hogy hol volt, éspedig azért nem mondta meg, mert Parasánál volt, kis barátnőjénél, és megígérte neki, hogy nem árulja el: nem is árulta el. Bizonyíték nem volt ellene, így hát végül is elbocsátották a rendőrségről. Azonban Pjotr Nyikolajevics továbbra is meg volt győződve róla, hogy a lopás Prokofij műve volt, és meggyűlölte érte. Egyszer elküldte őt a lovakkal az állomásra. Proska, rendes szokása szerint, a fogadóban vett két mérce zabot, másfelet megetetett a lovakkal, egy félnek az árát pedig elitta. Pjotr Nyikolajevics megtudta ezt, és Proskát átadta a békebírónak. A békebíró háromhavi fogházra ítélte.

Prokofij önérzetes, büszke legény volt, aki többre tartotta magát mindenkinél. A börtön megalázta. Most már nem hordhatta fenn a fejét az emberek előtt, s egyszerre megtört. Amikor kijött a börtönből, elkeseredése nem annyira Pjotr Nyikolajevics ellen, mint inkább az egész világ ellen irányult.

Büntetése kitöltése után Prokofij - mint mindenki mondta - egészen elhagyta magát, kerülte a munkát, inni kezdett, hamarosan ruhalopáson kapták egy polgárasszonynál, és ismét börtönbe került.

Pjotr Nyikolajevicsnek pedig lovairól csupán annyit sikerült megtudnia, hogy találtak egy barna lóbőrt, amelyben Pjotr Nyikolajevics felismerte a Szépség bőrét. Dühét még fokozta az a körülmény, hogy a tolvajok nem nyerik el méltó büntetésüket. Már nem tudott harag nélkül ránézni a parasztokra, se beszélni róluk, és egyre szorongatta őket, ahol csak bírta.

12

Mihelyt a szelvénytől megszabadult, Jevgenyij Mihajlovics többé nem is gondolt rá; de felesége, Marja Vasziljevna nem bocsátotta meg sem önmagának, hogy engedte becsapni magát, sem férjének a goromba szavakat, melyekkel illette, sem pedig (elsősorban) a két semmirekellő sihedernek, hogy olyan ügyesen becsapták őt.

Attól a naptól fogva, hogy a hamis szelvényt elfogadta, alaposan szemügyre vett minden gimnazistát. Egyszer találkozott Mahinnal, de nem ismerte meg, mert a fiú, amint meglátta az asszonyt, olyan fintort vágott, amely egészen elváltoztatta arcát. Azonban Mitya Szmokovnyikovot azonnal felismerte, amikor hét héttel a történtek után szinte beleütközött a járdán. Elengedte maga mellett, azután megfordult és utánament. Egészen hazáig követte, megtudta, kinek a fia; másnap összetalálkozott Mihail Vegyenszkijjel, a hitoktatóval, aki megkérdezte, hogy mi járatban van. Marja Vasziljevna kijelentette, hogy az igazgatóval kíván beszélni.

- Az igazgató nincs benn, beteg; talán én is elintézhetem, vagy átadhatom neki az üzenetet?

Marja Vasziljevna elhatározta, hogy az egészet elmondja a hitoktatónak.

Vegyenszkij özvegyember volt, akadémikus és fölöttébb önhitt. Még az elmúlt esztendőben egyszer társaságban összetalálkozott Szmokovnyikov apjával, és vallási vitába keveredett vele, amelynek során Szmokovnyikov minden ponton megcáfolta és nevetségessé tette őt. Ennek következtében a hitoktató elhatározta, hogy ezután különös figyelemmel fogja követni az ifjabb Szmokovnyikov viselkedését; s amikor ugyanolyan közönyösséget tapasztalt benne az isteni törvények iránt, mint hitetlen atyjában, üldözni kezdte, sőt a vizsgán meg is buktatta.

Amikor Marja Vasziljevnától értesült a fiatal Szmokovnyikov gaztettéről, Vegyenszkij természetesen bizonyos örömet és elégtételt érzett, mivel az eset igazolta feltevését, hogy az egyház vezetése híján élő emberek útja erkölcstelenségbe torkollik. Nyomban elhatározta, hogy kihasználja ezt az alkalmat, éspedig azért - legalábbis önmagával ezt igyekezett elhitetni -, hogy bebizonyítsa, milyen veszélyben forog mindenki, aki eltávolodik az egyháztól; lelke mélyén pedig azért, hogy bosszút álljon a büszke és magabiztos istentagadón.

- Bizony nagyon szomorú, nagyon szomorú - bólogatott Vegyenszkij atya, miközben a mellén csüngő keresztet simogatta. - Örülök, hogy éppen nekem adta át ezt az ügyet; én, mint az egyház szolgája, mindenképpen igyekezni fogok a fiatalembert jó útra terelni, azonban ugyanakkor azon leszek, hogy a leckéztetés minél kevésbé fájjon.

"Igen, úgy cselekszem, ahogyan ez hivatásomhoz illik" - nyugtatta meg önmagát gondolatban Mihail atya, s azt hitte, hogy csakugyan tökéletesen megfeledkezett az idősebb Szmokovnyikov rosszindulatáról vele szemben, és csupán fia javát és üdvözülését tartja szem előtt.

Másnap hittanórán Mihail atya elmesélte növendékeinek a hamis szelvény történetét, és hozzátette, hogy a csalást egy gimnazista követte el.

- Alávaló, szégyenletes tett - mondotta -, de eltitkolása még annál is rosszabb. Amennyiben - amit hinni sem akarok - a tettes közületek került ki, jobb, ha töredelmesen bevallja vétkét, mint ha eltitkolja.

Ezt mondván, Mihail atya tekintetét állhatatosan Mitya Szmokovnyikovra szegezte. A fiúk követték tekintetét, és valamennyien Szmokovnyikov felé fordultak. Mitya elvörösödött, arcát kiverte a verejték, végül felzokogott, és kirohant az osztályból.

Amikor Mitya édesanyja meghallotta a dolgot, addig faggatta fiát, amíg a teljes igazságot megtudta tőle. Azonnal elszaladt a fényképészüzletbe, kifizette az asszonynak a tizenkét rubel ötven kopejkát, és könyörgött neki, titkolja el a gimnazista nevét. Fiának pedig meghagyta, hogy tagadjon körömszakadtáig, és semmi körülmények között se vallja be apjának az igazat.

S csakugyan, amikor Fjodor Mihajlovics értesült a történtekről, és fia, akit maga elé citált, semmiről sem akart tudni, Szmokovnyikov elhajtatott az iskolaigazgatóhoz, s az ügyet elébe tárván, kijelentette, hogy a hitoktató eljárása a legnagyobb mértékben elítélendő, és ő nem is hagyja annyiban a dolgot. Az igazgató behívatta a papot, és közte meg Fjodor Mihajlovics között heves szóváltás keletkezett.

- Egy ostoba asszony valakivel összetévesztette a fiamat, azután ő maga visszavonta állítását, maga pedig nem tud jobbat, mint egy becsületes, igazmondó gyereket megrágalmazni az egész osztály előtt.

- Nem rágalmaztam meg senkit, és megtiltom, hogy így beszéljen velem. Ne felejtse el papi rangomat.

- Fütyülök a rangjára.

- Az ön elvetemült nézetei - vágott vissza a hitoktató, miközben álla úgy remegett, hogy ritkás szakállának minden szála táncot járt - az egész város előtt ismeretesek.

- De uraim, de tisztelendő atyám... - igyekezett a veszekedőket csillapítani az igazgató. De hasztalan.

- Papi hivatásomnál fogva kötelességem növendékeim valláserkölcsi nevelésével törődnöm.

- Elég volt a képmutatásból! Úgyis tudom, hogy nem hisz sem az ördögben, sem a halálban.

- Méltóságomon alulinak tekintem, hogy szóba álljak olyan emberekkel, amilyen ön! - tajtékzott Mihail atya, akit Szmokovnyikov utolsó szavai különösen azért sértettek vérig, mert nagyon is jól tudta, hogy ellenfelének igaza van. Vegyenszkij elvégezte a teológiai akadémia legfelső tagozatát is, és így már réges-rég nem hitt abban, amit vallott és prédikált; csak abban hitt, hogy minden embernek erővel rá kell kényszerítenie magát, hogy higgyen abban, aminek hitére ő, Vegyenszkij, kényszeríti önmagát.

Szmokovnyikovot nem is annyira a hitoktató eljárása háborította fel, hanem inkább úgy találta, hogy az eset szemléltető példája annak az egyre erősödő klerikális befolyásnak, amely nálunk az utóbbi időben mutatkozik; ezért széltében-hosszában mesélte a történetet.

Vegyenszkij atya, látván, milyen erővel lép fel a nihilizmus és az ateizmus nemcsak a fiatalok között, hanem az idősebb nemzedék köreiben is, egyre szilárdabbul meggyőződött az ellene folytatandó harc szükségességéről. Minél jobban elítélte Szmokovnyikov meg a hozzá hasonlók hitetlenségét, annál inkább meggyőzte önmagát saját hitének szilárdsága, rendíthetetlensége felől, s annál kevésbé érezte szükségét annak, hogy ezt a hitet közelebbről megvizsgálja, vagy összhangba hozza életével. Hite, melyet a környező világ elismert, legfőbb fegyvere volt az e hitet tagadók ellen. Ezek a gondolatok, amelyeket Szmokovnyikovval való összeütközése hívott életre benne, s ugyanakkor ebből az összeütközésből eredő kellemetlenségei az iskolában - megrovás, feddés vezetősége részéről - arra késztették, hogy megtegye azt a lépést, amelyre már régóta, felesége halála óta gondolt; elhatározta, hogy belép a szerzetesrendbe, és követi néhány teológustársa pályaválasztását, akik közül az egyik már érsek, a másik pedig archimandrita és püspökhelyettes.

Az iskolaév végén Vegyenszkij elhagyta a gimnáziumot, Miszail néven beöltözött szerzetesnek, és nemsokára szemináriumi rektor lett egy Volga menti városban.

13

Eközben Vaszilij, Jevgenyij Mihajlovics volt háziszolgája, az országúton bandukolt dél felé.

Nappal haladt, éjszakára bekéredzkedett valamelyik faluba, s a kisbíró elhelyezte parasztokhoz kvártélyba. Kenyeret mindenütt adtak, néha asztalhoz ültették, és megkínálták vacsorával. Az orjoli kormányzóság egyik falujában, ahol éjszakázott, meghallotta, hogy egy kereskedő, aki a szomszéd földbirtokostól nagy gyümölcsöst bérelt, őröket keres. Vaszilij megunta a koldus vándoréletet, hazamennie nem akaródzott, elment hát a kereskedő-kertészhez, és elszegődött hozzá éjjeliőrnek havi öt rubelért.

Az élet az őrkalyibában, különösen amikor érett a körte, és az urasági csűrből az őrök hatalmas nyalábokkal hordták ki a frissen kicsépelt, illatos szalmát, erősen kedvére való volt Vaszilijnak. Naphosszat fekhetett az illatos, friss szalmán, a szalmánál is illatosabb hulló téli meg nyári almahalmok között, dolga csak annyi, hogy körülnéz, nem lopják-e valahol a gyerekek a gyümölcsöt, egyébként fütyörészhetett, énekelhetett kedve szerint. És Vaszilij nagyszerűen tudott énekelni, hangja is volt hozzá. Néha a faluból asszonyok, lányok jöttek almáért. Vaszilij eltréfálkozott velük, tojásért, pár kopejkáért adott az almából, kinek többet, kinek kevesebbet, aszerint, hogy melyik mennyire tetszett neki, azután újra visszafeküdt a szalmára; csak éppen reggelihez, ebédhez, vacsorához kellett bemennie.

Inge csak egy volt Vaszilijnak, rózsaszínű perkálból való, az is csupa rongy, cipője, csizmája sem volt, de teste fiatal volt és egészséges, és amikor a forró kásával teli üstöt levették a tűzről, Vaszilij három helyett evett, az öreg éjjeliőr nem győzte csodálni. Éjszakánként Vaszilij nem aludt, hanem vagy fütyörészett, vagy énekelt; messzire látott a sötétben, akár a macska. Egyszer a faluból a nagyobb fiúk kilopództak, hogy almát rázzanak maguknak. Vaszilij odasettenkedett, és rájuk vetette magát; a sihederek ki akartak szabadulni kezei közül, de Vaszilij valamennyit széjjelverte, egyet magával vitt a kalyibába, és reggel átadta a gazdának.

Vaszilij első kunyhója messze kint volt a gyümölcsösben, de a második, amikor a körte kezdett beérni, alig negyven lépésnyire volt az urasági kastélytól. Ebben a kunyhóban még vidámabban élt Vaszilij. Egész nap láthatta, hogyan szórakoznak, kocsikáznak, sétálnak az urak meg a kisasszonyok; esténként meg zongoráztak, hegedültek, énekeltek, táncoltak. Látta, amint a kisasszonyok a fiatalurakkal az ablakban ültek és cicáztak, de azután párosával kimentek sétálni a sötét hársfasorba, ahová csak foltokban, sávokban hatolt be a hold fénye. Látta, hogyan szaladgálnak ide-oda az inasok étellel, itallal; látta, hogy szakács, ispán, kertész, kocsis - mind csak azért dolgozik, hogy etesse, itassa, szórakoztassa az urakat. A fiatalurak néha hozzá is bejöttek a kalyibába, és Vaszilij kiválogatta és odaadta nekik a legszebb, üveges és piros pofájú almákat, a kisasszonyok pedig ott helyben beleharaptak, foguk alatt recsegett az alma húsa, és dicsérték zamatját, azután franciául beszéltek - Vaszilij látta, hogy róla -, és megkérték, énekeljen valamit.

Vaszilij gyönyörködve szemlélte ezt az életet, visszagondolt moszkvai idejére, és egyre szilárdabbul befészkelte magát agyába az a gondolat, hogy minden a pénzen múlik.

És Vaszilij egyre többet és többet töprengett rajta, miképpen lehetne egy csapásra sok pénzhez jutni. Visszagondolt régebbi módszereire, és eldöntötte, hogy nem úgy kell csinálni; nem szabad úgy, ahogyan régen csinálta, elcsenni azt, ami épp a keze ügyébe esik, hanem előre meg kell fontolni, ki kell szimatolni, és úgy kell véghezvinni, tisztán, ügyesen, hogy semmi nyoma ne maradjon. Kisasszony napjára leszedték az utolsó almát; a gazda meg volt elégedve a haszonnal. Azután valamennyi őrt - közte Vaszilijt is - kifizette, és hálával elbocsátotta.

Vaszilij felöltözött - az úrfitól kapott ajándékba zubbonyt, kalapot -, de nem ment haza, utálta még a gondolatát is a durva paraszti életnek, hanem néhány részeges katonával, akik nyáron át vele együtt őrizték a gyümölcsöst, megint a város felé vette útját. A városban elhatározta, hogy éjnek idején kirabolja azt a boltot, amelynek gazdájánál egy ideig szolgált, s aki megverte és fizetés nélkül elkergette őt. Ismerte a helyszínt, tudta, hol tartja a gazda a pénzt; az egyik katonát odaállította őrködni, maga meg az udvar felől betörte az ablakot, bemászott, és kivette az egész pénzt. Mesterien csinálta az egészet; semmiféle nyomra nem akadtak utána, összesen háromszázhetven rubelt talált a pénztárban; abból százat társának adott, a maradékkal másik városba utazott, és ott ivott, szórakozott cimboráival meg a lányokkal.

14

Ivan Mironovból eközben ügyes, merész és gyakorlott lótolvaj lett. Felesége, Afimja eleinte sokat korholta gyanús ügyei miatt - amint nevezte -, de később megnyugodott, és büszke volt urára, mert posztóval bevont subában járt, és neki is új bundát, fejkendőt tudott vásárolni.

A faluban meg az egész környéken jól tudták, hogy egyetlen lótolvajlás sem történik Ivan Mironov nélkül; de ellene vallani nem mertek, és ha olykor gyanúba keveredett is, mindig tisztán, igazolva került ki a dologból. Legutoljára a kolotovkai karámból hajtott el egy pár lovat. Mironov, amikor csak tehette, megválogatta, hogy kitől lop, és szívesebben lopott földbirtokostól vagy kereskedőtől. Viszont kereskedőtől és földbirtokostól nehezebb volt lopni, így hát, ha nem akadt megfelelő préda, elhajtotta a parasztok lovait is. Így Kolotovkából is azokat a lovakat vitte el, amelyek éppen a keze ügyébe akadtak. Nem is ő maga hajtotta végre a dolgot, hanem egy Geraszim nevű ügyes fickó, akit sikerült rábeszélnie. A parasztok csak hajnal felé vették észre a lopást, és elindultak minden irányba keresni a lovaikat. Az állatok a kincstári erdőben álltak egy mély vízmosásban. Ivan Mironovnak az volt a szándéka, hogy éjszakáig ott tartja, és azután a sötétben elhajtja őket negyven versztányira egy ismerőséhez. Meglátogatta Geraszimot az erdőben, pirogot, vodkát vitt neki, és egy eldugott ösvényen át indult hazafelé, abban a reményben, hogy ott senkivel sem fog találkozni. Szerencsétlenségére azonban belebotlott egy őrködő katonába.

- Gombáért voltál? - kérdezte a katona.

- Nem találtam semmit - mutatta Ivan Mironov üres kosarát, amelyet minden eshetőségre vitt magával.

- Igen, az idén nem terem gomba - hagyta helyben a katona -, talán majd később megindul. - S ezzel folytatta útját.

De a katona érezte, hogy itt valami nincsen rendjén. Mi oka lehet Ivan Mironovnak kora reggel a kincstári erdőben járkálni? Visszafordult, és elkezdett erre-arra szimatolni az erdőn. A vízmosás közelében nyerítés ütötte meg a fülét; halkan odalopódzott, ahonnan a hangot hallotta. A vízmosásban lábnyomokat, lótrágyát látott. Valamivel arrább ott ült Geraszim, és falatozott; mellette egy pár ló kötőfékkel fához kötözve.

A katona beszaladt a faluba, elhívta magával a bírót, a rendőrt és még két megbízható embert. Háromfelől odalopakodtak Geraszim búvóhelyéhez, körülvették és elfogták őt. Geraszim nem is próbált tagadni, és azon ittasan mindent bevallott. Elmondta, hogyan itatta, hogyan beszélte rá Ivan Mironov; azt is közölte, hogy Mironov megígérte, nemsokára visszamegy az erdőbe a lovakért. A parasztok tehát otthagyták Geraszimot a lovakkal, s őrséget szerveztek, úgy várták Ivan Mironovot. Estefelé füttyentés hallatszott; Geraszim válaszolt. Alig indult meg Ivan Mironov lefelé a hegyről, a parasztok rávetették magukat, és megkötözve vitték a faluba.

Reggelre a bíró háza előtt egész tömeg sereglett egybe. Mironovot kivezették, és vallatni kezdték. Elsőnek Sztyepan Pelagejuskin kezdte kérdezgetni Mironovot, egy hajlott hátú, tagbaszakadt, hosszú karú, sasorrú és komor arckifejezésű paraszt. Sztyepan önálló gazda volt; miután katonaidejét leszolgálta, nemrégiben vált külön apjától, és éppen kezdte magát egy kicsit összeszedni, amikor ellopták a lovát. Egy évig bányában dolgozott, amíg megint tudott venni egy pár lovat. S most mind a kettőt elhajtották.

- Mondd meg, hol vannak a lovaim - kérdezte Sztyepan sápadtan a dühtől, miközben komor pillantását hol a földre, hol Mironov arcára szegezte.

Ivan Mironov tagadott. Sztyepan ekkor arcába ütött; Mironov orrából patakzott a vér.

- Beszélj, mert megöllek.

Ivan Mironov hallgatott, fejét félrehajtotta. Sztyepan hosszú karja ütésre lendült, először, másodszor. Ivan továbbra is hallgatott, csupán fejét hajtotta hol erre, hol arra, hogy kikerülje az ütéseket.

- Üssétek valamennyien! - kiáltotta a bíró.

A parasztok nekiestek, és ütlegelni kezdték. Ivan Mironov hallgatott. Azután elesett.

- Pogányok, ördögök - kiáltotta -, üssetek csak! Verjetek agyon! Nem félek tőletek!

Sztyepan ekkor követ ragadott fel, és beverte Ivan Mironov fejét.

15

Ivan Mironov gyilkosai bíróság elé kerültek. Köztük volt Sztyepan Pelagejuskin is. A többieknél súlyosabb vád terhelte őt, mivel valamennyien egyöntetűen vallották, hogy ő verte be kővel Ivan Mironov fejét. A bíróság előtt Sztyepan semmit sem tagadott: elmondta, hogy amikor az utolsó pár lovát elhajtották, feljelentést tett a járási rendőrkapitányságon, holmi cigányok útmutatása alapján nyomra is akadtak, de a rendőrkapitány nem is fogadta őt, és egyáltalán nem rendelt el vizsgálatot az ügyben.

- Mit csináltunk volna az ilyen emberrel? Tönkretett valamennyiünket.

- De hát akkor miért nem verték a többiek, csak maga? - kérdezte az ügyész.

- Nem igaz, mindenki verte, a közösség elhatározta, hogy agyonütjük. Én csak befejeztem. Mit kínlódjék hiába?

A bírókat megdöbbentette Sztyepan nyugalma, amellyel tettét bevallotta, és elbeszélte, hogyan ütlegelték Ivan Mironovot, és hogyan "fejezte" be a dolgot.

Sztyepan csakugyan nem látott semmi rémeset ebben a gyilkosságban. Katonai szolgálata alatt egyszer főbe kellett lőnie egy bajtársát, és ebben annak idején éppen úgy nem látott semmi borzalmasat, mint most Ivan Mironov meggyilkolásában. Megölték, hát megölték. Ma neki, holnap nekem.

Enyhe büntetést szabtak ki rá, mindössze egyévi börtönre ítélték. Paraszti ruháját levették, és számmal ellátva a ruhatárba tették; őt magát pedig rabruhába, bakancsba öltöztették.

Sztyepan sohasem tisztelte feletteseit, de most végképp meggyőződött róla, hogy az urak mind gyilkosok és vérszopók, kivéve a cárt; ő az egyetlen, aki igazságos, és sajnálja a népet. Ezt a véleményét alátámasztották a száműzöttek és kényszermunkára ítélt fegyencek, akikkel a börtönben megismerkedett. Az egyiket azért küldték kényszermunkára, mert főnökét sikkasztáson kapta, a másikat azért, mert pofon ütötte a fölöttesét, amikor az jogtalanul akarta elkobozni egy paraszt földecskéjét; a harmadikat azért, mert bankjegyet hamisított. Úr, kereskedő, akármit követ el, elintéződik valahogyan, de a szegény parasztot minden semmiségért börtönbe csukják, hogy a tetveket hizlalják.

Felesége meglátogatta őt a börtönben. Férje nélkül amúgy is rosszul ment sora, most még a háza is leégett, és egészen tönkrement, kéregetni járt a gyerekekkel. Az asszony nyomorúsága még jobban felbőszítette Sztyepant. A fogházban is mogorván, dühösen viselkedett, és egyszer baltával majdnem leütötte a szakácsot; ezért egy évvel megtoldották a büntetését. Közben megtudta, hogy felesége meghalt, nincs többé otthona...

Amikor kitöltötte az idejét, levitték a ruhatárba, a polcról elővették a ruháját, amelyben két évvel azelőtt bejött, és ráadták.

- Hová menjek most? - kérdezte a ruhatári altisztet öltözködés közben.

- Hová? Haza, természetesen.

- Házam nincsen. Mit tehetnék egyebet, kiállok az országútra. Rabolni fogok.

- Ha rabolsz, megint csak visszakerülsz hozzánk.

- Hát... lesz, ahogy lesz.

És Sztyepan kiment a fogház kapuján. Mégiscsak hazafelé indult el. Hová is mehetett volna?

Még mielőtt falujába érkezett volna, megszállt egy ismerős fogadóban, ahol italmérés volt. A fogadós, kövér vlagyimiri kispolgár, ismerte Sztyepant. Tudta, hogy a szerencsétlenség juttatta börtönbe. Ott tartotta hát magánál éjszakára.

Ez a gazdag fogadós elcsábította az egyik szomszéd paraszt feleségét, és most azzal élt mint gazdasszonyával.

Sztyepan tudta ezt az egész történetet, tudta, hogy a gazdag fogadós mennyire megbántotta a parasztot, akit az a gyalázatos asszony faképnél hagyott; most kövérre hízva, izzadva ül és teázik, és könyörületből Sztyepant is megkínálja egy pohár teával. Vendég nem volt az egész fogadóban. Sztyepannak a konyhában adtak hálóhelyet. Matrjona mindent rendbe tett, és bement a szobába. Sztyepan lefeküdt a kemencére, de aludni nem tudott, egyre forgolódott a gyaluforgácson, amelyet száradni terítettek fel a kályhára. Nem ment ki a fejéből a fogadós kövér pocakja, amely itt-ott előbuggyant az agyonmosott, foszladozó ing korca alól. Egyre az járt az eszében, milyen jó lenne késsel felmetszeni a potrohát, hogy kibuggyanjon belőle a háj. Meg az asszonyét is. Hol csitította magát: "No, holnap úgyis elmegyek innen", hol meg eszébe jutott Ivan Mironov, és megint csak a fogadós hasára gondolt, meg az asszony fehér, izzadt begyére. Ha már meggyilkolja, akkor mind a kettőt. Másodszor szólalt meg a kakas. Ha meg akarja tenni, akkor most van az ideje, mindjárt hajnalodik. A kést már tegnap este észrevette, a fejsze helyét is tudta. Lemászott a kályháról, magához vette a fejszét meg a kést, és kiment a konyhából. Amint kilépett, megnyikordult a kilincs, és a fogadós lépett ki az ajtón. Nem sikerült úgy, ahogy akarta. Kését nem tudta használni, fölemelte a fejszét, és felhasította az ember fejét. A fogadós az ajtófélfának esett, és a földre gurult.

Sztyepan most bement a szobába. Matrjona kiugrott az ágyból, és egy szál ingben állt a szoba közepén. Sztyepan ugyanazzal a fejszével ölte meg őt.

Azután gyertyát gyújtott, kivette a pénzt a fiókból, és elment.

 

(folyt. köv.)

tolstoy_prokudin-gorsky

LAST_UPDATED2