Az aradi élő tanúk

Pietsch Miklós valóságos időutazásai 1967. október 6-án este hárman mentek ki az aradi temetőbe, a vértanúkhoz, egy ballonkabát alá dugható, kicsi koszorúval, elsóhajtották a Talpra magyart, aztán dideregve hazamentek a villamossal. Sáros cipőjüket látva gyanút fogott a villamoskalauz, feljelentette őket. Tizenöt évet kaptak Hány magyar történet kezdődik így Erdélyben? Vagy végződik? Az ország börtöneit sorra megtapasztalták, közöttük a Duna-delta poklát, végül Szamosújvárról szabadulnak, hét év után kegyelemmel. A rabok között, a smasszerek között, a kihallgatók és a besúgók között magyar ugyanannyi van, mint román, német, zsidó. Soknemzetiségű ország, a tisztességese és a hitványa egyaránt soknemzetiségű.

A megtapasztalt nyomorúságos viszonyok nem börtönviszonyok, hanem politikai viszonyok. Szó sincs fegyelmezésről, erkölcsi megrendszabályozásról vagy hasonlókról: kizárólag politikai bosszúhadjáratról van szó. A börtönben és a börtönön kívül egyaránt. Ahol olyan az ember, mint a vad egy soha nem szűnő vadászaton . Hét év után keserves dolog visszailleszkedni a világba, amelyet a börtönben szabadnak álmodik a rab, a társadalomba, amelyről úgy gondolja, hogy epedve várja őt. Pedig csak azok várják Fehérkúti Jánost is, akik vele voltak azon az estén, abban a hét évben, és akik nála néhány hónappal korábban szabadultak. A világ üresebb és hidegebb lett körülötte: a hét év alatt édesanyja meghalt, lakását kiutalták egy jöttment idegennek, a szeretett lány sietve férjhez ment a legjobb baráthoz. János hozzájuk költözik szívesen látott fölöslegnek. Mint szabadult fogoly, a munkából csak a leghitványabbat kaphatja, volt iskolatársai, barátai kínosan érzik magukat a társaságában, inkább elkerülik, mintsem hogy meghallgassák börtöntörténeteit. Felejteni akarnak, nem tudni semmit, nem hallani semmiről abból nem lehet baj.

A volt rabok élete valójában ugyanolyan, mint akik elkerülték a börtönt. Vagyis valójában jobb, tisztességesebb. Mert nem kell úgy tenniük, mintha ! A dutyiban gyakran megfordult a fejükben, hogy jobb lenne mindenhez valamivel barátságosabb képet vágni. Próbálják, de nem bírják. Ennek semmi köze sincs valami szándékos dacoláshoz, bátorsághoz. Nem tehetnek róla, egyszerűen ilyenek. Utálják, és utálják ennek az utálatnak a kendőzését is. A napi élet erkölcsi és anyagi színvonala az, ami elviselhetetlenül alacsony. Nem a szegénység, nem a keserves munka alázza meg az embereket, hanem a szellemi igénytelenség és az örökös félelem. Nem is valami közvetlen retorziótól, hanem hogy megfosztják őket a családi örökség ócska tárgyaitól, a város hajdani szobraitól, a megmaradt utcanevektől.

És mindezért cserébe hurrázniuk kell, lelkesen fölszedni a krumplit, és éltetni az elnyomást. És főként bólogatni azoknak, akik (talán nem is számításból, csak az örökös vegzatúra elkerülése miatt) beállnak a dicsőítők csapatába, sőt a belső elégedetlenkedők népes és hangos táborát gyarapítják. Ilyesfajta mondatokkal: Nem is olyan rossz a Ceausescu, inkább azok, a tanácsadói gézengúzok. Pár stréber, aki körülötte legyeskedik, és elbarikádozza a néptől Ne tovább, ezektől a mondatoktól és az ezeket kimondóktól van utálata Fehérkúti Jánosnak, Katicának, Gazsinak meg a többieknek. Nappal az ilyen szövegek hallatán forr bennük a méreg, éjjelente pedig egymást költögetik, ha sikoltoznak és félrebeszélnek a börtönemlékek hatása alatt.

És akkor jönnek a szombatok, a nyári szabadság összegyűjtött napjai, az ócska Izsu motor, amelyik rozogán és pöfögve, de csak felviszi őket a Bihari-hegységbe vagy a Fogarasi-havasokba, a csend és a tiszta lég birodalmába. Ahol embernek és szabadnak érezhetik magukat, és véleményt mondhatnak a világról. Eszük ágában sincs összeesküdni, vagy bosszúterveket szőni bárki vagy bármi ellen. Hegycsúcsokat másznak meg, és barlangokat kúsznak végig, belegyönyörködnek a fölkelő napba, és együtt bújnak hálózsákba a lenyugvóval. És mindeközben vidámak és önfeledtek, mint a huszonöt éveseknek kellene lenni, de amilyenek országukban csak a hegyek óvó magasában lehetnek. A megalázott és elkeseredett kisemberek nagy napjai és pillanatai ezek a tábortüzes vagy menedékházas esték. Amit a társadalom folyamatosan és konokul megtagad tőlük, a természet bőségesen és százszorosan visszaadja. A léleknek valódi kárpótlást jelent, a gondolkodó személyt azonban emlékezteti kilátástalan helyzetére.

Különös, zárt kultúra, amelyben az aradi fiatalok élnek, a gyökereiből táplálkozni már alig tudó, de makacsul megőrzött egykori magyar városi kultúra romjai, foszlányai. A magyar szó alig való többre, mint vegetálásra, hígul, satnyul, de a fiatalok Petőfit és (Arad szülötte) Tóth Árpádot idézgetik, mint anyanyelvük szegletköveit. A megmaradt és ronggyá olvasott egykori könyvsorozatok már szinte mitikus értékűek, ezek jelentik a kapcsolatot az elhunyt édesanyához, az elsatnyult szellemi élethez, a nekik hátat fordító anyaországhoz

Az Aradiak , nos a könyv semmiképp nem jöhetett volna létre, ha nem az történik a szenvedő szereplőkkel, ami történik. Az olvasó, aki együtt tépelődik a kényszerből lett hősök sorsán és országuk sorsán, örüljön is együtt velük a szerencse és a véletlen alkalmi, kegyes adományán. De ne felejtse el soha, hogy szerencse és véletlen nem segítheti egy ország milliónyi lakosát tartalmas és méltó, emberi élethez. A szerző, Pietsch Miklós, önmagát rejtette bele Fehérkúti János alakjába. A rabság és a szabadulás kálváriája után a szerző időszerűnek érzi, hogy a történet előtörténetét is megírja.

Az önéletrajzi fogantatású írás a talányos Bogáncsszedők címet viseli, az 1930-as évek közepén kezdődik Dél-Erdélyben, közelebbről Fehérvízen, a hajdani birtokon. A nevet az anyai nagymama családi névként viselte, az ügyvéd-drámaíró édesapa írói álnévként vette fel, a regényhős aradi fiú pedig eredetjelző talizmánként kapta. Jó fél évszázaddal korábban ezen a vidéken, e történelmen kívüli béke szigetén élte kalandos napjait Jókai Hátszegi bárója (alias: Fatia Negra), de a feudális hagyományok és beidegzések mintha mit sem változtak volna a XX. század közepéig.

A nyiladozó értelmű birtokos fiú inkább éles szemet, mintsem vastag pénztárcát hozott magával Fehérvízről, gyerekkora éveit, személyeit és tárgyait alig bővített mondatok laza láncolatán át vázolja fel. A történet szabványos és szerény: gyermekkor a megejtően korszerűtlen erdélyi kulisszák között, majd menekülés és az ostrom lidérces napjai Budapesten, a rémületes momentumokat is inkább a kalandéhes fiú szemével láttatva.

A háború utáni általános nyomorúság 1947-ben fordul politikai indíttatású vesszőfutássá: vagyonelkobzás, eltanácsolás az egyetemről, az önként vállalt munkahely: az uránbánya megtapasztalt földi pokla. A munkáját vesztett ügyvéd-apa eközben leszámol vagyona roncsaival: A bőrgarnitúra siratja lenyúzott bőrét, apa aktatáskákká alakította mindet, hogy eladja az ócskapiacon. Miközben az ország ifjúsága ilyen épületes mondatokon nevelődik: A világ legnagyobb kikötője Moszkva .

Aztán mégis egyetem, a temesvári diákok emlékezetes rokonszenv-tüntetése a magyar forradalom mellett 1956 októberében. És gondolatok, tervezgetés, szervezkedés: a Dunai Konföderáció . Ez az eszme száz évvel korábban a kontinensnek ezt a csücskét megtarthatta volna Európában, száz évvel később közép-ázsiai szemléletű bosszúhadjárat és büntetési procedúra indul ellene. Ha valaki bűncselekményről értesül, köteles jelenteni. Ha ezt elmulasztja, maga is vétkes, börtönnel jár! a bűncselekmény a töprengő gondolkodás. Nem adta rendőrkézre az egyetemista a gyóntatópapját, az apa a saját gyermekét, évtizedes börtönbüntetést szenvedtek érte valamennyien.

Jilava, a román gulág -központ (de megtanultuk ezt az idétlen és ijesztő orosz mozaikszót!), börtönök és munkatáborok nevei sorjáznak. Nem volt három hónapja fürdés. Három hónapja nincs séta. Dunai Konföderáció a páncélszekrényajtó mögött . És a börtön mélyén: Öten vagyunk a cellában. Hamarosan hatodik társat is kapunk. Lábon állva kettő, ha elfér, egyszerre csak egy mozoghat . Aztán a Duna-delta, a rettegett munkatábor, cukorrépavető akció. A terep: Bogáncsmező. Méter magas dzsungel A parancs: bogáncsirtás, puszta kézzel. A hátad mögött a vadállat őr . A helyén majd egyszer cukorrépa virít. És hogy mi lesz a bogánccsal? Mezei bogáncs sóoldatban a bádogkannában. Másnapra meglágyul a tüske. Olyan az íze, mint a fejes salátának. Kedvelt gyümölcs a kutyafű édeskés húsú bogyója De esszük az elsárgult fűzfalevelet is .

Itt a vége, nem a szerző és bajtársai egyéni sorsának, hanem a történetnek, vagyis inkább a történelemnek. A bogáncs- és fűzlevél rágatás már kivezet az emberi történelemből, az elállatiasodott történelmen kívüliek világába. Fontos, hogy Pietsch Miklós, a fehérpataki fiú, megosztotta velünk ezt a bizonnyal egyedülálló börtön-gasztronómiai élményét. Igazán hasznos azonban akkor volna a Duna-konföderacionisták és a többiek áldozata, ha más európai nyelven is olvasható volna mindez, ha az ország teljesítményéhez és garanciáihoz a diplomatamosolyon kívül ezt is mellékelni lehetne.

Kiszabadulván (közkegyelemmel, miként az aradi János), Pietsch Miklós csak elvégzi az egyetemet! Német családnév, magyar nemesség, börtönbélyeg és kiküzdött egyetemi diploma, ez azért sok a jóból, 1976-ban külföldre kényszerül, azóta Heidelbergben él. A zene, a természettudományos érdeklődés, sőt a képzőművészet (a szerző megrázó hatású olajfestményei hitelesítik a leírtakat) bizonyosan nagymértékben kiszélesíti, és harmonikusabbá teszi Pietsch Miklós emberi világát. Írói érdeklődése azonban tudatosan szűkre szabott és fegyelmezett.

A száműzetés tragédiája tette lehetővé számára, hogy hitelesen szólhat immár a megjelenés reményével és valóságával, szülőföldje nyomasztó évtizedeinek sorsáról, nemzete, osztálya, nyelve és kultúrája szándékos tönkretételének kataklizmájáról. Hősei nem hősök a fogalom hagyományos értelmében, de bizonnyal hősök a magától értetődően vállalt feladatok és normák megtartása folytán, a rájuk mért szenvedések és üldöztetések miatt. A per dokumentumai és a perbefogott Pietsch Miklós börtönnaplója a Polisz 61. számában jelent meg, 2001. október-novemberében, a szöveget angol nyelvből Somogyi György fordította magyarra. Komáromi Sándor irigylésre méltóan nehéz munkát vállalt a Bogáncsszedők német nyelven írt kéziratának magyarra ültetésekor. A szikár, szilánkos mondatok, a fogalmi gazdagság, az indázó gondolatok és a néhol aforisztikus tömörség sokat felvillant Pietsch Miklós világából, amelyet írója egyszerre akar a tudomásunkra hozni, és elrejteni olvasói elől.

(Pietsch Miklós: Aradiak. Regény a szabadulásról. Budapest 1995, Kráter Műhely Egyesület. 166 oldal. és Pietsch Miklós: Bogáncsszedők. Regény a romániai kényszermunkatáborra ítéltek emlékére. Budapest 1998, Kráter Műhely Egyesület. 131 oldal.)