Mátis Lívia – Szerdahelyi Zoltán:

Beszélgetés Hajnóczy Péterről

– Magánemberként és szerkesztőként is közeli kapcsolatban volt Hajnóczy Péterrel. Egy időben az író az ön lakásában is lakott. Mikorra esik ennek az ismeretségnek-barátságnak a kezdete?

– Mindenképpen az első kötetének, A fűtőnek a megjelenése előtti időszakra, valamikor az 1975 előtti hónapokra. Én akkor propagandista voltam a Szépirodalmi Könyvkiadónál, és Hajnóczy nevét ismertem már egy-két megjelent novellája alapján. Az első kötetesek végigolvasása pedig amúgy is feladatom volt, így amikor Mara1 bemutatta nekem őt, már nem volt számomra ismeretlen.

Nagy, hosszú, vékony ember volt, nem éppen biztató jelenség a hiányzó fogaival, melyeket egy kocsmai verekedés alkalmával vertek ki. Vékony szájjal, ami, hogyha rossz állapotban volt, akkor kőkeményre metszett szájjá változott, rángatózó állal. (A fogait aztán később, amikor ismertté vált, megcsináltatta, ám akkor sem az írói keresetéből, hanem a felesége segítségével.)

A kiadóbeli megismerkedésünk után ő nem jelentkezett újból.

Majd úgy fél év múlva, Az elkülönítő megjelenése után jött, teljesen kikészülve, másnapos vagy inkább máshetes állapotban. A szociográfiája körüli hercehurcákat, bírósági tárgyalásokat ugyanis nagyon rosszul viselte. Akkor volt egy hosszabb, úgy háromhetes periódusa, amikor nagyon ivott. A Zöldfában találkoztunk, az első férjem lakása közelében. Iszonyúan remegett, és mondta, hogy nem mer följönni. Nem mert, ugyanis mindenkitől félt. Ott ültünk tehát a Zöldfában. Szegény nagyon ki volt készülve, mert az üldöztetéses félelme mellé még az is társult, hogy „rákja van”. Mert pöttyöket talált az arcán…

A helyzetre a megoldást az jelentette, hogy elmentünk a feleségéért, és megebédeltek nálunk. Akkor kiderült a baj: Péter képtelen egyedül maradni a törökbálinti albérletükben napközben, amíg a felesége dolgozik.

Mivel az első férjemnek is volt egy lakása, én a sajátomat kölcsönadtam nekik, úgy 1976 novembere és a következő év márciusa között. A felesége, amikor hajnalban dolgozni indult, őt leparkolta ebben a lakásban. Ezalatt azért fönntartották a törökbálinti albérletet is – a feleségével többször jártam kitakarítani meg rendbe hozni ott mindent.

Szóval Péter reggel érkezett, ott tartózkodott napközben, vagy onnan járt el az ügyeit intézni. Akkor már abbahagyta a fűtőmunkát. Fizetés nélküli szabadságot vett ki, amit az abban az évben elnyert Móricz Zsigmond-ösztöndíj2 tett lehetővé számára. A hangulatától függően aztán volt, hogy leült az íróasztalhoz, és írt keményen egész nap – aminek a végeredménye esetleg csak egy mondat volt.

Aztán, ahogy hozta, ugyanúgy jött is érte a felesége munka után, és együtt mentek el.

– Elvitte-e az ön lakásába azt a bizonyos, sokak által emlegetett bőröndöt, amelyet állandóan magával hordott?

– Igen, volt neki egy szürke bőröndje, amit mindig akkor hurcolt ide vagy oda, amikor rájött valami szorongás. A bőröndre emlékeznek még azok is, akik a főiskolára jártak, amikor Péter modell volt.3 Nekik is megmutatta ugyanis a benne tartott írásait.

Igen, egyszer, amikor ismét rossz állapotban volt, mert valószínűleg összeveszett az anyjával, elhozta ide is, a Zsámbéki útról. Egyik délelőtt rájött, hogy: „Most elhozzuk a bőröndöt!” Oda kellett kísérni hát a Babi nénihez. Ő meg fogta a bőröndöt, rendkívül szigorúan ránézett az öregasszonyra, aki meg sem merte szólítani őt.

Elhoztuk, és akkor elkezdte mutogatni a tartalmát.

Úgy tudom, az volt az egyetlen hely, ahol a tárgyi emlékeit tartotta, amelyek aztán meg is maradtak. Mert őneki volt egyszer egy olyan rohama, hogy elégette az összes kéziratát, még valamikor a hatvanas években, amikor albérletben élt.

A bőröndben az anyukájának dedikált, szöveges magyarnóta-kották, családi vonatkozású fényképek és levelek voltak, valamint átütőpapírra gépelt saját írások.

Ezek az írások aztán teljesen eltűntek.

A halála után kiadott gyűjteményes kötetet én szerkesztettem,4 az addig kiadatlan művek Hátrahagyott írások címmel a kötet végére kerültek. Ám azok mások, közülük egy sincs ezekből az átütőpapírra gépelt írásokból. Erre Domokos Mátyás is hasonlóképp emlékezik.

Később aztán a bőröndnek is nyoma veszett. Szerencsére a tárgyak nagyobbrészt előkerültek Péter halála után, amikor a feleségével megkerestük a Zsámbéki úti lakásban. A családi vonatkozású fényképek és levelek hiányoztak egyedül, de ezeket lehet, hogy még az anyja válogatta ki Péter életében vagy közvetlenül a halála után. Az írások és e fényképek kivételével tehát mi tulajdonképpen mindent megtaláltunk.

Ezért sem hiszem, hogy még olyan nagy rejtélyek lehettek ott ezeken kívül!

De ha már a tárgyainál tartunk: a bőröndön kívül volt egy bőr vadásztáskája is, abban hordta a műfogsorát is, amit bár megcsináltatott, de nem használt. Ezenkívül volt még neki egy belül műszőrmével bélelt, zöldes színű ballonkabátja, amit farkasbőrnek hívott. Évekig ez az egyetlen télikabátja volt. Utálta már nagyon, de nem volt más, ha fázott, muszáj volt fölvennie…

– Gondolom, az együttlakás során ön valamennyire belelátott az írói alkotásfolyamatba is.

– Több szoba volt, úgyhogy én is tudtam élni a saját életemet, neki pedig megvolt a helye annál az asztalnál, ahol írt. Ha olyan állapotban volt, ha éppen nem ivott. Mert ha ivott, akkor soha egyetlen sort sem írt, egyszerűen nem tudott írni. Jegyzeteket készített, de akkor nem írt. Elmentek a feleségével ide vagy oda, vagy valakivel találkozni, de előfordult, hogy csak aludt. Időnként rájött valami, hirtelen elrohant, de hogy hova, azt nem tudom. Nem volt hajlandó elárulni, de feltételezem, hogy lement a sarki kocsmába.

– A lakásba is vitt föl italt, vagy ez azért nem volt jellemző?

– Nem, mert tartott a feleségétől. Akitől nagyon függött, mert ő volt mellette mindig, nemegyszer egész éjszaka. Az is előfordult egy ilyen leszokási időszakában, hogy megkérte őt, ne aludjon el, maradjon vele. A felesége aztán engem is áthívott, hogy segítsek, mert Péter még úgy is félt, hogy ő mellette volt.

Akkor úgy hajnali négyig-ötig bírta, hogy nem ivott. Aztán elkezdett könyörögni, hogy kapjon egy kortyot legalább. Hoztam neki egy fél vodkát, amitől megnyugodott.

– De hiszen ez már annyira súlyos alkoholfüggés, ami orvosi segítséget igényelt volna!

– Természetesen, mi ezt tudtuk, bár neki az égvilágon semmi betegségtudata nem volt! Így okot sem látott arra, hogy idegorvossal beszéljen. Egy feltáró beszélgetés vagy egy mélyterápiás kezelés nála elképzelhetetlen lett volna. Ugyanis ha ő nem akart beszélni magáról – és többnyire ez volt a helyzet –, akkor semmilyen kommunikációra nem volt hajlandó.

Hogy alkoholista lenne, azt is tagadta.

Hát ő iszik, ő időnként iszik, s akkor látomásai vannak! Elment néhány elvonókúrára, aminek időlegesen meg is lett az eredménye. Az ezzel kapcsolatos élményvilág a Freedomban és a többi írásában pontosan nyomon követhető.

Hivatalosan persze nem is voltak ideggondozói.

Dr. Kárpáti Klára is tulajdonképpen barátilag segített neki.5 Pétert én mint a barátomat vittem el hozzá. Bekopogtam az ablakon, és Klári soron kívül beengedett bennünket. Ellenőrizte a testi állapotát, és gyógyszerelte is, de nem nagyon tudott vele kommunikálni a betegségéről.

Péter az ilyen alkalmakkor úriemberként viselkedett. Az orvossal is úgy beszélt, mint egy társasági kapcsolattal. Mint az én barátnőmmel, akihez eljött egy kis vitamint kapni. Az is előfordult, hogy olyan idegállapotban volt, hogy azonnal kellett valami segítség. De nem, ő ilyenkor sem adta föl magát!

Ha én kísértem, nem a felesége, néha súgtam Klárinak. Arról, hogy most ez meg ez történt vele, meg a felesége ilyennek meg olyannak látta, és ezt meg azt üzeni. De csak titokban lehetett, mert különben, hát följelentjük, és az micsoda dolog…

Előfordult, hogy Péternek sürgősen kellett valami erős nyugtató. Elmentünk, Klári beadta az injekciót azzal, hogy vigyázzak, az első taxiba ültessem be, mert gyorsan hat. Ő meg – minden várakozással ellentétben – annyira föl volt dobva, hogy nem volt hajlandó taxiba ülni, azt mondta, menjünk inkább busszal. Fölszálltunk a 6-os buszra, de a Vadász étteremnél közölte, hogy enni akar. Leszálltunk, azzal kezdte, hogy megivott egy krigli sört a leveshez. Mindezt olyan féktelen erővel, hogy megszólalni sem mertem. Közben remegtem, hogy mi lesz, ha itt nekem összeesik, körülnéztem, hogy vannak-e a közelben olyanok, akik meg tudják tartani…

Ő pedig, amikor végzett, fizetett, fölállt, s kilőtt, mint a nyíl, és elkezdett egyedül rohanni, végig a Deák téren át a Semmelweis utcáig, alig bírtam a lépést tartani vele. Este 11-kor aludt el. Baromi erő volt benne, és egy olyan önfenntartó rendszer, ami egészen rendkívüli. Az összes önzésével, rámenősségével együtt.

– Vissza tud emlékezni a gyógyszerekre, amiket szedett?

– Klári megtette azt, hogy felírta neki az Anticolt. Ilyenkor nekünk a feleségével nagyon kellett vigyázni rá. Bár Péter ezt a szert pontosan ismerte, az összetételét is tudta, azt is, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát, ha arra iszik. Ettől félt, féltette az egészségét!

Valahol le is írta, hogy patkányméreg. És amikor rászánta magát, hogy szedje, akkor vigyázott is az ivással. Ha viszont inni akart, akkor nem volt az az isten, aki bele tudta volna diktálni!6

– A magánéleti mellett önt szerkesztőként is szoros kapcsolat fűzte az íróhoz.

– A magánélettel szorosan összefügg az úgynevezett irodalmi kapcsolatunk. Ez akkor kezdődött, amikor már nem tudtam vele annyit foglalkozni, nem főztem rá, nem mentem vele a városba, és nem vittem őt el a feleségéhez, hanem megkértem, hogy ő jöjjön el érte. Az időben kezdtek albérletet keresni, de nem találtak, így aztán visszaköltöztek Péter anyjához Budára, a Zsámbéki utcába. Ott aztán fokról fokra alakult ki az önálló életük. Igaz, a szomszéd szobában ott lakott az anyja, akivel állandóan veszekedett, de legalább nem érezte magát egyedül.

Akkor a különköltözés miatt hosszú ideig nem találkoztunk. Aztán 1979–80 táján egyszer csak eljött, és megmutatta ezeket a rövid, kései novelláit, amiket akkor kezdett írni. Néhány kisebb írást mutatott meg, amiről én magamban pontosan tudtam, hogy ezek tulajdonképpen inkább csak forgácsok, nem tudatosan megszerkesztett művek. Meg is mondtam neki, hogy ezekben én egy nagyobb írásnak a részleteit látom. Gondolván az M-re mint korábbi példára, amelynek a szerkezetében az itt is meglévő elemek érvényes műegésszé álltak össze.

Ő erre fölrobbant: „Te hülye szerkesztő!”

A mai napig is állítom, hogy e munkái jó kis miniatűrök, de inkább egy nagyobb lélegzetű művet kellett volna írnia.

Attól kezdve Péterrel nem beszéltem az írásairól. Nem azért, mert én sértődtem meg, hanem mert ő sértődött meg. Ezek után nem mutatta meg az írásait nekem.

Azelőtt pedig, amikor még az én lakásomban dolgozott, nyitva hagyta a füzetét, és megkért, hogy: „Légy szíves, olvasd el, és holnap mondd el a véleményed!” És akkor pontról pontra mindent végignéztünk.

De amit ezekre a rövid írásaira mondtam, az olyan halálos sértés volt, hogy ezt nem tudta lenyelni.

– Az, hogy nem tűrte a bírálatot, azért is furcsa, mert amúgy közismerten igényes volt magával szemben. Ön is említette, hogy előfordult, hogy egész nap csak egyetlen sort tudott megírni, annyit tartott elfogadhatónak…

– Igen, Péter nagyon szigorú volt önmagához. Ha valamit ő nem akart, akkor ott nem volt mese! Például ezek az úgynevezett automatikus írások (eléggé rossz meghatározás), amiket én a halála után kiadott kötetbe bevettem, kizárólag azért kerülhettek be, mert határozott nyomaim voltak arra, hogy Péter maga is közölni akarta őket folyóiratban.

Csalog Zsolt már hosszú ideje próbálta rábeszélni, hogy közölje ezeket. Sokáig nem járt eredménnyel, de végül is Péter beleegyezett, hogy jó, le akarja őket közölni.7

Eredetileg Vargha Balázsnak akarta elküldeni, meg is címezte a borítékot, és beletette az írásokat – de már nem érkeztek meg.8

Ez a halála előtt pár hónappal történt.

– Említette Vargha Balázs és Csalog Zsolt nevét, akikkel jó viszonyban volt. Ugyanakkor az is közismert, hogy nem mindenkivel volt barátságos. Mégis, írótársai közül kik voltak a kivételek?

– Neki eléggé határozott elképzelése volt arról, hogy mi az, ami tisztességes, és mi az, ami nem. Íróilag. Én mégsem éreztem azt a fajta acsargást benne, ami annyira jellemző manapság mindenkire. De ezzel nem isteníteni akarom őt! Péter egyszerűen magával törődött csak, meg azzal, amit ő maga csinál, és még talán azzal, aki rokonszenves volt neki. Aki meg nem volt az, az nem érdekelte különösebben – ha nem került a közelébe. Azért ha valaki nekiugrott a kocsmában, vagy csak eljárkált előtte, és billegette magát, arra tett néhány nagyon maró megjegyzést.

De szerette például Göncz Árpádot, aki 1976 tavaszán a József Attila Színházba, a Magyar Médeia drámájának a bemutatójára küldött is neki meghívót. Ide én kísértem el, mert a felesége éppen dolgozott. Göncz Árpádot Péter a Malcolm Lowry-regény, a Vulkán alatt fordítójaként kereste meg, innen eredt a kapcsolatuk.

Szász Imrét is szerette, gyakorta fel is kereste. Lehet, hogy épp akkor, amikor nem volt pénze, vagy amikor inni akart, de őt mint írót is szerette.

Persze hozzá kell tegyem, hogy különösebben nem elemezgetett ő senkit…

Jóban volt még Mezei Andrással, aki annak idején az ÉS számára tulajdonképpen felfedezte őt, és Lengyel Péterrel is. Ők ketten sokáig, hosszan harcoltak az ÉS-nél, hogy Péter ott megjelenhessen.

Petrit nagyon szerette, hogyha bajban volt, őt hívta mindig – meg Keszthelyi Rezsőt.

Mészöly Miklóssal is jóban volt, úgy tudom.

Ezzel együtt azért ő nem volt társasági ember, semmiképpen sem lehetett szalonembernek nevezni. Pedig én próbálkoztam vele annak idején, hisz hozzám elég sokan jártak. De ő nem, nem volt az a fajta, akit ha beültetek egy társaságba, ott jól is érzi magát!

Mert meg sem fordult benne, hogy mást csináljon, mint ami ő maga. Viselkedni tudott, tehát adott esetben a viselkedő álarcot nagyon jól föl tudta venni. A jó középosztálybeli úri nevelést ugyanis megkapta. De hát annyira kívül élt a társasági szituációkon, hogy erre az álarcra igazán szüksége sem volt, úgyhogy ha lehetett, akkor inkább kikerülte az ilyen helyzeteket. Nemigen élt társasági életet, hisz soha nem volt olyan a lakásuk, ahol embereket lehetett volna fogadni. Az az egy-két barát pedig úgy ment hozzá, hogy Péter odarendelte őket, ha nagyon vágyott valakire…

– És akivel összebarátkozott, azzal mennyire volt tartós a kapcsolata? Azaz: mennyi feszültséget, ellenkezést viselt el Hajnóczy Péter a barátaitól?

– Egy ilyen emlékem van, Krassó Gyurival kapcsolatban. Amikor én megismertem Pétert, akkor ő elkezdett dicsérni egy embert, akivel együtt ült a börtönben még 1964-ben, hogy az milyen fantasztikus, milyen csodálatos ötvenhatos, és milyen kitartó. Ráismertem, hogy ez a Krassó Gyuri. Őt Hajnóczy mintaképnek tekintette.

És az egész barátság ott fulladt meg, amikor Gyuri – aki persze világéletében kekeckedő volt – írt neki egy lapot, hogy: „Péter, légy szíves, a tollamat küldd vissza!” Valószínűleg fönt volt nála Péter, és a tollát véletlenül elvitte. Lehet, hogy Gyuritól ez nem volt több hülyéskedésnél, de aztán, mivel választ nem kapott, még egy lapot írt Péternek – a toll már nem is volt lényeges a dologban. Na, attól kezdve Krassó Gyuri mindennek el lett mondva!

– Mészöly Miklós szervezte 1979-ben Bécsben – fiatal magyar írók bemutatására – azt az estet, amelyre végül is Hajnóczy, bár ígérte, mégse ment el…9

– Ő tulajdonképpen nagyon nem mert kimenni. Mondott valami kifogást, de én már akkor sem hittem el. Valójában attól félt, hogy a felesége nélkül, egyedül menjen, de ezt nem vallotta be. Ehelyett olyanokat mondott, hogy szállodában nem tud lenni…

Ráadásul az orvosnője se ajánlotta neki ezt az utat. Igaz, ezt nem mondta meg neki, hanem csak nekem és a feleségének. Ez megint példa Péter fantasztikus önvédelmi rendszerére. Anélkül, hogy ezt bárki elmondta volna neki, ő magától arra jutott, hogy nem megy el. Mert lebeszélni, azt egyébként nem lehetett volna!

Egyetlenegyszer jártak külföldön, a feleségével Londonban, de onnan is alig egy hét múlva visszajöttek.10

– Petri Györgyhöz pedig egy másik nevezetes mulasztása fűződik, amikor annak ellenére „kihagyta” közös irodalmi estjüket az Egyetemi Színpadon, hogy előzetesen már beleegyezett a részvételbe.11

– Elemi félelmek működtek benne! A félelmet persze egy ekkora ember nem meri bevallani. Mert hogy jönne ki, hogy kimondja, hogy fél a színpadtól?! Inkább tekergette magát, hogy nem, ez őneki nem való, ő ide nem megy el – de ezt is az utolsó pillanatban. Mert előzetesen úgy látszott, hogy sikerült rábeszélni, bár nem ment egyszerűen az se. Aztán nem! De ezen a döntésén már nem volt hajlandó lelkizni, egyszerűen lezárta a dolgot.

– Az olvasmányélményeit megosztotta-e önnel?

– Az egyetlen dolog, amiről hajlandó volt beszélni, ha valamit olvasott! Akkor egyfolytában azt hajtogatta, hosszan-hosszan, egy-egy olvasmányélményét. Eléggé széles körű olvasottsága volt, néha meg is lepődtem rajta. Persze ha az ember elkezdte volna vizsgáztatni, akkor bizony nagy hézagokat lehetett volna felfedezni.

A történelem nagyon érdekelte, a XIX. századra kapott rá egy időben. Elindulva a Martinovics-féle összeesküvéstől, eljutva egészen a reformkorig. Azóta is keresi szegény Szabolcsi Miklós a világtörténetét! Mert kölcsönkérte tőle, aztán levitte, eladta – így járt apám bibliája is.

A francia egzisztencialisták közül Sartre, Camus biztosan érdekelte, olvasta is őket. Ám pontos idézeteket a műveiben föllelni bajos, ugyanis ő nem egy jegyzetelő alkat volt, aki kiír szövegeket. Jelzéseket írt ki, és azokat dolgozta fel. Amikor írt valamit, mindig a bal oldalra jegyzetelt, s ezeken a jegyzeteken ment végig, ezeket dolgozta bele a szövegbe. Ezek egy része emlékfoszlány volt. A parancs című kisregényben található például Szexételek, bájitalok címmel egy szövegbetét. Ez az Élet és Tudományban megjelent egyik cikkből való, amelyet kivágott, és aztán szépen beillesztette a szövegébe.

– A művei közül kulcsfontosságú M című kisregénynek viszont nem olvasmányélmények, hanem konkrét események szolgáltattak élményhátteret. Úgy tudom, hogy szoros az összefüggés Hajnóczy emez írása és az ön esküvője között…

– A már korábban megidézett lakásunk, ahol Hajnóczy egy időben élt és alkotott, a Semmelweis utca 9. szám alatt, egy nagyon keskeny emeletes házban volt, ahol a lépcsőházból nyílnak a lakások. Mindegyik emeleten egy nagy lakás helyezkedik el, és a lépcsőház egyik oldalából nyílik még a fordulóban egy-egy kisebb lakás. Ezek most garzonok, valamikor azonban cselédlakások lehettek. Péter otthon tartózkodott aznap délelőtt, amikor az alattunk lévő emeleti fordulóban az egyik lakás, iszonyú detonációt követően, fölgyulladt. Éppen apámmal reggelizett, mert a család is följött hozzám. Tíz óra körül lehetett, Péter látta, hogy az ott lakó asszony fájdalmában kinn fetreng az ablakpárkányon. Előzetesen nyilván kieresztette a gázcsapot, csak még, szerencsétlenségére, egy utolsó cigarettára rágyújtott, s a robbanás az ablakpárkányig vitte. Nyilvánvalóan öngyilkosságra készült. Aztán egyszer csak levetette magát az udvarra. Odarohantak hozzá élesztgetni, ám inkább csak ártottak neki, a belső sérülések miatt. A mentőt még megérte, de a kórházban belehalt sérüléseibe.

Az persze merő véletlen, hogy éppen az esküvőm napján történt mindez. Semmi köze az esküvőmhöz, hogy a szerencsétlen nő pont akkor …

– Az imént említette, hogy Az elkülönítővel kapcsolatos vegzatúra mennyire megviselte az írót. De mi lett a rengeteg nyersanyaggal, amelyet e szociográfiához hátterül készített?

– A szociográfiája miatt hivatalos helyekről feljelentették, s per is lett. Mindennek a komplett anyagát, történetét, dokumentumait még Péter maga állította össze. A Magvető részére, a megkötött szerződés alapján. Le is adott valamilyen nyersanyagot, a szinopszist, amelyet még megelőzően a Balázs Béla Stúdiónak írt. A megjelent szociográfia tehát a stúdiós munkának a mellékterméke, amit a balázsbélásokkal vettek fel a szentgotthárdi elme-szociális otthonban. Rengeteg magnós anyagot, hogy ezzel előkészítsék a filmet. Pétert már a szentgotthárdi tartózkodás megrendítette, és emiatt készítette a magnófelvételek alapján a szociográfiát. Később a perben óriási szerencséje volt, ugyanis a felvételekkel bizonyítani tudta, amit leírt. Azt hiszem, ez az első esetek egyike volt, hogy magnós anyagot elfogadtak a bíróságon bizonyítékként.

– De miért maradt ki ez a szociográfia az író halála után kiadott, gyűjteményes jellegű kötetből, melyet már ön szerkesztett? Ezt a kritikusok is zokon vették akkortájt.

– Igen, ez az én rovásomra írható! Egyfelől én ezt soha nem tartottam szépirodalmi alkotásnak, ez a kötet pedig Hajnóczynak a szépirodalmi írásait gyűjtötte össze. Másfelől viszont már első kötete, A fűtő szerkesztésekor tudtam a Magvető Kiadónál lévő szociográfiakötetről, s én azt szerettem volna külön kötetben megjelentetni. Akkor ugyanis már várható volt, hogy Kardos György igazgató visszaadja a kéziratot. De hát abban az időben én sem tudtam saját kiadómnál, a Szépirodalminál külön kis kötetben kiadni.12

– Hátrahagyott írások gyűjtőcím alatt, külön fejezetet képezve a végén, a korábban nem publikált szépirodalmi művek is befértek viszont e vaskos kis könyvbe. Ezt az anyagot hogyan sikerült összeválogatnia?

– Ezek egy része olyan írás, amelyik egyik kötetbe se fért bele. Valamilyen okból (általában politikaiból) ki kellett hagyni őket.

De például a Da capo al fine, mely A fűtő előzményének tekinthető, – minden kritikusi vélekedés ellenére – azért nem került be az első kötetbe, mert maga Hajnóczy ellenezte ezt. Itt jegyzem meg, hogy félreérthető a kötet végén az a megjelölésem, mely szerint ez a novella vélhetőleg 1973 és 1980 között készült. A hozzám került töredékekből meg a kidolgozottból is az derül ki, hogy valamikor 1973 körül kezdett neki, aztán félretette, majd 1980 körül tovább dolgozott rajta, és ez a végleges változat. Volt egyébként a Jézus menyasszonya kisregénynek is egy korábbi változata, melyet A szakács címmel kezdett írni. De aztán vadul félredobta az egészet. Később azt, amit ebből értékesnek tartott, beledolgozta a kisregénybe.

A többi hátrahagyott írást viszont csakugyan politikai okból nem lehetett közölni akkor. Ezek közül néhány csak mostanában jöhetett le a Magyar Naplóban.13 De négy évvel ezelőtt például még nem lehetett közölni őket! Mányoki Endre Géczi Jánossal együtt Veszprémben szerkesztett egy lapot, ahová ezek még nem férhettek be. Ezt a veszprémi lapot például már négy szám után – még Hajnóczy nélkül is – betiltották azzal, hogy ellenforradalmi. Pedig csak jó írókat hoztak.14

De hát akkoriban tört ki a Tiszatáj-botrány is Nagy Gáspár verse miatt, tehát az ilyen időszak volt akkor.15

Mindenképpen szerencse, hogy előzőleg, még 1982-ben azért mi kiadhattuk ezt a szépirodalmi jellegű kötetet, benne ezekkel a még korábban szintén közölhetetlennek tartott írásokkal.

– A nehézkes, késleltetett közlésekből is látszik, hogy a szerkesztők nem mindegyike rajongott Hajnóczyért. Lehet-e ezt csak politikai okokkal magyarázni, amikor azt látjuk, hogy a művei kritikai fogadtatása sem egységesen pozitív?

– Ő valami miatt a mai napig nem szalonképes. Nem politikai vagy művészi értelemben, hanem inkább azért, mert nem tartozott bele semmibe, ő nem volt benne az úgynevezett irodalmi körökben. És azért ez számít.

Elfelejtődött. Nem jelentkezik. Kifelejtették.

Pontosabban csak a rövid, kései írások idejében figyeltek föl rá, akkor kezdték értékelni. És a nagyon fontos művei, A fűtőtől kezdve az M-ig, amit én az egyik legalapvetőbbnek tartok, az csak úgy kimaradt! És ezt a hiányt, az esztétikai befogadás hiányát még nem pótolta senki. Akik most publikálnak, azok udvariasságból megemlítik Hajnóczyt, de nem dolgozták föl az életművet az őt megillető helyen és szinten. Ő nem épült be az irodalmi köztudatba, s ettől nem épült be az esztéták agyába se.

– Nem játszhat ebben a mellőztetésben az is szerepet, hogy többen antiszemitának tartják?

– Erre egyszerűen csak azt tudom válaszolni, hogy ezek szerint antiszemitának minősül, mert nem zsidó. Mert a történet akkor erről szól. Arról, hogy ha valaki nem zsidó, akkor le ne írja azt, hogy „zsidó”, mert ha leírja, akkor antiszemita!

Mindösszesen annyi ugyanis az ő „antiszemitizmusa”, amennyi a műveiben benne van. Ezenkívül élt benne az a természetes megkülönböztetés, ami minden ilyen, középosztálybeli nevelést kapott úrifiúnál megvolt abban az időben. De ez semmiképpen nem volt aktív, a zsidózás egyszerűen hiányzott az ő szótárából.16

– Korai halálával kapcsolatosan különféle mendemondák kaptak lábra. Hogy orvosi műhiba okozhatta esetleg…

– Tihanyban nyaraltak a feleségével (ugyanis Péternek Tihany volt a mindene, a második felesége óta), illetőleg Füreden, mert éppen akkor ott kaptak szobát.

Az egyik reggel aztán rátört egy erős láz, egészen váratlanul: 39 fok fölötti láz. Előző este még békésen vacsoráztak, arról beszélt, hogy mit fog írni, hogyan fogja befejezni a drámáját17 , szóval a legnagyobb béke és nyugalom honolt náluk.

A betegség észlelésekor elmentek a körzeti orvoshoz, aki közölte, hogy ez influenza, ami nagyon magas lázzal jár. Erre a felesége kért egy beutalót a szanatóriumba, arra hivatkozva, hogy Péternek a szívével korábban problémái voltak. Mire az orvos: „Nem, nincsen semmi probléma, meghallgattam a szívét, semmi!” Fölírt neki lázcsillapítót meg valamilyen vitamint.

Hazamentek, a felesége húslevest főzött, mert azt kívánt, megebédeltek. Aztán hirtelen leszállt a hőmérséklete: 3 fokot zuhant. Lefeküdtek aludni. A felesége arra ébredt, hogy Péter hörög. Azonnal nekilátott az élesztésének – értett hozzá, mert az orvosin elvégzett néhány évet. Bekiabált a háziaknak, hogy szaladjanak orvosért. Közben ő élesztgette tovább. Aztán egy szívószálat kért, hogy a légcsövén keresztül tudja lélegeztetni. Nem találtak semmit, erre kérte, hogy a szódásszifonból szedjék ki. Méltatlankodva, de kiszedték. És ő még mindig élesztgette, amikor végre megjelent a körzeti orvos, aki közölte, hogy: „Mit akar? Már halott!”

A felesége még aznap délután, azonnal jött hozzám, tőle tudom a történteket.

Igen, vitathatatlanul orvosi hanyagság volt. Mivel otthon halt meg, ezért felboncolták, és a boncolási jegyzőkönyvben egyértelműen a szívelégtelenséget jelölték meg a halál okaként. A körzeti orvosnak azt a beutalót meg kellett volna adnia!

Én is hallottam: beszélik, hogy túlgyógyszerezte magát. Egy frászt! Semmi erre utaló nem volt a gyomorban. Abban az influenzajárványban előfordultak ilyen halálesetek, amikor a gyengébb szív egyszerűen nem bírta a hőmérséklet hirtelen leugrását…18

(Az interjú hanganyaga a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található.)

***

Jegyzetek

1 Ács Margit, Hajnóczy köteteinek szerkesztője a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

2 1976-ban nyerte el a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, amit az akkori Művelődési Minisztérium hozott létre pályakezdő írók támogatására. Az ösztöndíj egy évre szólt.

3 1960. október 4-e és 1961. május 26-a között Hajnóczy a Magyar Képzőművészeti Főiskolán segédmunkásként állt alkalmazásban. Vélhetőleg ehhez kötődik a modellkedés is.

4 Hajnóczy Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982. A kötetet összeállította és gondozta Mátis Lívia.

5 Az író kezelőorvosai, dr. Kárpáti Klára és dr. Samu István is megnyilatkoznak kapcsolatukról. In Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 77–88.

6 Az Anticol (Antaethyl) és a hozzá kapcsolódó halálfélelem az egyik elbeszélésben szó szerint is megidéztetik: „Lázasan számolni kezdett, hogy mikor vett be utoljára Antaethylt. Ha Antaethylre iszik, akkor meghal – minden erejével erre igyekezett gondolni. De azt is tudta, hogy már legalább két hete nem vett be egy szemet se; »biztos« volt magában, és megalázónak tartotta, hogy csaknem három év kemény absztinencia után is a tabletta mankójára támaszkodjon az akaratereje helyett. Nagyot, szárazat nyelt, ivott egy korty kávét. Remegtek az ujjai. És ha mégis inni fog? »Magas vérnyomás, a kötőhártyák belövelltsége, nehéz légzés, aztán hirtelen vérnyomásesés, szédülés, ájulás és HALÁL.«

»Dolgozó népünk a halálfélelmet a gyógyítás szolgálatába állította.«

Rémülete, hogy INNI FOG, még nem múlt el, de gyorsan, idegesen elmosolyodott az agyából gépiesen kipattanó »elmésségen«, mint aki abban reménykedik, hogy amíg valami másra is képes gondolni, nem történhet meg vele az, amitől vadul, vijjogó szirénázással óvja az életösztön.” (Freedom. In Hajnóczy Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 41–42.)

7 Minderre Csalog Zsolt is emlékezik (némiképp másképpen). In Szerdahelyi Zoltán: i. m. 104–105.

8 Vargha Balázs (1921–1996) író, irodalomtörténész. Ez idő tájt a Budapest folyóirat szerkesztője, ill. a Kortárs rovatvezetője volt. Hajnóczy az írásait valószínűsíthetően ez utóbbi folyóiratban kívánta megjelentetni, és ezért küldte el neki.

9 Mészöly Miklós: Bevezető egy irodalmi esthez. Mozgó Világ, 1980. 1. sz.

Az 1979. június 6-i bécsi irodalmi est résztvevői: Bereményi Géza, Esterházy Péter, Lengyel Péter, Mészöly Miklós és Nádas Péter. Hajnóczy Péter művét távollétében olvasták fel.

10 1979 januárjában töltött néhány napot Londonban, a feleségével. Az ottani benyomásokról tudósító három kis írása halála után megjelent a Magyar Napló 1989. december 22-i számában. Címek: Egy pár cipő, A térkép, Hotel Hobbs.

11 Az Egyetemi Színpad Alkotóműhely sorozatáról van szó, melynek programjában (a két író mellett) Kósa Gábor zeneszerző is szerepelt. Időpontja: 1977. április 12. Szerkesztők: Kiss Endre és Takács József.

12 Tudomásunk szerint ebből a kötettervből máig sem lett kiadás.

13 A Magyar Naplóban az idő tájt publikált írások: Az 1989. október 20-i számban A farmer, majd az 1989. december 22-i számban – Hajnóczy Péter utazása cím alatt – Egy pár cipő, A térkép, Hotel Hobbs (lásd még: 10. jegyzet). Megjegyzendő, hogy ezen írások inkább a publicisztika, mintsem a széppróza kategóriájába tartoznak, esztétikai érték szempontjából nem vetekedhetnek az író szépirodalmi műveivel.

14 A Visszhang című folyóiratról van szó, melynek első száma 1985 novemberében, negyedik s egyben utolsó száma pedig 1986 februárjában jelent meg. Géczi János volt szerkesztő – személyes megkeresésem alkalmával – már nem tudta visszaidézni, mely Hajnóczy-írásokat küldhette el nekik Mátis Lívia akkortájt.

15 Nagy Gáspár A Fiú naplójából című, 1956-ot idéző verse (mely az 1986. júniusi számban jelent meg) volt a közvetlen oka a szegedi Tiszatáj betiltásának, e lapszám bezúzásának s a folyóirat-szerkesztők leváltásának.

16 Csalog Zsolt ugyanerről:

Az igazság az, hogy mind a regényben (A halál kilovagolt Perzsiából – Sz. Z.), mind Péternek a privát megnyilatkozásaiban éreztem néha olyan hangütéseket, amelyek tagadhatatlanul idetartoznak. Természetesen nagyon nehéz a dolgot attól elválasztani, hogy ő általában véve is rossz modorú és kellemetlen ember volt. Számomra ez úgy vetődött föl, hogy mennyiben lehetek én kényes arra, hogy benne az antiszemitizmus határát súroló gesztusok is felrémlenek, ha arra nem vagyok kényes, hogy velem, a barátjával, úgyszólván csak komiszul bánik. Tehát, ha az egyiket el tudom viselni, akkor a másik iránt is toleráns lehetek, főleg ha az mindig bizonyos határon belül marad. Én ebben a dologban nem ismerem a tréfát, ezért is gondolom, hogy részéről durva vétségről nemigen volt szó: nem hiszem, hogy súlyos indulatokat táplált volna magában e kérdésben. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az egész világ elleni általános rossszérzésének egyik megnevezhető – de nem különösebben hangsúlyozott – célpontja lehetett. Ha meg arra gondolok, hogy összehasonlítást tegyek a napjainkban tényleg ocsmányságig vitt antiszemita megnyilatkozásokkal, akkor csak azt lehet mondani, hogy Péter ezt a dolgot meglehetősen kulturált színvonalon tudta kezelni. Azt hiszem, senkitől sem kívánhatjuk, hogy szeresse a zsidókat vagy a cigányokat, de azt igen, hogy tudjon viselkedni. (In Szerdahelyi Zoltán: i. m. 108.)

17 Kérdés, hogy melyik ez az utolsó darab, műfaját tekintve dráma. Reményi József Tamás szerint Hajnóczy utolsó műve a Last train című dráma, amelyet 1981. június 30-án hagyott abba, befejezetlenül. (Reményi József Tamás: Egy szerep keres egy szerzőt, Hajnóczy Péter portréjához. In H. P. Összegyűjtött munkái. Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 336.)

Saját tájékozódásom alapján viszont bizonyosra vehető, hogy az író élete utolsó napjaiban (heteiben?) egy másik drámájával, a Dinamittal foglalkozott, mégpedig annak kiegészítésével, megjelentetésével és színpadra vitelével. A kiegészítenivalót ifjú barátja, Bognár Botond A Könyv és a Pálcika című rajzsorozata jelentette, amelyet Hajnóczyval közösen illesztettek a dráma végére. Közvetlenül eme munkamegbeszélések után utazott le az író a Balatonra. Erre mind Bognár Botond, mind édesanyja, Bognár Éva hasonlóan emlékezik. (In Szerdahelyi Zoltán: i. m. 150–151. és 153.)

18 Mindezzel kapcsolatban érdemes még idézni Géczi János megemlékezését, amely – ha a diagnózist illetően nem is egyezik – annyiban igazolhatja Mátis Lívia véleményét, hogy szintén nem említi a gyógyszer-túladagolás lehetőségét a halálokok között:

Ha lettek volna lakói az épületnek, innen láthatták volna azt a csődületet, amely körbevette az óriás termetű Hajnóczyt, amikor rosszul lett. Az alkohol annyira legyengítette a szervezetét, hogy az enyhe mellhártya- és tüdőgyulladás ölte meg. Köhögött, nem jutott levegőhöz. A felesége szódaszifoncsövet dugott le férje torkán, azzal szívta le a slejmet, tisztította a tüdőt a váladéktól. De urát az orvos sem tudta megmenteni. A városka kórházában boncolták. Halotti maszkot senki nem tudott csinálni róla. A boncnok, aki nap mint nap a házunk udvarába települt drinkbárba jár kávézni, sietve készítette el s adta ki a jegyzőkönyvet. Nem szeret szesztől puffadt tetemet trancsírozni. […]

A parkban, amelynek közepén áll az épület, ahol valamikor dolgoztam, s a helyiek csak Davidikumként ismerik, éltek mókusok. Azokat etetve ért a telefonhír, hogy Hajnóczy meghalt, és a kérés, hogy segítsek intézni a temetkezési vállalatnál a Pestre szállítást. Nem akartam (mertem! – javítom magam) megnézni. A szobrászok egyébként sem találtak alabástromgipszet a maszkvételhez.

(Gégecső. In Géczi János: Esszék. Orpheusz Könyvek, Budapest, 1995, 150. Ezúton mondok köszönetet a szerzőnek, hogy felhívta figyelmemet e megemlékező írására, mely – nyilván a hely szellemei okán – a Cholnoky fivéreket is megidézi.)

*

Hajnóczy

Onagy Zoltán, h, 08/09/2010

Bőség zavara - Hajnóczy Péter

Rágyújtana, de mindig csak a következőre, a másodikra. Így szól az orvosi verdikt. Akaraterőpróba. Az orvosok ezt nagyon értik. A következő (második, harmadik, ötödik) ingernél felcammog a heverő macskák mellett a napsütötte lépcsőn a szobába. Ott a cigaretta. Visszajön, leül egy szállal. Szájába veszi, lerakja, gyűrögeti. Vár. A következő erős ingernél újra feláll, a gyufa valahol hátul, a lugasból nem látszik. Egy gyufaszálat hoz, az asztalon lévő üres doboz oldalán meggyújtja, óvatosan, a széltől óvva a cigaretta végéhez illeszti, beleszív.

Hajnóczy Péter

29 éve halott Hajnóczy Péter, hatvannyolc volna tizedikén, ha élne, Horváth (Hasznos) Béla Ödön néven tartottak keresztvíz alá Porcsalmán 1942. augusztus tizedikén.

Adoptálják. Egy Hajnóczy nevű ember. 1955-57-ben versenyszerűen úszik, 1959-től segédmunkás (úszómester, fűtő, nyomdai melós, szenesember. 1976-tól szabadúszó író, ami nem egyszerű a KMK (közveszélyes munkakerülés) lenini korában. A régi Mozgó Világ munkatársa (emlékezetem szerint névleges, pecsét kell az igazolványba); megkapja a Móricz ösztöndíjat.

Szinte soha, semmiféle irodalmi felsorolásból nem hagyható ki ma már. Annak ellenére nem, hogy bármilyen általános viszonyok közt találkozunk írásaival, lenyomja az embert a sárba. Ha eleve sárból olvas a kedves olvasó, a fenekére. Leggyakoribb jelzői a "dermesztő, remekmű, komor, halálra szánt, alkoholizmus, hideg, 39 évesen elhunyt, érzelemmentes, felkavaró, ideggyógyintézeti, ápolatlan, zseniális, kegyetlen".

Valóban az. A szerelme is kegyetlen. Humora is. Az áthangszerelt állatmesékben a szorgalmas hangya elküldi a francba La Fontaine-t, mert amíg ő beleszakad a robotba, a tücsök meghívást kap a párizsi Conservatoire-ba. A mély irodalomtörténet néha ugyan meg-megjegyzi, hogy nem teremt szintézist a létező (félkommunista, félnihilista, félagyatlan) világ és az általa preferált alkohol közt, minthogy a mély irodalomtörténet számára az író smafu, ha az író nem teremt szintézist, azt kedvelik, ha jól látható a fejlődés íve: tézis, antitézis, szintézis.

Az hiányzott volna, más se. Amikor a Mozgó Világban egy megrendítő méretű munkásosztálybeli szarhurka látványos felvezetésével megteszi – Ösztönző elem címmel –, valami ál-szakszervezeti följelentésre-tiltakozásra bezúzzák a folyóiratot. Van is nagy móka és kacagás. A magyar szakszervezet –. Gáspár Sándor SZOT elnök elvtárs harcos vezényletével – keményen kiáll a munkásosztály erkölcsei és érdekei mellett. "Magyar munkás nem szarik akkorát, hogy ne csússzon le a lyukon."

Óvatosan szétnézek, merre dobjak hátast, amikor eszembe jut a filmes adaptáció. Miközben tudom. Ezerszer bebizonyosodott, az adaptáció, ha az olvasó a fejében filmezi az olvasott prózát, közelébe sem juthat. Tíz éve nem ültem be moziba. Néhány éve – kényszeresen – mégis. Látni akartam Dr. Horváth Putyi Hajnóczy-filmjét, olyan szépen beszéltek róla. Besétáltam a csapdába. Láttam A halál kilovagolt Perzsiából-t. Bár ne tettem volna.

Az író attól író, hogy hat. Lehet attól is, hogy szintézist teremt, de leginkább falhoz veri az embert. Végigcikáz a bordáin. Átveszi a hatalmat.

'79-ben találkozom vele (forgatókönyv a Balázs Béla Stúdiónak, rendező Mátis Lilla), Hajnóczy már romokban. Dagadt, fáradt, bizonytalan, rosszkedvű. Izzad, mint a ló. Igaz, kánikula éppen. A múlt évezredben is időről időre bekopogott a kánikula. Egyszerre leszokóban az alkoholról, a hetvenes években divatos Parkán nevű nyugtatóról, és a nikotinról. A három együtt nála sokkal daliásabb fazont is meggyötörne, pedig Hajnóczy elég daliás fazon. Kint ülünk a lugas árnyékában egy faasztalnál a szélben, a Dinamit c. drámát nyomja, és dühöng, miképpen kerültem a filmprojektbe, miért nem tudott róla.

A cigarettamennyiséget a következőképpen csökkenti. Rágyújtana, de mindig csak a következőre, a másodikra. Így szól az orvosi verdikt. Akaraterőpróba. Az orvosok ezt nagyon értik. A következő (második, harmadik, ötödik) ingernél felcammog a heverő macskák mellett a napsütötte lépcsőn a szobába. Ott a cigaretta. Visszajön, leül egy szállal. Szájába veszi, lerakja, gyűrögeti. Vár. A következő erős ingernél újra feláll, a gyufa valahol hátul, a lugasból nem látszik. Egy gyufaszálat hoz, az asztalon lévő üres doboz oldalán meggyújtja, óvatosan, a széltől óvva a cigaretta végéhez illeszti, beleszív.

Sajnálom. Ez is igazság. Éppen tíz évvel idősebb nálam. Azt remélem ’79-ben, nem leszek ilyen furcsa tíz év múlva.

Onagy Zoltán

Hajnóczy Péter, Budapest (egyes források szerint Porcsalma), 1942. augusztus 10. – Budapest (egyes források szerint Balatonfüred), 1981. augusztus 7. vagy 8., író.

Művei

1975 – A fűtő (elbeszélések)

1977 – M

1979 – A Halál kilovagolt Perzsiából (kisregény)

1981 – Jézus menyasszonya (kisregény)

1982 – összegyűjtött műveinek posztumusz kiadása, kiegészítve hátrahagyott írásaival.

1988 – DIALOGUES DE VENTRILOQUE (francia nyelven, Esterházy Péter előszavával; ISBN 2907913565)

*

Narancs XIX. évf. 43. szám - 2007-10-25

Egy "ködlovag" hagyatéka - Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai (könyv)

Az idei Könyvhétre megjelent kötet múzeum is, lomtár is: múzeum, mert nem egy, azóta híressé vált és sokat idézett "slágerművet" találhatunk benne, és lomtár, mert jócskán akadnak benne olyan szövegek, melyek leginkább a műhelynapló, vázlat benyomását keltik - és sokszor nehéz eldöntenünk, melyik melyik.

Ha asztalunkra tesszük a vaskos kötetet, ajánlatos nem az első írásokkal kezdenünk, hanem hátralapoznunk Az elkülönítő című szociográfiához, ugyanis - Hajnóczy saját, életrajzi tapasztalatai mellett - a szerzőnek a szentgotthárdi elmeszociális otthonban folytatott kutatásai adják meg azt a "valóságalapot", melyből az első remeklések, a (jó értelemben vett) kisrealista Márai- és M-novellák sarjadnak. A hivatalosan nyitott, valójában a zártabbnál is zártabb intézményről rajzolt kép, ahol gyógyíthatatlannak ítélt elmebetegeket éppúgy "ápolnak", mint időközben feleslegessé vált, lakásukból-vagyonukból kiforgatott, egészséges embereket, és ahol az intézet orvosa (ha van ilyen alkalmazásban éppen) a mindenható Gondnok beosztottja és nem fordítva, s ahol a gyógyítást elősegíteni hivatott gyógyszerezés a büntetés bevett formája, afféle sokkterápia-szerű gyorstalpalóként is szolgál a rendszerváltás után szocializálódott olvasónak (nekem), aki a régi időkről gondolkodván kíváncsi arra is, mi rejlik a retróhullám és a táncdalfesztivál-hangulatok mögött. Hajnóczy világa ugyanis a létező szocializmus sötét oldalát mutatja meg. Talán nem a legsötétebbet - csak a mindent elöntő szürkeség diktatúráját, mely, mint ilyen, nem pokol, hanem purgatórium: a megváltás legkisebb reménye nélkül.

Szürke purgatórium

Hajnóczy alakjai ebben a szürke purgatóriumban bűnhődnek saját individualitásuk utolsó szikráiért, mely azonban, a lehetőségek fojtó szűkössége miatt - s néhány időnként felvillantott elem mellett, mint az arisztokratikus-történelmi származás árnyéka, az írói tervek vagy a világirodalmi szimpátiák (Kleist, a nagy oroszok, Malcolm Lowry és mások iránt) - leginkább csak az alkoholizmus és az általános beilleszkedni képtelenség formájában ölt testet. S hogy a Rendszer, amely itt sokkal kevésbé a politikai elnyomást, mint inkább a kispolgári élet-etika és a bürokratikus, szocialista munkáserkölcs beszűkült, képmutatóan sunyi elegyét jelenti, mennyire vérré válik egy totalitárius társadalomban, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Hajnóczy-hősök majdnem mindegyikének leghőbb vágya mégis a beilleszkedés, a kétségbeesett és önkéntes önfeladás, mint a könyvet - és egyben az író első, 1975-ben megjelent elbeszéléskötetét - nyitó novella, Az alkoholista hőse esetében is, aki az elvonókúrára jelentkezve saját bőrén tapasztalja meg a kafkai igazságot, hogy "maga az eljárás válik lassanként ítéletté": kezdeti felháborodása után ugyanis végül arra jut, hogy az elmegyógyintézet emberhez méltatlan körülményeit a devianciáért kijáró büntetés részének és a gyógyulást segítő eszköznek ismeri fel és hagyja jóvá. "Ez a hiteles környezet" - mondja magának a második novella vízöblítés nélküli, lefűrészelt válaszfalú mosdójában.

A társadalom azonban, melybe ezek a hősök önutálattól részegen - ami persze nem más, mint a társadalom feléjük sugárzott megvetésének bensővé tétele - annyira szeretnének beleájulni, bábok, végtelenül elhülyült, önálló gondolkodásra képtelen klónok társadalma. Beszédük nem valódi beszéd, hanem a kor frázisaiból és hivatali nyelvezetéből összegyúrt, olykor viszolyogtatóan irodalmias fordulatokkal fűszerezett nyelvi automatizmusok halmaza, melyek a gondolkodás helyébe léptek (a Rendszer vérré válik, mint mondtuk korábban). Innen a Hajnóczy-világ alakjainak látszólagos elnagyoltsága és sematizmusa, mely - egyfelől - a szövegek csodás láttatóerejének forrása, hiszen pontosan a nyakánál (nyelvénél) fogva ragadja meg a korszellemet.

Sokadik alkoholista

Ez a szemlélet azonban - másfelől, az író rosszabb pillanataiban - gyakran fárasztó példázatossághoz is vezet, s a sokadik alkoholista író-hős történetének olvasásakor könnyen támad az az érzésünk, hogy Hajnóczy e szociográfiába oltott írásaiban voltaképpen csak a "meg nem értett művész" hasonlóan közhelyes, romantikus-századfordulós mítoszát írja újra a hatvanas-hetvenes évek Közép-Európájának lehangoló kontextusában. (S életrajzát, valamint a róla szóló visszaemlékezéseket búvárolva úgy tűnik, olyan mítosz ez, melynek végső soron maga is felült saját magával kapcsolatban.) Történetei - híven a korhoz és a helyszínhez - soha nem végződnek tragikus megdicsőüléssel vagy sikeres áttöréssel: még azok a hősei is, akiket hosszabb elbeszéléseiben különböző szimbolikus, isteni devianciákkal ruház fel, mint A fűtő Kleist-parafrázisának igazságvágyba beleháborodó Kolhász Mihályát, vagy A véradó mészárosát, aki túláradó szeretetvágyának köszönhetően literszámra ontja magából a vért a véradóállomás munkatársainak kétségbeesésétől és értetlenségétől övezve, még ők is idővel visszatérnek a Rendszer mókuskerekei közé.

Ám Hajnóczy ilyenfajta "kritikai realizmusa" csak az egyik oldalát jelenti az életműnek; a másik oldalon - sokszor a "realistább" művekbe ízesülve, azokat át- meg átszőve - ott állnak a legkülönbözőbb fajta formai kísérletek: a talált szövegeknek (reklámfeliratok, slágerek, újság- és lexikoncikkek, világirodalmi idézetek stb.) a szerzői szöveg helyére nyomuló tömege - például A parancs című novellában -, a filmszerű vágás- és ábrázolástechnika csak-leíró, minimalista szemlélete - legradikálisabban a hátrahagyott írások, A kavics, Keringő, A kút, A sas, A tűz, Gyűrűk, A kéz című, ritmikus konceptszövegeiben -, vagy éppen az alkohol okozta rémlátások és hallucinációk precíz leírása A halál kilovagolt Perzsiából című regényben (s akkor még nem is beszéltünk a legutolsó évek drámáinak és töredékeinek fékevesztett delíriumáról). Az író életművének kritikai fogadtatását áttekintve általában itt lép teljes erővel működésbe a méltán elhíresült Hajnóczy-legenda, amely általában ezen vonások aránytalan felértékelésében jelentkezik, melynek során a hermeneutika exegézisbe, az értelmezés bibliamagyarázatba fordul át. E technikai fogások és kísérletek valóban alkalmasak a legkülönbözőbb irodalomelméleti teóriák végigjátszásához, s a maguk idejében bizonyára fontos, úttörő kezdeményezésnek is számítottak - ne felejtsük el, hogy Hajnóczy fellépésekor az ún. "prózafordulat" még épp csak elkezdődött -, ám a mai olvasó számára többnyire inkább kibírhatatlanul elnehezítik a szövegeket, mint megnyitják: s a nehézségekért cserébe nemigen kapunk semmit.

Ilyen szövegek olvasásakor mindig Farkas Zsolt szavai jutnak eszembe (számomra) alapvető Tandori-tanulmányából a kilencvenes évekből: "Ne újítson. Nem lehet ennyire kommersz." Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy a kísérleti szövegek egy része, például a fent említett ritmikus-minimalista ciklus legtöbb darabja, melyeket Hajnóczy köztudottan megvetett és utált, nem került bele a szerző életében kiadott köteteibe, s mivel tudjuk róla, hogy írásait számtalanszor átdolgozta és javítgatta, nyitott kérdés marad, ő maga mit kezdett volna velük a továbbiakban; s amiket végül beleválogatott három, életében megjelent gyűjteményes kötetébe, valamiképpen mindig tartalmaznak figyelemreméltó részeket (erre remek példa A szekér az első és A szertartás a második kötetből).

Másodvirágzás

Ezek a legkülönfélébb eljárások bizonyára kitörési kísérletek voltak a "hagyományos próza" - s azzal együtt a tárgyául szolgáló realitás - fullasztó börtönéből, s a kitörés egyetlen, meglehetősen váratlan irányba, mégiscsak sikerült: történetesen a költészet felé. Nem beszéltünk még ugyanis Hajnóczy életművének "másodvirágzásáról" (melyet lehet, hogy csak én tartok annak), a negyedik kötetben feltűnő, s a hátrahagyott szövegek között is előforduló, Bán Zoltán András által "rémpercesek"-nek nevezett kisprózákról. E kisebb lélegzetű szövegek gyengébbjei az egyperces, szórakoztató abszurdtól (Nyikoláj a handzsárral, Ösztönző elem, Galopp stb.) a publicisztikai hangütésig (pl. A farmer, Vízilabdázók és versenyúszók) sokféle regisztert bejárnak, legjobbjai azonban valóban a logika és a realitás túloldaláról felhangzó híradásokként hangzanak fel, hideglelős és megrázó költői erővel, magukba sűrítve mindazt az groteszk és katartikus tragikumot, mely valószínűleg mindvégig ott parázslott Hajnóczy művészetének mélyén.

A latin betűk, A kopt nők, az Embólia kisasszony, A vese-szörp, A pad, A shiták, A nagymama beszáll és a Meghalt a trikóm című írásokra gondolok, melyeknek mitikus, tárgyakat megszemélyesítő, képes-utalásos beszédének szorongáslírája azóta is kísért a kortárs költészetben. Kemény István A néma H című könyvének A tévé, A rádió és A műanyag című verseiben mintha Hajnóczy meghalt trikója és felakasztott padja köszönne vissza, ahogyan A latin betűk című írásban talán A semmieset példázatának előképére lelhetünk Kemény legutóbbi kötetéből. S ugyanígy a legfiatalabb költőgeneráció egyes alakjainál: Bajtai András Átlátszó városát mintha egyenesen Embólia kisasszony alapította volna, mely fölött kopt nők gyakorolják az ellenőrzést, s a kocsmákban és pokoli peep-show-kban hajnalonta vese-szörpöt mérnek; Nemes Z. Márió Alkalmi magyarázatai pedig mintha azt a "fiziológiai miszticizmust" gondolnák tovább, melyről Alexa Károly írt az idézett Hajnóczy-szövegek kapcsán ("A zsigerek közvetlenül 'érintkeznek' a világgal. Kinövesztett - metaforává emelt! - szerveink kommunikálnak a külső valósággal.").

Ezt és Hajnóczy bizonyos szövegeinek tagadhatatlan frissességét látva egyet kell értenünk Mészöly Miklósnak azzal a megállapításával, mi szerint Hajnóczy "irodalomtörténetileg azokkal a nagyon szuggesztív, de teljes életművet létrehozni nem tudó ködlovagokkal vethető össze - mint Gozsdu, Csáth, a Cholnokyak -, akiknek szintén a mögöttes jelenléte a leginkább meghatározó. Jelentőségük nem abban van, hogy talentumuk egy önmagát klasszicizálni tudó teljességgé is kibontakozott volna, hanem abban, hogy alapkővé tudtak válni. Jó startlukká, ahonnan tovább lehet lépni, tovább lehet futni."

Egy internetes fórum x-tro nevű bejegyzője szerint a "Hajnóczy (összes) nélkül lehetetlen teljes egészében megérteni a hatvanas-hetvenes éveket", s ez éppúgy igaz Hajnóczy írói munkáira, mint a róla szóló irodalomra, melynek széles spektruma szintén a szentéletrajztól a sajnálkozásig, részletekbe menő filozófiai értelmezéstől a (még élő szerzőhöz címzett) atyai jó tanácsokig terjed - a teljes életművet felvonultató összkiadáson átrágva magunkat mégis azzal az érzéssel csukjuk be a könyvet, hogy az Osiris Kiadó kötete, pont azáltal, hogy átláthatóvá teszi Hajnóczy tehetségének zsákutcáit éppúgy, mint magaslatait, voltaképpen a végső érv egy öt-hat év múlva újra kiadandó Válogatott írások mellett.

Osiris, Budapest, 2007, 622 oldal, 4200 Ft

Dunajcsik Mátyás

*

Szeptemberi Tiszatáj: a Hajnóczy Péter-szám

SZEGEDma

2009. szeptember 14., hétfő

A Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke 2008. november 20-21-én tudományos konferenciát rendezett “A párbeszéd helyzetébe kerülni…” – Hajnóczy Péter (újra)olvasásának lehetőségei címmel. A szeptemberi szám a konferencia majdnem teljes anyagát közreadja.

A konferencia olyan fórum létrehozását célozta, melyet lehetőséget biztosított a Hajnóczy Péter műveit vizsgáló kutatóknak új eredményeik bemutatására illetve megvitatására. A szervezők azt is remélték, hogy Hajnóczy kevesebbet tárgyalt kisprózai írásai, és gyakrabban forgatott műveinek új olvasatai is teret kapnak.

Költői nyelvkezelés, szövegkritikai kérdések, intertextuális vonatkozások stb. kerülnek az elemzések előterébe, a szerzők: Szkárosi Endre, Vadai István, Faragó Kornélia, Szekeres Szabolcs, Turi Tímea, Bányai János, Tóth F. Péter, Horváth Györgyi, Urbanik Tímea, Odorics Ferenc, Demény Péter, Cserjés Katalin, Milián Orsolya, Z. Kovács Zoltán, Farkas Anita, Hoványi Márton, Kári Viktória és Gaborják Ádám.

Hajnóczy Péter 1942. augusztus 10-én született Porcsalmán, Hajnóczy Béla adoptálta. 1959-ben segédmunkásként dolgozott különféle munkahelyeken (kabinos, fűtő, gyári és nyomdai munkás, tüzelőhordó). 1962-ben levelező tagozaton végzett az Eötvös József gimnáziumban, 1976-tól szabadúszó íróként dolgozott, a Mozgó Világ munkatársa volt; megkapta a Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, 1980-ban Füst Milán-díjat és Aszú díjat kapott. 1981-ben Balatonfüreden halt meg.

Főbb művei:

1975 A fűtő (elbeszélések)

1975 Az elkülönítő (elbeszélések)

1977 A véradó (elbeszélés)

1977 M (elbeszélések)

1979 A Halál kilovagolt Perzsiából (kisregény)

1981 Jézus menyasszonya (kisregény)

1982 összegyűjtött műveinek poszthumusz kiadása, kiegészítve hátrahagyott írásaival.

*

VÁMOS MIKLÓS

A siker bűn

(Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 32. szám)

Csinos szakdolgozatcím lehetne: Az alkohol esztétikája a magyar irodalomban. Töméntelen kolléga merült alá a töményben, szemem láttára. Csak akkor szerepelhetnék e tudományos műben, ha én írnám. Mert szinte soha nem iszom, anélkül is részeg vagyok. A szeszek ízét sem szeretem. Efelől még lehetnék notórius iszákos, sokan közülük fintorral, szinte utálkozva dobják be a kupica tartalmát, nekik sem az élvezet kell, hanem a hatás. Már utaltam Ladányi, a feledésbe merült költő tanítására, visszautasításkor mondjam azt: Tudod, a májam! - hadd higgyék, hogy elittam. Simonffy András, a Jegenye (öles termete miatt hívtuk így) ezt nem vette be, gyér bajsza alatt pengévé húzta az ajkát, s megjósolta egy soha véget nem érő nyáréjszakán: Igyál, vagy ki fogunk közösíteni! Mentségemre fölhozom: viszont dohányoztam, húsztól és harmincig rengeteget, elérve - sőt megdöntve - a napi három csomagos kerületi csúcsot. Jelzem, a magyar írók dohányzásának témaköréből is készülhetne szakdolgozat. Ismertem egy munkás-paraszt szerzőt, aki a cigiket a fölhasználás napjának előestéjén konyakba mártotta. A szivarosok élén Lukács György állott, a többször kiátkozott filozófus-esztéta, akihez ekkortájt még fölmehetett a magamfajta alkalmas időpontban beszélgetni. Lukács eskü alatt vallotta, hogy napi négy-hat szivar a hosszú élet titka, s a magáéval sikeresen bizonyította. A szivarosok kétharmada a legócskább, papírba csavart magyar termékeket kedvelte, nem olcsóságuk, hanem utánozhatatlan aromájuk miatt. Gáll István, az Ember, sem volt hajlandó mást a szájába dugni. Valamiért az a hiedelem gyötört, hogy nekem kell megmentenem a legrondább betegségtől, pedagógiai céllal szétboncoltam egy Csongort a dohányzóasztalán. A barna külső papír alatt - melyet dohánylevél-utánzatúra nyomtattak - előbukkant egy vastagabb lap, indigókék, olyasfajta, amilyenbe az iskolásfüzeteket kötik. Csak röhögött, lőttek az elrettentő hatásnak. Hoztam neki külföldről szopókás Uppmannt lapos bádogdobozban, egyetlen próbaszál után elkínálta a vendégeinek.

A füstszűrő megjelenése két szektára osztotta a szerzőket. A derékhad ragaszkodott a hagyományoshoz, csak lassacskán hódított teret a filter. E téren mintha Déry és Örkény lett volna az úttörő. Örkény rajongott a francia italokért és cigarettákért. Úgy emlékszem, Mándy Iván volt az a kivételes személy, akit nem ejtett rabul sem az ivás, sem a szívás, ha mégis rágyújtott, akként fogta finom művészujjaival, ahogyan a pezsgőspohár nyakát az angol arisztokraták. Vas Pista bácsi iskolát teremtett az egészségvédő szipkával, amelyben állítólag benne marad a kátrány és a nikotin zöme. A proletárírók két pionírja igen sokáig maga csavarta a cigarettákat, de lehet, hogy csak nyilvános helyen, az is lehet, hogy kizárólag az Új Írás baráti találkozóin, hadd tanuljunk. A munkás származásukkal hivalkodók a staubot a hüvelyk és a mutatóujj közé csippentve, a tenyér öblébe rejtve szívták. Sokan pipáztak, különösen a falusi származásukra büszkék.

Az úgynevezett fiatal írók közt alig akadt, ki ne hódolt volna mindkét szenvedélynek. Kábítószer idehaza még nem létezett a hatvanas évek végén, a Coca-Coláról pedig már tudtuk, nem bódít, hizlal. Eleinte hárman voltak a fiatal írók: Simonffy-Császár-Marosi, így illett emlegetni őket, akár egy focicsapat támadó ékét. Remélem, még mind a három név jelent valamit a művelt olvasónak. Ivásban biztosan Császár István volt az aranyérmes. Erős paprikát morzsolt a pálinkába. Hajnóczy Péter még nem jelent meg a színen, hogy letaszítsa a dobogó tetejéről. Császárt ugyanúgy becéztük, mint a szerinte róla elnevezett uszodát. Bár A fűtő Hajnóczy híres könyvcíme lett, valójában Csaszi hosszabban és gyakrabban működött fűtőként, élete több szakaszában. Bizonyára ő volt és lesz az egyetlen József Attila-díjas kazánfűtő ebben az országban. Dolgozott ennél bizarrabb szakmában is, tűzoltókészülék-ellenőrként. Szegény családba született, óbudai prolikörnyékre - ő mondta így -, apja szinte belefulladt az italba, anyja kormányozta a család hajóját, majd beleszakadva az erőlködésbe. Rémlik, virágárulással próbálkozott, befogta a gyerekeit, a férjét nem sikerült, róla csak így beszélt: A hülye apátok!

Császáron alig látszott, ha tele volt - ez is az ő kifejezése -, nyelve ugyanolyan gyorsan forgott, talán valamivel rekedtebben dörmögte történeteit, amelyekről ő is tudta, amit mi, hogy inkább meg kéne írnia őket. Nem tartotta tisztes iparnak a szépirodalmat, ha a foglalkozását kérdezték, a fentebb említetteket mondta. Kötete soha nem jelent volna meg, ha egy reggel rajtaütésszerűen föl nem keresi őt Gáll István, az Ember: Komám, add ide a novelláidat, de rögtön! Császár a vetetlen ágyon ült, más- vagy inkább harmadnaposan, zsörtölődött, mit akarnak tőle ilyen hajnali órán (fél tizenegykor), menjenek a fenébe. Gállt azonban nem olyan fából faragták, hogy engedelmeskedjék: Kisszívem, majd ha összeszedtem a kézirataidat, szunyálhatsz tovább! - huzigálta a fiókokat, rakosgatta egy mappába a gépelt papírokat. Császár beletörődött a sorsába, mutogatott, ott is van egy (a kisszekrény tetején), meg ott is (az ágy alatt).

Fényes csillagnak számított a hetvenes években, jól ment neki, készült sikeres film az írásaiból, tévéjáték is, meghívást kapott a zártkörű pályázatokra (jelige: vesszen az előleg). Kereshetett pénzt, de semmi látszata. Öl, butít és nyomorba dönt. Léte színvonalán csak leghűségesebb társnője, Éva javított. Az óbudai lakótelepen éltek, kétszoba-összkomfortban, melyet a panel lehetőségein belül kényelmesre és ízlésesre alakított a női kéz (s pénztárca). Éva újságot írt, Császár, kevesebb elszántsággal, novellákat. Többször jártam náluk, a jelek szerint úgy használta a szobáját, mintha független volna a lakás többi részétől. Hagyta, hogy Éva kiszolgálja, de a fuszekliját nem engedte kimosni, állította, akkor menthetetlenül belészeretne az a drága nő. Elújságolta, Évával abban egyeztek meg, igyék otthon. Semmi szükség arra, hogy a kocsmába hordja a pénzt, ott sokkal drágábban mérik a szeszt, szépen bevásárolnak a közértben bort, sört, pálinkát, lerészegedhet a szobájában, így nem szorul valamely lump alak kegyére, hogy hazajuthasson. Ivott tehát otthon, boldogan. Legalábbis egy darabig. Évát aztán elhagyta, vagy fordítva.

A Hungáriában mellém telepedett. Emelkedett társalgást folytattunk az orosz regényírókról. Hetvennégyet írtunk, én még a jogi karra jártam. Hirtelen azt kérdezte: Tudsz adni egy ötöst? Bólintottam, benyúltam a zsebembe, az abroszra számláltam öt magyar forintot. Rábandzsított, enyhe undorral, majd legyintve fölállt, átült valakihez. Akkor... mégse kell? - szóltam utána bátortalanul. Fogalmam se volt, menynyire tele van. Lezöttyent a helyére egy másik kolléga, azt hiszem, Simonffy, a Jegenye. Hallván tőlem, mi történt, kinevetett, hogyan lehetek én ilyen naiv, Csaszi ötszázat kért! Szégyenkezem. Néhány évvel később egy maszek ruhaboltban (vö.: butik) hallottam, amint a tulajdonosnő a fiához fordul: Mukikám, tudnál adni egy tízest? Már a sokat tapasztaltak bölcsességével állapítottam meg magamban, nyilván nem tíz forintot kér, na de... tíz, száz?? - tízezerre gondolni sem mertem, akkora összegnek számított. Rajtam nem lehet segíteni, mindig lemaradok egy rubrikával.

Hajnóczy Péter, amikor megérkezett, még Császárnál is jegyzettebb név lett. Sosem értettem, miért nem barátkoznak. Sötéten izzó tekintetét nehéz volt állni. Ő sosem kért pénzt kölcsön, gyufát annál gyakrabban. Egyszer elmesélte (később meg is írta), ismer valakit, aki minden telefonfülkében otthagy egy szál cigarettát a rászorulóknak, de nem tesz mellé gyufát. E példát néha követi, de gyufát ő sem hagy, valahogyan soha nincs nála. Darab ideig minden telefonfülkében otthagytam egy doboz gyufát, remélve, hátha összetalálkozik Hajnóczy cigarettáival.

Nagyhatalmú könyvkiadói szerkesztő a fülem hallatára nehezményezte alkoholizálását, ha nem inna, sokkal sikeresebb lehetne. Hajnóczy ráemelte szúrós tekintetét, s azt felelte, hogy a siker bűn. Ezek szerint nem tudta, milyen sikeres. Bátran kell élni, s érdemes meghalni, amint lehet, oktatott egyszer a Lenin körúton, a Népszava könyvesbolt kirakatánál. Mikor lehet? - kérdeztem. El, míg lehet s szabad, cseh földön biztosabb, válaszolta. Világnézetéhez híven tűnt ki a színről.

Császár Istvánnak gyönyörű húga volt, bemutatta. Épp egy írótárssal randevúzott. Császár kifejtette, jobban örülne egy fűtőnek. Mesélte, a húga süldőkorában mindig kiszaladt a ház elé, ha odagördült a postakocsi, s dallamos hangon fölkiáltott: Póóóstakocsi, vigyen eeel! Csaszi hozzáfűzte: Én is arra vágyom, hogy végre vigyenek eeel! Nem mondta, hova. Ekkoriban megint kazánt fűtött, immár nagypapaként. Vágya kisvártatva teljesült. Ha van arra italbolt, ahová vitték, Hajnóczy biztosan összebarátkozott vele. S még sokan mások, akik a magyar irodalomból támasztják ott a talponállót.

2004. augusztus 9.

*

KABAI CSABA

„A siker: bűn”

A Hajnóczy-recepció néhány kérdése

„…egészséges nagyság! Meg ne halljam! Te igazán hiszel az effélében, az ingéniumban? Melynek a poklokhoz semmi köze? Non datur! A művész a bűnöző és az eszelős édestestvére. Azt hiszed, valaha is létrejött élvezetes mű anélkül, hogy alkotója a gonosztevő és a tébolyult életébe belekóstolt volna?”

(Thomas Mann: Doktor Faustus)

http://www.jamk.hu/ujforras/070124.htm