Payday Loans

Keresés

A legújabb

A népi vallásosság - Szatymaz
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2014. október 02. csütörtök, 14:16

Vass Erika

A népi vallásosság


Szatymaznak, a „szögedi nemzet” részének meghatározó jellegzetességét az adja, hogy a város tanyavilágából vált önálló faluvá.1 A közösséggé szerveződés a vallásos élet alakulásában, az egyházi építmények fölállításában is megragadható.

A tanyákon élők távol kerültek „Isten házától”, a templomtól, a hitélet megszokott helyszínétől. Ez egyrészt nagyfokú önállóságot jelentett, másrészt pap nélküli életükben is ragaszkodtak a vallásgyakorlás elemeihez, nehogy szembe-kerüljenek az egyház tanításával. Gyakran találkoztam szokásokkal, melyeknek értelme elhomályosult, de amelyeket jelképes értelmük miatt, a 20. századig megtartottak.2

A tanyaiaknak a maguk erejéből kellett megbirkózniuk a természet viszontagságaival. Kiszolgáltatottságukban hitük nyújtott erőt: munkájuk előtt és után is Istenhez fohászkodtak, s hitték, csak úgy érhetnek el eredményes gazdálkodást, ha Isten áldása velük van. Bálint Sándor így írt erről: „Amíg a kételkedésre hajló városi ember életének váratlan, furcsa, meglepő fordulatait a véletlenek játékának tulajdonítja, addig a paraszti lélek szimbolikus jelentést, mennyei sugallatot és parancsot olvas ki belőlük: Isten jelekkel irányítja az emberek életét. A parasztság vallásos világképében a mennyország körülöleli a földi életet, Isten angyalai és szentjei mindig készen állnak arra, hogy az embernek szolgálatára legyenek, ügyes-bajos dolgaikat eligazítsák.”3

Vallás és környezet

Szeged határának benépesítésekor a letelepedő hívő közösség világa útmenti keresztek, harangok által szakrális tájjá alakult. Ezek a vallásos tartalommal rendelkező építmények a közösségi élet jelképei, melyek a hívőket hitükre emlékeztetik.4

Harangok

Az egyéni és a közösségi emlékezetnek fontos ébren tartója a harang.

„A harangszó keretbe foglalja a keresztény ember mindennapjait és ünnepeit. A lelkét fogja meg, Istenhez emeli.”5 Összetett szerepét a róla szóló mondás is kifejezi: „Az élőket hívom, a holtakat elsiratom, a villámokat megtöröm.”6 Tömörkény így írt a harangról: „az Isten nyelve, aki ezen által szól az emberekhez.”7

Mivel a határ benépesítésekor még nem lehetett szó templomépítésről, Isten oltalmának elnyerésére harangokat emeltek.8 A tér megszentelése a hangjukkal valósult meg.9 A harangszó vallásuk gyakorlására késztette hallgatóit: abbahagyták a munkát, keresztet vetettek, délben pedig elimádkozták az Úrangyalát. Emellett az élet főbb eseményeiről is a harangszóból értesültek az emberek.

A tanyai harangoknak két típusát különböztethetjük meg. Egyrészt minden na-gyobb szőlőhegy csőszháza mellett ott álltak a viharharangok10, másrészt az iskolák mellett helyeztek el harangokat. Szerepük eltérő volt. A viharharangok „az elemekkel szemben magára hagyott, de a viharokkal mégis szembeszálló, kultúrateremtő emberi igyekezet, helytállás és közösségvállalás szép jelképei.”11 Jégeső közeledtével a csősz kötelessége volt a vihar elé harangozni, hogy Isten segítésével oszlassa szét a felhőket. A harang ugyanis a katolikus egyházban a szentelmények közé tartozik.12 A harangozás viharűző szerepét a maiak kétféleképpen magyarázzák: a régebbi szemlélet szerint a harang hangja fölfelé száll, így az Úristen is meghallja, és megszünteti a jégesőt. A másik, tudományosnak ható magyarázat szerint pedig a harang kibocsátotta hanghullámok megrezegtetik a levegőt, s így szétoszlatják a viharfelhőket. Nehéz föladata volt a csősznek: ha sokáig nem volt eső, azt mondták, hogy leharangozza a felhőket; ha pedig vihar lett, azzal vádolták, hogy későn kezdett el harangozni.

Az időt is a harang szentelte meg:13 „Életük odakint nem az órához, hanem a napjáráshoz, harangszóhoz igazodott.”14 A csősz halottak napja, nagypéntek és nagyszombat kivételével mindennap reggel, délben és este harangozott.

Az idősek még emlékeznek, hogy a makraszéki, a neszűrjhegyi és győriszéki iskolánál állítottak harangokat. Jelezték az időt, hírül adták a halálesetet és temetést is. Erre viharharangot sosem használtak. A halott tisztességéért és nyugalmáért való harangozás célja a gonosz elriasztása volt, hiszen ő a jámbor hit szerint a lelket magának akarta megszerezni és kárhozatra juttatni.15 A harang az elhunyt korát is jelezte: felnőttnek tovább szólt, gyermeknek rövidebb ideig.

A külterületi harangok szerepe a kápolna építése után sem csökkent. Bár a szak-rális központ a kápolna, majd a templom lett, a lakosság tanyákon élő nagyobb részéhez továbbra sem hallatszott el a templom harangjának szava.

A hegygazdaságok fölbomlásával megszűnt a csősz tisztsége, s idővel nem akadt senki, aki vállalta volna a rendszeres harangozást. Néhány gazda azonban, aki féltette termését, vihar idején még sokáig eljárt harangozni. Napjainkra ez végképp megszűnt. Ebben közrejátszott az 1948 és 1989 közötti idők vallást tiltó jellege.

Útmenti keresztek

,,A tanyák világában emlékek (= szobrok) nemigen szoktak lenni, azt csak az Isten tiszteletére emelik kereszt formájában. Nem valami sűrűen, mert nem is igen telhetik. Drága dolog az, mert kőből kell építeni, s a kövek igen messze vannak. A mester is drága, akit hozatni kell, hogy a köveket rendesre kifaragja, egybe-szerkessze, és szép betűkből rávésse a nevét annak, aki állíttatta. Alkalmas és erős kerítés kell köréje, hogy ne dörgölődzzön hozzá a barom, s holdvilágtalan, sötét éjszakákon neki ne menjen kerékaggyal az arra haladó kocsi. A régibb, egy-szerű észjárású öregek nem így gondolkoztak. Fából állítgattak kereszteket az utakra. Bizonyára úgy szolgált az eszük, hogy nem nézi azt az Isten, hogy kőből van-e a kereszt vagy fából, hanem tekinti a jó akaratot...”16

A neszűrjhegyi kereszt és harang (1963)A szegedi tanyavilágban is sok köröszttel találkozunk, melyeket egy-egy pusztára települt ős hálából állíttatott, amiért munkájával a homokon meg tudta vetni a lábát, és élhetése lett. Ebben a keresztállítás gonoszűző szándéka, oltalmazó célzata is megnyilvánul.17

Nem elég csak fölállítani a keresztet, gondozni is kell. 1925-ben özv. Siha Józsefné Vass Etel (Szatymaz, 182. sz.) birtokán vaskeresztet állított. Ígéretet tett: végrendeletben gondoskodik, hogy a kereszt helye, ha birtoka gazdát cserél is, biztos legyen.18 Az útmenti keresztek gondozására napjainkban is akadnak vallásos emberek. Így a neszűrjhegyi iskola melletti fakereszt helyére, mely az elmúlt évtizedekben elkorhadt, 1993-ban a hívők kőből újat állíttattak, és ezt a mellette lakók rendszeresen gondozzák.

Az útmenti kereszt a tájékozódást is jól szolgálta.19 Mivel emlékeztette a járókelőt Jézus szenvedéseire, az emberek elhaladva előtte keresztet vetettek, a férfiak pedig megemelték kalapjukat, és fönnhangon köszöntek: Dícsértessék a Jézus Krisztus! Ha egy gyerek nem emelte meg a sapkáját, megrótták: Zsidó mászik a hátadon!

A templom

A templom a közösséggé szerveződés fontos állomása, így a társadalmi életben is fontos szerepet töltött be. A vasárnapi mise után lehetőség volt az ismerkedésre, találkozásra.

A mai Szatymaz területe kezdetben a felsővárosi, 1894-től pedig a felsőtanyai – felsőközponti – plébániához, a mai Balástyához tartozott.20 Itt végezték az anyakönyvezést is. A felsőközponti plébános minden második vasárnap mondott szentmisét Szatymazon, az iskolában.21

A kápolna fölszentelésekor (1901. augusztus 15.)

Keglovich Emil fölvétele

A kép a plébánia tulajdona

Gyülekeznek a templomszentelésre (1939. augusztus 20.)

A kép a plébánia tulajdona

Az oltár és az oltárkép

Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja hazánkat

A kép a plébánia tulajdona

Körmenet a templomszenteléskor (1939. augusztus 20.)

A kép a plébánia tulajdonaKülönbséget kell tennünk az állandó tanyai lakosok és azok között a városi polgárok között, akik pihenés, nyaralás végett időztek Szatymazon. Ez utóbbiaknak köszönhető, hogy 1901. augusztus 15-én kápolnát szenteltek föl a szatymazi kapitányság központjában, az iskola mellett. Míg a püspök a templonban prédikált, a kápolnán kívül egybesereglett népnek egy pap tartott beszédet, majd kint is misét mondott.22

A templom a vallási élet központja, ezért a település központi, kiemelkedő helyére szokták építeni. Szatymazon viszont az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a kápolna, majd a templom a falu szélére került. Ezen a későbbi falurendezés sem változtatott.

A városiak jórészt csak tavasztól őszig voltak kint. A misén részt vevők összetétele is ezt tükrözte: nyáron többen látogatták a templomot, egy-egy téli vasárnap pedig kb. kétszázan. Ebben közlekedési nehézségek is közrejátszottak.

A Felsőtanyáról átjáró pap a templom előtti iskolában heti két hittanórát is tartott, a betegeket pedig vasárnaponként látta el.23 Az első plébános, Virág Vince 1927-ben került Szatymazra, s 1942-ben bekövetkezett haláláig teljesített itt szolgálatot. A püspöki levéltárban fönnmaradt iratokból kiderül, hogy a szatymazi birtokosok milyen sokat küzdöttek azért, hogy a kiváló képességű papot ide helyezzék. Az ő megérkezésétől vált a kápolna valójában a környék kultikus központjává. Többek között újjászervezte a Rózsafüzér Társulatot: tíz „rózsakoszorú’’ alakult. 1929-ben egy jezsuita atya kilencnapos missziót tartott. A 4000 fős egyházközségből több mint 1800-an járultak a bűnbánat szentségéhez. A missziót vezető atya pedig száz taggal megalakította a Jézus Szíve Szövetséget, melynek tagjai minden hónap első péntekén gyóntak és áldoztak.24

Érthető, hogy a kápolna kicsinek bizonyult. A gazdakör jegyzőkönyve rögzítette 1925-ben: ,,A hívek gyakran nem férnek be a templomba. Vasárnaponként nem ritka, hogy 60-70 gyónó is van, s alig van vasár- vagy ünnepnap, mikor fizetett mise ne volna.’’25 Akik a templomon kívül rekedtek, bár nem hallották a papot, így az evangéliumot sem, a közös imádkozásban részt vettek, s részvételüket teljes értékűnek tekintették. A kápolnát 1938-ban kibővítették, és a templomot 1939. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén fölszentelték.

A templom védőszentjének kiválasztásában a kor szelleme tükröződik. 1938 ugyanis Szent István-év volt, ennek keretében országszerte nagy ünnepségeket rendeztek. A magyar szentek iránti mély érzület mutatkozik meg abban is, hogy az üvegablakokon Szent István mellett Szent Imre látható. Az üvegablakok – ahogyan föliratai emlékeztetnek rá – szatymazi birtokos szegedi polgárok adományai. Az ablakokon ábrázolt szentek elsősorban az ő vallásosságuk kifejezői: Loyolai Szent Ignác és Lisieux-i szent Teréz alakját a tanyaiak nem ismerték. Számukra Szűz Mária mellett Páduai Szent Antal szobra volt a legjelentősebb.

Lakóház

A templom inkább az ünnepek, a lakás pedig a mindennapok megélt vallásosságának a legfontosabb színtere. E két hely azonban szoros egységben marad, hiszen a templomi fölszerelések a hívek kezdeményezésére kerültek a templomba, látványuk pedig hatott a lakások szakrális tárgyaira, népszerűsítve egy-egy szent tiszteletét.26 Szatymazon például Szent Istvánt, akinek jelen tőségéről a prédikációkban is gyakran hallottak a hívek.

Számukra fontos volt, hogy házukat az isteni gondviselés védelmezze. A tiszta-szobába belépve, a falon szenteltvíztartó volt, bár már a 30-as években sem minden házban. A családi élet vallásos megnyilvánulásainak színtere itt is a szent sarok volt. Itt állt a sarokpad az asztallal. Az asztal szakrális jellegét mutatta, hogy rajta csak enni lehetett, munkavégzésre nem használták. Amikor a pap jött gyóntatni a beteget, az asztalt fehér terítővel terítették le, ráhelyezték a szentséget, a szent ostyát. Ide ültették az előkelő vendégeket, ezzel is kifejezve a megtiszteltetést.

A sarokpad fölött, a falon volt a feszület, több szentkép, szentelt barka és szentelt gyertya. A szentképek között gyakoriak voltak a különféle Jézus-, Szűz Mária- és Szentháromság-ábrázolások (pl. Jézus szíve, lourdes-i Szűzanya). A képek egyben azt is megmutatták, hogy ügyes-bajos dolgaikkal kikhez fordultak, kiktől várták az oltalmat. Később itt, a szent sarokban kaptak helyet a családtagok fényképei is.

A suglót tetején álltak a búcsúfiák, mint pl. a ferencszállási, pálosszentkúti (ma Petőfiszállás) búcsúból származó korsó. Ahol nem volt szenteltvíztartó, itt tárolták kis üvegben a vízkeresztkor szentelt vizet és a feszületet az olvasóval. A vallásosság elmélyülésében szerepük volt a falvédőknek is. Némelyiken házi áldás volt olvasható, másikon pedig az étkezés utáni imádság: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott.27

Szobasarok. Csányi Antal és felesége.

(III. kerület 279. sz.)

Az asztal alatt kosárban széna, kukorica, karácsonyi morzsa.

(Juhász Antal fölvétele. 1973. Az MFM fényképtára 17 508)

 

Temető

A temetkezési szokások is a helyei adottságokhoz igazodtak. A tanyákról sokszor nem vitték be a halottat a városba, hanem csak a Szatymazi-halomhoz, ahol ma is van a szatymazi temető. 1832-ben a hatóság tiltotta a temetkezést a szatymazi Nagyhalomnál, de sikertelenül.28 Ebben a városi temetkezés nagyobb költségein kívül az játszhatott szerepet, hogy a temető, az ősök nyughelye, így fontos kapcsot jelentett a tájban gyökerezéshez, az otthonteremtéshez.29

A 20. század elején a szatymaziak Balástyán temették el halottaikat, de ez messze volt a szatymazi tanyák többségétől. A mai temetőt 1927-ben szentelték föl.30 Kijelölték a díszsírhelyeket, továbbá a csecsemők, a halvaszületettek és az ön-gyilkosok helyét.31

Mivel a temető a községtől szokatlanul távolt esik, csak a halottkultusz színhelye. Temetésen és halottak napján kívül e helyen nem volt közös szertartás. A halottat a házban ravatalozták föl, s onnan vitték lovas kocsival a távoli temetőbe. A temető lélökharang akkor szólalt meg, amikor a harangozó megpillantotta a halottas kocsit. Temetés után a tort a háznál tartották. Erős túrút és szegedi pék sütötte fehér (búza-) kenyeret szolgáltak föl. Volt, ahol emellé birkapaprikást vagy sült sonkát is tettek.

Vallásos alkalmak

Szentmise

A szentmise az utolsó vacsorának és a Kálvária áldozatának megismétlése vérontás nélkül. A pap a szertartási rend szerint a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé változtatja, és ebben a híveket is részesíti.32

A mindönnaposok, vagyis akik rendszeresen jártak a hétköznapi misére, csak a bentlakók, a templomhoz közeli lakosok közül kerültek ki, és akiket nem kötött a mezőgazdasági munka rendje. Főként tehát öregek, zömmel asszonyok. A vasárnapi szentmisékre viszont a távoli tanyákról is eljártak az emberek, hogy megszenteljék az Úr napját. Egyik adatközlőm a következőképpen jellemezte a mise nélkül töltött vasárnapot: az olyan vót néköm, mintha nem is lött vóna vasárnap.

Mise előtt háromszor harangoztak: egy, majd fél órával korábban, és a becsön-getéskor. Vasárnap, a 8 órakor kezdődő kismisére mentek az iskolások, akiknek kötelező volt a részvétel. A lányok, legények a 10 órai nagymisére mentek. A temp-lomban a családtagok nemük szerint külön helyezkedtek el: a bejárattól balra ültek a nők, jobbra pedig a férfiak. az iskolások helye elöl volt.

A misére igyekvők az utat gyalogosan tették meg, hiszen a mise alatt vigyázni kellett volna valakinek a lovakra. E napon a lovak is pihentek, hiszen erejükre a hétköznapokon a munkához volt szükség. Kivétel csak néhány távoli család volt, ők a lovukat a kerítésoszlophoz kötötték. A templomból hazafelé menet az ismerősök együtt, nagy bandával gyüttek. Ekkor nyílt alkalom beszélgetésre, a fiatalok körében pedig ismerkedésre.

Sokan télen sem riadtak vissza az út megtételétől, bár a misehallgatók száma nagy havazás, hideg idején csökkent.33 Korlátozta a tanyaiak részvételét az is, hogy a jószágra mindig kellett valakinek vigyáznia. Egy idős adatközlőm, aki az 1920–30-as években napszámosként szolgált tanyákon, röstelkedve mondta, hogy mink nem vótunk olyan régi öregök, mi olyan hányt-vetöttek vótunk. Ezzel arra utalt, hogy városi nagyapjával szemben, aki mindennap elment a templomba, ő csak ritkán juthatott el misére, hiszen rá voltak bízva az állatok. A harangszó figyelmeztette az otthon maradottakat, hogy imádságukkal csatlakozhatnak a templomban lévőkhöz.

A hazajövő így köszöntötte az otthoniakat: Dícsértessék a Jézus Krisztus! – Mindörökké, ammen. – Misénkbe, imádságunkba részeltesse az Isten azt is, aki oda nem vót.

Különlegesek voltak a fogadalmi misék. A fogadalom Istennek megfontoltan és szabadon tett ígéret valamely lehetséges és a kötelező mértéket meghaladó jó megtételére, egyben kötelezettség vállalása bűn terhe alatt Isten iránti tiszteletből.34 Az egész közösséget érintő fogadalmi misék Szatymazon is ismeretesek voltak. A közösségi igény azonban napjainkra csupán Zsombónak Szatymazzal határos ré-szén, Lápastóban őrizte meg a pünkösd utáni Szentháromság-vasárnapon a fogadalmi misét. Erre az ott földbirtokos szatymaziak is elmennek. Az egykori szőlőhegyben a jó termésért mondják a misét, hogy az Isten tartsa távol a jégesőt. Isten áldásának kiterjesztését jelzi Lápastó egész területére, hogy a pap a szentmise végén mind a négy égtáj felé szentelt vizet hint.

Az egyházi év

A vallásos alkalmak többsége az egyházi év rendjébe illeszkedik. Szoros kapcsolat volt a jeles napok és a természet rendje között. Ez abban gyökerezik, hogy a mezőgazdasági munka eredménye az időjárástól függ. Ezért e napokon Isten segítségét kérték a sikeres termésért és a család boldogulásáért.

Az egyházi év adventtal kezdődött. E négy hét alatt nem rendeztek nagy mulatságokat. Ezt az a szólás is kifejezte, hogy András zárja a hegedűt; vagyis András napjával véget érnek a zenés alkalmak. Adventban, aki tehette, reggelente részt vett a rorátén, a hajnali misén. A templomtól távol lakók a 6 órakor kezdődő misére az út hosszától függően akár 5-kor is elindultak. A hideg, vagy az aznapi munkák miatt azonban nem minden reggel. Helyette csak a szokásos reggeli imádságot mondták el.

A karácsonyt megelőző kilenc estén szokásos szálláskeresésre a tanyaiak nem emlékeznek. Azzal magyarázták, hogy „itt olyan ritkán vótak a házak’’; „tanyán el vótunk rekesztve egymástú, faluhelyön jobban össze tudtak gyünni’’. A Historia domus csupán 1965-ben említi meg ezt a szokást, de ennek helyszíne a templom volt, és nem családok kezdeményezték.

Az 1930-as években karácsonyfának még nem mindenütt használtak fenyőfát, csak úri házaknál ismerték. Piacon ugyan lehetett kapni, de nem mindenki engedhette meg magának. Volt, ahol a suglót tetejére edénybe tujaágat állítottak. Ezt papírba csomagolt fél szem kockacukrokkal, almával, dióval díszítették.

Karácsony bűtjin, december 24-én böjtöltek, a kemencében fonott kalácsot, mákos és diós bejglit vagy túrós lepényt sütöttek, vacsorára pedig bablevest ettek mákos tésztával. A vacsora mágikus célzatokban gazdag volt, velük a jövőt próbálták befolyásolni. Már a vacsora előtt odakészítettek mindent az asztalra, mert úgy tartották, hogy aki közben kel föl, a következő évben meghal. Emiatt a vacsora végeztével egyszerre keltek föl az asztaltól.35 Mások szerint a gazdasszonynak azért kellett végig ülve maradnia, hogy a következő évben a kotlós jól üljön el.

Vacsora előtt fokhagymát, mézbe mártogatott diót és almát ettek. Úgy tartották, hogy mivel az asztalon voltak, megszentelődtek, gyógyító erőt nyertek. Az asztalra kitett almákból három szépet a vacsora után beledobtak a kútba, majd újév napjáig erről ittak, hogy egészségesek legyenek. Ekkor kivették, és szétosztották a családtagok között, hogy ha eltévednek, gondoljanak azokra, akikkel ették az almát, s megtalálják a helyes utat. Aki férges diót talált, annak a jövő évre betegséget jósoltak.

A vacsora végeztével a morzsát sem dobták ki, hanem ruhába gyűjtötték, és föltették a padlásra. Ezt azzal magyarázták, hogy ha kiöncsük, az angyalkák sírnak. A kenyérmorzsának gyógyító erőt tulajdonítottak, ha valamelyik állat megbetegedett, ezzel gyógyították. Máshol ez is az asztal alatti szakajtóba került, és újév napján a jószággal etették meg.36

Az asztal alá szakajtót tettek szénával, szalmával, kukoricacsővel, és fehér abrosszal terítették le. A kosárban a tárgyak a kis Jézus fekhelyéül szolgáló jászlat jelképezték, ezért Jézus jászla névvel illették.37 A kukoricát újév reggelén lemorzsolták, és szétosztották a jószágnak. Hasonló lehetett ez a rábai hagyományhoz, ahol a kalapba beletették a költésre szánt tojásokat, majd a kiscsirkéket, hogy szerencséjük legyen hozzájuk. Tápén és Szőregen pedig a beteg ló hasát veregették vele.38

Az éjféli miséig dióra vagy mogyoróra kártyáztak, majd a gyerekek kivételével a messzi tanyákról is elmentek a templomba.

A 20. század elejének tanyai karácsonyát Tömörkény István örökítette meg. Templom hiányában éjfélkor az iskolában gyülekeztek a tanyaiak. A harangot a tanító húzta, a hívek pedig a padokban énekelték a Jézus születéséről szóló énekeket.39

Aki valamilyen oknál fogva az éjféli misére nem tudott elmenni, karácsony első napján vett részt a szentmisén. E nap a család körében nyugalomban telt el.

Aprószentök (december 28.) napján a gyerekeket átküldték a szomszédba „mustármagért’’. Ott megsuprikálták őket, vagyis vesszővel megverték a hátukat.

Szilveszter este – ha hideg volt is – a hívek részt vette az év végi hálaadáson. Előtte újévre diós és mákos rétest sütöttek, hogy hosszú életűek legyenek.

Az újév napján végzett cselekedetekkel az egész évet szerették volna befolyásolni. Ezért egész kenyeret vágtak meg, hogy mindig legyen kenyerük, és főtt kukoricát, rizs- vagy köleskásával készült hurkát ettek, hogy sok pénzük legyen. E napon is igyekeztek eljutni a templomba, hogy Isten áldása legyen velük egész évben.

Január 6. vízkereszt vagy háromkirályok napja, Jézus megkeresztelkedésének ünnepe. E naphoz tartozik a víz- és a házszentelés. A szenteltvíz a szentelmények egyike: a mise előtt a pap megáldotta a templom bejáratához állított fadézsában levő vizet. Ebből mindenki vitt haza. Aki nem tudott elmenni aznap a templomba, tanyaszomszédjával hozatott magának is.

A szenteltvizet többféle céllal használták. Egyrészt a templomból hazaérve a kútbe öntöttek belőle az emberek és jószágok egészségének megőrzése végett. Fej-fájáskor ezzel borogatták a fejet. Az ártó hatalmak távoltartására az újszülött ujjait fogdosták meg szenteltvízzel, a haldokló homlokára pedig keresztet rajzoltak vele. Ha meghalt, a lábához szenteltvízzel telt üveget raktak, rozmaringágat mártottak bele, és ezzel hintették meg a halottat. Az üveget a halottal együtt eltemették.

Vízköröszttű járta a pap a házakat, hogy megszentelje őket. Belterületen minist-ránssal járt, de a tanyákra egyedül ment kerékpáron. Csak olyan házhoz tért be, amelyről tudta, hogy ott vallásos emberek élnek. A tisztaszobában fogadták. Megszentelte a ház négy sarkát és minden helyiségét. Emlékül kis szentképet ha-

gyott, és a bejárat fölé szentelt krétával fölírta a G+M+B rövídítést (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) és az évszámot.

Az egyház másik fontos szentelménye, a szentelt gyertya február 2-ához, Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához fűződik. A gyertyát a szentelés után rózsaszín vagy kék szalaggal kötötték át, s úgy akasztották a tisztaszoba falára. Ezt tartották a betegök gyertyájának: a haldokló kezébe adták, hogy könnyebben elszálljon a lélök belűle. Viharban is meggyújtották.

Másnap, 3-án vagy a balázsolás, a torokbetegségek elkerüléséért végzett papi áldás. Szent Balázs napján, reggel a szatymazi iskolások misén vettek részt. A pap keresztbe tett égő gyertyát tartott a torkukhoz, és Szent Balázs püspök nevében megáldotta őket, hogy ne szenvedjenek torokgyíkban.

A farsang vasárnapja előtti csütörtök: kövércsütörtök, amely nevét onnan kapta, hogy akkor szalonnát sütöttek, füstölt oldalast és kolbászt, mellé pedig paradi-csomszószt készítettek. Farsangvasárnap, -hétfőn, -kedden nem dolgoztak, hanem bált rendeztek, és egyéb tréfás alkalmakat. A nagyböjt a bűnbánat, a vezeklés ideje. Ez idő alatt nem rendeztek lakodalmat, zajos mulatságokat, az étkezésben pedig az önmegtartóztatásra törekedtek.

Nagybűt első napja hamvazószerda. E napon a földi élet múlandóságának és a bűnbánatnak jeleként a pap hamut szórt a hívek fejére, miközben a következőket mondta: Porból lettél, porrá leszel.

Volt család, ahol hamvazószerdán homokkal kisúrolták az edényeket, hogy egy csöpp zsír se maradjon rajtuk. Ez még annak az időnek az emléke, amikor negyven napig nem használtak zsírt. Az 1930-as évektől ez már nem volt jellemző. Sok helyen törött paszúrt főztek: a babot puhára főzték, apróra vágott hagymát tettek bele, majd amikor összefőtt, ricából, azaz napraforgómagból készült olajjal berántották. Miután levették a tűzről, olajban pirított vöröshagymát raktak a tetejére. Böjti ételnek számított még a köleskásából készült leves is, amelybe zöldséget tettek, és fűszerpaprikával ízesítettek. Az emlékezet megőrizte a halas krumplit is. Ez zsír vagy olaj nélkül készült. Nevét a halhoz hasonló ízéről kapta: a krumplit meg-tisztították, összedarabolták, és apróra vágott vöröshagymával, sóval, fűszerpap-rikával föltették főni.

A böjt szigorúságán az idők folyamán az egyház is könnyített, de előfordult, hogy némelyek a böjtnek már megszokott, szigorúbb módját tartották meg. Ham-vazószerda és nagyböjt péntekjei mindenképpen szigorúbb böjti napnak számítottak, amikor csak háromszor volt szabad étkezni, és egyszer jóllakni. A 20. század első felében azonban voltak családok, amelyek nagyböjtben minden szerdán és szombaton is böjtöltek. Még napjainkban is az öregek egy része az év minden péntekjén tartózkodik a hústól, bár az étkezéseket nem korlátozzák háromra: a péntöki nap mindég mög vót tartva. Ezt azzal magyarázzák, hogy a péntek Jézus Krisztus halálának napja, amelyet így is tiszteletben tartanak.

Szent Józsefnek, Jézus nevelőatyjának napja (március 19.) félünnepnek számított, ezért nem dolgoztak. Úgy tartották, ha ezen a napon esik az eső, férges lösz a dió.

Nagyböjt jeles napja Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.). A gyümölcsfák beoltásának idejeként tartották számon. Mélyebb összefüggést e munka és a nap között az ad, hogy ez az angyali üdvözlet ünnepe, Szűz Mária e napon fogadta méhébe Jézust.40 E napon sokan mentek templomba. Aki tehette, a makraszéki iskolában tartott fogadalmi misén vett részt. Ezt körülbelül a 80-as évekig tartották meg. Márk napján (április 25.) körmenet ment a határba valamelyik búzaföldre. A pap a jó termés végett megszentelte a búzát, amelyből a hívek vittek haza, és imakönyvükbe tették.

A húsvét előtti vasárnaphoz, virágvasárnaphoz fűződik a barkaszentelés. E nap Jézus jeruzsálemi bevonulásának ünnepe, amikor az ünneplő tömeg pálmaágakkal köszöntötte őt. Ezt pótolja nálunk a barka, a virágzó fűzfaág, amelyet megszentelése után hazavittek, és a tisztaszoba falán valamelyik szentkép sarkához tűztek vé-delmező szándékkal. A barka egy-egy szemét a föld négy sarkába rakták le, hogy a termést védje a jégesőtől.

Nagyhét a testi-lelki tisztálkodásnak, a háztájék fölújításának, tehát a tavasz méltó fogadásának ideje.41 Nagycsütörtökön 10 órakor mindenütt megszólaltak a harangok, majd szombaton 10 óráig elhallgattak. A templomban kb. 70 cm-es kerepölőt használtak harang helyett. A tanyákra teljes csönd borult, mint gyász idején.

Nagypéntek az udvar és a ház takarításának, kimeszelésének napja volt. Nem volt szabad a házban mosdani, vizet kilocsolni, mert ahány csöpp víz kiloccsan, annyi ezer bolha lösz. A kútnál mosdás egyébként a péntek hajnali fürdés maradványa: célja a betegségnek, a tél bajának jelképes lemosása. Úgy vélték, így nem fog rajtuk rontás.42 A bolha elriasztásának még egy módjára emlékeztek. Tavasszal, amikor a békák még nem beszéltek, napfölkelte előtt ki kellett menni az ablak alá, és megkopogtatni az ablakot. Erre bentről megkérdezték: Ki az, ki kopog? Mire a válasz: Itthon vannak-e a fekete legényök? (Mármint a bolhák.) Nincsenek, emöntek a Tiszántúra (hogy fulladjanak a Tiszába).

E napon nem végeztek mezőgazdasági munkát, a lovakat sem fogták be. Egyik adatközlőm elmondta, hogy egyszer nagypénteken délelőtt még nem fejezte be a gallydarabolást, és amikor délután elindult a templomba, elesett a biciklivel. Ezt úgy értelmezte, hogy „mögvert az Isten, és mögmondtam, hogy nagypéntökön többet nem dógozom’’.

Nagypéntek szigorú böjti nap volt. Bálint Sándor még említ a 20. század első évtizedeiből olyan szatymazi öregasszonyokat, akik három szem búzán és egy ital vízen tartották a böjtöt.43 Mások nagypénteken csak egyszer ettek, bablevest és mákos vagy morzsás tésztát. Ez utóbbi úgy készült, hogy apróra morzsolt, olajban pirított kenyérmorzsát tettek a tésztára, és cukorral ízesítették.

A gyász jeleként a lakásban letakarták a tükröt és a feszületet. Tüzet sem gyújtottak, az ebédet még nagycsütörtökön megfőzték. Virág Vince plébános idejében a szentsír díszítésében reggel az iskolások is segítettek. Kétóránként kettesével váltották egymást a szentségimádáson. Az Oltáriszentség előtt elhelyezett térdeplőn imádkoztak. Asszonyok is elmentek imádkozni szombaton a föltámadásig. Nagypén-teken, délután 3-kor kezdődött a Krisztus szenvedésére való emlékezés, amikor a pap fölolvasta a passiót.

Nagyszombat szintén böjti napnak számított. Délre kalácsot sütöttek, de zsír nélkül. Helyette a tésztába több tejet tettek, a tepsi alját olajjal kenték meg, a kalács tetejét pedig tojássárgájával kenték be. Reggel megfőzték a sonkát és a tojást, de belőle vagy este, a föltámadási körmenet után vagy csak másnap, a mise után ettek. Akkor is még bűtőtünk. Nagyobb mezőgazdasági munkát ekkor sem végeztek, csak a házat takarították ki.

Amikor megszólaltak a harangok, a háziasszony söprűt vett a kezébe, és a fal tövétől kifelé söpört, miközben ezt mondta: kígyók, békák távozzatok, mögszólaltak a harangok! Máshol gyerekek csöngőt rázva szaladtak, hogy így űzzék el a férgeket, tartsák távol a bajt.

Délután 5-kor volt a templom előtt a tűzszentölés, majd utána a föltámadási körmenet. Tüzet – nyilván a nagy távolság miatt – nem innen vittek haza, hanem mindenki otthon gyújtott magának.

Húsvétvasárnap a család minden tagja elment a szentmisére. Két részletben, hogy valaki mindig legyen házőrző. Fontos esemény volt a lelki megtisztulás je-leként a húsvéti gyónás, melyre hamvazószerdától nyílt lehetőség. Utána az áldozás. Akkoriban már éjféltől nem volt szabad enni. Ez volt a szentségi böjt. Miután haza-tértek a reggeli miséről, a családfő szenteltvízzel meghintette a sonkát, tarját és a többi ételt. Oda csak egy-két közelben lakó család vitte el az ételt, a tanyaiak vi-szont a templomból hozott szenteltvízzel maguk áldották meg ételüket. Az étkezést mindenki három falat kolbásszal kezdte, amelyet magában, kenyér nélkül kellett megenni. Ennek okára nem emlékeznek, de valószínűleg itt is az volt a cél, mint Újkígyóson, hogy ne fájjon a torkuk.44 Ezután következett a sonka és a tojás. Ez utóbbi Jézus föltámadásának, az újjászületésnek a jelképe. Jellegzetes étel volt a nagykalács. Három fonatból készítették, és akkora volt, mint a tepsi. Húsvétra

a sonka mellett lapockacsontot is főztek. Ezt férjjóslásra is használták: keresztben

a küszöbre rakták, és figyelték, merre szalad vele a kutya; abból az irányból várták a jövendőbelit. Ebédre a nagyobb ünnepi ebédeknek megfelelően tyúklevest, tyúkpaprikást főztek. Még szombaton a kalácstésztából lekváros kiflit, mákos veknit (bejglit) sütöttek.

Húsvéthétfőn zajlott a locsolkodás, amelyre a fiúk kisebb csoportokba társultak. Cserébe virágot (tulipánt, jácintot, nárciszt) kaptak, a rokonokat sonkával is kínálták. Akinek eladó lánya volt, ilyenkor kitett magáért a sütésben.

A Jézus mennybemenetelének napját, áldozó csütörtököt megelőző három napon, a körösztjáró napokon, mise után a hívek énekszóval egy-egy templomhoz közeli kereszthez mentek körmenettel, hogy így kérjék Isten áldását a jó termésért.

Aratóünnep

Virág Vince plébános megáldja a kévéket. Mellette dr. Tóth Imre

A kép a plébánia tulajdona

Pünkösdre már szombaton föltakarították az udvart, zöld ágakat szedtek a bodzafáról, az eresz alá tűztek minden horogfához egyet-egyet, és a tanya bejáratát is ezzel díszítették. A Szentlélek eljövetele alkalmából böjtöltek, és aki tehette, elment a szentkúti búcsúba. „Pünkösd másnapján a szatymazi gazdasszony vala-mikor levette a tehénről a kötelet, és végighúzta a mezsgyén, hogy tehene majd bőven tejeljen. A kötelet olykor még a színcsortásba is felakasztotta.’’45 A pünkösdö-lés szokására adatközlőim nem emlékeztek, véleményük szerint a tanyák közötti nagy távolságok nem kedveztek a közös fölkészülést igénylő szokás fönnmaradásának. Csupán egy dorozsmai származású édesanyáról hallottam, aki lányait saját gyerekkori élményei alapján készítette föl.

Úrnapja, az Oltáriszentség ünnepe jelentős volt Szatymazon is. A templomkertben állítottak a négy égtájnak megfelelően egy-egy sátrat. Terítővel, gyertyával, virágokkal díszítették, és egy-egy szentképet (Szűz Mária, Szent család, Jézus szíve) helyeztek el. Minden sátornak gazdája volt: az Oltáregylet, a gazdasági iskola, a Báló család, máskor a Balogh család, de előfordult, hogy többen társultak, hogy díszítsék a sátrat. Jézus szíve képéhez szimbolikus jelentése miatt mindig piros rózsát tettek. A mise része volt a körmenet. A menet előtt az elsőáldozók szórtak rózsaszirmot, a pap pedig a supellát alatt vitte az Oltáriszentséget. A pap mind a négy oltárnál megállt, és áldást osztott a négy égtáj felé. A sátrakban az oltárokon elhelyezett virágok mellett a hívek otthonról is hoztak magukkal virágot, és ezt a mise után mint szentelményt hazavitték.

Szent Antal napján (június 13.) learattak három kereszt rozsot, hogy jó termés legyen.46 Ha főztek, liszthez nem nyúltak: nem csináltak tésztát, rántást, nem sütöttek kenyeret, mert úgy tartották, hogy Szent Antal tüze lesz a kézen, vagyis orbáncos lesz a készítő keze. Aki mégis e bajban szenvedett, annak föl kellett keresnie va-lamely Antal nevűt (pl. Buzsák Tóni bácsit), ő pedig ráimádkozott, és kovával rá-csiholt a beteg testrészre.

Szent Iván napja (június 24.) a nyári napforduló ünnepe. Ilyenkor gyűjtötték a sárga színű szentiványi virágot, este pedig tüzet raktak a káposztaföld szélén. Egy-egy marék virágot kézbe vettek, belecsapkodták a tűzbe, majd a káposztákat csapkodták meg vele, hogy ne legyenek tetvesek, férgesek. Mikor parázslott a tűz, át is ugrották. Okát már nem ismerik. Szent Iván tüze ősi napszimbólum, és a hozzá fűződő szokások a napmelegnek, tűznek tisztító, gyógyító, termékenyítő erejébe vetett hitben gyökereznek.47 Az idősek még úgy tartják, hogy ekkor szakad mög a búzának a gyökere, vagyis ezután már gyorsan érik.János és Pál vértanúk napján (június 26.) szentelték a templomban a vihargyertyákat. Az áldozórácshoz állított asztalra mindenki rárakta a magával hozott gyertyákat, akár 4-5 darabot is. A mise végeztével, megáldotta őket a pap. Aki a munkája miatt nem tudott a misén ottmaradni, a gyertyákat otthagyta, és a vasárnapi mise után vitte haza. Amikor vihar közeledett, a háziasszony kiállt a háznak arra a végére, amerről jött a vihar. Háromszor keresztet rajzolt a levegőbe a felhő felé, közben pedig azt mondta: Az Atya, Fiú, Szentlélek neviben múljon el a vihar! Ezután elimádkozta a miatyánkot, de az áment nem mondta ki, mert ezt csak akkor szabad, amikor valaminek vége van. A küszöb sajátos helyzetével áll összefüggésben, hogy viharban nem szabad ráállni, mert aki arra áll, azt agyoncsapja a villám.48

Péter-Pál napján (június 29.) volt a győriszéki búcsú, ahol a beérett búzát megszentelték. Az arató fiúk és lányok négyökrös szekéren vittek oda kévéket, majd visszahordták a gazdának. A résztvevők nem vittek haza belőle. Ehhez tehát nem fűződött olyan szentelményi erő, mint a Márk-napi szentelt búzához.

Sarlós Boldogasszony (július 2.) Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatásának napja. A szatymazi asszonyok fodormentát szenteltettek e napon a templomban, amelyet sarlóval vágtak le a száráról. Gyógyteaként használták. Eredete a 18. századi pestis elleni védekezésre nyúlik vissza.49

Mária mennybemenetelének napján, Nagyboldogasszonykor (augusztus 15.) is misére mentek, de egyéb szokás nem fűződött e naphoz. Két asszony közéről, vagyis a Nagyboldogasszony és Kisasszony (szeptember 8.) közötti időről úgy tartották, hogy az akkor tojt tojás sokáig nem zápul meg, és az ekkor született kiscsirkék hamar megnőnek.

Mindenszentek napján, november elsején megkezdődött az emlékezés a halottakra. E napon és másnap, halottak napján fölkeresték elhunyt hozzátartozóik sírjait. Sokan elmentek a balástyai temetőbe is, ha hozzátartozóik ott nyugodtak. November elsején délután, a szatymazi temetőben a halom tetején elhelyezett keresztnél a pap megáldotta az új sírokat. A temető bejáratánál, két oldalt kéregető koldusoknak kalácsot, tubukát osztogattak, annyi darabot, ahány halottja volt a családnak, hogy elhunyt szeretteik ne éhezzenek. A tubuka név onnan ered, hogy a kalács formája kisgalambra emlékeztet. Mindenszentek este a szent sarokban levő asztalra tett deszkán annyi gyertyát gyújtottak, ahány halottra emlékeztek, és a család közösen elimádkozta a fájdalmas rózsafüzért. E napokra tiltások is életbe léptek: halottak hetében nem mostak fejet, mert megsüketültek volna; halottak napján – mint más ünnepeken is – nem volt szabad dolgozni. Egyik adatközlőm emlékezett arra, hogy egy családban november elsején elintézték a temető takarítását, s másodikán, halottak napján szüreteltek. Munka közben az asszonynak az égen jel jelent meg, s hirtelen meghalt. Ebben az aznapi munkatilalom megszegéséért járó büntetést látták.

Búcsújárás

A vallásos alkalmak közül kiemelkedett a búcsújárás, amely a bűnbánat jegyében telt, és kilépést jelentett a mindennapok világából. Jelentőségét Tömörkény István így fogalmazta meg: ,,enyhülést találnak minden lelki gyötrelmekben szenvedők és segedelmet az elesettek...’’50 A szatymaziak a 20. században az alábbi búcsújáró helyeket látogatták.51

Augusztus 5-e Havi Boldogasszony ünnepe, a szeged-alsóvárosi havi búcsú napja. A ferences kegytemplom a szegedi nagytáj szakrális népéleti központja volt, és a városból kirajzott népet oltalmazta a szétszóródástól.52 A szatymaziak egykor gyalogosan, köröszttel mentek a búcsúra, amely a kibocsátó Városhoz tartozás kifejezője volt.

Az első világháborúig nagy jelentőségű volt a Kisasszony napi (szeptember 8.) máriaradnai búcsú. Oda több napig tartott az út. Ennek azonban a trianoni határok meghúzása véget vetett. Néhány család máig őriz Radnáról hozott búcsúfiát, az idősek pedig emlékeznek, hogy szüleik milyen csodálattal meséltek e kegyhelyről. Disznóvágáskor a nagyméretű sonkára azt mondták: no evvel el löhet mönni Rad-nára búcsúra!

Miután megszűnt a radnai zarándoklat, megnőtt más magyarországi kegyhelyek (pl. Máriagyűd) szerepe. Az 1930-as évek végén egy alkalommal 15-20 szatymazi fiatal Mátraverebélyre utazott különvonattal. Utasai több faluból gyűltek össze.

Pünkösdkor sokan mentek gyalog Szentkútra. Az idősek erre a gyalogos zarándoklatra is emlékeznek. Az 1930-as években azonban már sokan lovas kocsival, a második világháború után pedig kerékpárral, vonattal mentek. Gyalog szombat reggel indultak, és útközben a kisteleki vásártéren álltak meg reggelizni. Ott ta-lálkoztak az algyői búcsúsokkal. Megérkezésük után köszöntötték a Szűzanyát, éjjel pedig részt vettek a gyertyás körmenetben. Ennek szép emlékezete megmaradt a résztvevőkben. Az éjszakát a kocsin töltötték, vagy a templomban virrasztottak. Ittak a szentkút vizéből, hiszen azt tartották, csodatevő. Hogy ne fájjon, a kút vízfolyásában megmosták a lábukat.

A vasárnapi mise után megebédeltek, elbúcsúztak Szűz Máriától, s estére értek haza. A szentkút vizéből az otthon maradottaknak is hoztak, hogy legalább így részesüljenek a búcsú megtisztító kegyelméből.

 

Templombúcsú

 

Szatymazon augusztus 20-án tartották a templombúcsút. Ez egyben a távoli rokonok vendégül látásának volt az alkalma, s ezért a búcsú napjára takarítással, sütéssel-főzéssel készültek. Emiatt az asszonyok, ha idejük engedte, a reggeli kismisére mentek, amelyet ezért háziasszonyok miséjének is neveztek. A templomtól távol lakó asszonyok azonban a kismisére sem juthattak el. Aznap a nagymisét többnyire vendég pap mondotta. Aki tehette, erre ment el, a mise után pedig részt vett a körmeneten. A búcsúfiát (mézeskalácsot, cukorkát) árusító sátrak a templom melletti ligetben, később pedig a Vasút utca két oldalán álltak. Itt ki-ki ízlésének megfelelő ajándékot vehetett. Este bállal zárult a nap, melynek a Báló és a Tóth kocsma adott helyet. Az előbbibe a módosabbak, az utóbbiba inkább a napszámosok mentek el.

A rokoni kapcsolatok fönntartásának alkalmai voltak a szomszédos községek templombúcsúi. Szent Antal ünnepére sokan a balástyai búcsúba mentek; szeptember 12-én, Mária neve napján pedig Sándorfalvára. Ilyenkor szintén köröszttel, gyalog mentek a szomszéd helyekre. A menet előtt vitt keresztet a szembe jövők meg-csókolták. A mise után ki-ki ismerősénél vendégeskedett, majd a búcsújárók délután, litánia után együtt tértek haza Szatymazra.

A hétköznapi élet vallásossága

A vallásos élet nem csak az ünnepnapokra, hanem a hétköznapokra, az egyéni alkalmakra is kiterjedt. Jellemző volt e szemléletre, hogy egy-egy jellegzetes munka jeles napokhoz kapcsolódott, és e napot nem keltezéssel, hanem a szent nevével mondták, mint például lúdtömő Márton, disznóölő András.

Köszönés

Az ismerősökkel találkozva a Dícsértessék a Jézus Krisztus! köszöntéssel éltek. A gyerekek nem csak a papnak, hanem minden felnőttnek így köszöntek. A válasz pedig az volt: Mindörökké, ammen. Búcsúzáskor napjainkban is gyakori köszönés az Isten áldja!

Elutazás előtt, akár távoli földre mentek, akár hosszabb út állt előttük, körösztöt vetöttek, majd azt mondták: Uram, Jézusom, segíts mög! A keresztvetés egyébként is gyakori volt, amit bajelhárító erejébe vetett hit magyaráz.53 Keresztet vetettek viharban; lefekvés előtt a párnára; a kenyérre késsel, amikor megszegték. Ha templom vagy útmenti kereszt előtt haladtak el, és amikor meghallották a harang szavát, szintén.

Gyertyagyújtáskor, -oltáskor ugyancsak Dícsértessék a Jézus Krisztus! köszöntést mondtak. Ez a petróleumlámpa meghonosodása után is megmaradt, sőt az idősebbek napjainkban a villany fölkapcsolásakor is mondják. E szokás alapja, hogy a gyertya, a lámpa, a villanyégő a fénynek, világosságnak ősi jelképe, az egyházi liturgiában pedig Krisztus szimbólumává, gonoszűző erővé lett.54

Imádkozás

A nap kezdetét és végét is az Istenhez való fohásszal vagy hálaadással keretezték. Az imádkozás a vallásosság legközvetlenebb formája, személyes kapcsolatot létesít és föltételez a másvilági erőkkel, személyekkel.55 Az imák megtanulása a gyermek-nevelés része volt. A jelenleg használatos imák egyházi forrásból származnak, a miatyánk, az üdvözlégy, a reggeli és esti imádság. Az imádkozást mindenki egyénileg végezte. Ritka volt, hogy közösen, a szent sarokban imádkozzanak, hiszen a munkájuk miatt mindenkinek más volt az időbeosztása. Ez alól az étkezés előtti és utáni ima kivétel. Evés előtt az Édes Jézus, légy vendégünk, álld meg, amit adtál nékünk! imát mondták el, utána pedig a következőt: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, ammen.

Reggel a miatyánk és az üdvözlégy mellett kedvelt ima volt az alábbi: Jóistenem, fölébredtem, Te őrködtél énfelettem, köszönöm, hogy megtartottál, hogy felettem virrasztottál. Óvj meg ma is szent kezeddel, szent kezedből ne eressz el, vedd vissza mind, akit szeretsz, ó, hallgasd meg kérésemet, ammen. Emellett a Szívem első gondolatja kezdetű ima is népszerű, este pedig az Ó, édes Istenem, hálát rebeg lelkem kezdetű. Idős asszonyok mesélték, hogy ha éjszaka nem tudnak elaludni, a rózsafűzért mondják.

A déli harangszókor az úrangyalát imádkozták. Így volt ez az iskolában is. A csősz harangozásakor a tanyaiak, akár munka közben is, szintén az úrangyalát imádkozták el. Ha azonban olyanokkal dolgoztak együtt, akik nem voltak vallásosak, csak keresztet vetettek, és magukban imádkoztak.

Munka

A Mindenhatóhoz szóló fohász munka közben is szerepet kapott. Haszontalan az embör iparkodása, ha nincs rajta az Isten áldása. A munka elején így fohászkodtak: Édös jó Istenöm, segíts mög! Uram, Jézusom, segíts mög! Ha valaki egyedül dolgozott, gyakran munka közben is imádkozott. A 20. század közepéig szabályozottabb volt a munka rendje: a vasárnapot Istennek szentelték, és pihenéssel töltötték. A munkaszünet gyakran már szombat délutánra is kiterjedt. Így 1844-ben az ádok-hegyi szőlősgazdák elhatározták, szombat délután nem dolgoznak a szőlőhegyben, hogy Isten őrizze meg a szőlőhegyet a jégesőtől és más veszedelemtől. Fogadalmuk megtartására a csősz őrködött: aki megszegte, pénzbüntetést kapott.56

Szentek

A szentek közül különösen Szűz Mária alakja emelkedett ki. Gyakran fordultak hozzá kéréseikkel a bajba jutottak. Ünnepének a szombatot tartották, s fogadták, hogy ezen a napon nem szabad mosni: Lusta asszony az, aki szombaton mos. Hitük szerint két szombat kivételével az év minden szombatján legalább kis időre kisüt a nap. Még máma kisüt a nap, mer Mária most mossa a fehér kötényit, és annak mög köll száradni.

Mária óvó szerepét mutatja az is, hogy ha részeg ember esett el, és nem történt semmi baja, azt mondták: a Mária kötőjibe esött. Ha pedig eltört valamije: Kilukadt a Mária kötője, kipottyant belűle.

A másik segítő szentnek Szent Antalt tartották. Szobra a templomban is látható. Úgy gondolták, ha valaki elveszít valamit, és Szent Antalhoz fohászkodik, megtalálja.

A hitélet változása

Az eddig vázolt hitélet 1945 után jelentősen megváltozott. Elsősorban a kommunista hatalom tiltó intézkedései következményeként. A hittanon, vasárnapi misén részt vevő gyerek továbbtanulási esélye csökkent. A fölvételin gyakran erre is rákérdeztek. Az egyházi esküvő pedig a hivatalt vállalók állását veszélyeztette. A korábban kötelező hitoktatással szemben a hittant tanulók száma drasztikusan csökkent, pl. 1963-ban csak 21%-ot tett ki.57 A gyerekek vallásos neveltetése emiatt hiányt szenvedett, s ha a családi háttér nem pótolta ezt, akkor a közben felnőtt nemzedék a rendszerváltozás után, az 1990-es években sem kezdett templomba járni.

Az erőltetett szövetkezesítés után sokan vagy a téeszben kaptak állást, vagy Szegeden kezdtek el dolgozni. A háztáji művelésben maradt földek megmunkálása hét végére maradt. Emiatt némelyek szerint „aki vinni akarta valamire, az hét végén ezt csinálta, nem ért rá templomba járni’’. Ez a magyarázat magában rejti a kor megváltozott értékrendjét is. Emellett, aki valamilyen tisztséget töltött be, nem ve-hetett részt a szentmisén. Egyházi esküvőt gyakran csak a szomszéd községben, titokban mertek tartani, és ezen a házasuló feleken kívül, csupán a tanúk voltak jelen.

A hétköznapra eső vallási ünnepek már nem voltak munkaszüneti napok, így csak nagyon kevesen, többnyire az idősek mehettek el aznap templomba. Ennek következtében a papnak a balázsolásra, hamvazásra napja mellett a rákövetkező vasárnapon is alkalmat kellett teremtenie, az úrnapi sátrakat pedig csütörtök helyett vasárnap állították föl.

Míg korábban az úrnapi körmenetet a templomkertben, a búzaszentelést a határban tartották, ezek a Rákosi- és a Kádár-rendszerben beszorultak a templomba. Bár napjainkban már sok helyütt ismét a szabadban, megfelelő hangsúlyt adva rendezik meg ezeket az ünnepeket, Szatymazon továbbra is a templomban maradtak. Közrejátszik ebben a hívek többségének közömbössége is.

A 90-es években sokan költöztek ki Szatymazra, ami miatt a község ismét kertvárosi jelleget öltött. Ez viszont azzal a következménnyel járt, hogy a betelepültek nem ragaszkodnak a régi helyi szokásokhoz, az itteni templomhoz, és ez szintén hozzájárul a hívek számának csökkenéséhez.

Elsőáldozók 1958-ban

Az elsőáldozás és a bérmálás az elmúlt fél évszázad következtében jelenleg csupán a templomi esküvő föltételeként fontos, mert nélküle nem köthető egyházi házasság. A templomi esküvő sem Isten áldásának elnyerése végett nélkülözhetetlen, hanem mert némelyek ezt tartják a polgári esküvőnél szebbnek.

A búcsújárás, mint a vallásosság közösségi kifejezője megszűnt. Az utóbbi években egyetlen autóbuszos zarándoklat volt közösen a zsombóiakkal Máriagyűdre. Volt eset, hogy néhányan szegedi ismerősök szervezte busszal elmentek Csíksom-lyóra. Napjaink vallásosságának egyik jellemzője a szekularizáció, a vallásosság egyéni megnyilvánulási módjainak előtérbe kerülése. Búcsújárásra is esetleg egy-egy család megy el saját autójával. A szatymazi templombúcsú is elveszítette egykori jellegét, és a többség számára a kirakodóvásárt és a forgókat jelenti.

Míg korábban Szatymazon Rózsafüzér Társulat működött, jelenleg mindössze hétfős Mária Légió működik a négyezer lakost számláló faluban. Ez három éve alakult a szegedi csoport ösztönzésére. A vasárnapi mise után imaórát tartanak. A dicsőséges vagy a fájdalmas, vagy az örvendetes rózsafüzért imádkozzák több más ima mellett. Az összejövetelt egy-egy Szűz Máriát köszöntő ének keretezi.

A vallásosság tárgyi kifejezői is eltűntek a lakásból. A városi munkahelyeken szerzett tapasztalatok és a reklámok hatására az emberek szükségét érezték, hogy a lakásukat „divatossá’’ tegyék, és ez a korábbi szakrális tér, a szent sarok fölszámolásával járt. Az egykor ott elhelyezett, vallással kapcsolatos tárgyak vagy a lakás legkülönbözőbb pontjaiba kerültek, vagy pedig a padlásra.

Nehezíti a helyzetet, hogy míg korábban volt idő, amikor két papja volt a falunak, most a szatymazi plébánoshoz tartozik Sándorfalva és Dóc, így kevesebb idő jut egy-egy falu hitéletének gondozására.

A tanyaiak a gépkocsi megjelenése következtében könnyebben juthatnak el a temp-lomba. Az idős tanyaiak közül azonban napjainkban sem mindenki tud elmenni misére. Számukra a rádióban és a televízióban vasárnap délelőtt közvetített misék nyújtanak kárpótlást. Persze, így nem részesülhetnek a szentségekben. Az asszonyoknak gyakran csak a főzés közben jut idejük rádióhallgatásra, de a mise szövegét együtt imádkozzák a rádióval, és a kimondott szó megnyugvást jelent, Isten jelenlétét hozza el számukra.

Jellemző lett napjainkban a „racionális’’ gondolkodás, mely száműzte a kapcsolatot a természetfölöttivel. A szokások egy része megszűnt, más része egysze-rűsödött vagy kiüresedett. Sok esetben a szakrális tér- és időhasználat elvesztette többletjelentését a profán világgal szemben. A kereszt előtt már nem szokás ke-resztet vetni, és a déli harangszókor sem általános az imádkozás. Tömörkény írta 1904-ben: ,,a kereszt nem kereszt, amíg fölszentelve nincsen. Addig csak szépen egymásba rótt kövek halmaza.’’58 Ma mintha csupa kövek volnának...

 

Lábjegyzetek:

  1. Bálint, 1976–1980.
  2. Bálint, 1942, 15.
  3. Bálint, 1942, 11.
  4. Bartha, 1992. 32.
  5. Bartha, 2000. 180.
  6. Barna, 2000. 129.
  7. Tömörkény, 1898. 1
  8. Bálint, 1980. 333–334.
  9. Bartha, 1992. 46.
  10. Huszka, 1975. 21.
  11. Varga, 1985.
  12. Mihályfi, 1921. 429.
  13. Bartha, 1992. 334.
  14. Bálint, 1980. 333.
  15. Bálint, 1980. 333
  16. Tömörkény, 1904. 5.
  17. Bálint, 1980. 334.
  18. Püspöki Levéltár, Parochialia (régi) 18. század. 1927. I. 1. 1911/1925.
  19. Bálint, 1980. 334.
  20. Historia domus parochialis Szatymaziensis.
  21. Püspöki Levéltár, Parocihialia (régi) 18. század, 1927. I. 1. 130/1898.
  22. A szatymazi kápolna fölszentelése. 1901. 1–3.
  23. Püspöki Levéltár Parochialia (régi) 18. század. 1927. I. 1. 2769/1926.
  24. Historia domus parochialis szatymaziensis.
  25. Püspöki Levéltár Parochialia (régi) 18. század. 1927. I. 1. Kivonat a Szeged-szatymazi Gazdakör 1925. évi január 6-án tartott évi rendes közgyűlésének jegyzőkönyvéből.
  26. Barna, 1987. 220.
  27. Két szatymazi család szakrális tárgyainak leltárát l. Juhász, 1975. 129–150.
  28. Juhász, 1989. 50.
  29. Barna, 1995. 131.
  30. Püspöki Levéltár, Parochialia (régi) 18. 1927. I. 1. 483/1927.
  31. Uo. 768/1927.
  32. Bálint, 1980. 340.
  33. Historia domus parochialis Szatymaziensis.
  34. Erdő, 1997. 724.
  35. Bálint, 1980. 228-229.
  36. Bálint, 1980. 229.
  37. Bálint, 1980. 228.
  38. Bálint, 1980. 230.
  39. Tömörkény, 1904. 67–68.
  40. Bálint, 1980. 257.
  41. Bálint, 1980. 259.
  42. Bálint, 1980. 260.
  43. Bálint, 1980. 261.
  44. Bálint, 1980. 265.
  45. Bálint, 1980. 282.
  46. Bálint, 1980. 289.
  47. Bálint, 1980. 290.
  48. Bálint, 1980. 267–268.
  49. Bálint, 1980. 293.
  50. Tömörkény, 1898. 49.
  51. A kegyhelyek történetét, a zarándoklatok leírását Bálint, 1980. 370–401.
  52. Bálint, 1980. 370–371.
  53. Bálint, 1980. 59.
  54. Bálint, 1976. 276.
  55. Bartha, 1980. 60.
  56. Huszka, 1975. 7.
  57. Historia domus parochialis Szatymaziensis.
  58. Tömörkény, 1904. 8.

Irodalom

Bálint Sándor

1942 Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapest

1976 A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. 1. rész. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1974/75-2. Szeged

1980 A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. 3. rész. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1978/79-2. Szeged

Barna Gábor

1987 A szakrális környezet tárgyai Kunszentmártonban. = Vallási néprajz 3. Szerk. Dankó Imre – Küllős Imola. 218–233. Debrecen

1995 A mesterszállási templom építésének története. = Mesterszállás. Fejezetek  a község történetéből. Szerk. Barna Gábor. Mesterszállás, 131–149.

2000 „Az élőket hívom, a holtakat elsiratom, a villámokat megtöröm” A harang és a harangozás a népszokások tükrében. = Déli harangszó. Tanulmányok a pápai rendelet félezer éves jubileumára. Szerk. Visy Zsolt. Bp., 129–184.

Bartha Elek

1980 A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen

1992 Vallásökológia. Debrecen

Eliade, Mircea

1987 A szent és a profán. Bp.

Erdő Péter

Fogadalom. = Magyar Katolikus Lexikon. Szerk. Diós István. Bp.

Huszka Lajos

1975 Szatymazi szőlőhegyek. Szeged

Juhász Antal

1975 A parasztság tárgyi ellátottsága. = A Móra Ferenc Múzeum évkönyve

1974-75/1. Szeged, 105–167.

1989 A szegedi táj tanyái. = A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1982/83–2. Szeged.

Tömörkény István

1898 Pusztai harangszó. = T. I.: Jegenyék alatt. Szeged, 1–5.

1898 Búcsú a homokon. = T. I.: Jegenyék alatt. Szeged, 49–56.

1904 Az ünnep hetén. = T. I.: Gerendás szobákból. Bp., 62–68.

1904 Új kereszt. = T. I.: Gerendás szobákból. Bp., 3–11.

Varga Ferenc

1985 Domaszéki viharharangok és körösztök. Szegedi Könyvtári Műhely, 24.évf. 2–3. sz. 67–86.

 

Köszönettel tartozom elsősorban nagyszüleimnek, Jenei Gábornak (*1914) és nejének, Sipos Erzsébetnek (*1924), továbbá Deli András plébánosnak (*1930), Gémes Józsefnek (*1924), Gémes Józsefné Tápai Erzsébetnek (*1938), Kolozsvári Jánosné Szőnyi Juliannának (*1933), Kormányos Ferencnek (*1947), Köteles Ilonának (*1944), Nikolényi Györgyné Bérczi Juditnak (*1927), Nyeste Imréné Kopasz Rozáliának (*1919), Pálmai Józsefnek (*1933) és Pálmai Józsefné Kamenszky Irénnek (*1935).