Mansfeld Péter legendáriumot hagyott maga után, pedig alig töltötte be a tizennyolcadik életévét, amikor 1959. március 21-én felakasztották, tizenegy nappal a születésnapja után. Ugyanis éppen ez volt a lényeg: állítólag megvárták, amíg nagykorú lett. A történelmi mese szerint Mansfeld egy szabadságharcos kiskamasz volt, akit letartóztattak, és addig húzták-vonták az eljárást, amíg végül betölthette a tizennyolcadik életévét, akkor aztán felköthették. Ez annak bizonyítására irányul, hogy Kádár hóhérai minden emberi mivoltukból kivetkőztek, amikor megvárták a nagykorúsági időt, s akkor végre szabadon gyilkolhatták meg áldozatukat.

A fenti történettel éppen csak annyi baj, hogy a torka véres. Mansfeld valóban küzdőtárs volt a Széna-téri csoportban Szabó bácsi mellett, de fegyveres ellenállásban nem vett részt, csak gépkocsit vezetett, majd november 4. után fegyvereket rejtett el. Később, 1957-ben autólopásokra állt rá, amelyek miatt 1958. január 29-én el is ítélték egy évre, amit három évre felfüggesztettek. Forradalmi tevékenysége akkoriban senkit sem érdekelt, ha nem kezd el 1958-ban rablóbandát szervezni, büntetlenül élhette volna le az életét. Az első tévedés tehát az, hogy Mansfeld kifejezetten az 1956-os tevékenysége miatt halt meg és ő lenne a „forradalom legfiatalabb áldozata”.

Más volt ennek az oka. Bátyjával, a nála három évvel idősebb Blaski Józseffel 1958. elején elhatározták, hogy átállnak – egyesek szerint a forradalmiságra, mások szerint inkább a bűnöző életmódra. (Tekintettel arra, hogy Mansfeld élete még mindig feldolgozási szakaszban van, ez kérdéses.) Tervük szerint rendőröktől, munkásőröktől stb. fegyvereket akartak zsákmányolni, hogy aztán ezekkel majd rablásokat kövessenek el, ugyanakkor a fegyvereket önvédelemre is tartani akarták, mivel röplapok szétszórását és egyéb „diverzáns” cselekményeket terveztek a forradalom újbóli kirobbantása végett.

Ennek keretében három társukkal 1958. február 17-én (tehát az első ítélet után egy hónapon belül) az Árvácska utcai osztrák nagykövetség előtt posztoló Vekerdi Elek rendőr törzsőrmestert elrabolták, elszedték tőle a revolverét, majd elengedték a város határán. A hatóság gyorsan elkapta a csapatot, s bár a fogságból – egy helyszíni szemle alkalmával – Mansfeld elszökött, a kórházban lefülelték őt. A bírósági tárgyalás 1958. november 21-én zárult le elsőfokon, ahol csak fegyházat kapott, viszont a másodfokú bíróság halált szabott ki rá 1959. március 19-én, s a kegyelmi kérvényt a népbíróság elutasította. Ezekből a dátumokból az látszik, hogy senki nem akarta „megvárni” a nagykorúságát. Az, hogy a tárgyalás egy éven belül lezajlott – ha a szökést is belevesszük - kifejezetten gyors volt. Egyébként már csak azért sem kellett megvárni a nagykorúságot, mivel a 34/1957. sz. törvényerejű rendelet már évekkel korábban lehetővé tette a kiskorúak halálbüntetését.

A film alcíme: „magasabb szempontból”. Megállapítható, hogy Mansfeldet valóban „magasabb szempontból” végezték ki. Kapóra jött az államhatalomnak egy fiatalkorú bűnelkövető, aki a forradalomban is részt vett, és utálja a rendszert, mert így látványos összefüggést lehetett teremteni a köztörvényes bűncselekmények és a forradalmi részvétel, meg egyáltalán: a forradalmi eszme között. Mansfeld ráadásul igen furán viselkedett a fogságban: mindent magára vállalt, lényegében el akarta vinni az egész balhét a hátán, ami sikerült is, mert csak őt ítéleték halálra. Ellenállása és csökönyössége dühöt váltott ki a nyomozókból és a bíróságból, ezt megátalkodottságnak tekintették, amely mindkét szerepét (a bűnözőét és a forradalmárét) is nyomatékosította a számukra. Mansfeld történetét innentől kezdve a szocialista történelemírás arra használta fel, amire a hatóság „legyártotta” azt: a bűn és az (ellen)forradalom közötti nyilvánvaló kapcsolat reprezentálására.

Hát lássuk, hogy ezek után a film miként közelítette meg a történetet.

Ha magát az események lefolyását tekintjük: hitelesen. Szilágyi Andor rendező írt már a gyermek életéből könyvet, drámát, most filmet csinált, tehát pontosan tudta, hogy mely szempontot mennyire adagolja ki a főhős élettörténetének a megértéséhez. Nála Mansfeld (Fancsikai Péter) inkább egy forradalmár alkat, aki új felkelést akar kirobbantani, s a rendőr fegyvere is elsősorban ezért kell neki és Blaskinak (Pindroch Csaba). Ugyanakkor Szilágyi nem helyez súlyt a filmjében arra, hogy Mansfeld korábban rendszeresen lopott. Arra sem tud rávilágítani, hogy Mansfeld milyen „forradalmi” tevékenységre készült fel (eltekintve egy rabszabadítási kísérlet lázálmától), és tulajdonképpen miféle ilyen jellegű dolgokat csinált a letartóztatásáig (azon túl, hogy „MUK-ozott” és ellopta az egyik fejes autóját). Így aztán a film sugallata, hogy Mansfeld forradalmár volt, egy idő után kissé fakóvá válik, már mi sem nagyon hisszük el neki azt a nagy elszántságot, amelyet állított magáról. Nem is csoda, hogy kihallgatótisztje, a rámenős Fenyő főhadnagy (Nagy Ervin) is kételkedni kezd a fiú határozottságában és inkább arra akarja rávenni őt, hogy tegyem olyan vallomást, amellyel még az egészet megúszhatja…

És itt jön a csavar. Ha a hatalomnak kell egy bűnöző forradalmár, akkor a bűnözőből forradalmárt, a forradalmárból pedig bűnözőt kell kreálnia. Ez a Mansfeld-rejtély alapja, hogy ti. a mai napig nem tudjuk, melyik vonal volt a fiú számára a döntő a cselekményeiben. A filmben a kreátor Bárányos rendőrezredes lesz (Eperjes Károly), aki felismeri a nagy lehetőséget, bár ebbe felsőbb sugallat is besegít neki. Hiába akarja Fenyő főhadnagy rávenni a fiút arra, hogy azért ilyen önfeláldozóan ne vállaljon mindent magára, Bárányos éppen ezt akarja elérni. Könnyű dolga van, Fenyő társa, Szautner hadnagy (Dimény Áron) ugyanis az ő besúgója (is), miközben őt magát is lehallgatják. (Itt visszaköszön "A tanú" jelenete, amikor Bástya elvtárs a film végén döbbenten veszi tudomásul, hogy ő is kém lehet - itt Bárányos játszik el egy ilyen kis jelenetet, amikor ráébred arra, hogy a telefonját lehallgatják...)

A rendező tehát nem vitte túlzásba egyik értelmezési elemet sem, ugyanakkor sajnos nem eléggé domborította ki a hatalmi konspiráció ravaszságát sem. Fenyő tehát faggat, de egyre unottabban, fáradtabban és meghasonlottabban; Mansfeld vall, de zavarosan, inkább önmagának, mint a nézőknek, ismeretlen motivációkkal; Bárányos kioktatóan elmélkedik, de képtelenek vagyunk benne egy nagyszabású ötletembert látni, csak egy szájaló főtisztet, Szautner meg jelent, de ő a legérdektelenebb az egész történetben. Mansfeld négy társa viszont a letartóztatásuk után egyszerűen eltűnnek a képből, pedig a teljes tisztánlátáshoz az is hozzátartozott volna, hogy megtudjuk: tulajdonképpen ők mit akartak ezzel az egésszel.

Végső soron tehát a film nem visz minket közelebb a Mansfeld-rejtély megoldásához. Ebben nem a rendező a hibás. Ő a jelek szerint inkább ragaszkodott a valósághűséghez, mint a mítoszfejlesztéshez, ez pedig szükségszerűen szürkítette a jellemeket – vagyis valósághűbbé tette őket. Az viszont általában nem ragadja magával a nézőt, pláne nem a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján, bár láthattuk, hogy ehhez Mansfeldnek sok köze épp nem volt... Szilágyi nem akart továbbá Mansfeldből mártírt csinálni, azt pl. a film még csak nem is sugallja, hogy a hatalom külön az ő kedvéért megvárta volna a nagykorúságának az idejét, ezzel a legendával tehát üdvösen leszámol. Viszont nem ad választ arra, hogy az elsőfokú tárgyalás után miért lett súlyosbítva a büntetése másodfokon, ha egyszer a hatalmi pusztításvágy olyan felülről irányítottsággal működött, mint ahogy azt mind hisszük és valljuk?

A dokumentarista jelleg hűen működik a külső-belső jeleneteknél éppúgy, mint a párbeszédekben. A színészek a szokott formájukat hozzák, szegény Eperjesre már annyira ráégnek ezek a bunkó, agresszív karakterek, amelyeket szakmányban alakít, hogy már-már csodálkozunk, hogy tudta eljátszani a kifinomult Széchenyit... A többiek sem tesznek le többet az asztalra a szokásoshoz képest, Fancsikai Péter sem tud nagyot alakítani, bár itt nem volt feladata, hogy egy Csepel tetejéről ossza az igét a fegyvereseknek... A fényképezés nem különösebben elragadó, de hát a zárt helyszínek miatt nehéz is lett volna valami nagyot kivitelezni.

Szép, óvatos, egyszerű, de éppen a szándékolt távolságtartás miatt hideg alkotással szembesülünk tehát, ha megnézzük a filmet. E tekintetben a film igazán gyenge pontja a Mansfeldnét játszó Maia Morgenstern, aki viszont egyáltalán nem tud azonosulni a szerepével, úgy jár-kel végig a filmen, mint aki az elejétől fogva tudja, hogy a fiát ki fogják végezni, s ezen a közönyön az sem segít, hogy amikor a halálhírét meghallja az Országház melletti telefonfülkében, végre színészi alakítást (megrendülést) láthatunk tőle.

Vagyis végre egy érzelmet az egész filmben.

GYÖNGYÖSI ZOLTÁN