Aradiak, vértanuink

Faludy György: Október 6

 

A vesztőhelyre sáros út vitt

és kikiricsek kékjei.

Száz év, s meghaltam volna úgyis –

vígasztalódott Vécsey.

Lahner György sírt s a földre nézett,

Damjanich szekerén feküdt,

Leiningen felmentő honvédek

árnyát kutatta mindenütt.

S a táj olyan volt, mint a fácán:

tarlók, fák vérző foltjai,

és ők, tarkán, libegve, hátán:

elhulló, bús szép tollai.

Aradon így. A pesti téren

is ütötték a dobokat,

de ő nem félt, csak arca széle

vetett rózsaszín lobokat.

Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?

Branyiszkónál nevét az égre

karcolta kardja, a híres.

Ez volt Dembinszki hadsegédje,

Abancourt Károly ezredes.

S mi elfeledtük.

A minisztert

hívták s ő maradt egyedül.

– Az Aldunán – szólt – mély a gázló

s vénember már nem menekül.

Leszek bitófán harci zászló,

ha rám a sors ezt rója ki; –

s habár magyar volt Csány László,

úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből

fröccsen szét érdes cseppű vér,

Kufsteinba, Grácba, Josephstadtba,

Olmützbe vitte a szekér.

Huszan egy odvas pincelyukban,

nehéz bilincsben, pipájukkal

egyensúlyozva magukat:

így éltek, sakkoztak, dohogtak

és elmélkedtek, jó urak.

Kegyelmet vártak s forradalmat,

áldották s átkozták a hont,

szerezve vert hadakra verset,

tábornok Bemre distichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;

olyik megőrült, de az élet

sodrából mind-mind kiesett.

Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól

gömbölyödtek a hitvesek.

S az ország rothadt. A rabságot

legott megszokta s elfeküdt

a földön, mint télvízkor vágott

s rózsás rügyekkel tele bükk.

A rügyből egy se bontott zászlót:

a forradalmi harc heve

csupán múló fellángolás volt,

vagy elköltözött másfele,

Londonba, New Yorkba, Turinba,

és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év – s a magyar börtönéjjel

nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra

ébredve s lassú léptet róva

méláztok, bús elődök, róla,

mit hozott Világos, Arad,

száz év – s hűséges ingaóra

én folytatom járástokat,

mások folytatják léptetek

és míg alkonyból virradóra

virrasztgatunk a mécs felett,

sok szép magyar fej, hervadt rózsa,

Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!

árnyatok felénk integet.

(Az ávó pincéjében, 1950 október 6)

 

Aradiak, vértanuink

A zsarnok és a birodalom

örökké csak lever kivégez

bebörtönöz és bosszút áll

mindegy Habsburg vagy szovjet

elnök császár vagy király

A zsarnok és a birodalom

örökké legázol s megtorol

Batthyányt ez a hatalom

mindig lelövi kivégzi

Ellenpélda nincs soha sehol

Dessewffyt Lázárt Schweidelt

épp oly kegyetlenül pusztítja el

mint Leiningen Westerburg Károlyt

Kiss Ernőt Damjanichot

s végez Nagysándor Józseffel

A zsarnok és a birodalom

Lahnert és Knézicset féli

gyülöli a grófot és parasztot

s ha ellene vall szép hitet

egyiküket sem kiméli

Hal Poeltenberg és Török Ignác

ki gyerekeim távoli vérrokona

legyen magyar német horvát rác

a király ölet és nem a korona!

Ő vitette őket Arad fáira

Kazinczy Lajos egyedül ment

a késő őszön a fegyverek elé

magányosságban Ormai Norbert

még a nyáron megelőzte őt

és Lenkeyt meg a többi hőst

Pesten végezték ki Batthyányt

a mostani Szabadság téren

hol mint kés áll a város szivében

a szovjet emlékmü a zsarnokság

s birodalom emlékeképpen

Azt akarja a zsarnok szolgája

hogy úgy emlékezzünk a rabságra

magasztalva kötelet bitót

mintha az volna nekünk drága

nem Arad hősei s jajduló fája

A zsarnok és a birodalom

örökké csak lever és kivégez

bebörtönöz és bosszút áll

mindegy Habsburg vagy szovjet

elnök császár vagy király!

Mi pusztulunk Csányi László

Zalából s a többi sok névtelen

Fönn lángoljon a magyar zászló

A mindenkori hódító vesszen

S kegyelem helytartóknak se legyen!

(A költő hagyatékából)