HARMADIK FEJEZET

 

Zúgó fejjel ballagott haza öreg Domonkos Mihályné temetéséről Tallér Vince. Egyre az intéző szavait hallotta, hogy ez a nép halálra ítélte önmagát és egyetlen kultusza van csak: az elmúlásé.

Az egész falu ott volt. Sokan kiszorultak az utcára, a széles köz sötétlett a fekete selyemruhás asszonyoktól és ünneplőbe öltözött férfiaktól. Komor arccal gyülekeztek s csak néma mozdulattal köszöntötték egymást. A tiszteletes, aki különben vidám ember, most, mintha megtagadta volna derűs természetét, olyan búcsúztatót mondott, amelyben nem volt egyetlen vigasztaló szó. A koporsó komor hatalmáról, az engesztelhetetlen sírról, az ember kikerülhetetlen végzetéről beszélt és mindenki sírt, mintha az egész falunak rokona volna a halott, aki a hat deszkaszál közt a múlandóság vizei felé lebeg már.

Az irgalom és engesztelés Istenéről senki se emlékezett, a parasztokból összeverődött kórus az igazgató körül csak olyan zsoltárokat zúgott, amelyekben a seregek dárdás és pajzsos Ura tapodja meg a világot, „mint a veresboru szőlőt”.

A magára maradt vén embert senki se sajnálta. Sőt: mintha egyenesen kedvükre való volna, hogy ott állt hajadonfőtt, mozdulatlan orcával, egyedül a koporsó fejénél, mint szedett szőlőág, az öregség kietlen csendjével a szívében, s körülte senki, se gyerek, se unoka. Válla megroskadt a halál terhe alatt, s a feléje röppenő pillantásokban majdnem az irigység, hogy: nem kell osztoznia e roppant érzésben senkivel és a szomorúság fekete vize csak őt magát boríthatja el áradásával.

Sóhajtások, egy-egy elfojtott zokogás, a férfiak torokköszörülése szaggatták meg a csendet, mikor a koporsót felemelték és megindultak vele a temető felé. S amikor a szemek elől eltűnt a meglebbenő fekete szemfedél, a fénylő koporsó és messze elől gördült vele a gyászhintó, mintha igézet alól szabadultak volna fel: beszélgetni kezdtek.

Vince előtt néhány öregasszony ballagott. Földig érő fekete szoknyájuk vékony porfátyolt kavart, fejükön, ahogy jobbra-balra tekintgettek, suhogott a merev, virágos-földü selyemkendő. Bizarr madarak voltak, fogatlan szájuk vékony vonallá keskenyedett, álluk csaknem összeért megnyúlt, vékony és vértelen orrukkal, e hegyes csőrrel és hátuk hajlott volt, mint a kopasz ágon guggoló keselyűké.

— Biiizony, biiizony, lelkem, Zsuzsó, ennyi az ember élete — mondta egyikük. — Mint a füst és pára…

— Megpihent szegény — visszhangzott a felelet. — Nem kell siratni. Azt sirassuk, aki születik, mert nem tudjuk, mire születik…

— Az… az… Cccc… hallod-e…

Közelebb hajoltak egymáshoz, fejük összeért.

— Ne mondd, lelkem? Jaj, szegény Maris, de nagy keserűsége lehet… Hát patkány az az asszony?

— Bolond, lelkem… bolond… az a… Azt a szép vagyont szétprédálni…

— Mikorra lesz meg?

— Hamar. Hiszen olyan hasa van már… Oszt a szégyentelen még ide is eljött!

Valamelyik menyecskéről beszéltek, bizonyosan. Gyereket vár s ezek a vén ragadozók megtépdesik egy kicsit a tollát, legalább szóval. Vét az íratlan törvény ellen, hogy a vagyont darabolni nem szabad. Ki lehet az?

Nem röstellte megvárni a temetőkapuban, míg mindenki elindul és előtte vonultak el az asszonyok, fiatal, furcsán sápadt arcú, árkos-szemű menyecskék, még ragyogó szemű lányok és a komoly férfiak.

Egyszerre meleg izgalom öntötte el. Kicsúfolt testével, egyedül, ott imbolygott szemben vele Dulló Lőrinc menye, kicsit szomorúan, szinte kirekesztve a többiek közül, akik tisztes távolságban előtte, vagy mögötte haladtak s nem álltak meg mellette egy szóra, de úgy hagyták el, félrefordított fejjel, mint egy bűnöst, vagy veszedelmes, ragályos beteget.

— Hogy van, Mariska? — mosolygott rá.

Tüntető jósággal szólt hozzá, a három szóban el akarta mondani, hogy tiszteli elformátlanodott testét, esendő, gyenge kis erejét, amely szembefeszül az egész faluval.

— Köszönöm szépen, tanító úr…

Lesütötte szemét és el akart sietni, de nem engedte. Azt akarta: minél többen lássák, hogy beszélget vele.

— Nem kéne már magának temetésre járni, Mariska. Maga a virágokat nézze, ne a koporsókat.

— Hát… ezt is kellett.

Hozzászegődött és együtt mentek a templomig. Ott kezet fogott vele és megsimogatta az arcát. Belepirult és azt mondta:

— Köszönöm a szívességét…

Mindezt végiggondolta, ahogy a hűvös szobában ülve, homlokát tenyerébe támasztotta. Igazat kellett adnia Sághynak, de a maga igazát is érezte, ugyan nem is az ő igazsága volt ez, hanem a kurátoré, akinek még halk és messziről jövő szavait is hallotta, ahogy mondta: „A gróf úrtól kérdezze máskor, tanító úr, hogy miért van olyan kevés gyerek a mi portánkon.” Melyik az ok és hol van az okozat? A szűk határ-e az eredendő baj, vagy a fáradság és a fekete ítélet a népen, amely elgyengült, expanzív ereje kiveszett és már csak a sír felé bír hullani?

A délutáni templomozás alatt is ez járt fejében, míg az orgona karzatáról lenézett az üres padokra, amelyekben csak néhány vénasszony és mellére esett fejű öreg férfi üldögélt, hallgatva a kongó, hűvös falak közt a pap imádságának visszhangját.

Este sokáig maradt a kiskertben, az ászragályok közt, amelyeket úgy szeretett és nem volt kedve átmenni a kastélyba. Azt üzente vissza az öreg udvarossal, hogy fáj a feje. Tejet ivott, eloltotta a petróleumlámpást és a sötétben sokáig tűnődött. Hiába igyekezett elhessegetni a gondolatok tüzes raját s azt mondani magának: mi közöm hozzá, nem az én dolgom, töprengjenek rajta, akiknek hivatalból kötelessége, a papok és az orvosok, vagy politikusok.

Reggelre kialudta nyugtalanságát és józanabbul nézte a dolgokat.

Hetipiac volt, visító malacokat hajtottak az ablaka alatt, asszonyok igyekeztek a fogadó felé, karjukra akasztott, vesszőből fonott kaskákkal, szilkékkel és kantárba kötött tejfeles fazekakkal, meg csipogó csirkékkel. Derűsen ragyogott a nap, az ég kissé hályogos volt már, őszies és enyhén-fátyolos köd lengett a magasságban.

Ez a lüktető élet volt mosolygó asszonyokkal, vastag füstmacskákat eregető férfiakkal, akik markukban szorongatva fekete selmeci pipájukat, ingerkedtek egymással és az asszonyokkal. Mindenki sietett s nem a pusztulás és halál pecsétje volt a homlokokon, de az örökkévalóság jegye.

Az iskolába úgy ment át, hogy rajtakapta magát: dudorászik.

Az üveges ajtó nyikorgott, a gyerekek mereven helyükön, fényes szemük rányílt, ahogy benyitott.

Az első pad széléről kiugrott egy mezítlábas, térdén szakadt nadrágú fiú és lábujjhegyre ágaskodva vette le válláról a felöltőt.

— Köszönöm, Jani… — mondta neki melegen.

— Menj a helyedre.

A kondás fia ez a cipőgombszemű fiúcska, a legelevenebb eszű gyerek az egész osztályban. Feltétlenül taníttatni kell, már Sághyval beszélt is a dologról, megígérte, hogy a grófnak megemlíti. Taníttassa ki a földesúr Sárospatakon. Azért ültette ide, a legelső sorba, a legelső helyre, hogy állandóan szeme előtt legyen. A szomszédja a törvénybíró fia, buckófejű, pislogó szemű kis fattyú, majdnem olyan értelmes az is, mint a kanász-ivadék.

Átrendezte az egész osztályt, felforgatta a régi padrendet, amit halott elődje csinált. A megboldogult kolléga egy csomóba rakta a nagygazdák csemetéit, csupa hatvan, hetven, sőt százholdas örökös kucorgott a katedra előtt az ő idejében, hátul pedig a szegények, zsellérek, cselédek gyerekei, — éppen úgy, mint az életben.

— Nálam az ül az első sorban, aki legjobb tanuló — közölte az osztállyal. — Mindenki ide kerülhet, de mindenkinek minden nap újra meg kell érdemelni a helyét…

Az ötlet bevált, s azóta a legtökéletesebb demokrácia uralkodik a süvölvények között. Egészséges verseny van s a rongyos ruhás önérzettel tud ülni a törvénybíró posztógúnyás fia mellett.

Az északnyugati felvidék hegyeit és vizeit kezdte magyarázni s a puha krétával térképet rajzolt a fekete táblára, mikor árnyék libbent el az ablak előtt, aztán az osztály robajlón felállt és harsogva köszönt:

— Is-ten hoooz-taaa!…

Lápos Géza volt.

— Szervusz! — fogott vele kezet, kissé mereven.

— Szervusz…

— Átjöttem megnézni, mit csinálsz.

— Kedves vagy… Ez most hivatalos igazgatói látogatás is egyszerre?

— Mondjuk… Később a tiszteletes úr is jön, meg a presbiterek közül vagy ketten.

— Jó… Azért folytathatom, úgy-e?

— Hogyne…

Visszalépett az asztaltól a tábla elé, hogy tovább rajzoljon, de akkor Lápos remegő hangon, izgatottan rászólt:

— Vince…

Csodálkozva fordult feléje.

— Tessék!

— Gyere csak ki egy kicsit…

Előre sietett s a tornácon megvárta. Belekapaszkodott kabátja gombjába és úgy kérdezte:

— Hát te, mi a fenét találtál ki?

— Nem értelek!…

— Miért ültetted a kondás fiát az első padba?

— Hozzátartozik a módszeremhez. Nem a kondás fiát, hanem a legjobb tanulót ültettem oda…

— Ne nyargaljunk a szavakon. Ez nem maradhat így…

— Miért?

Kapkodva, folyton a kapu felé nézve, — hogy nem érkeznek-e már a presbiterek, meg a tiszteletes, — magyarázni kezdte, hogy ez „mindig így volt”, a gazdák gyerekei, apjuk rangjához méltón legközelebb ültek a tanítóhoz és nem keveredtek össze a napszámosok, de legkivált nem a kondások és csordások fiaival. Tiszta tekintélyrombolás, amit mivel, ez nem a városi szokások meghonosítására alkalmas hely.

Csodálkozva, aztán bosszankodva hallgatta, s végül türelmetlen mozdulattal szakította félbe:

— Nagyon sajnálom, de nem változtathatok rajta. Nagyon rossz következménye lenne a gyerekek érzékeny lelkében az ilyesminek. S aztán…

Nézd, Gézám, én néhányszor már hallottam tőled, mint érvet, azt a kijelentést, hogy mindig így volt ez, vagy az… Hidd el, hogy tisztelem a hagyományokat, ha van értelmük és hasznuk, de nem fogadok el semmit csak azért, mert a szokás szentesítette. Ezt például nem fogadom el…

Kivörösödött arccal legyintett.

— Eh… bánom is én!… Csak a javadat akartam… Ha azonban ellenségeket szeretsz szerezni magadnak, csináld, amint jól esik.

Otthagyta a faképnél és a rozoga léckerítés kidőlt ajtaján át visszament a másik iskolaépületbe, ahol az ő osztályai voltak.

Vince vállat vont.

A gyerekek csendben ültek odabent, s kétszer-háromszor végigsétált a folyosón, míg lecsillapodik, mert nem akarta, hogy észrevegyék rajta: tán veszekedett az igazgatóval.

— Tehát az északnyugati felvidék folyói: a Morva, Vág, Nyitra, Garam, Ipoly…

Lépések kopogtak a tornácon, — most mindjárt kiderül, hogy a forradalom, a „mindig így volt” ellen csakugyan olyan vakmerő volt-e? Nevetni szeretett volna, hogy Lápos elfutott s menekülésével szinte alibit akart szerezni magának, bizonyítani, hogy ő még messziről se tudott a merényletről, nemhogy helyeselné.

A tiszteletes mosolyogva fogott vele kezet s a két presbiter is, de kissé félszegen, mint akik nagyon idegen helyre kerültek. Egyiküknek a fia a Vince osztályába járt, ott ült a második pad első helyén és az apa tekintete a gyereket kereste.

Nem akarta, hogy véleményt formáljanak maguknak a „tekintélyrombolásról”, ahogy Lápos nevezte, mielőtt tőle nem tudják meg a régi szokás száműzésének okát, ezért mindjárt magyarázni kezdte, suttogva a dolgot. A két ember eleintén kedvetlen arcot vágott, de aztán lassan megnyugodtak, sőt komolyan és lelkesen helyeseltek is, mikor azzal fejezte be:

— Úgy-e, milyen furcsa volna, ha mondjuk itt tizenöt úrigyerek ül, s elkülönítem őket a maguk fiaitól, csak azért, mert azoknak az apja nem kaszával, kapával keresi a kenyerét.

— Bizony, igaza van, tanító úr…

Büszke volt az érvre s tudta: csatát nyert. Tán nem is apró dologban, hiszen a régi szokás hatalma erős.

— Igyekezz, hogy jövőre te ülj az első pad szélén… — mondta fiának a presbiter, mikor búcsúztak.

A tiszteletes mosolyogva szorította meg a kezét és odasúgta neki:

— Ügyes volt… gratulálok…

Megdicsérte az osztályt, mert csakugyan értelmesen viselkedett mindegyik gyerek. Szünetben átment Láposhoz és elújságolta, mi történt. Az igazgató csodálkozott és hitetlenül csóválta a fejét, majd azt mondta: meg kell várni a végét, ezt a dolgot még előhozzák. Egymás közt megvitatják majd és bizonyosan nem hagyják annyiban.

Jókedve egész nap nem hagyta el és délután csak növekedett az öröme Találkozott Tóth Gáborral, a fiatalabb presbiterrel, aki a községházára igyekezett marhalevelet íratni s hogy őt meglátta, átjött az úton. A kiskert léckerítésére támaszkodva beszélgettek pár percet s az ember azzal búcsúzott:

— Ránk férne minél több ilyen ember, mint a tanító úr…

Hirtelen eszébe jutott, hogy elmondja ennek az értelmes, nyugodt gazdának a grófi bérlet ügyét.

— Szeretnék valamiről bizalmasan beszélni magával, Tóth gazda — tartotta vissza.

Komolyan nézett rá:

— Lehet.

— Mikor?

— Majd ha visszafelé jövök. Átalmegyünk hozzám, ott lehet.

Izgatottan várt és gyakran tekintgetett végig az utcán, míg végre megpillantotta.

— Mehetünk, tanító úr…

Nem lakott messze, cseréptetős, fehérre meszelt szép háza ott állott a templom mögött a közben. Mérges, lompos kutya rohant eléjük valahonnét az istálló, meg a disznóól felől. Úgy kellett bottal elkergetni, a szóra nem hajlott.

— Ha kutya, legyen hamis, azért tartja az ember… — mentegetőzött.

A vadszőlővel felfuttatott tornácról beléptek a konyhába. Nem igen használták, inkább szoba formája volt, tűzhely nem is állott benne. Barna, olajos festésű fala ragyogott a tisztaságtól.

— Erre tessék, tanító úr!

Előkerült a feleség, karcsú, fiatalasszony, mély, csendes hangú s nyitotta az ajtót.

— Hozz egy ital bort — intett a férfi s leültek.

Az ablak elé, háttal a világosságnak, a főhelyre tessékelte a vendéget. Jóformán rá se ért körülpillantani, már jött az asszony, zöldmázas, hasas kancsóval, meg két pohárral. Letette eléjük az italt és szótlanul kiment. Tóth töltött a poharakba.

Nem szólt, csak nézett komolyan maga elé, várta, hogy a tanító kezdje el, amit mondani akar. Vince nem kerülgette a dolgot, egyenesen a közepébe vágott s már az első szavaknál látta, hogy a gazda arcáról eltűnik a közömbös méltóság hideg árnyéka.

Két nagy, barna öklét az asztalra támasztotta, lekönyökölt és áthajolt, mintha egy hangot se akarna elveszíteni abból, amit hall.

— Úgy… — mondta aztán sokára, mikor Vince befejezte. — Úgy… kiszabadul Kondor úr markából a grófi föld… Hm… Vagy kiszabadítsuk, ha nem is akarja…

Szeme keményen belekapcsolódott a tanító pillantásába és a szó érdes volt, ahogy kimondta:

— Úgy-e, így gondolta, tanító úr is… Kiszabadítsuk…

Bólintott.

— Mert ez nem könnyű dolog ám. Tudom. Próbáltuk, tanító úr. Meg kell ezt markolni. Ellene van Kondor úr, a zsidó, ellene van legfőképpen a méltóságos gróf úr, a jegyző úr is egy kicsit, gondolom, s tán a kasznár is a kastélyban.

Mondhatta volna, hogy Sághy nem ellenzi. Védhette volna, de hallgatott. Nem fontos.

— Csak egyet mondok én, tanító úr. Magának velünk kell lenni. Érti? Kell nekünk egy tanult ember, aki okosítson, akinek hihetünk, mint a sákramentomnak. Mink nem jártunk oskolába, nekünk az urak mondhatnak, amit akarnak, kifizethetnek szóval, elküldhetnek… No… Hát kell valaki, aki éppen úgy tud mindent, mint ahogy ők… Ezt vállalja-e?

— Vállalom…

A nagy barna kéz megkereste az övét és rákapcsolódott.

— Jó. De magának se lesz könnyű.

— Nem baj, Gábor.

— Ide hallgasson… Én most mondok valamit, de ne haragudjon meg érte, tanító úr…

— Csak ki vele. Beszéljünk mindig egyenesen.

— Ha megtudják azok… — fejével intett —, hogy velünk egy követ fuj, abból baj lehet.

— Mi?

— Majd megpróbálnak okosan beszélni. Kondor úr ígér… Nézze, tanító úr, én sok mindent tudok… Én most az embereket felhergelem erre a dologra. Itt az egész falu megmozdul, itt nem lesz nyugság, amíg valamire ki nem megyünk… De…

— Mondja hát!

— Ki is mondom… Ha maga minket otthagyna, én… megmarkolászom a torkát!… Úgy számoljon…

— Jól van, Gábor. Áll az alku!

Egészen megvidámodott. Kitöltötte a maradék bort és koccintottak. Később az asszony is benézett s hogy látta, nem beszélnek már olyan dolgokról, amik csak a férfiakra tartoznak, nesztelenül lépkedett a faragott hátú lóca felé és leült. A gyerek is előkerült, piros arccal, nagyosan nyújtott kezet a tanítónak, s komoly képpel hallgatta a beszélgetést. A termésről diskuráltak, meg az őszi vetésre való készülődésről és a kukoricáról, ami az idén szépen fizet.

Az asszony meghívta a fosztásra, azt mondta: csinos menyecskék is lesznek, meg szép lányok.

— Válogathat köztük még feleségnek valót is! — mosolygott Gábor gazda.

Egy pillanatig furcsának találta a megjegyzést, aztán arra gondolt, hogy nem is volna bolondság, egy kis egészséges vérrel felfrissíteni a családot. Egy derék leány, még hozzá gazdag is, — biztosan jó feleség válnék belőle.

— Majd megnézzük őket, de nem a fosztáskor — nevetett —, hiszen úgy tudom, a kukoricát sötétben fosztják…

— Annál jobb!

Sötétedett már, mikor búcsúzott tőlük. A kapuban néhány gyors szóval megállapodtak, hogy majd Tóth szép sorjában beszél az emberekkel, akikről gondolja: vállalják a dolgot s valamelyik este azokkal is összeülnek.

A templom előtt a pap kisasszonylányával találkozott. Elpirult, mintha tilos és illetlen dolgon kapták volna.

— Hát maga hol bujdosik? — ragadta meg karján a kabátot.

— Én? Nem bujdosok én, Sárika.

— Legalább két hete, hogy nem láttam.

— Nem járok sehová.

— Csak a kastélyba…

— Oda se nagyon.

— Jól van, nem bántom. Azt hiszem, a szelet is csapja annak az iszákos asszonynak.

Nem válaszolt. Mentek együtt, lépkedett a lány oldalán. Olcsó kölnivíz sűrű és édeskés illata lengte körül, az a bizonyos vidéki szag, erős, képzelten előkelő, a színházi képeslapok hirdetései után vásárolt, lehetőleg egzotikus nevű, amit még kimondani is nehéz. Arra gondolt, hogy a nagyanyák még sokkal finomabb ízlésűek voltak levendulájukkal. Mosolygott s jól esett magában megszólni a leányt. Egy kicsit az intézőné miatt is tette. Kár ezért a Sáriért, hogy ilyen. Csinos, érett leány, apró piros pettyes szoknyája, fehér blúza ingerlően adja ki egész alakját. Egészséges, nagyokat tud nevetni, bár kicsit hangosabban, mint kéne. Tán a jövendő felesége, — ki tudja. Itt élnek egymás mellett, a körülmények szinte hajtják majd őket egymás felé, történhetik is valami…

— Nincs valami jó könyve, Vince? Rettentő unalmas mostanában. Az egész falu minden könyvét kiolvastam már, az újságot meg nem szeretem. Tudja, mivel öltem az időm? Négy napig a cselédünk füzetes regényét olvastam. Százötven füzet volt, az a címe: Magdolna, az irgalmas nővér… Borzasztó izgalmas…

Nevetett, egészséges fogai kéken villantak meg a holdfényben.

— Jó, majd adok valamit. Mikor?

— Most. Elkísérem.

Karon ragadta, mintha attól félne, hogy megszökik. Tarné éppen az ágyat bontotta a szobában, a lámpa sárga félhomálya küzdött a sötétséggel. Hideg cigarettafüst és a tavaly télről bútorokba, ágyneműbe beszivakodott almaillat töltötte meg a hűvös szobát.

Odaállott mellé és hozzásimulva nézte, hogy válogat a könyvek közt. Sokáig keresgélt s végül nevetve mondta:

— Az irgalmas nővérrel nem tudom vállalni a versenyt.

— Én már tudom, mi kell. Adja ezt!

Egy halvány zöldkötésűt húzott ki a többi közül. A sarok arany betűit a fény felé villantotta s éneklő hangsúllyal olvasta: Löns, a Második arc…

— Vigyázzon, nem detektívregény…

— Nem?

Csalódottan letette és tétován nyúlt egy másik után.

— Akkor ezt.

— Mi az?

— Mindegy…

Megismerte a táblájáról, Gide volt, a Meztelen.

Nem szólt, bólintva tudomásul vette és magában azt gondolta: elég szűk az érdeklődési köre és úgyis csalódni fog. Nem azt viszi, amit sejt. Kárörömmel engedte, hogy hóna alatt a zsákmánnyal sarkon forduljon. Elkísérte és elköszönt tőle a kapuban.

— Vigyázok rá, nem szalonnázom a könyveken… — intett.

Piros szoknyája beleveszett a homályba, csak violaszínű árnya imbolygott egyre távolodón, ringó járással.

Szekér zörgött az úton, lomhán verődött fel nyomában a por, csikó nyakán éles hangú csengő szólt: a szántásból tért haza valaki. A malom gőzsípja mélyen üvöltött, mintha a kertek alatt valami ősvilági ragadozó járna éhesen, préda után. A kémények kék füstje magasra szállott a nyugalmas estében egy távoli udvaron tehén bőgött a vályú előtt.

Az öreg Tar az árokparton jött hazafelé, vállára vetve frissen vasalt lőcsöt hozott a kovácstól.

S mintha összebeszéltek volna, a nyikorgó kapukon itt is, ott is asszonyok léptek ki, karjukon kékmázas vödrökkel és kupákkal. Az ártézikútra igyekeztek, amelynek vasas vize fanyar és hideg illattal permetezte tele a környéket. Itt pihentek és cserélték ki a híreket, amelyek ismeretlen utakon jutottak hozzájuk a szomszéd faluból, az alvégről, vagy Felszegről. Suttogva hajoltak össze a hörgő medence mellett a lányok és titkokat súgtak egymásnak, hogy aztán kacagásuk messze szálljon az elnémult udvarok és hallgatag házak felett.

A patak mellől kutyaugatás hallott, a cigányok lopakodtak biztosan a vályoggödör felé, hogy gyarló hálóikkal megrabolják a molnár halgazdaságát.

— Kitanyázott, tanító úr? — kérdezte az öreg Tar s megállott mellette.

Levette válláról a lőcsöt és rátámaszkodott.

— Csak állok, Imre bácsi.

— A kovácsnál voltam, a fene egye meg, megint drágább lett a vas. Csak tudnám magam megcsinálni, de ha élek, veszek is egy üllőt… Valahány mesterember van, mind huncut az…

Dúlt volt az öreg és elégedetlen.

— Ötven fillérrel emelte az árat megint… Mire megyen ez ki, tanító úr?

Vince tudta, hogy az öregnek pénze van a takarékban, nem költ semmire, utoljára két esztendeje fejeltetett csizmát, a felesége mondta, s mégis úgy beszél az ötven fillérről, mintha belepusztulna és holnap koldustarisznyát kéne már nyakába akasztania.

— Rosszra megyen ki a világ, én mondom, tanító úr… Elpusztul a világi nép… Csak egymást nyúzza mindenki.

Bólogatott, mély meggyőződéssel, aztán sóhajtott.

— No, megyek aludni…

Vince még állt egy darabig a kapuban, támaszkodott a faragott bálványhoz s nézte a patakparti jegenyéket, amelyeknek magas koronája éppen odalátszott.

— Milyen kicsinyes élet… — gondolta. — Milyen semmi gondok… A világ, ott végződik valahol az alsó vízimalom mellett, s ide belőle csak az ötvenfilléres vasdrágulás jut el.

Igen… A vasút csillogó sínjei egy messzi, másik világ üzeneteit hozzák erre, mikor a kormos-homlokú mozdonyok elzúgnak a falu alatt rajtuk, a gyorsvonat hosszú kocsijaival. Az ablakokból néha kirepül egy összegyűrt újság, vagy egy finom cigaretta parázsló csonkja, kinéz egy ideges pillantású szem, csípős és torkot szorító kőszénfüst száll a földre, — mintha egy nagy tűzvészből jönne. Aztán minden elcsendesül. Hírek érkeznek, de ezek is csak úgy érintik meg az embert, mintha Kamcsatkából, vagy a Hoangho sárga vize mellől, fáradtan és megkopottan, idejüket múltan beszélnének rég kihűlt szenzációkról.

Állóvíz itt az élet, kicsit békanyálas, kicsit mocsárszagú, sekély, akár a vályoggödöré, de egy jó van benne: nem lehet beléfulladni. Legfeljebb sáros lesz az ember lába, s ráragad egy-két pióca, vagy megcsípi a fürge csíkbogár.

— Hát te, Vince? Lányokra vársz?

Lápos toppant eléje a sötétből és felrezzentette.

— Áááá… Csak levegőzöm.

— Azt hittem, a kastélyban vagy ma is.

— Nem. Nem megyek én oda minden este…

Bosszantotta, hogy örökké az intézőékkel hozakodik elő mindenki, az igazgatótól kezdve a papék kisasszony lányáig. Egyszer keményen meg kéne már mondani a véleményét erről a gyerekes dologról, s elvenni a kedvüket, hogy vesszőparipát csináljanak belőle, naponta lovagolni valót.

— No, akkor gyere velem.

— Hová?

— A szövetkezetbe. Megiszunk egy üveg sert. Úgyse sokáig serezhetünk már, télen nem való.

— Még nem is vacsoráztam…

Karon fogta és magával húzta.

— Nem baj. Üzent az üzletvezető, hogy ma érkezett egy hordó friss liptói túrója. Majd eszünk azt, hagymával.

Sziszegő karbidlámpa égett a füstös mennyezeten az „úri szobában”, s nehéz porszag volt. A falon kacér pezsgőreklám virított, meg a békebeli gyomorkeserű halszemű, vizes-szakállú plakát-embere nézett az ajtóra. A vászonnal fedett billiárd-asztal alatt elhullott legyek fekete tetemei hevertek, s a szögletes, kis márványasztalokon békésen gyűlt a szürke portakaró.

A csendőrtiszt-helyettes ült egyedül a sarokban, előtte piros színű édespálinka, vékony pohárban, meg egy üveg szóda. Agyonolvasott, göndör-szélű képes-lapot forgatott unakodva, mikor beléptek.

— Jó estét! — köszöntek rá.

Tisztességtudón felállt és katonásan összeütötte a bokáját.

Az üzletvezető ingujjban, kék kötényben átjött a boltból, szekfűbors, köménymag és petróleum enyhe szagát árasztva.

— Két üveg világosat, meg liptóit, Szőke úr! — rendelt Lápos. — De jégről hozza ám!

— A veremből jön, igazgató úr… — Jéghideg lesz.

— Mi újság, tiszthelyettes úr? — fordult a csendőrhöz Lápos.

— Semmi különös…

— Valami izgalmas bűnügy nincs mostanában?

— Nincs, kérem. Csak a cigányok lopnak, ha tudnak. Sok csirke, meg kacsa vész el a tanyákon.

Átinvitálták az asztalukhoz és gyér szóval beszélgettek. A kocsmáros, aki fűszeres is volt egyszemélyben, hozta a sört, meg a túrót, s fanyelű késeket tett a két tányér mellé. A sör habzón ömlött a poharakba, hogy Vince állkapcsa görcsöt kapott, mikor ránézett.

— Hagymát is, Szőke úr! Nem csókolózunk már mink máma…

— Hozzon, kérem…

Ittak, aztán nekiláttak a túrónak. Megkínálták a csendőrt, aki szabódott előbb, de aztán velük evett s áttért a sörre is. Lassan konok ivássá nehezedett a csendes poharazás, egymásután ürültek az üvegek és sorakoztak hosszú glédában a szomszéd asztalon. Isten tudja, honnan, előkerültek a cigányok is. A prímás, Pusoma Ferkó, kopott zsakettjében, piros nyakkendővel bebújt az ajtón, mögötte vigyorgó pofával a kopasz bőgős és a tüdővészes cimbalmos, aki deciszámra itta a rumot. Minden mulató vendégtől azt kunyerált, elsírván, hogy bajára az orvos rendelte, csak attól gyógyulhat meg, más szer nem segít rajta.

A cimbalomról levették a lyukas, régi ágyterítőt, a bőgős elővonszolta szerszámát a sarokból, ahol úgy állott, mint egy felpuffadt hasú, vékony-nyakú madár.

Pusoma ráfektette arcát a hegedűre és kicsit bizonytalan ujjakkal cifrázni kezdte:

„Keresek szeretőt,

Karcsút, mint a nádszál,

Még annál is szebbet,

Mint a liliomszál…”

Lápos belekönyökölt a savanyúszagú, kiömlött sörbe, félresimította homlokára hullt haját és belevágott:

Heeej, még annál is szebbet…

Szőke úr lehúzta a vasredőnyt, hogy a falu ne botránkozzék, mert közben már a takarodót is régen elharangozták. A zárt ajtó mögött ittak és rendelték a nótákat, a cigányok izzadtan húzták és mohón itták a savanyú bort, amit az urak tétettek eléjük. Később szivart is kaptak a tiszthelyettestől, az új tanító pedig két-két pengőt adott mindegyiküknek.

Tizenegy óra régen elmúlt, mikor zúgó fejjel véget vetettek a dáridónak. A hold a fellegek mögött bujkált, vaksötét volt az utca.

Lápos keserűnek érezte a száját és köpködött.

— A fene azokat a cigányokat… — mormogta.

— Mindennek ez a bitang Pusoma az oka. Már régen otthon volnánk, ha őket elő nem hozza a szél…

Arra gondolt, hogy felesége az ágyban várja, ébren, ül a dunyhával derékig betakarva, kibontott hajjal, arca zsíros a tejkrémtől, amivel makacsul bekeni minden este húsz év óta, állítólag a ráncok miatt, s fülel minden neszre. Vár a sötétben és készül a záporozó szavakra, amiket majd feléje küld, már az előszobába, s fejéhez vagdal odabent.

— Heeej, barátom, Vince — ölelte át a vállát —, jó neked…

— No…

— Bizony… Nem öntenek a nyakadba zuhanyt, ha hazamégy…

Nyelt egyet, izzadt arcát megtörölte a zsebkendővel és rekedt, szinte egészen józan szavakkal folytatta:

— Bolondokat beszélek… Sokat ittam, ne hallgass rám, cimbora. Ha iszom, mindig butaságokat fecsegek…

A tiszthelyettes egy úton ment Vincével. Némán ballagtak, kicsit szégyellték magukat mind a ketten. A tanító a kapuban gyorsan kezet fogott vele, a csendőr szalutált s csendesen mondott jóéjszakát.

A disznóól padlásán élesen, harsányan kukorékolt a kakas, mire fejét a párnára ejtette, kicsit szédülősen.

— Nem iszom többet… — motyogta. — Buta dolog sörtől lerészegedni…

Úgy aludt el, mint akit főbevágtak, hirtelen s eszméletlenül hevert reggelig.

 

folytatás következik!?