Payday Loans

Keresés

A legújabb

László törvényhozása - bűn és bűntetés
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2011. március 11. péntek, 08:58

szent lszl

SZILÁGYI:

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET

László törvényhozása.

Egyházi befolyás. Büntető törvények. Szigoru törvények a tolvajok ellen. Adás-vevés szabályozása. Deákcsiny. A kivitel korlátozása. A határ őrzése. Emberölés. Fegyveres támadás. Végrehajtás. Birodalmi gyűlés. VII. Gergely reformjai és Magyarország. A coelibatus. A papi házasság szabályozása. Templomépités, egyházi birtok védelme. Izmaeliták. Zsidók. Pogányok. Vasárnapok és ünnepek megtartása. Templomok látogatása. Vadászat. Vasárnapi munka. Testvérségek. Bőjt. Kötelező ünnepek. Ellentét az olasz szokással. Bevándorló papok. Püspökök és apátok viszonya, Királyi látogatás. Dézsma. Házasságtörés. Erőszaktétel. Tűz- és vizpróba. Idézés. Királyi hatalom. Az urak. A papok. Az ország fejlődése. A föld értékének növekedése. Pénz



A magyar királyság megalapitása, a kereszténység befogadása hazánkban azon időszakban ment végbe, a midőn a clunyi reform, az egyház magasztos rendeltetésének és a világi befolyástól való teljes függetlenségének eszméje az 1000-ik év körül először foglalkoztatták az elméket. Kimutathattuk, minő része volt ez eszméknek a magyar állam, a magyar egyház első szervezésében. A nemzetben lappangó, majd előtörő ellentétek leküzdése után körülbelől két emberöltővel később történt a királyságnak, az egyháznak végleges megszilárdulása. Ebben a munkában Magyarország már nélkülözte a német-római császárság támogatását és még szerencsének tekinthetjük, hogy az nem fordulhatott ellene egész hatalmával. Annál szorosabbá vált az összeköttetés a szent székkel, a világuralomra törő pápai tekintélylyel. Ez az egész világot felölelő igényeivel eleinte Magyarország koronájának önállóságát is megtámadta, de amint ellenállásra talált, elállott követelésétől, hogy egész erejét igazi versenytársa, a császár ellen fordithassa. A politikai és egyházi érdekek ezen egybevágásából folyt, hogy Magyarországnak uj szervezése szoros összeköttetésben áll a Rómában akkor diadalra jutó nagy egyházi reform eszméivel és intézkedéseivel.

Szent-István törvénykönyvében két irányban is észlelhető a külföldi befolyás. Nemcsak az egyház berendezésében szolgáltak alapul a kánonok, hanem a világi élet szabályozásában is a római birodalmi törvények, vagy az egyes német törzsek jogszabályai. László törvényeiben az egyházi elem, ha lehet, még erélyesebben érvényesült de világi téren már alig mutatható ki egyenes átvétel. A király a hazai állapotok alapján rendelkezik, melyeket már felismert és melyek a monarchia és a római egyház eszméivel már nem állottak oly rikító ellentétben, mint István korában.


Szent-László.
Túróczi krónikájának 1488-iki brünni kiadásából


Világi tekintetben nem is más László törvénykönyve, az, melyet másodiknak jelöl a Corpus Juris, mint az I. Béla után kelt törvényeknek folytatása és kiegészitése. A feladat még mindig ugyanaz, melyet 1064–65-ben igyekeztek megoldani: a magánvagyon biztositása, az ellene irányult támadásoknak megtorlása.

„Az igen kegyes László királynak idejében mi, a magyar királyság főemberei, teljes számban gyülést tartottunk a szent hegyen1 és arra törekedtünk, hogyan lehetne a gonosz emberek szándékát megakadályozni és nemzetünk ügyét előbbre vinni. Azért először is esküt tettünk, hogy bárki, a ki a főemberekhez tartozik s egy tyúknál többet érő tárgynak lopásában bünösnek találtatnék, ők azt semmikép sem fogják elrejteni, sem megvédelmezni.” Az eskü azonos, mint a régi törvényben volt, csak hogy most a lopás értékének minimuma meg van állapitva, az akkori viszonyok közt legolcsóbb tárgyban, az aprómarha közt is a legapróbban.

Az ilyen tolvajnak akasztófa a büntetése. Asylumnak jelöltetik meg itt is az egyház, a királyi udvar és a püspök; de a ki menekülését elősegitette, szintén büntetésbe esik. Ha valaki jót állott a bünösért, ez megszabadul ugyan a bitófától, de a jótálló vele együtt eladatik rabszolgának az ország más részébe, és a jótálló javai a királyi kincstárra szállanak. Az ilyen drákói szigor legjobban mutatja, minő nagy szüksége volt még védelemre a magánbirtoknak. (1.)


Szent-László pecsétje.
A király trónszéken ülő alakja, fején koronával, jobbjában hosszu, liliomban végződő királyi pálczával; baljában valószinüleg országalmát tartott. Körirata: + SIGILLVM LADE[S]LAI REGIS. Egyetlen példánya a pannonhalmi főapátság levéltárában, a Dávid herczeg adományáról szóló oklevelen.
Bunyitay Vincze reproductioja után


Csak a szabad ember iránt volt ily kérlelhetlen a törvény. A rabszolga első esetben csak orrát vesztette el, de azt nem is lehetett megváltani, csak második esetben lakolt halállal. A bünrészesek és orgazdák ellen sem ismer kiméletet. Ha valaki megakadályozza a tolvaj megkötözését, 55 pensát, tehát fél vérdijat fizet (3.) Ugyanannyit fizet az az ispán, kinek katonái az ő ösztönzésére megakadályozzák a lopott jószág kutatását. Magok a kutatást megakadályozók pedig halállal bünhődnek. (5.) Arról is gondoskodtak, hogy a végrehajtás valamikép ne csorbitsa a törvény élét. Az a biró, ki a tolvaj szolgának nem vágatja le az orrát, vagy nem akasztatja fel a szabad tolvajt, elveszti egész vagyonát, és maga is eladatik, mint rabszolga. Ha ártatlant akasztott: meg kell téritenie a költséget és a kivégzettnek birtokát. Ha őt vádolták igazságtalanul, az árulkodót éri az a büntetés, mely különben a birót érte volna. (6.) Látjuk, a törvénynek nem csak betüje, hanem szelleme is kegyetlen: a biró sokkal kevesebbet koczkáztat, ha ártatlant akasztat, mintha a bünöst nem bünteti.

A lopás megakadályozására legfontosabb annak meggátlása, hogy a lopott jószágot forgalomba lehessen hozni. Ezért csak vásáron volt szabad venni és eladni, és ha valaki máskép cselekedett és rajta érték, ha lopott jószágról volt szó, halállal bünhődtek mind: vevő, eladó és tanúk, ha pedig jogos birtokról, elvesztik azt és a tanúk is ugyanakkora birságot fizetnek. A vásáron is csak biró, vámszedő és tanúk előtt jöhet létre adás-vevési szerződés és ha a tárgy mégis lopottnak bizonyul, a vevőnek nem történik ugyan baja, de a tanuknak elő kell állitaniok az eladót. (7.)

A tetten érés esetén még nagyobb volt a büntetés. Akkor a rabszolgát csak úgy felakasztották, mint a szabadot, ha pedig a tettes a templomba menekült, megvakitották. A káron oly módon osztoztak, hogy a tolvaj szolga gazdája elvesztette a felakasztott rabszolgát, a lopott jószág gazdája pedig azt, mit tőle ellopott. Valószinüleg ez szolgált a szolga gazdájánk kárpótlására. Ha a szabad embert tetten érték és ő az egyházba menekült, onnan meg kihozták és megvakitották, tiz évnél fiatalabb gyermekei megmaradtak szabadoknak, de az idősebbek elvesztik egész vagyonukat és rabszolga sorsra jutnak. (10.)

Kisebb lopás sem marad büntetés nélkül. A ki tyúkot vagy libát lop – kisebb egységet nem ismer a törvény – annak kitolják a fél szemét, azonfelül megtériti a kárt.

Az ilyen kisebb tolvajlásoknak: jobban mondva csínyeknek az egész középkorban a tanuló rend, a deák volt a nagy mestere. Akár az iskolában voltak együtt a clericusok, akár mint vagansok kóboroltak az országban, ügyességgel iparkodtak fedezni erszényök hiányosságít. Minden országnak ha nem is törvénye, de anekdota-gyüjteménye tele van leleményességök példatáraival. Még ez a szerfölött szigoru törvény is atyailag bánik el apró eltulajdonitásaikkal. „Ha a clericus rendhez tartozó lúdat, tyúkot, almát vagy más affélét lopott, elég ha a mester vesszővel bünteti.” De a papi rendre nézve is megszünik az immunitás, ha a jogtalanul elsajátitott tárgy már nem „bagatelle”. Ilyen esetben a püspök a bünöst megfosztja rangjától és a törvény őt is oly mértékkel méri, mint bárki mást. (11.)

Úgy látszik, hogy a végrehajtásnál kitünt, mennyire nincs arány a büntett és annak büntetése között. A tyúk vagyis a denár nagyon is csekély bünalapnak mutatkozott. Ezért ujabb mértékegységet is állapitanak meg: tiz dénárban, vagyis, ha a régibb törvénynyel összevetjük,2 két ökör váltságdijában. A ki ennyit érőt lop, felakasztják, a ki kevesebbet, annak már nem tolják ki fél szemét, azt már nem végzik ki, mintahogy a régibb törvény előirta:3 elég, ha tizenkétszeresen megtériti és azonfelül egy ökröt ad. A szolga kétszeresen fizeti csak meg, de azonfelül elveszti orrát. Különös figyelemben részesülnek a szökevény rabszolgák. Ha loptak, nem akasztják fel őket, nem is vágják le nyelvöket. „Azért, hogy ha aztán urok megtalálja őket, nyomára juthasson annak, a mit elvesztett.”


Szent-László denárai.
Köriratuk az előlapon: + LADISLAVS REX, a hátsó lapon az 1. fajnál: + (P)ANONAI (igy), a többieknél a körirat olvashatatlan. (A 4. faj II. Istváné és tévedésből cseréltetett fel Szent-László hasonló veretü érmével, mely a 265. lapon mint II. István érme van közölve.)
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól


Mindebben az a törvény nem más, mint az előbbinek keményebb kiadása. A czél is ugyanaz: a lopás bünének minden eszközzel való kiirtása. Mintha az tünnék ki a törvény szövegéből, hogy a magyar társadalom maga fog ehhez a nagy munkához, talán a király távollétében, annyira nem látszanak az uj határozatok ujitásoknak.

Csak egyben megy ez a törvény lényegesen túl az előbbinek körén. Előbb a lopott vagy bitang jószágot nem kisérték túl a vásáron vagy a megye székhelyén. Arra nem gondoltak, hogy a lókötő siet majd túladni zsákmányán az ország határán túl. László törvénye már erről is rendelkezik.

Ezért a határterületen lényegesen megszoritja a ló és ökör vételét és eladását. A kereskedő csak egy lovat vehet ott a maga személye számára, azonkivül csak igás ökröket. Ha valaki a király engedelme nélkül vitt lovat a határra, vásárra, a határ ispánja köteles elvenni a lovat vagy őt magát bezáratni, mig az az ispán, kinek területére való, őt ki nem szabaditja. Ha bűnösnek bizonyul, halállal lakol, úgy mint más tolvaj; de még ha ártatlan is, elveszti a lovát. (13. 14.)

A határ őrzése ebből a szempontból igen szigorú kötelességévé tétetik a határ ispánjainak. Ha megengedik, hogy királyi engedelem nélkül kivigyenek külföldre, eladásra, ökröt vagy lovat, elvesztik ispánságukat. Ha pedig a határ őrei az ispán tudta nélkül járultak ehhez, a szegények közülök elvesztik szabadságukat, hadnagyaik pedig, ha bűnösök, fej és jószágvesztésre itéltetnek, csak gyermekeik maradnak meg szabadoknak. (15.) Azt hiszem, ebben nem szabad valami gazdasági rendszert vagy vámpolitikát keresni: mint az egész törvényben, itt is a lopás megakadályozása a fő. A büntetések is azonosak.

A külföldi kereskedők üzlete a határvidéken szintén korlátozva van. Először a határispántól velök adott kisérővel a király elé kell menniök és csak ott nyerhetnek engedelmet bizonyos számu lónak vagy más marhának vásárlására. Csak akkor vehetik a megszabott számot, a királyi poroszló jelenlétében. (16.) Ennek a törvénynek a czélja már nehezen büntetőjogi. Rendeltetése volt pótolni a modern lókiviteli tilalmakat; megakadályozni, hogy válságos időben a talán ellenségeskedésre készülő szomszéd innét lássa el magát hadi eszközökkel.

Mással mint lopással és kereskedéssel foglalkozó törvényt keveset foglal magában ez a decretum. Rendelkezik az emberölésről. „Ha valaki kivont karddal megöl egy embert, királyi itélettel vessék a tömlöczbe és egész vagyonát: szántóföldet, szőlőt, cselédet és rabszolgát oszszák háromrészre. Ebből két harmad a megöltnek vérrokonait illeti, egy harmad; a gyilkos gyermekeit és nejét.” Az ember élete tehát sokkal kevésbbé van, megvédve, mint vagyona: az emberölésnek nem oly súlyos, halálos a büntetése, mint a lopásé. Az ágdij most is 110 pensa, mint Szent-István törvényében. Ebből következik aztán, hogy az a gyilkos, kinek vagyona nem tesz ki 110 pensát, vagyonán felül elveszti szabadságát is. (10.) A fegyveres embereknél a weregeld, a vérváltság az uralkodó. Visszaesés Szent-István törvényéhez képest annyiban észlelhető, a mennyiben a bírság most már egészen a rokonságot illeti, a királynak nincs többé része benne. Az is feltünő és teljesen ellenkezik a frank és germán törvényekkel, hogy a vérdij, nem az áldozat rangjához, hanem a bűnös vagyonához képest növekedik.

Épen igy büntetik a fegyveres támadást. „Ha egy nemes vagy vitéz más nemesnek házára tör, ott harczol és a ház asszonyát megveri, ha van annyi vagyona, annak két harmadát fizeti bírság gyanánt és csak egy harmada marad meg az ő nejének és gyermekeinek. Ha nincs vagyona, leborotválva bilincsben vezessék a vásárra, korbácsolják meg és adják el. Ha pedig más szabadok is kisérték, ezek 55 byzanczin, azaz pensán váltsák meg bünöket. A szolgák ép ugy lakolnak, mint uraik. Ha pedig idegen szolgák is eljöttek uraik tudta nélkül a harczhoz, el kell őket adni, és fele áruk birságul szolgál, a másik fele meg volt uraikat illeti.” Ily módon tartja bevonulását az „actus majoris potentiae”, a hatalmaskodás, erőszakoskodás törvénykönyvünkbe, hol aztán sokféle elágazásaival sok századon át nem szünt meg szerepelni.

Ennek a decretumnak tárgya szűk körü, csak Magyarország belső ügyeire nézve nyujt felvilágositást. A mellett még a nemzet felosztására nézve sem oly tanulságos, mint az előző, melyre minden tekintetben támaszkodik. Még az a kérdés is támad: mennyiben volt keresztülvihető és mennyiben hajtották végre a valóságban. Mert nemcsak a mi szemünkkel nézve egyoldalú és igazságtalan, hanem még azon kor erkölcsi felfogásának sem felel meg egészen. Bizonyos, hogy maga a törvény szövege nem tulajdonit László királynak semmi részt megalkotásában. A krónika pedig egyenesen megvédi a kegyes királyt azon föltevés ellen, mintha alatta azok a vérrel irott törvények valóban életbe léptek volna. „Mindig szeme előtt tartotta itéletében Isten félelmét, különösen a büntető ügyekben, melyek a megtorlást, a vérboszut vonják magok után.” Ez az egész törvénykönyv nem is mutat mást, mint azt az elszántságot, melylyel a keletkező és gyarapodó birtokos osztály a magánbirtokosoknak uj és örökös kiváltságát meg akarta védeni a birtoktalanok támadása ellen.

Egészen más, általánosabb, a László úgy nevezett első, de valószinüleg későbben kelt törvénykönyvének jelleme. Ez rendes törvény: meg van határozva helye és ideje. Nemcsak egész tartalmában, hanem minden izében mutatja szerkesztésének gondosságával, hogy tanult papok műve.

„Urunk és üdvözitőnk Jézus Krisztus uralma alatt, megtestesülése 1092. évének május 21-én, Szabolcs várában szent zsinatot tartottak, Lászlónak, a magyarok igen keresztény királyának elnöksége alatt, birodalmának összes püspökei és apátai, mind a jobbágyokkal, az egész papságnak és a népnek bizonyságával.„

Egyszerre látjuk a nagy birodalmi gyülést, mely a fölkent király igazgatása alatt egyaránt intézkedik egyházi és világi ügyekben és melynek nem a jelenlevők rendje, hanem a tanácskozás és a határozás tárgya, adja meg a szent zsinat jellegét. Az egyházi és világi törvényhozás hazánkban Szent-László korában ép oly kevéssé volt külön választva, mint a frank birodalomban háromszáz évvel ezelőtt, Nagy Károlynak és capitulareinek korában.

Pedig a kor és annak szelleme egészen megváltozott. Az egyház lerázza a világi kor igáját és hogy uralomra juthasson riválisa fölött, saját érdekei, saját eszméi szerint készül szervezkedni. Lángelméjü vezére, VII. Gergely az 1074-iki zsinaton formulázta azokat az intézményeket, melyek a római hierarchiát önmagában befejezett, magas erkölcsi fokon álló, nemcsak független, hanem uralomra hivatott renddé tették: a simonia eltörlését; a coelibatust; a világi investitura megszünését. Azóta egy világrész állott fegyverben, úgy a harczmezőn, mint szellemi téren, ezen föltételek megvalósitása mellett, vagy megakadályozásukra.


Szent-László I. törvénykönyve.
A bécsi udvari könyvtár XV. századi codexéből


Magyarország ezt az időpontot használja fel már megszilárdult, a nemzet fölött uralomra jutott egyházának berendezésére, fegyelmezésére. A térités időszaka be volt fejezve. Már nem volt szükség amaz emberfölötti önfeláldozásra, melynek a vértanúságra való remény volt legfőbb lelki rugója. Viszont már nem is kellett türni azon nem igen ellenőrizhető, sok salakos elemet magában foglaló bevándorlást, mely a térités örve alatt ellepte az országot. A királyi hatalomnak, mely ezt az uj szervezést végrehajtja, arra kellett ügyelnie, hogy a már veszélyen kivül álló, nagy kiváltságokkal és javadalmakkal felruházott nemzeti egyház már a maga erejéből oldhassa meg a keresztény szellem ápolásának feladatát. A mint a fegyelmezésben arra kellett törekednie, hogy a magyar egyház ne zárja el magát azon nagy haladási mozgalom elől, mely a keresztény világot betöltötte, ugy másrészt arra is kellett gondolni, hogy VII. Gergely reformjait csak annyiban alkalmazzák magyar földön, a mennyiben az itteni állapotok azt a nagy változást, melyet azok a papi rendtől megkövetelnek, valóban elbirják. Semmiképen sem gondoltak arra, hogy a király bármiben is lemondjon az egyház igazgatására vonatkozó örökölt jogáról.

Ez a kettős szempont tünik ki azon czikkelyekből, melyek az akkor fennforgó egyházi fegyelmi kérdések legfontosabbikával: a coelibatussal foglalkoznak.

Ennek a nagy újitásnak, mint tudvalevő, a szerzetesek, első sorban a clunyiek voltak a zászlóvivői. Az ő izgatásukra lázadt fel a franczia és olasz városi népesség a házas papok ellen. Magok a házas papok tudni sem akartak az elválásról és minthogy Szent-Pál egy mondása egyenesen előirni látszik a házasságot,4 megtagadták a törvénytelen pápától az engedelmességet. „Zsarnokság az, ugy mondták, ha az embereket angyalok módjára kényszerítik élni; a természetes út elzárása a bujaságnak és szennyességnek nyit majd kaput; ők inkább hagyják el a papságot, mint a házasságot; ám lássa a pápa, honnét vesz aztán angyalokat az egyház népének igazgatására.”5 Midőn a mainzi érsek Erfurton, a papok zsinatján ki akarta hirdetni a pápai törvényt, éktelen zajjal félbeszakitották és halállal fenyegették.

Még kevésbbé lehetett természetesen a házas papok teljes kiszoritására gondolni ott, hol a papi rend még külömben sem volt oly számos, hogy feladatainak megfelelhessen és a hol a lakosság számának szaporodásával és a letelepedés előhaladásával mind uj meg uj egyházak és plébániák felállitásáról kellett gondoskodni. 1092-ben, midőn nyugati Európában már teljesen győzött volt a coelibatus, midőn Németországnak délnyugati részében is felülkerekedett a papi nőtlenség tábora, hazai törvénykönyvünk még megelégszik a papi házasság szabályozásával.

Nyugaton a pápa parancsa és a nép szava a házas papokat már eltávolitotta az oltártól. Nálunk e tilalom csak a másodízben házas papokra és diaconusokra szól, továbbá azokra, kik özvegyeket vagy elváltakat vettek nőül. Ilyen esetekben a nő szüleihez tért vissza, és ha akart, uj házasságra léphetett, minthogy az előbbi úgy sem tekintethetett törvényesnek. De ha a pap elvált az ilyen feleségtől, a penitenczia kiállása után ismét a rendhez tartozott. (I. 1.)

Úgy látszik, meglehetős szokásos volt, hogy a pap rabszolganőjével úgy élt, mint nejével. Ily esetekben, – mivel a rabszolgaság jogi természeténél fogva az ily házasság nem lehetett törvényes – a nőt el kellett adnia. Ha nem tette, mégis eladták, csakhogy ily esetben a püspököt illette az ára. (2.)

Azok a papok ellenben, kik első és törvényes házasságban éltek, abban, elnézésből, megmaradhattak, „a béke kapcsa és a szentlélek egysége miatt”. A római egyházzal való összekötést e fontos ügyet illetőleg az a kijelentés tartja fenn, hogy ez az elnézés addig tart, mig ezekben az apostoli úr ő atyasága nem ad tanácsot. A régi állapot törvényes elismerését csak ily módon lehetett megegyeztetni a pápa iránt való tekintettel. (3.)

Ha az ily tiltott házasságban élő és elválni nem akaró papnak püspöke vagy érseke beleegyezett abba, vagy olyat engedett meg neki, minek elvégezése csak a papi rendhez tartozott, a király és a püspökök itéljenek fölötte, a mint észszerünek gondolják. Ha esperes járt el igy, a püspök itél fölötte, a hogy neki tetszik (4).

Nagyon kiemelendő itt, hogy még ily szorosan egyházi fegyelmi ügyben is kizárólag a nemzeti gyülés rendelkezik. A püspöknek és érseknek ily ügyekben is a király a legfőbb birája.

A törvények másik sorozata az uj egyházak felállitásával és a régieknek jó karban tartásával foglalkozik.

Ha valaki templomot épittetett és bejelentette: mennyivel akarja azt ellátni, de nem adta meg, a mit igért, az igéret beváltására küldött által szólitsa őt fel a püspöki itélet. Ha ennek is ellenmond és esetleg megveri a küldöttet, a király itél fölötte. Fontos egyrészt az egyháznak tett igéret kötelező volta, másrészt az, hogy az egyházi vagyon és jövedelem oltalmazója a világi kar. (5.) Még egy más czikkely is rendelkezik arról, hogy az, ki vagyonát, birtokát az egyháznak adta, ezt semmi módon ne másithassa meg. (23.) Az egyház birtokjoga nem évül el: akár más egyháznál találják meg az ő jószágait, akár az uraknál, azok az előbbi birtokosra szállanak vissza. (24.)

Ha a pap az egyház tulajdonát saját czéljaira forditja, vagy ha az a pap gondatlansága miatt vész el, háromszorosát téritse meg az egyháznak. (6.)

A lázadás idején elpusztult vagy elégett egyházakat a hozzájok tartozó kerületnek kötelessége ujra felépiteni. De a kelyheket és öltözeteket a király szolgáltatja, a könyveket a püspök, úgy mint István törvénye előirta. Ha azonban az egyházak régiségök miatt dőltek össze, felépitésök a püspök kötelessége. (7.) Igen fontos, hogy ily módon a főpapot illeti a felelősség az egyházi épületek jó karban tartásáért.

István törvénykönyve nem ismer mást, mint keresztényt. László idejében már nincs ok eltitkolni, hogy az országban többféle hit van elterjedve. Ott vannak a mohamedán vallásu bolgár és perzsa kereskedők, ott vannak a zsidók, kik már kereskedelmi összeköttetésben állanak németországi hitsorsosaikkal,6 ott vannak végre a pogányság titkos követői. De a keresztény egyház uralma már oly szilárdan meg van állapitva, hogy az állam az ő szempontjai és érdekei szerint rendelkezik a többi felekezet ügyében is.


Zsidók a XI. és XII. században.
Miniature Herrad landsbergi apátnő Lustgarten czimü müvének XII. századi kéziratában.
Grote G. reproductioja után


Az izmaelita nevű üzletemberek,7 mint foglalkozásuk magával hozta, az ország nagy vásárhelyein alkottak külön telepeket. Valószinü, hogy Pesten, Debreczenben, Szegeden és más helyeken voltak községeik és hogy ott szabadon gyakorolhatták vallásukat, olyanformán, mint az olasz vagy görög kereskedők a Levanteban és Egyptomban. A hol azonban a magyar nép közt elszórva laktak, ott aránylag könnyebben váltak meg hitöktől, különösen ha üzleti érdekök megkivánta. A törvény reájok nézve azt irja elő, hogy a kik megkeresztelkedtek és aztán visszatértek régi vallásukhoz, mozdittassanak el lakóhelyökről más községbe – valószinüleg azért, hogy ott egészen keresztény környezet befolyása alá kerüljenek. A kik azonban nem vétettek, azok bántatlanul megmaradtak helyükön. (9.) A mohamedán vallásuak tehát továbbra is szabadon gyakorolhatták vallásukat. A keresztény vallás suprematiája abban állott, hogy aki egyszer hozzá csatlakozott, ujra renegatus, vagy mint az egyház nyelvén mondták, relapsus renegatus nem lehetett.

Mohamedán községek a római kereszténység területén egyebütt nem voltak, és igy a magyar egyház a hazai viszonyok szemmeltartásával intézkedhetett, külső minta nélkül. Másként állott a dolog a zsidókkal, kiknek systematikus elkülönitése és gazdasági megszoritása – az üldözés szükséges megelőzője – nyugati Európában épen akkor tájban vette kezdetét. VII. Gergely az 1078 november 19-én tartott római zsinaton kimondotta azt az elvet: hogy a zsidókat nem szabad a keresztények elé helyezni.8 Három évvel később VI. Alfonzot, Castilia s Leon királyát inti: ne engedje, hogy országában a zsidók a keresztények fölött uralkodjanak, vagy akárminő hatalmat gyakoroljanak.9 Ezen hatás alól Magyarország sem vonhatja ki magát. Nekik nem szabad többé keresztény nőkkel összeházasodniok, a miből az következik, hogy az ilyen vegyes házasság addig épen nem tartozott a ritkaságok közé. El volt nekik továbbá tiltva a keresztény rabszolgák tartása. Ha ilyet találtak nálok, azt felszabaditották. (10.)

Végre a kihaló félben levő pogányságról is megemlékezik a törvény. „A ki a pogány szertartás szerint áldoz a kutaknál, vagy fáknál, forrásoknál és kőszálaknál hoz áldozatot, bünét egy ökrön váltsa meg.” (22.)

A pogányság már nem látszhatott egyenlő, veszedelmes versenytársnak, ha csak ily enyhe eszközökkel küzdenek ellene. Még egyáltalában sehol sem látjuk azt a később oly szembetünő törekvést: egyhitüvé tenni a birodalmat. Ugy a mohamedán, mint a zsidó hit el van ismerve.

Több czikkely rendelkezik az egyházi törvények és szertartások szigorú megtartása felől, kiegészitve Istvánnak hasonló czélu intézkedéseit.


Izmaeliták a XI. és XII. században.
Miniature ugyanott. Grote G. reproductioja után


A legtöbb intézkedés a vasárnap és ünnepnapoknak megülését irja elő. Ha valaki vasárnap vagy más nagy ünnepnapon nem megy el a templomba, meg kell őt korbácsolni. De ha messze esnek a falvak, és a falusiak nem járhatnak be, legalább egy jőjjön el közülök mindnyájok nevében bottal kezében és hozzon az oltárhoz három kenyeret és egy gyertyát. (11.) Az elmaradók ily módon nemcsak hozzátartozásukat bizonyitják, hanem egyuttal – bár csekély – birságot is fizetnek.

Az egyházhoz való tartozás megtelepedést, a pogány életmódtól való elállást követel.

E szempontból irja elő a törvény, hogy királyi parancscsal és papi törvénynyel a régi helyökre kell visszaköltöztetni azokat, kik templomukat elhagyták (19.)

Abban a harczos és vallásos korban egyike a leggyakoribb kánonoknak a vasárnapi vadászat eltiltása. Nálunk, ha valaki ünnep- vagy vasárnapon vadászott, elvesztette lovát és kutyáját, de a lovat egy ökrön visszaválthatta. Ha azonban papi rendhez tartozó vadászott, megszünt a rend tagja lenni, hacsak kellően nem vezekelt. (12.)

Ha valaki ünnep- vagy vasárnap templom helyett vásárra ment, elvesztette lovát. (15.) Ha pedig valami kereskedő állitja fel bódéját, úgy a mint épitette, rontsa is le. Ha ezt nem teszi, 55 pensát fizet a papoknak, kik észreveszik. (16.) Ez a nagy birság, a vérdij fele, nem a vasárnapi munkaszünet megszegésében leli magyarázatát, hanem az egyházi és világi törvény áthágásában. Különös törvény szól a zsidókról. „Ha valaki vasárnap vagy ünnepnapon munkánál talál egy zsidót, ez, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, veszitse el azokat a szerszámokat, melyekkel dolgozott.” (27.) E pont arra enged következtetni hogy a zsidók jelentékeny része akkor iparos és földmüvelő volt. Ha más valaki nem tartotta meg a vasárnapot, vagy nem bőjtölt a kántorbőjtökön, vagy halottjait nem temette el az egyház mellett: tizenkét napon át czölöphöz kötik, hol kenyér és viz mellett vezekel.

Szokásban volt, különösen a keletkező városokban, az egyforma foglalkozásuaknak egyesülése vallásos czélra; valamely papnak vezetése alatt összeállottak az ily testvériségek, gildák, calendák valamely szentnek különös oltalma alatt és imádságuk, jó cselekedetök solidarissá vált: jámbor hitök szerint egyiknek érdeme a többinek is javára vált a mennyországban, egyiknek büne vagy mulasztása terhelte a többinek számadását is. Németországról épen az 1091-ik évről irja Bernoldus: „Ebben az időben sok helyen virágzott a közös élet, nemcsak a papoknál és szerzeteseknél, hanem a világiaknál is, a kik magokat és a mijök volt, erre az életre ájtatosan felajánlották, úgy hogy ha nem is öltözetben, de érdemekre nézve egyenlők lettek az egyháziakkal. Lemondva a világiakról, az egyháziak szabálya alá állottak, hogy engedelmességök alatt közösen élhessenek s nekik szolgálhassanak. Ezt az életmódot Orbán pápa is helyeselte. A nők követték a férfiak példáját. A falvakban számtalan parasztleány, lemondva a házasságról és a világról, szerzetesi módon élt valamely papnak parancsa szerint. Igy tettek különben a házasok is. Alemanniában számos helység népe egészen a vallásnak szentelte magát s az erkölcsök szentségében igyekezett egymást felülmulni.”10 Ez a mozgalom sem állott meg a magyar határon. A ki az ily vallásos czéhből a papnak és a testvéreknek engedelme nélkül kilépett, tiz pensán váltotta meg kezét, melyet belépésének zálogául adott volt (14.) Az ily calendáknak meghonosulása hazánkban nemcsak a vallásos élet erejét bizonyítja, hanem igen fontos adatot szolgáltat arra nézve is, hogy az egyházak védelme alatt már létrejöttek nagyobb, városféle telepek.


A Gutkeled-biblia egy lapja.



A Gutkeled-biblia egy lapja.
A codex eredetije az admonti apátság kincstárában. E XI. századi biblia a Gutkeled-nemzetségbeli Márton comes által II. Béla király idejében alapitott csatári apátság birtokában volt 1250 tájáig, a mikor az apátság kegyura, Vid mester zálogba adta Farkas vasvári zsidónak, két falu birtokával kárpótolva érte a csatári apátságot. A hasonmás Mózes ötödik könyve, a Deuteronomium kezdőlapját ábrázolja. A szöveg olvasásával

Hogy az ily testvériségek ne nyujtsanak a szerzeteseknek alkalmat arra, hogy túlságos sokat lakomázzanak a világiakkal, el volt tiltva, hogy az apát vagy a barátok részt vegyenek az ily calenda-összejöveteleken. Az apát vette át a testvérek adományait és aztán a szabály szerint osztotta fel azokat a szerzetesek közt.

Következik azon ünnepek meghatározása, melyek megtartása az egész birodalomban kötelező. Először a szent vigiliáké, előünnepeké, böjtöké. „E szent zsinatunkban tisztelendő László király megállapította és mindenki helyeselte és törvényre iktatta, hogy meg kell ünnepelni Szent-István király vigiliáját és Szent-Gellért vértanúét, a mely napon kiszenvedett, továbbá három napot Szent-Márton ünnepe előtt.” Ezekhez járult, mit már fönnebb említettünk, három napi böjt Szent-Péter ünnepe előtt, melyet Endre király rendezett be és melyet László, mint „igen keresztény király”, rex christianissimus, eltörölni nem akart. (38.)

Az országos ünnepek ezek: karácsony, Szent-István első vértanú napja (deczember 26.), evangelista János napja (deczember 27.), apró szentek napja (deczember 28.), ujév (circumcisio domini), vizkereszt (január 6.) bőjttel, gyertyaszentelő (február 2.), husvétkor négy nap, továbbá Szent-György napja (április 24.), Fülöp és Jakab apostolok napja, bőjttel (május 1.), a szent kereszt megtalálásának napja (május 3.), pünkösdkor 4 nap, Szent-Iván napja (június 24.), Péter és Pál egy nap (június 29.), Szent-Jakab (július 25.), Szent-Lőrincz (augusztus 10.). Boldogasszony napja (augusztus 15.), Szent-István napja (augusztus 20.), Bertalan napja (augusztus 24.), Kisasszony napja (szeptember 8.), Szent-kereszt felmagasztalásának napja (szeptember 14.), Máté napja (szeptember 21.), Szent-Gellért napja (szeptember 24.), Szent-Mihály napja (szeptember 29.), Simon és Juda napja (október 28.) minden szentek napja (november 1.), Szent-Imre, vagy mint a törvény nevezi, Szent-Hainricus napja (november 5.), Szent-Maurinus napja (november 25.),11 András napja (november 30.), Miklós napja (deczember 6.), Tamás napja (deczember 21.), összesen 37 nap, melyekhez még minden plébániára nézve patronusának és felavatásának napja járul. A modern ember, ki előtt a gazdasági fejlődés és munka oly fontos, tán fejét csóválja a törvényes szünnapok e nagy száma fölött, mely természetesen aztán a reformatióig, sőt a XVIII. századig egyre szaporodott. De a történésznek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a rabszolgaság és jobbágyság korában az ünnep volt a szegény embernek egyik legnagyobb jótéteménye. Fontos még a három addig kanonizált magyar szentek emléknapjának felvétele az ünnepek közé, mi a kalendáriumban is érvényre juttatja a nemzeti önállóságot. E nemzeti egyházi irányt látjuk egy más czikkelyben is. „A latinok (olaszok), kik nem akarnak beléegyezni a magyarok törvényes szokásába, és még a magyarok húshagyója után is esznek húst, hétfőn és kedden, ha nem akarják magokat jobb szokásunknak alávetni, menjenek a hová akarnak. De az itt szerzett pénzt hagyják itt, hacsak nem térnek jobb útra, és velünk együtt tartják a húshagyót.”(32)

Bronzkereszt az Árpádkorból.
Bubics Zsigmond gyüjteményében. Az Archeologiai Értesitő reproductioja után



Mindezek a czikkelyek a világiaknak az egyházhoz való viszonyát szabályozzák és igy természetes, hogy az országos törvénykönyvben foglalnak helyet. De a decretum több pontban kiterjeszkedik magának az egyházi rendnek belső fegyelmi ügyeire is.

Ha valamely pap külföldről vándorol be az országba, püspökének ajánló levele nélkül, törvény elé kell őt idézni, „nem szerzetes-e, vagy gyilkos.” Ez a különös egymásba állitás abban gyökerezik, hogy mindkét tulajdonság tiltó akadály a világi papságra nézve. (17.)

Ha valamely pap e hazába jövet egy püspökhöz vagy ispánhoz szegődött; és ha ez az úr jól bánik vele, ne hagyja őt cserbe, mig a király előtt ki nem jelentette a rajta elkövetett igazságtalanságot (18.) Vagyis: a pap is oly módon van hűségre kötelezve, mint bármely más „hospes”, István törvénye értelmében. (I. 24.)

Igen fontos kérdése volt akkor az egyházi jognak: mennyiben tartoznak az apátságok a megyei püspökök ellenőrzése alá. Mióta Cluny klastromának 1024-ben sikerült felszabadulnia a mâconi püspökség felsősége alól, a nevezetesebb klastromok mind ugyanazon szabadság után áhitoztak. A pápák természetesen elősegitették ezt a mozgalmat: hisz az igy felszabadult szerzetesek egyenesen az ő patronatusok alá állottak. A pannonhalmi apátság állitólagos alapitó levele úgy tünteti fel a dolgot, mintha már Szent-István felruházta volna Szent-Márton monostorát ezzel a kiváltsággal. Bizonyos, hogy a klastromok nálunk is kétségbe vonták a püspöki jogot, úgy hogy László királynak döntenie kellett e kérdésben.

Itélete egészen conservativ. „Az apátok, az atyák törvényei értelmében, maradjanak meg nagy alázatosan azon püspökök gondoskodása alatt, kiknek megyéjében laknak. A püspökök pedig ne csak egyszer évenkint tátogassák meg a monostorokat, hanem gyakran és a szabályok szerint vizsgálják meg a szerzetesek életét és társaságát. A szerzetesek pedig vagyonukkal együtt adják át magokat valamely klastromnak, ép ugy az apáczák is. Ezentul csak megyés püspök vagy apát szentelhessen föl barátot vagy apáczát, más nem.” (21.)

A pannonhalmi alsó templom.
Fénykép után



A püspöki vagy királyi látogatásnak szertartása külön szabályoztatik. „Ha a király vagy valamely püspök meglátogatnak egy apátságot, az apát és a szerzetesek ne a templomban várják a király vagy püspök csókját, hanem ha onnét már kimentek, a klastromban.” (36.) Ha viszont az apát vagy a barát megy a király udvarába, ne a templomban köszöntse a királyt, hanem palotájában vagy sátrában. (31.) A királynak egyházi jellegéhez tartozott, hogy a szerzeteseket, kiknek a világról lemondó élete Isten előtt különösen kedves, különös bizalmassággal, csókkal üdvözölte. A sanct-galleni történetekben gyakran fordul elő ez a szertartás az Ottók idejében. Nálunk is Imre herczeg életírója egész csudás elbeszélést füz e szokáshoz, mint adott a királyfi a pannonhalmi barátok közül némelyiknek egy, másnak három, ismét másnak öt csókot és csak egynek, Maurusnak hetet, azért mert ő megőrizte a szüzesség erényét.12

A király és püspök főfelügyeleti jogához tartozott az is, hogy az apát köteles volt őket befogadni a klastromba, bármily számos és bárminő kisérettel jöttek.

Igen fontos volt a dézsma rendezése. Ennek kötelezettségét István csak általánosságban parancsolta meg; a részleteket csak most szabályozták.

Az apátok szabadjaik után tizedet adnak a püspöknek. (28.) Ugy látszik ebből, hogy a rabszolgák és cselédek után nem járt az ilyen tized: azok jövedelme tisztán a klastromot illette.

Épen úgy csak a szabadok fizetnek dézsmát a püspöknek. A püspökhöz, vagy ispánhoz szegődött felszabaditottak úgy járjanak el, a hogy nekik tetszik, de szabadságuk azért épen marad. A kik azon feltétel alatt szabadultak fel, hogy az egyházat szolgálják, azok csak a papnak tartoznak tizeddel. (31.) Világos ebből, hogy az úri osztály a püspöknek fizette a tizedet, az alávetett pedig a plébánosnak.

Igen jelentékeny volt az akkori gazdasági viszonyok közt a barmok után járó tized. Az a püspök, ki más megyében ellett barmok után szed dézsmát, ennek harmadát papjainak adja át. (35.) A megosztás aránya ugyanaz, mint a királyi jövedelmeknél a király és az ispán közt.

A dézsmaszedés módját egész tüzetesen irja elő a 41. pont. „A püspök mindentől kap tizedet ily módon: A püspök poroszlója megkérdezi a gabona vagy a barmok birtokosát, mennyie van? Ha elhiszi, mit az mond, a szerint szedi, ha nem hiszi, eskettesse meg és aztán hajtsa be tőle. Gabonában pedig ne fogadjon el félszerest, hanem külön vegye mindeniket. Ha pedig valaki azt állitja, hogy a tulajdonos hamisan esküdött, a gabonát a püspök és az ispán poroszlói előtt kell felmérni és ha a vád igazolt, a tulajdonos csak a tizedet tartja meg, kilencz rész pedig a püspöké. A hamis vádló ugyanazon büntetésbe esik és ha nincs semmije, eladják őt rabszolgának, de gyermekei szabadon maradnak.”

„Az egész dézsmát karácsony előtt össze kell szedni. Az a fiú, ki apja házában él, továbbá a rabszolga, nem fizetnek külön, hanem együtt a család fejével. A külön házban élő fiúk és szolgák azonban külön fizetnek. Ha valaki makacsul nem akarja bevallani mennyivel tartozik, a püspök poroszlója állapítsa meg alkalmas tanukkal, mennyi jár.”

Lent vagy kendert annyit vegyen, „amennyit összeszoritott ököllel földhöz nyomhat.” A már megcsépelt gabona, ha csak tiz vödörnyi, dézsmamentes, de 20 vagy több vödör (idria) után már kijár a tized.

Az egyház tekintélyének emelkedésével lassankint a házassági és házasságtörési ügyek is egyházi biróság elé jutottak.

A házasságtörésről két törvény intézkedik. Természetes, hogy csak a nő hűtlenségét vették abban a korban bűnnek.

„Ha valaki más férfival paráználkodó nejét megölte, adjon az Istennek számot tettéről, és ha akarja, új házasságra léphet.” A megcsalt férj tehát büntetlenül s minden következés nélkül megölhette vétkes nejét. „Ha azonban a nő rokonai azt a vádat emelik ellene, hogy igazságtalanul ölte meg, törvényesen vizsgálják meg az ügyet. A szomszédoktól meg kell tudakolni, megvetően és lenézően bánt-e vele a férje, vagy már előbb beléesett a fajtalanság gyanujába? E szerint kell aztán észszerűen itélni.” Világos, hogy az ily önsegély esetében az ügy a világi biró elé tartozik. (13.)

„Ha valaki nejét paráznaságon érte és törvény elé állitotta, a nő a kánonok szerint vezekeljen, és ha a férje akarja, ismét vissza veheti. Ha nem, egyiknek sem szabad új házasságra lépni.” (20.)

Szabad személyek és boszorkányok fölött a püspök itél. (35.)

Az erkölcsi felfogásnak szigorúbbá válását bizonyitja az a pont, mely az erőszaktételről szól: „Ha valaki erőszakot követ el a faluról-falura menő asszony vagy hajadon ellen, annyi birságot fizet, mintha embert ölt volna.” (33.) Ne feledjük, hogy István törvénye csak tíz tinónyi birságot rótt a jobbmódú leányrablóra. A női becsületnek az uj törvény akkora értéket tulajdonit, mint az életnek.

Végre néhány pont tisztán az igazságszolgáltatás módját és attctoritását állapitja meg. A tűz- vagy vízpróbánál legyen mindig jelen három esküdt tanu, hogy akár a vádlottnak ártatlanságát, akár pedig a bűnösnek vétkét be lehessen bizonyitani. A pap két pénzt kap a tűzpróba, egyet a vízpróba után. (29.)

Ha valamely nemes vagy vitéz peres ügyben a királyi udvarhoz járul, de nem jelenik meg a királyi palotában az ellenféllel együtt, sőt a király hirnökének hívására sem jelenik meg, hanem engedelem nélkül hazamegy, elvesztette ügyét, s ha valamit mástól elvett, azt kétszeresen tériti meg. (42. p.)

Ha valaki a király pecsétjével idéztette meg ellenfelét, maga azonban nem jelent meg: elveszti ügyét és azonfelül öt pensát fizet, valahányszor ezt megismételte. Aki pedig más birónak segélyével tett igy, 100 apró pénzt fizet. (43.)

Ezen pontokból megalkothatjuk az akkori Magyarországnak ha nem is kimeritő, de ha kellő óvatossággal járunk el, igaz és nem egészen felszines rajzát.

Első sorban feltünő, minő hatalmas a király. Nemcsak világi ügyekben intézkedik, hanem egyháziakban is nála van a döntő szó, s püspökök és apátok tőle várják a fegyelmi ügyeikben való rendelkezést. Törvényszéke alól senki ki nem vonhatja magát.

Hatalma első sorban óriási birtokán alapul. Még ha el is ajándékozott belőle valamit, az új birtokos nem adományozhatja azt tovább a királynak beleegyezése, hozzájárulása nélkül.

Nevében az ő emberei, ispánok, püspökök kormányozzák az országot, kiket érdemök szerint jutalmazhat, de le is tehet. Javadalmuk, jövedelmök mind a királyi kegyből, a királyi kincstárból fakad.

Neki szolgál az egész már letelepedett, földbirtokkal ellátott, rabszolgáknak parancsoló vitézi rend, a vezérek korabeli magyar katonaságnak utóda. A határ védelméről külön kiváltságokat élvező s külön kötelességeket teljesitő őrök gondoskodnak. Udvarába, táborába gyűlnek a külföldről bevándorló, idegen harczmódot követő, idegen fegyverzetet viselő lovagok.

Ezekből: udvar, püspökök, ispánok, vitézek, lovagok, állt akkor a magyar nemzet. Nincs ennek egyetlen valamirevaló tényezője sem, mely kivonhatná magát a király parancsszava alól. A nép nagy tömege vagy egyenesen rabszolga, vagy pedig mint szabadon bocsátott, különböző szolgálatokra van kötelezve urai és az egyház iránt. A szolgák és félszabadok, még ha nem is tartoznak egyenesen a király cselédségéhez, szintén a király törvénye alatt állanak.

Ezt a hatalmat országa belső biztositására használja fel az uralkodó. Annyira ura a lakosok vagyonának s életének, hogy a legkeményebb büntetéseket róhatja reájok aránylag csekély, vagy legalább nekünk csekélyebbeknek látszó vétségekért.

Felhasználja továbbá Isten országának biztositására. A római egyházat, melynek buzgó követője, nemcsak a pogányság fölött segiti diadalra, hanem uralkodóvá is teszi, amennyiben szertartásait állami sanctioval látja el, s azok tiszteletét az ország mohamedán és zsidó lakosságától is megköveteli.

Hatalma, mai alkotmányos mértékkel mérve, szinte korlátlannak látszik. Nem találjuk egyikét sem azon biztositékoknak, melyekkel a modern népek szabadságukat körülbástyázni tanulták az absolutizmus ellen. A kik országgyűlést, rendi vagy képviseleti értelemben független biróságot, vagy más nemzeti és nem királyi intézményt kerestek és véltek találni e korban, sokkal későbbi időszakoknak gondolkodását s tanulságait vitték vissza, szinte öntudatlanul, az egyszerüségnek, az állami megalakulás kezdeteinek ama századába.

És mégis tévednénk, ha despotiára gondolnánk keleti vagy orosz értelemben. A keresztény királyt korlátozza a vallás parancsa, korlátozza elődjeinek példája, korlátozza tulajdon törvénye. A magyar uralkodót, Árpád ivadékát, korlátozza nemzetének hagyománya, az a tudat, hogy ők szabadok és természet szerint egyenlők, az a meggyőzödés, hogy a korona fénye s biztossága a vezérek és vitézek hűségétől, odaadásától függ. A különben annyira káros trónviszályoknak és testvérharczoknak meg volt az a következése is, hogy a nemzet, vagyis az előkelők és vitézek nem szüntek meg befolyást gyakorolni a trón betöltésére. Ne feledjük, hogy VII. Gergely „választott”-nak nevezi Lászlót.

Azokat az urakat, kiknek csatlakozása szerezte meg a trónt Endrének, majd Bélának s fiainak, kiknek elpártolása talán újabb trónváltozást, vagy legalább veszedelmes polgárháborút vonhatott maga után, nem lehetett eltávolítani a fejedelem tanácsából. Sokan közülök erre némileg örökös jogot tartottak: tekintélyöket, méltóságukat viszszavitték Árpádnak hadverő vezértársaira, kikben őseiket tisztelték. Másokat külföldi nevelésök, a hadban vagy kormányzásban érvényesülő tehetségök tett szinte nélkülözhetetlenekké, és ivadékaik, ha különben már össze is olvadtak a magyarsággal, örökölt birtokaik és családjuk nemessége által nem szüntek meg számot tenni háborúban, békében.

Ép oly kevéssé lehetett el a király a papi urak tanácsa, segitsége nélkül. Tőle nyerik azok méltóságukat, javadalmukat, de mihelyt kezökben a pásztorbot és fejükön a mitra, nemcsak az ország nagyjaivá válnak, hanem a keresztény világ első rendjének kiváltságos tagjaivá. Minél szorosabbá válik a nemzet kapcsolata a nyugati világgal, különösen az akkor politikailag is annyira irányadó római székkel, annál jobban reászorul a király szolgálatukra, tanácsukra. Minél erősebbé válik a magyar népben a keresztény egyházi szellem, minél kizárólagosabban uralkodik az új hit a lelkiismeretek fölött, annál inkább kellett minden politikai ténynél tekintetbe venni: minő állást foglalnak el vele szemben azok a férfiak, kikben király és nemzet egyaránt személyesitve látta az egyház tekintélyét.

Meg vannak tehát azok az elemek, melyek később rendekké csoportosulva kivívják jogukat, kiváltságukat a korona elnyomásával szemben. Akkor még összeütközésről nem lehetett szó. A királyi nap fénye még elhomályosít minden mást. De azt már észre lehetett venni, hogy a környező bolygók már nemcsak körüle végzik körforgásukat, hanem saját magokban is megtalálták már központjukat. Ebben meg magokhoz vonják a még szervezetlen, chaotikus anyagokat, melyeket a nap fénye, hatása egyenesen nem ért.


Szent-László korabeli oklevél kezdősorai.
Olvasásuk: Notu(avz) sit regi Ladislauo eximie p[reemnen]tie atq(ue) om(n)ibus | fid(e)i cultorib(us), q(uo)m(odo) ego Guden diu fatigat(us) in labore | et in servitio d(omi)ni mei regis concessione et licentia | sua, quicq(ui)d secreti teshauri vel manifesti q(ui)d habeba(m).
Az oklevél eredetije a veszprémi káptalan levéltárában


A központi hatalomnak ily nagy, szinte kizárólagos ereje volt szükséges ahhoz, hogy a magyar törzsekből és a hozzájuk csatlakozó szláv és germán elemekből egységes nemzet váljék. Királyi parancs állította fel a püspökségeket, apátságokat és ispánságokat. Királyi volt a hadsereg, ép úgy, mint a törvény. A király egyuttal az ország legnagyobb részének földesura, birtokosa.

Gondozása alatt szemlátomást gyarapodott, felvirágozott jószága, országa. Külső ellenség nem merte fenyegetni többé, bent törvénytelenség, lázadás nem ütötte fel fejét. Kemény törvény, pontos végrehajtás biztositották minden egyesnek vagyonát, életét. Amint a biztosság nő, a lakosság szaporodik, a termőföldnek mind nagyobb foltjait veszik művelés alá. Minden újabb mező, melyet az eke feltört, nemcsak a kultura haladását jelöli, hanem egyúttal az egyháznak hóditása. A dézsmáról szóló törvények világosan bizonyítják, hogy már nem csupán „marhában”, ingó és lábas jószágban áll a vagyon, hanem épen úgy a földben és annak termésében.

Ehhez képest megváltoznak a gazdasági élet feltételei is. István király törvényei bizonyitják, hogy akkor még a tinó az általános értékegység, úgy mint Homeros eposainak korában. A „pensa” akkor nem valódi, hanem számitási érték, az élő értékegységnek megfelelő. Az 1064. évi törvényben már előfordul a „pensa” mellett a valóságos ezüstpénz, a denár. De a birságokat még kétféle értékben rójják ki: tíz tinó tíz pensát ér.13 A szabolcsi és pannonhalmi törvények már nem igen ismernek más értéket a birságnál, mint a pénzt. Még a kivétel is megerősiti a szabályt. Aki pogány módon áldozik, egy ökröt fizet. Az ősi hit a pásztoroknál tengette magát, míg egészen el nem merült a kereszténységnek tengerébe.

A régi nomád, pásztori életmódnak megfelelt az idegen földön való portyázás, dicsőség zsákmány végett. A honfoglalás ideje óta a legfényesebb hadjáratok csak adót, prédát, foglyokat hoztak, de a területet nem gyarapitották. A védelmi háborúnak pedig a gyéren lakott ország gyökeres elpusztítása volt úgyszólva legfontosabb része.

Most már értéket képvisel a föld is, nemcsak lakója. Midőn a haza az akkori viszonyokhoz képest tökéletesen szervezve békének, nyugalomnak örvendett, a túlcsapongó harczi kedvet a királyság határainak kiterjesztésére lehetett forditani. Már nem az egyszeri, pusztító zsákmányolás a czél. Idegen népességekre akarták alkalmazni azt a politikai és egyházi rendszert, melynek a magyarság megmaradását, felvirágzását köszönhette: a királyságot, a kereszténységet, a megyét.

1. Talán Pannonhalmán.[VISSZA]
2. László decr. III. 21.[VISSZA]
3. U. o. 8.[VISSZA]
4. Ad Corinth. I. 7. 9.[VISSZA]
5. Lambertus Hersfeldensis. 1074. Mon. Germ. V. 218.[VISSZA]
6. Kohn, A zsidók története Magyarországon. 50.[VISSZA]
7. „Negotiatores, quos appellant Ismaelitas.”[VISSZA]
8. „De Iudeis, non praeponendis christianis.” Registr. kiad. Jaffé. 331.[VISSZA]
9. U. o. 472.[VISSZA]
10. Chunian. Mar. Srm. V. 452–453.[VISSZA]
11. A szöveg Szent-Mauriciust mond. A hires thebai vértanúnak, kinek lándzsája oly nagy szerepet játszik és ki egy magyarországi klastromnak patronusa, ünneplése nagyon megfelelő volna. Csakhogy az ő ünnepe szept. 22-ére esik. A törvény egészen chronologiai rendben sorolja el az ünnepeket, kivétel nélkül; ezt pedig Szent-Imre (nov. 5.) és Szent-András (nov. 30.) közt emliti. Világos tehát, hogy november havába kell esnie. Ebbe pedig a hasonló nevü szentek közt csak Maurinus apát napja esik, melyet egy XV. századi esztergomi breviarium meg is emlit.[VISSZA]
12. Legenda. S. Emerici. 3.[VISSZA]
13. Ladislai decr. III. 30.[VISSZA]

_______________________________________________

forrás, ahol a dőlt betűs részekhez tartozó kép is látható:

http://mek.niif.hu/00800/00893/html/doc/c300168.htm

LAST_UPDATED2