Sulyok Vince

„Szerte nézett, s nem lelé honját a hazában”

Kölcseytől kölcsönzöm a címet. Himnuszunkkal úgy vagyunk, hogy gyakran énekeljük első versszakát; de a további hétre az iskolás évektől távolodva egyre nehezebben vagyunk képesek emlékezni, noha egykor ugyancsak elvárták tőlünk, hogy kívülről tudjuk mindvalamennyit. Idekívánkozik azonban egy másik idézet is, éspedig Mikes Kelemen 37. levelének elejéről, amelyet Rodostóban (mai nevén Tekirdagban) vetett papírra 1720. május 28-án, bujdosásának tizedik évében, s egy hónapra rá, hogy a ruméliai Rodostóban a török császártól kijelölt szálláshelyüket elfoglalták: „…úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont.” Mikor 1956 februárjában–márciusában magyar–orosz szakos hallgatóként a Törökországi levelek tanulmányozásával voltam elfoglalva a magyar irodalmi tanszék könyvtárában, legvadabb, a valóságtól leginkább elrugaszkodó „álmaimban” se képzeltem volna, hogy egy évre rá magamnak is hazámtól, szülőföldemtől távol kell majd élnem.

De 1956 a csodák éve lett, egy igazi annus mirabilis; olyan év, amely teljességgel különbözött mindazoktól, amiket addig átéltem. Mellőzve a kitérést sok egyébre, ami ez évben velem vagy körülöttem történt, hadd említsem itt meg csupán az év utolsó negyedének néhány meghatározó történését: október derekán, még a forradalom kirobbanása előtt, beválasztottak a helyi MEFESZ vezetőségébe; október 25-én meghívtak az egri Városvédelmi Bizottságba; másnap a MEFESZ képviseletében Eger Város Forradalmi Tanácsába; harmadnap Heves Megye Forradalmi Tanácsába delegáltak, s egyúttal megbíztak a megyei napilap, a Népújság szerkesztésével, valamint a megye kulturális ügyeinek intézésével. November 13-án a várost időközben újból megszálló szovjet csapatok parancsnoka többedmagammal azonnali hatállyal kiutasított a városból mint nem egri illetőségűt; a rendkívülien nehéz közlekedési viszonyok ellenére pár nappal később sikerült elérkeznem szüleim ménfői házába. Hogy aztán ott nézzem-várjam, milyen irányba fordul a helyzet az országban.

Szülőfalumon át is meg a közeli Győrön át is naponta ezrek és ezrek áradtak az alig félszáz kilométerre fekvő osztrák határ felé. Akkoriban egy ideig Győrből a vonattal egyenesen a bécsi pályaudvarig lehetett még kijutni. Én nem éreztem késztetést arra, hogy hozzájuk csatlakozzam. Valami nagy-nagy naivitással teljes biztonságban éreztem magam szülőfalumban, szűkebb értelemben vett szülőföldemen. S élő volt tudatomban az „itt élned, halnod kell” posztulátuma is. Azzal hitegettem magam, hogy senkinek sem ártottam, ergo nincs mit megtorolniuk rajtam. Falum jeles írónője, Galgóczi Erzsébet, aki mellesleg távoli rokonom is, írt azokban a hetekben egy szép és érdekes elbeszélést egy fiatalemberről, aki – okkal vagy ok nélkül – késztetést érzett a menekülésre. Sikeresen el is ért az országhatárra, ahol megállt, és hosszan nézett át az idegen föld télies tájaira, majd visszaindult oda, ahonnan jött. Ott is csak hó van, mondta magyarázatul és összegezésképpen.

Nos, én még a határig se mentem el. Elutasítottam még a gondolatát is annak, hogy elhagyjam hazámat. A Rákosi-korszak világa nem térhet már többé soha vissza a forradalom napjai után, okoskodtam. Néhány héten belül „normalizálódni” fog minden. Engem látszott igazolni, hogy január 20-a táján levelet kaptam: február elején újra indul az oktatás az egyetemeken és főiskolákon, jelenjek meg én is a kijelölt időre. Két nappal később azonban újabb levéllel fordultak hozzám: a korábbi hívólevél nem vonatkozik rám, azonnali hatállyal ki vagyok tiltva az ország összes egyeteméről és főiskolájáról!

Látszólag bezárult hát a kör körülöttem, s én ott maradtam a csapdában, jóhiszeműségemnek és a hazámhoz való ragaszkodásomnak köszönhetően. Megoldást se nagyon lehetett már látni, hiszen időközben a szovjet csapatok úgyszólván minden Ausztria felé vivő menekülési utat elzártak. S közben egyre jobban megteltek az újságok a letartóztatásokról, bírósági ítéletekről és kivégzésekről szóló hírekkel, másrészt értesüléseket szerezhettem szerencsésen Nyugatra kikerült ismerősökről, diáktársakról, barátokról, akikkel együtt küzdöttem a forradalom napjaiban, mint például Nagy Pálról, aki már Párizsból adott életjelt magáról. Míg én továbbra is a sarokba szorított vad tehetetlenségével jártam a köröket apám udvarában és kertjében, és apatikus reménytelenségben vártam, mikor hurcolnak el engem is. Tudtam már, hogy a szovjet katonai erőszakra támaszkodva egyre nyíltabban és szemérmetlenebbül berendezkedő és fellépő új hatalomtól mit se remélhetek. S mégis hittem, bár folyton csüggedtebben, hogy valaki vagy valami majd segítségemre lesz, ha az utolsó órában is. (Jóval később, 1957 októberében Párizsban tudtam meg, hogy az 1957 márciusának elején Egerben Az ellenforradalom 
Heves megyében címmel kiadott brosúrában név szerint Nagy Pált és engemet neveztek meg, mint az egri tanárképző főiskoláról kiinduló ellenforradalom legfontosabb vezetőit.) 

Életemnek ezekben a sötét, teljességgel reménytelennek tűnő óráiban a döntő fordulatot és segítséget egy rövidke, virágnyelven megírt távirat jelentette, melyet 1957. február 6-án kora délelőtt kaptam kézhez. 

Az irodalmi tanszék professzora küldte: „A könyvekkel problémák vannak, azonnal keress meg lakásomon.” De Budapesten nemcsak a közelebbi magyarázat és tájékoztatás várt rám, hanem egy illető is, akinek a segítségével február 8-án már Szabadkán élvezhettem a jugoszláv állam nyújtotta relatív szabadságot. Soha nem voltam képes arra, hogy akár a Délvidéket, akár Erdélyt, Kárpátalját vagy a Felvidéket külföldnek fogadjam el. De most be kellett látnom, annyira mégiscsak külföldre kerültem, hogy itt már nem értek el a budapesti belügyminisztériumnak azok az emberei, akik jó két órával azután, hogy szüleim ménfői házát elhagytam, már megjelentek nálunk, hogy egy kis „beszélgetésre” magukkal vigyenek. Látogatásukat mindennap megismételték mindaddig, amíg édesanyám eléjük nem tudta tenni Szabadkáról küldött levelemet az örömhírrel, hogy a szó legszorosabb értelmében véve az utolsó órában sikerült elmenekülnöm üldözőim elől. 

Sajnos, azon az áron, hogy szülőföldemtől el kellett szakadnom, hazámtól is meg kellett válnom, legalábbis testi mivoltomban. De ezt is csak akkor tettem meg, amikor alternatívaként nyilvánvalóan nem maradt már más hátra, mint az akasztófa, az agyonveretés vagy a legenyhébb esetben is tucatnyi börtönév. Sok szenvedéssel jár együtt a menekültsors, a hazai világból való kiszakadás. De arról is megbizonyosodhattam, hogy szülőhazáját, népét a távolból is szeretheti és szolgálhatja az ember. 

Lám, Mikes Kelemen is ötven évet és nyolc hónapot élt száműzetésben, hazaszeretetét, szülőföldjéhez való hűséges ragaszkodását mégse vonhatja kétségbe senki. Megnyugtat a tudat, hogy ezt az én sokkalta szerényebb életemmel kapcsolatosan sem tehetik meg. El merem mondani én is: annyira szeretem már Oslót, hogy el nem feledhetem Ménfőt… 

Igen: Ménfő. A falu, ahol 1932. július havának 7. napján a világra jöttem. A lehető legrosszabbkor, mert a legnagyobb dologidőben. S a lehető legjobbkor, mert a nyári meleg kellős közepén. S hazámnak egyik legkellemesebb szögletében, amelyik ugyan nem olyan látványosan szép, mint mondjuk a Duna-kanyar vagy a Balaton melléke, de változatos, gyümölcsben s gabonában gazdag vidék. Magyar múltja a honfoglalás idejéig nyúlik vissza: Árpád-házi királyaink korában királyi méntelepet hoztak itt létre, innen a falu neve is. S feltehetőleg Árpád kori a falu ősi kápolnája is az egykori uradalmi kastély tőszomszédságában. Árpád-házi uralkodóink rendszeresen törvénynapokat tartottak a mindmáig Királyszékének nevezett dombon, feleúton Ménfő és Győr között, szemközt a mintegy húsz kilométerre délebbre magasodó Pannonhalmával s a mögötte erdőivel zöldellő Bakonnyal. Jobb kézről a Sokoró egyre lankásodó vonulatai olvadnak bele lassan a Kisalföld lapályaiba, a bal felől eső dombok pedig Kismegyeren át ereszkednek le Szabadhegynek. Ezt a tájat látták középkori királyaink (IV. Béláról „biztosan” tudjuk, hogy járt itt), mikor a környék népe ügyes-bajos kéréseivel elébük járult. De erre láttak rá, ha kissé más szögből is, a pannonhalmi várkolostor falairól vagy a mai altemplom márványtrónusáról is. Mint győri bencés diák iskolai kiránduláson több ízben jártam én is ebben a nevezetes altemplomban; a trónszéket szép kötélzettel veszik itt körül, hogy a kíváncsi látogatókat távol tartsák tőle; egyik alkalommal megvártam, míg diáktársaim az osztályfőnök vezetésével továbbhaladtak, én pedig, egyedül maradva a templomban, a kötél mögé bújtam, és beletelepedtem a jéghideg kőszékbe, lábam le se ért a padlóig, s a hátlap márványlapjáig se tudtam hátradőlni; a trónus nyilvánvalóan nem az én méretemhez volt szabva, hanem Szent Istvánéhoz és a még nála is daliásabb Szent Lászlóéhoz… Ez volt életemben az egyetlen pillanat, amikor királyi trónuson ültem, egyfajta trónbitorlóként akkor is, és csak néhány másodpercnyi időre. (Királyi ebédlőasztalnál azonban ültem már azóta, elfogyasztva egy királyi ebédet, alig ötméternyire a norvég király őfelségétől és felséges nejétől – kétszázadmagammal.) 

A középkori Ménfő egyébként nem királyi méntelepe révén került bele a köztudatba. Ismertsége ahhoz a csatához kötődik, amelyik 1044 nyarán zajlott itt le Aba Sámuel és III. Henrik német császár között. A csatajelenetet az 1360-ban készült Képes Krónika is megörökíti egy remekbe sikerült képen, bár ennek vad(regényes) szikláiban nem éppen könnyű ráismerni a szelíd ménfői dombsorokra… Aba király azonban nem a vesztes csatában lelte halálát, hanem valahol a Vértes hegységben, mikor az Abák nemzetségi területe felé menekült Abasár irányába. A ménfői királyi birtok a későbbi századok során különböző nagyurak tulajdonába került, így egy időre – de már jóval később – az Esterházyaké lett, legkésőbben pedig a Bezerédy Bezerédj családé. Ménfő azonban nem tartozott ehhez az uradalomhoz; a ménfői „hegyben”, két markáns dombvonulat vágatában, azaz völgyében húzódott meg, jól elrejtve az alanti síkságon vonulgató fegyveres seregek szeme elől. A feltehetőleg legrégebbi utcáját ma is Öreg utcának nevezik, ma már hivatalosan is, miután átkeresztelését több ízben is hiába kísérelték meg a mindenkori hivatalosok. Az ősi utcát körbefogó termékeny, jó földű, napos domboldalakon szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozott a falu népe. S ez az életforma nem csupán viszonylagos függetlenségüket, szabad társadalmi helyzetüket biztosította, hanem ez volt máig tartó relatív jólétük alapja is. Ahol az első ménfői utca a még magasabb dombok erdőségeibe torkollik, ott magaslik a régi falu fölé a ma is Kiáltó-dombnak, tájnyelvünkön szólva Kiáttó- dombnak nevezett kiszögellés: a környék legkiemelkedőbb pontja. Azt a célt szolgálta, amire elnevezése is utal, hogy tudniillik kiáltással innen figyelmeztessék a kertekben-szőlőkben tevékenykedőket mind a dél- és estidőre, mind a tűzesetekre vagy másfajta veszedelmekre. Nagyobb fenyegetés idején a távolabbi szurdokokba, barlangokba húzódott be a lakosság, vagy bevette magát a sűrűbb erdőségekbe, ahova az ellenség már nem nagyon tudta vagy merte követni őket. 

Saját vára is volt – illetve hát van is – Ménfőnek: a Világosvár. Hajdani falainak romjai fölött ma kereszt vigyázza a tájat. Elnevezésére kettős a magyarázat: mögüle, kelet felől érkezett meg hajnalonta, a nap felkeltével, a világosság a völgy mélyében meghúzódó kis faluba. Másrészt innen jelezték a mintegy tíz kilométerre északkeletre fekvő Győr nagy várának, ha hadakat láttak közeledni déli és nyugati irányból; ez a jelzés jobbára máglya gyújtásával és füsttel történt, máskor lármafák összeverésével. 1944-ben, Győr gyakori bombázása idején, feltehetőleg a talaj rázkódása következtében, néhány helyen a vár teteje beomlott. Édesapám mint a falu elöljáróinak egyike szemrevételezte a dolgot, s úgy döntött, hogy a háborús helyzet és a pénzhiány miatt későbbi időkre halasztják a feltárás munkáját. Ez, amíg Magyarországon éltem, biztosan nem történt meg. S valószínűleg azóta se, mert nyilván hallottam-olvastam volna róla valahol. Édesapám akkori elbeszélése szerint a beomlás régi falmaradványokat tett láthatóvá, s elágazó, pinceszerű boltozatokat. Fiatal gimnazistaként erősen foglalkoztatta a dolog a fantáziámat, de a rákövetkező nehéz évtized tudatom mélyére szorította ezt is. Győr bombázásait egyébként sokszor néztük e „várhegy” tetejéről, s Zoli bácsi kitűnő távcsöve ijesztő közelségbe hozta a tüzeket, a por- és füstfelhőket. 

De volt a falunak egy másik vára is, a Világosvárnál kevésbé ismert és sokkal titokzatosabb: a Bagolyvár, vagy ahogy nálunk otthon mondják: Bagóvár. Ez az uradalomhoz tartozó erdőségben található, s rengetegét Bagóvári-erdőnek nevezik még ma is. Talán kis vadászkastély lehetett valamikor. Mindenfajta gyilkosságokról, boszorkányokról, kísértetekről szóló rémmesék keringtek róla. Elemista kisdiákként egy napon néhányan fölkerekedtünk, hogy romjait megkeressük. Rá is akadtunk egy-két kőre. De egyrészt mindent igen sűrűn benőttek a fák és a bokrok, s mi féltünk a szinte áthatolhatatlan vadon sötétségében, másrészt tulajdonképpen tiltott helyen jártunk, mert az erdő az uradalomhoz tartozott, ahova tilos volt a bemenet. Otthon jártamkor látom, hogy az erdő, bár megkisebbedve – vagy csalóka a távlat? –, megvan még; nem tudom, hogy az a része is megvan-e, amelyikben a romhalmazra lelni véltünk.

Az itteni élet legrégibb nyomairól már a kelta időkből vannak leleteink. Az 1936-ban, majd az 1960-as évektől folyamatosan végzett ásatások – eredményeiket a Corpus of Celtic finds in Hungary 1. kötetében hozták nyilvánosságra – azt mutatják, hogy Ménfőcsanak (Csanakkal 1934-ben egyesült szülőfalum) jelentős szerepet játszott a Nyugat-Dunántúl kelta kori kultúrájában. Ez a kelta kultúra természetesen nem szűnt meg a rómaiakkal sem, akik Augustus császárral kezdték meg Pannonia meghódítását; de oly módon, hogy a meglévő kelta telepeket és kultúrát nem semmisítették meg, hanem asszimilálták, és fokozatosan romanizálták. 

Magam is ráakadtam egy római pénzecskére szőlőnkben, kapálás közben. Bronzból készült kis érme volt, eléggé megviselt állapotban, de mivel sokat forgattam kezemben, egyre jobban megtisztult. Végül egészen olvashatóvá vált rajta a Constantinus név meg egy-két más szófoszlány, és egy ábra is látszott rajta. Leletemre rettenetesen büszke voltam – s ez lett a vesztem: megmutattam ugyanis történelmet tanító bencés tanáromnak. A pénzecskét magával vitte, hogy behatóbban tanulmányozhassa. Vissza azonban, sajnos, soha nem kaptam tőle. Visszakérni pedig nem mertem. Később cserépdarabokra is ráleltem szőlőnkben, de ezeknek nem tulajdonítottam olyan jelentőséget, mint a pénzérmének. Tanáromnak se mutattam meg őket, félve, hogy esetleg rájuk is hasonló sors várna, mint a pénzecskére. Inkább mélyre elástam a szőlőnk homokjába, hogy bármikor elő tudjam venni őket. De 1961-ben, a termelőszövetkezetek erőszakos létrehozása idején elvették apámtól hőn szeretett szőlejét, sőt néhány éven belül ki is irtották, amikor a egész dűlőt egybeszántották. Így ma már aligha tudnék ráakadni a helyre. De meg vagyok győződve róla, hogy a dűlőnek azt az egész sarkát érdemes lenne régészekkel megvizsgáltatni, mert több más szőlősgazdától is hallottam, hogy kapálás közben szokatlan cserépdarabokra leltek. Gyerekkorom öregjeitől is hallottam, hogy a szőlőnk tájékán valaha falu állt.

A római időkben megnőtt a szülőfalumtól alig tíz kilométerre fekvő Győr városának a jelentősége. Akkori neve Arrabona volt. A római császárok által a Kr. u. 1. században kiépített katonai védővonalon, a limesen stratégiailag fontos szerepet töltött be, feleúton Vindobona (Bécs) és Aquincum (Buda) között. Gazdasági-kulturális kisugárzása jótékony hatást gyakorolt az egész tájegységre. A Római Birodalom gyengülésével Pannonia északnyugati sarka is nyugtalanabb időket élt át hun és különböző germán néptörzsek uralma alá kerülve, de az avar birodalom fennállása és fénykora idején (Kr. u. 567–804) Győr jelentősége ismét megnőtt. A város neve maga is avar eredetű, gyűrűt jelent, és sáncokkal kör alakban körülvett erődjére utal. Az archeológiai leletek arról tanúskodnak, hogy Győr előnyös és fontos helyzetéből sok haszon származott Ménfő akkori lakosai számára is. 

Árpád-házi királyaink közül, mint ahogy említettem, Szent István biztosan járt ezen a környéken, míg a Királyszékéhez kötődő királyi törvénynapokkal kapcsolatosan adatolható bizonyítékokkal ezt IV. Béláról is tudjuk állítani. A török időket ez a környék is nagyon megsínylette, különösképpen Győr 1594-es elfoglalásakor. A hódoltsági idő azonban itt csak rövid ideig tartott, mert már 1598-ban visszavették Győr várát a Pálffy Miklós vezette magyar seregek. 

Falunk fölött volt egy termetes szilfa, a népi emlékezés szerint Rákóczi Ferenc ehhez kötözte lovát, míg az alanti lapályon, a Ménfő és Koroncó közti síkon a Heister osztrák generális és Forgách Simon kuruc tábornok csapatai közt zajló csatát nézte. Rákóczi ittjártát semmi se valószínűsíti, az emlékhelyen azonban ma is kőből faragott tábla látható, noha maga az ősi fa – a nép emlékezetében: Rákóczi-fa – az 1930-as években kipusztult. De Ménfő a hadak országútja volt sok más alkalommal is: 1809-ben a Ménfőcsanak–Kismegyer–Győrszabadhegy közti térségben utolsó ízben került bevetésre a magyar nemesi insurrectió, ezúttal Napóleon Győr ellen nyomuló seregei ellenében; csúfos vereségük az úgynevezett nemesi felkelés rendszerének is végét jelentette. Az 1848/49-es szabadságharc idején is csatákra került sor a környéken; 1848 októberében, a pákozdi veresége után Bécs felé menekülő Jellasics ellenében, majd 1849 júniusában az osztrákok ellen. Szabó János huszár százados is Ménfőnél esett el a Győrért küzdő osztrákok elleni harcban. Emlékoszlopát megkülönböztetett tisztelettel veszi körül a falu népe, különösen az iskolás gyerekek, akik március 15-én minden évben kivonulnak oda emlékezni és koszorúzni.

Édesapám jómódú középbirtokos parasztember volt, s virilistaként automatikusan a falu egyik elöljárója, azaz közigazgatási vezetője lett. De kulákká nem nyilvánították a Rákosi-éra legvadabb napjaiban sem. Ehhez talán valóban „hiányzott” néhány holdnyi föld, vagy talán csak azért maradt ez el, mert általános megbecsülésnek örvendhetett. 

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy temetését, faluhelyen ugyancsak szokatlan módon, három pap végezte. Dolgos, kemény, de igazságszerető és segíteni kész ember volt. 1944 novemberében például hírül vették a községben, hogy a németek nagyszámú deportált zsidót hajtanak Budapest felől Ausztria irányába. Apám akkor szólt néhány fogatos gazdának, már olyanoknak, akiknek még mindig megvoltak a lovaik, s ezzel a mintegy féltucatnyi kocsival elindultak Tata felé, hogy a betegeket, továbbvánszorgásra képteleneket segítsék, akiket kísérőik egyébként kivégeztek volna az úton. Elbeszéléséből úgy emlékszem, hogy valahol Süttő tájékán találkoztak össze a menettel. A fegyveres kísérők megengedték nekik, hogy kocsijaikra felszedjék a legrosszabb állapotban levőket. Kocsija ülése alatt, mint a többi gazda is, iszákjában mintegy egy hétre szolgáló ennivalót vitt magával. De mikor látta kiéhezett, kimerült „utasait”, többé egy falatot se tudott lenyelni, hanem az egészet átengedte a szerencsétleneknek. Mosonmagyoróvárnál azonban a németek leparancsolták a zsidó deportáltakat a fogatokról, s gyalogmenetben hajtották át őket az országhatáron. Apám és gazdatársai, akik akkor már napok óta nem ettek, a környező falvakba betérve koldultak össze maguknak annyi élelmet, hogy haza tudjanak érni. Nemcsak emberszeretetet tanúsított cselekedetük, de bátorságot is követelt, hiszen az ilyen „menetoszlopok” rendszeresen ki voltak téve a szövetségesek (amerikaiak–angolok) bomba- és géppuskatámadásainak.

1953-ban elsőéves jogász voltam Budapesten. Félévi vizsgáimat jeles eredménnyel tettem le. Tavasz végi, évzáró vizsgáimba viszont éppen csak belekezdtem, mikor értesítettek, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a jelenlétemre, mivelhogy az édesapám (ahogy a tanulmányi osztály megfogalmazta) „kulákgyanús” (tehát nem kulák ugyan, de gyanúsan közel jár ehhez, olyan közel, hogy a következő fordulóban talán azzá is lehet majd nyilvánítani…), s ennek folytán természetesen én se lehetek már „jogi káder”. Fogalmazásukból az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt végeredményben az édesapámnak köszönhetem. Annak az apámnak, aki önkéntesen s gazdatársait is kirendelve maga mellé 250 kilométert hajtotta fogatát, hogy életeket mentsen. 

Alig fél évvel korábban, 1944 tavaszutóján egyik földjének végében, ott, ahol a ménfői határt a szentpálitól egy dűlőút és egy fasor választja el, apám szőlőt telepített. A délkeleti fekvésű terület az egész nap folyamán napfényben fürdött, s mivel jófajta homokból állt a talaj, elképzelése szerint jó termésre és jó borra lehetett számítani. Már a második év fényesen igazolta várakozásait, s ő tovább bővítette területét; a szomszédos földek gazdái pedig egymás után követték példáját, s egyre több lett itt a szőlő. Én pedig a nyári hónapokra szívemnek nagyon kedves feladatot kaptam: szőlőnk gondozását. A permetezést leszámítva apám úgyszólván mindent rám bízott, s én életem legszebb, legnyugalmasabb, legkellemesebb heteit-hónapjait töltöttem itt. Általában a kora reggeli órákban kerekeztem ki a szőlőbe, s az ebédidőt leszámítva kint maradtam sötétedésig. S amikor hazaindultam, még jól megraktam a kunyhó előtt égő tüzet, hogy lobogása visszatartsa az esetleges szőlőtolvajokat. A kapálástól a szőlőmetszésig mindent csináltam, de bőségesen maradt időm olvasásra meg szemlélődésre, gondolkodásra is. 

Nem véletlenül a szőlőnkben töltött hetek során kezdtem el írogatni is. Egyik legkorábbi versem, a Szekéren 1951 nyarát idézi, első kötetem is tartalmazza. 

Az 1960/61-es erőszakos téeszszervezések alkalmával a szőlőnket is elvették. Édesapám talán ezt sajnálta a leginkább. Hát még én! S hogy mi lett a szőlő további sorsa? A téesz nagy kegyesen használatra még néhány kurta évre kezében hagyta, s ily módon a termés fele a szövetkezetet illette. Apám még ebbe is örömmel ment bele, csak hogy továbbra is benne dolgozgathasson. De volt egy másik földdarabja is, ami nagyon a szívemhez nőtt. 8-10 holdat tett ki egy tagban, de már nem a ménfői, hanem a szomszédos szemerei határban, s ez esett minden kis birtoktestje közül a legmesszebbre falunktól. Déli végében a tényői–felpéci út határolta, északi végében pedig a győr–pápai országút. Fent kis erdőben végződött. Mivel a velünk keletről szomszédos két gazda földjét is erdő fedte, a három, egyenként szerény erdőcske együttesen távolról már-már tekintélyesnek is tűnhetett. Ráadásul a mi erdőrészünk állandóan emelkedő terepen feküdt, s egy kis dombban tetőződött, amelyikről széles kilátás nyílt szinte mindenfelé. Messzire elláttunk, jobb kézre Ménfő irányába, átellenben az országúton túli Szentpálra, balra pedig Szemere falu vasútállomására és első házaira. 

Földszalagunkat a középtájon kis patak vagy inkább csak vékony erecske felezte, forrása talán csak száz méterre esett tőlünk, a vize kristálytiszta és jó ízű volt. Körülötte rétet hagyott meg apám, hiszen a átnedvesedett talajt aligha lehetett volna szántóföldként használni. Keleti végében kis tavacskává öblösödött az ér, de mivel volt lefolyása, tiszta maradt a vize. Ha a tőle északra elterülő szántórészbe gabona volt vetve, a tarlója augusztusra általában ki szokott zöldülni, s a réttel együtt igen jó legelőterületeket adott. Józsi öcsémmel együtt legeltettünk itt, de mivel 5-6 kilométerre esett a falunktól a föld, fél tucat tehenünket terelgetni a forgalmas utakon nem volt mindig a legkönnyebb feladat. Az elmúlt években sokat tűnődtem azon, hogy ugyan mi történhetett ezzel a kis érrel, amikor az itteni dűlőket is egybeszántották.

Ahogy hallom, kis erdőnket szintén kiirtották. Egy bokornyi se maradt belőle.

Falunkba a szovjet csapatok 1945 márciusának utolsó napjaiban, ha jól emlékszem, március 28-án vagy 29-én érkeztek meg. Jó tíz nappal később, amikorra stabilizálódott már valamennyire a helyzet, édesapám befogta kisebbik kocsinkba egyetlen megmaradt lovunkat, s nekivágtunk a falu határának, hogy földjeink állapotáról tájékozódjunk. A községet nagy ívben elkerülte a hadvonulás, mert a szovjet tankok és csapatok egyenesen északnak fordultak, hogy a Rába folyón átkelve a Győrött állomásozó német és magyar katonai egységeket gyűrűbe zárják. A legtöbb szovjet tank éppen azon a fasoron át haladt Gyirmót és Koroncó felé, amelyik a mi (akkor még csak egyéves) szőlőnk mögött magaslott, a ménfői és szentpáli határt egymástól mintegy szimbolikusan elválasztva. Kocsinkkal a szőlőbe is kimentünk, de minthogy a fasorban négy-öt kiégett szovjet harckocsi elzárta az utunkat, csak a földszalagok közepén futó dűlőúton tudtunk haladni. A németek ágyúikat a falu fölötti dombokon állították fel, s onnan lőttek az orosz katonai járművekre, a harckocsikra. Az oroszok azonban nem viszonozták a tüzet, haladtak csak előre rendületlenül, veszteségeikkel mit sem törődve. A német ágyúk lövedékeikkel felgyújtották Gyirmót egy részét, de aztán hirtelen abbahagyták a tüzelést, és felkerekedtek Győr irányába, mert rájöttek, hogy a bekerítés veszélye fenyegeti őket. Ménfő így egyetlen puskalövés nélkül úszta meg a háborút.

A földeken mindenfelé elszórt fegyverek és egyéb hadfelszerelések hevertek. Egy helyütt teljesen épen maradt német géppuskafészket is láttunk, befűzött töltényhevederrel, harcra kész állapotban, csak éppen a kezelői hiányoztak mögüle. Kiégett autóroncsok szerteszét, de emberi hullák sehol; azokat már összeszedték. Izgatottan vártam, hogy az erdőnkig érjünk, mert az a hír járta, hogy az oroszok itt három civil magyart kivégeztek. Először édesapám nézett körül, aztán én is megnézhettem a helyet a három feketévé alvadt-száradt vértócsával. Alig háromszáz méterről odalátszottak Szemere legszélső házai; az egyik áldozat kivégzése pillanatában láthatta innen még otthonát, hacsak nem kötözték be a szemét. Odahaza öreg szülei és fiatal felesége várták vissza aggodalommal. Hazafelé tartva házuk mellett haladtunk el; láttuk mindhármukat, azonban nem fordultak felénk, bár hallaniuk kellett a kocsink zörgését. A bácsi éppen vizet húzott az udvar közepén álló gémeskútból, menye pedig az állatokat terelgette ki az istállóból. Az öregasszony, kezét kötényébe törülgetve, a konyhába igyekezett. Ez az egész kép úgyszólván minden kis részletével beleégett a tudatomba. Nem értettem, hogy tudják ilyen pontosan, szótlanul, látszólagos egykedvűséggel végezni mindennapi munkájukat, hiszen alig egy hete, hogy fiukat pár száz méterre innen kivégezték. Valami rettenetes béke és természetellenes csend uralkodott az egész házon. Édesapámtól tudom a dolog előzményét: az orosz katonák először enni kértek, aztán megkívánták a takaros fiatalasszonyt is, aki felsikoltva próbált védekezni. Jajszavára berohant fiatal férje, s kétségbeesetten löködte volna félre az oroszokat. Azok azonban leteperték, megkötözték, és az erdőnkben létesített „főhadiszállásukra” vitték. A szomszéd falvak valamelyikéből már két másik magyar foglyuk is volt, két-három napon át itt hevertek összekötözve az avaron. Majd amikor a katonák parancsot kaptak a továbbvonulásra, agyonlőtték őket.

Szőlődombunkon vagy kis erdőnk tisztásán üldögélve sokszor magam elé idéztem azokat az eseményeket, amelyek a szelídnek és békésnek látszó tájat a történelem folyamán befeketítették. Az erdők, a kertek és a mezők azonban minden rombolás és irtás után, mihelyt szorgalmas kezek megint dolgozni kezdtek bennük, újból virulni, teremni kezdtek. Néhány évtized leforgása után a rettenetet felváltotta mindig a beletörődés és az életöröm.

Tulajdonképpen ez a folyamat játszódott le az életemben is azután, hogy a sors rákényszerített az addig teljesen elképzelhetetlenre, vagyis hogy elhagyjam a szülőföldet, s idegen országban és világban teremtsek magamnak új egzisztenciát. Már tanulmányaim befejezésére is Norvégiában került sor. Politikai menedékjogot és később állampolgárságot kaptam. A kezdeti évek pár alkalmi munkavállalását leszámítva csupán egyetlen munkahelyem volt: 1962-től az Oslói Egyetem könyvtárában dolgoztam, amelynek ma már nyugalmazott főkönyvtárosa vagyok. 

Norvégiában töltöttem egész férfikoromat; itt alapítottam családot, itt építettem fel házamat (egyfajta kis magyar szigetként is), itt vesznek körül gyermekeim és unokáim. Az első huszonöt évet leszámítva úgyszólván ideköt minden. De Norvégia a hazám is lett-e?

Évek óta töprengek azon, hogy tulajdonképpen mi is a haza. Egyenlő-e a szülőfölddel? Az ember egyedül csak a szülőföldet nevezheti hazájának? Hazája-e például egy romániai magyarnak Románia, amely szülőföldje? S mellette, elsődlegesen vagy másodlagosan, Magyarország is a hazája? S nekem megszűnt-e vajon hazám lenni Magyarország azáltal, hogy 1957 februárjában elhagyni kényszerültem? Ha igen, akkor amiatt szűnt-e meg, mert fizikailag olyan rettenetesen hosszú ideje élek tőle távol? Vagy lehetséges, hogy a szülőhazához fűző viszony valami olyasmi, ami elveszíthetetlen, amitől mások meg se foszthatnak, ami mondjuk a halálomig tart?

De a kérdéseket meg is fordíthatjuk: hazám lett-e Norvégia azáltal, hogy a felkínált menedékjogot hálásan elfogadva itt telepedtem le? Hazámmá válhat-e Norvégia azáltal, hogy évtizedek hosszú során át benne élek és dolgozom? Esetleg egyfajta második hazámmá? S ha igen, mikortól és pontosan mitől? De lehet-e egyáltalán valakinek két hazája, két egyenlő értékű hazája? Vagy az egyik csak másodlagos, kisebb értékű a másiknál? 

Ezekre és az ehhez hasonló kérdéseimre, bárhol és bárki előtt vetettem is fel őket, még soha és sehol sem kaptam valamiképpen is kielégítő és megnyugtató választ. Mintha ez a problematika pusztán engem foglalkoztatna. Ha pedig így van, akkor talán nem is érdemes vele foglalkozni. Hiszen a lényeg az, hogy magyarnak születtem, és csaknem félszáz külföldön töltött év után is magyarnak érzem és vallom magam. Életemnek az itt leélt nagyobbik fele ellenére is a norvégok igen gyakran a magyart látják bennem. S mikor kérdőívek érdeklődnek állampolgárságom iránt, bárhol – még ha Magyarországon is – történik ez, a válasz mindig az: norvég.

S tagadhatatlan, hogy a hivatalos okmányokon túl is ezernyi érzelmi szál, szellemi és lelki tényező köt már ehhez az országhoz. Mégiscsak volna második haza is? 

Henrik Ibsen Brand című drámájában – a negyedik felvonás végén – azt írja (s ezt a mondatát gyakran idézgetik, ha nem is egészen olyan összefüggésben, mint ahogy ezt én teszem most): Evig eies kun det tapte! Magyar fordítása – egy, igen gyengére és erőtlenre sikerült 1966-os kiadás bizonysága szerint –: csak a vesztett kincs örök! Beismerem azonban, hogy ennek magyarítása kemény dió. Ezzel én sem kísérletezem, megelégszem azzal, hogy „prózában” adom vissza a mondat tartalmát: Csak az marad miénk, mit örökre elveszítünk! Vagy másképp: Csak amit elveszítünk, az a mienk örökre!

Mindegy, melyik változatnál maradunk. Az Ibsen-idézettel úgyis csak azt akartam példázni, ami sorsomul jutott. Lakóhelyem szerint ítélve kiszakadtam ugyan a hazámból, de az így is, hogy kívüle élek, a hazám marad, mert – elveszíthetetlen.