Az aradi tizenhárom

„Magyarország, ne feledd halottaidat, bosszúálló angyalként élnek ők” – járta be az országot az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követően a néma ellenállás időszakának jelszava. S valóban jöhettek jó vagy rossz idők, a magyar nép soha nem feledte azokat, akik életét a dicsőséges forradalmi napokat követő könyörtelen megtorlás derékba törte.

Ők azok, akiket egyszerűen csak aradi tizenháromként emlegetünk, s akikről a gyász napján itthon, s mindenütt a nagyvilágban mi magyarok megemlékezünk.

Görgey és társai abban reménykedtek, ha a cári csapatok előtt teszik le a fegyvert, azok majd kordában tartják a megtorlást. Az oroszok azonban augusztus végén átadták a honvédeket az osztrákoknak, így már csak idő kérdése volt, mikor kezdődik a kegyetlen végjáték…

A császári haditörvényszék nem sokat fontolgatott, hamar ítélkezett a szabad, független Magyarországért küzdők fölött. A büntetés általában akasztás volt, amit báró Haynau táborszernagy csak ritkán enyhített kegyelemből „Durch Pulwer und Blei,” vagyis golyó általi halálra.

Október 6-án esős napra virradt az aradi vár. Ezen a napon nem is volt ébresztő, mert a várparancsnok riadókészültséget rendelt el. Az izgatott tüzérek égő kanóccal a kezükben fürkészték a szürkeségbe vesző, félelmetesen csendes várost. A győztes császári hadsereg félt!

Tichy őrnagy vezényletére előbb Schweidel József, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos tábornokok testét sebezte halálra a kivégzőosztag sortüze, majd a vesztőhelyre kísérték gróf Leiningen-Westenburg Károly, Damjanich János, Nagysándor József, Török Ignác, Láhner György, Poltenberg Ernő, Knezic Károly, Aulich Lajos és gróf Vécsey Károly tábornokokat, hogy Franz Bott, a brüni hóhér és két pribékje fizetség fejében kioltsa életüket.

1849. október 6-án Pesten sem tétlenkedtek a megtorlók, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost állították kivégzőosztag elé.

Kevés olyan magyar él a nagyvilágban, aki ne hallott volna már a tizenhárom Aradon meggyilkolt honvéd tábornokról. Rohanó világunkban azonban egyre kevesebben tudják: mikor végezték ki őket, kik voltak, honnan jöttek, s milyen utat jártak be az aradi vesztőhelyig. Nevüket is csak kevesen tudnák felsorolni. Ennek ellenére emlékük semmit sem halványult. Lehetett ugyanis a nagy, majd a megcsonkított Magyarországon és az elszakított országrészekben bármilyen rend, mindig megemlékeztek róluk, hol némán, hol csendesen, hol fényes ünnepségeken. Bátorságukat, hősiességüket, emberi tisztaságukat még nemzeti történetünk legsötétebb óráiban sem merte megkérdőjelezni senki.

Bár a nemzeti emlékezet tizenhárom vértanút tart számon, a magyar Golgotán – ahogy Kossuth Aradot nevezte – tizenhat honvédtiszt életét oltották ki 1849 augusztusa és 1850 februárja között. Az első aradi vértanú – még augusztusban – Ormai Norbert honvéd ezredes volt. Őt október második felében Kazinczy Lajos ezredes, Kazinczy Ferenc fia, februárban pedig Ludwig Hauk alezredes, Bem tábornok hadsegéde követte a vesztőhelyen. Az aradi várbörtönben halt meg Lenkey János vezérőrnagy is, akit miután a fogságban megtébolyodott, nem végeztek ki. A gyásznapon róluk se feledkezzünk meg!

Nem csupán Batthyány és az aradi kivégzettek lettek a féktelen bosszú áldozatai, egy osztrák beszámoló szerint 1850 végéig 4628 magyar rebellis ügyét tárgyalták. Ferenc József hadbírái mintegy 500 halálos ítéletet hoztak, ebből 110–120-at hajtottak végre. Mintegy 1200–2000 embert vetettek börtönbe, illetve változtatták erre kegyelemből a halálos ítéletet. A honvédsereg 30 százalékát büntetésből hét évre besorozták a császári és királyi hadseregbe. A volt honvédeknek az időt Magyarországtól távol kellett leszolgálniuk. Az állami hivatalnokokat a legapróbb terhelő adat esetén elbocsátották. 1851-ben az emigráció legismertebb alakjait elítélték és távollétükben felakasztották, azaz nevüket egy akasztófára szögezték Pesten.

Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben a polgári kormány Nemzeti gyásznappá nyilvánította. Aki október 6-án megteheti, gyújtsunk egy szál gyertyát a hősök és áldozatok emlékére és tegyen egy szál virágot emlékművükre. Megérdemlik, ők valamennyien valóban a hazáért éltek és haltak!

Papp Dezső