Nem mondom, hogy nem volt, mert volt egy igen alkalmas pont, ahol a legsikeresebben bemutathattam volna Várhegy és vidéke íróit, és hogy nem tettem, csak szerénységüknek hódoltam. Melyik volt e pont? Az ismerkedési estély.

Ott kullogtak szegények alázatos, azonban mégis öntudatos orcával a fővárosi notabilitások asztalai körül, tízen, tizenöten, folyvást mosolyogtak, hajlongtak, és egyik a másiktól várta volna a bátor kezdeményezést a bemutatásra.

Hiába! Akkor még nem volt fejük; vezérek, főnökök voltak mind, egytől egyig. Alapjában büszkék, mint a Kont társai: a harminc nemesek, és elhatározva arra, hogy a zsarnok előtt - a fővárosi írói testület előtt - nem fogják térdeiket meghajtani. Inkább, ha kell, névtelenül, dísztelenül, akadémiai és Kisfaludy-társasági passzus nélkül, elhullanak egytől egyig mint a függetlenség vértanúi.

Hogyan? de hát vannak Erdélyben - hova csak a medvékre jön a fényes világ, és ünnepeltetésre egy-egy író -, hát volnának itt írók? Volnának, volnának, éppen úgy, mint Svájcban savoyárdok, akik bemennek Párizsba, s ott élelmességüknél fogva csakhamar akadémikusok, lapszerkesztők, államtitkárok, sőt, miniszterek is lesznek.

Erdély is jobbadán így van íróival, költőivel.

De vannak oly szerencsétlenek is, mint mindenütt a földön, kiket falujuk, városkájuk rögéhez köt elszabadulhatatlanul, az ádáz sors!

Ez ádáz sors martalékai azok, kiknek e szűk kis fejezetet szántam.

Nagy bátorságot öntött a szerény, de oda kell tennem, egyszersmind büszke apostolok lelkébe az a diadal, melyet Tarczali, az egyszerre csak meteorként feltűnt nagy elme szerzett. Hozzá fordulnak tehát, hogy lenne ő vezérük.

A polgármester tudta, hogy van Várhegyen egy kiváló férfiú, kire minden elnökség már mintegy szabva van - az öreg dr. Szorítsd László úr - azért is e polcra őt ajánlotta, maga személyére megelégedvén az alelnökség tisztességével.

Mert igenis, manapság, ha két diót osztunk is el: szükséges ehhez két elnök, legalább két titkár, pénztárnok, ügyvéd és gazda.

A hamarosan (bár régóta gomolygó) most itt, minden zaj nélkül egybeverődött kis, titkos, tudós társaság, e két jeles férfiút választotta gyenge lőcseinek támogatójául.

- Ó, mi szerencsés véletlen! - csapta össze markát igen nagy felindulással az öreg dr. Szorítsd László úr, egy hatalmas lépéssel érezvén már most magát közelebb az álmok legédesebbikéhez: a Nagyságos, erdélyiesen: Méltóságos királyi Tanácsossághoz. - De miféle íróegyesület lenne ez? - kiáltott föl a sok élettapasztalással bíró aggastyán. Hisz itt tudós embert nem is képzelek.

Bár az elfogadással rögtön készen volt, de mégis, tessék-lássék, egy kis gondolkozási időt kért, valójában csak azért, hogy az elfogadási aktus a rokonok és néhány helyt levő, nagyobb hivatalnok jelenléte által minél ünnepélyesebb díszt nyerjen.

- Édes Károly - szólt az öreg doktor pesti nagy vendégéhez -, mit jegyez meg arra, hogy itt Erdélyben a székely földön írói egyesület teremtődjék?

- Az eszme merész, majdnem őrültséggel határos, de kivitelét jó felfogás mellett lehetetlennek mégis nem tartom. Első mindenesetre, hogy elnöke legalábbis Gara Pál... vagy... legyen...

- De hát az olyan jeles író, öcsém?

- Ah, éppen nem, igenis közönséges poéta, de nagyon praktikus, s egy ilyen társulat nagy bölcsességet kíván. Hanem az a kérdés, mit akar?

- Az, az - én is azt mondom, de képtelen vagyok elgondolni.

- Kinek a fejében motoszkált az a bogár? - kacagott fel Czilley úr.

- Hát került ide valahonnan - azt mondják Pesten is lakott, valami féleszű katolikus pap, ki holmi Aranka együgyű relációkon addig fúrt-faragott, járt-kelt, különben meg kell vallani, beszélni tud, míg egy csomó ábrándozót összeszedett, s azokkal most írói társaságot akar itt fundálni.

- Veszett bolond dolog! S kik a társai innen Várhegyről? Szörnyű érdekes, méltó egy Csiky Gergely tollára, de talán magam dolgozom ki felsőbb vígjátéknak, amihez Csiky éppen nem ért. Mondja csak. Ej, ezt szeretem, a kétszáz aranyra jó tárgy. Garával megcsináljuk.

- De engem ne vegyen bele, Károly - szólt majdnem elsápadva az öreg dr. Szorítsd.

- Nem, nem - nevetett jókedvvel Czilley úr.

- Egyik tag a vén Keszeg, ki vidéki leveleket ír, s mindenkit megénekel egy kis jó ebédért, vagy leránt néhány forintért. Nagy literátornak tartja magát, s kiadott füzetkéit örökösen a belső zsebében hordozza.

- Jó alak, mintha látnám, valódi vidéki típus.

- Az öreg Juon kancellista, egy kis, száraz, kopasz emberke, becsületes ember, de szörnyű szerencsétlen. Valamikor a kancellisták prézese volt, s most szüntelen arról fantáziál, hogy neki elnöknek vagy kúriai bírónak kellene lennie, holott semmit sem tanul, és az egész világot rágja, amiért ő ma is csak írnok. Gazdag feleségének jóformán mindenét elette. Különben nagyon becsületes, jó nép. Azt mondja, bosszút áll a társadalmon. Temérdek verset ír. Kétszer gyógyítottam nagy betegségből, de igazán jobb lett volna, ha csöndesen meghal. Jó ember.

- Tovább - jegyezgetett Czilley úr, éspedig rögtön kész versekbe.

- Eredeti Jakab Albert is. Megyei hivatalnok volt, jó móddal, de rest, kártyás, amellett dicsvágyó. Apja híres ódákat írt a múlt században - ó, nem is apja, még a nagyapja. Most ő ezekkel grasszál.

- Ez is jeles.

- Szégyellem, hogy közülünk is, a professzoraim közül is akadtak hívei. Azért is fogadom el az elnökséget, hogy ezeket a szerencsétleneket ráncban tartsam.

- Kik ezek?

- Az a különös, hogy a leggyengébbek. Habarcz József, régi okmányokat és vén könyveket gyűjt, s azt hiszi tudós. Néhány pesti historikus egész bolonddá tette. Megy városról városra, bújja a levéltárakat, összeszed minden bolondságot, s teljesen elhanyagolja a dolgait. Jó, most legalább a szemem előtt lesz. Nagy borivó. Azt mondják, azért is jár levéltárazni vidékekre. S mutogatja a hízelgő leveleket, amiket Magyarországról kap. Vannak szép levelei, azokat szortírozza, alfabétumozza, és boldog. S egy kis uzsorával is foglalkozik.

- Különben szeret jól enni, inni?

- Másutt.

- De a fejükről nem beszélt még László bácsi.

- Minden percben várom őket, most jönnek hozzám küldöttségileg átadni az elnöki megválasztatást. Ahol, jönnek is, a patika előtt...

Nyolc-kilenc fekete ruhás, középkorú ember ballagott az eszme szentségétől áthatva, dr. Szorítsd László háza felé.

- Az a vezetőjük - mutatott az öreg doktor egy magas, izmos, vállas papra.

- Mintha láttam volna valamikor - gondolkozik Czilley úr komor tekintettel.

- Szörnyű szerencsétlen egy ember, annyit mondhatok. Azt mondják, református volt eredetileg, és ott is pap, de mindenkivel összeveszett, senkivel se tudott békében élni, s elöljáróit is szemtől szembe összeszidta. Mondják, tanult ember lett volna pedig. Most itt hányódik a plébánosnál. Sok nyelvet ért, de az ő nyelvét itt senki sem érti. Sokszor az ember szánhatja, sehova se jár, minden szó megsérti, s mindenkin keresztülmegy. Valami nagy cél lebeghetett előtte, nem érte el - ki tudja, hol hibázta el a dolgot? Annyi igaz, hogy ebben a városba kár. Ránézve is jobb volna, ha egy agy- vagy szívguta leszólítaná e nem neki való színpadról. Az ilyen izgága emberek minek élnek?

- Iszik-e? Most se? - tette hozzá akaratlanul is Czilley úr.

- Kártyázik-e? Nem?

- Soha. Hiszen a kártyázás, ivás az embert még szelídítené. Elbizakodott.

- Van-e barátja? Nincs? Ugye nincs?... Itt sincs? Sehol se lesz!

- Senki. Ezek is inkább tisztelik, de félnek tőle. Néha oly csendes, mint egy gyermek, alázatos, félénk, óvatos, előzékeny, mintha éppen erőnek erejével ezekben akarná magát gyakorolni, majd egyetlen nem tetsző szóra vagy tekintetre nyers, durva lesz, mint egy paraszt, kíméletlen és minden embert lábbal taposó. Engemet is már több versben megmart.

Czilley úr lehajtotta fejét, letette az irónt, s mintha valami megborzongatta volna: összébb vonta kabátját. - Szegény, szegény - mormogá.

Kopogtattak, a küldöttség belépett.

Korábban találtak jönni, mert a meghívottak még nem jelentek meg, abban a közönséges gyakorlatban, hogy fél órával legalábbis, később kell jönni a tisztesség okáért.

Elöl állott a vezető. Magas, herkulesi termetű ember, alig annyi őszülő, szőke hajjal, mely vastag tarkóját és széles halántékát valamennyire befolyhatta. Apró, kékes szemei, piros, szelídes, mosolygó, nagyocska szája, kissé kiálló pofacsontjai, széles, boltozatos homloka, majdnem a halántékig nyúló s a végén felkunkorodó szemöldöke, egyenes, de a túl nagy archoz mérve kis szabású oroszos orra, nem azt a benyomást tették a nézőre, aki rokonszenvet gerjeszt. Hozzájárult ehhez a kopott, igen elviselt és mégis tiszta ruha.

Czilley Károly úr a komor, éles tekintet elől egy percre elkapta fejét.

- Méltóságos Czilley Károly úr, tisztelendő Késő Pál úr - mutatá be az öreg doktor a két embert egymásnak.

Késő Pál úr fehér, sárgás arcát élénk pír borította el, de csak egy szempillantásig, hogy még halaványabb színt nyerjen.

Czilley úr nem pirult el; a szerencsés, boldog ember mindig jobban tud parancsolni magának.

A küldöttség többi tagja is bemutattatott.

Dr. Szorítsd László úr, mint rendesen, mikor egy-egy elnökséggel tisztelte és kereste meg az áldott szerencse, most is a legkomolyabb állásba helyezte magát; hátra ütött homlokú kígyófejét még hátrább szegte; sátoros, nyitott, tubákos bajuszát mozgatta, mint valamely csápot; egyet-kettőt köhécselt, s belemerült abba a szent érzésbe, melybe mindenkor bele szokott merülni, mikor számos és magas érdemeinek tudata különösebben eltöltötte jó sors kegyelte szívét.

Megírott és betanult beszédecskéjét forgatta (mint a száradó szénát a sovány réten) kopár elméjében. Valami úgy sütött a barázdás homlokára, oly égető fénnyel, hogy ez semmi esetre se lehetett más, mint a királyi tanácsosság. Annak lehet csak oly kellemes verőfénye.

- Nagyon jól tudom - kezdé Késő Pál úr -, hogy midőn az alakulásban levő, kis írótársaság elnöki tisztének elfogadására kérjük tekintetességedet, nem számos kitüntetéseihez új kitüntetést, hanem a közügy érdekében fölvett terheihez új terhet jöttünk erős vállaira helyezni. Elfogadja-e?... (Tette inkább szónokilag e kérdést Késő úr.)

- Elfogadom - dadogá ihletetten dr. Szorítsd úr, mintha esketnék vagy vallatnák.

Késő Pál úr egy kissé elmosolyodott, amit csak Czilley úr vett észre (Most is a régi gúny s embermegvetés - mondá magában Czilley úr)... - Azt a kötelességet, mely ugyanakkor, midőn semmi világi kitüntetést nem nyújt, ami pedig a fő lenne, kiteszi hordozóját az éretlenek, nyers materialisták gúnyos megjegyzéseinek. Mit akar az az írói kör, mely névtelen, nem híres emberekből mer alakulni, és éppen itt, e távol hegyek között, minden összeköttetési előnyöktől elzárva? Nincsen-e virágzó fővárosunk, fényes tudományos akadémiánk, nem gondoskodik-e ez kellőképpen az egész ország szellemi táplálékáról? Mi szükség majmolásból, egy olyannemű céhet alkotni, mely homlokán a tudomány művelését hordozza, de majd kebelében a tehetetlenséggel hazudtolja meg e dicső törekvést? Mi szükség e szellem aranyát, ezüstjét keresni és egybegyűjteni Erdélyben, mikor a természet gazdagon ellátta hegyeinket valódi arannyal és ezüsttel? Nem-e ez a fontosabb?

A tudomány odafönt ferde irányt vett, eredeti termelés helyett puszta fordításokból táplálkozik, mely kényelmesebb, és a léháknak, kapzsi kezeknek jövedelmezőbb; a szépirodalom, költészet elvesztette fenségét, mert a gyors munka hasonlít a fűzfához, hirtelen hajt, lombot vet, de gyümölcsöt sohasem hoz.

A mi célunk igaz alapra vinni vissza azt, amit kúfár elmék a maguk hasznára zsákmányoltak ki - és talán ezekkel (társaira mutat) akarjuk visszazökkenteni a kereket? Nem, nem, mi csak a vadoncok vagyunk, értéktelenek magunkban, de jönni fog az ifjabb nemzedék, tiszta tűzzel, az ideál meg nem vesztegetett szentségével, jönni fog haragjával, mely elégesse azt, ami rongy, és megalkossa azt, ami ha durvább, csiszolatlanabb is: de nemzeti, de magyar. El kell jönni a tudomány Petőfijének, az idegen copfok leszaggatójának, a tudomány komoly, teremtő Aranyának.

És innen jő az el?

Mit tudom én! De mint a zsidó: én itt is kinyitom ablakomat, karomat, szívemet, várva az igaz magyar tudományosság messiását.

Mi tisztában vagyunk célunkkal, akar-e bennünket a tekintetes úr támogatni, együtt tartani, bölcsességével vezetni?

- Igenis - köszönöm - dadogá, majd pattogó, rikácsoló, sok elnöki beszédével egybeszerkesztett mondásait az aggastyán, növekedő hévvel, elragadtatva Késő Pál úr lángoló tekintetétől.

Mindenki kedves akart még egyszer lenni, hogy vendég és vendéglátó a legjobb benyomást tegyék egymás lelkére.

A fukar István bácsi is megnyitotta kamaráját. Felhívta Pardi úrékat, hogy hát csak elő a legszebb nótáikkal, mert mindétig élt, halt a szép magyar nótákért. Tulajdonképp az volt célja, hogy vigyék el vendégszerető, jó hírét a fővárosba. És hogyha valamelyik fia vagy rokona egykor oda kerülne, hát tudják ezek a részeg komédiások is, hogy mi a kötelesség. Úgy dalolt a vén céhmester, majd felvette az utcát.

Bethlehem József úr nagy celebrációt tartott a leendő követ Csigadomby úr tiszteletére, ugyanakkor átvett egy hatszáz forintos váltót az előleges kiadásokra, arcképes zászlókra, borokra és így tovább. Mihályfy úr hasonló kedvezményekben részesült - titkon. Czilley Béla úr kiadta nagyszerű magasztalásokkal Lívia életrajzát, hogy odafent Pesten egye a méreg a kollegánékat.

Dr. Szorítsd László úr az egész professzorátussal, ifjúsággal és minden egyletével aláíratott a Czilley Károly úr jubiláris díszköteteire. Még egyebeket is helyezett kilátásba, hogy a jubileum napján erdélyi küldöttség jelenjen meg Pesten.

- Csak aztán, édes Károly - a királyi tanácsosság, de ezt se magamért, csak a kedves városomért, nemzetemért, hazám boldogításáért. Mivel lehetne a miniszter úrnak kedveskednünk? Egy utcát elneveztetek a nevéről. Mit tegyünk még? Mondja el neki, édes Károly, hogy én évenként úgy a leányiskoláinkban, mint kollégiumunkban, mondja el neki hadd tudja meg: számos szép, fehér tallérokat osztogatok ki tulajdon kezeimmel. Régóta teszem. Más már százszor megkapta volna azt a tanácsosságot, de én mindig túlságos szerény voltam, gyűlöltem még az olyat is, aki tolakodik. Bélát is be kellene valahogy csúsztatnunk bár a kolozsvári egyetemhez tanárnak. Nagyon derék fiú.

Béla korhely, rest, kártyás, iszákos. Nem is tudom, mit csinálok azzal a fiúval. Néhány angol könyvet magam fordítottam helyette, csakhogy ajánlhassam. Semmi vizsgát se tett. Bár az akadémiába tudnám beválasztatni, mint erdélyit. Így tán lehetne.

- Meglátom, beszélni fogok Gara Pállal, Alázatos Taksonnyal. Megpróbálom, de most szörnyen sokan vagyunk Erdélyből; a bohóc lapok igen ránk kaptak.

- No csak, édes Károly, tudja, én mindent megtettem magukért - nem felhányásképp mondom -, egyetlen óhajtásom van ezen a világon, ez se magamért, isten látja...

- A királyi tanácsosság? Okvetlen meglesz. Annyi, mint a bizonyos.

- Hát a Vasárnapi Újságban - ugyanakkor, mint erdélyi emberét - nem lehetne-e kiadni az arcképemet? A költséget szívesen viselném. Az ifjúságra felette jó hatással lenne. Ezt is egyébként csak szeretett hazámért, a kultúra felvirágzásáért... mert azt jól tudja, hogy én holmi nevetséges porveréseknek barátja sohasem voltam. Az én életem nyitott könyv.

A két ember átölelte egymást, s a haza szent ügyéért úgy sétáltak sokáig a fás, lombos udvaron. Mint két nyitott könyvből, úgy lehetett belőlük olvasni.

Eljött az idő, hogy Lívia és Csigadomby úr is készülődjék, és tegyen minél több kedves ígéretet.

- Ó, olyan unalmas ez az utolsó nap - vágott egy csomó ringy-rongy iparos-egyleti, dalárdái, tűzoltós koszorút a földhöz Lívia -, szeretnék megszökni. Megőszülnék, ha még egy napot e közt a sok együgyű, vigyorgó, fukar ember közt kellene töltenem. Gábor, a váltók lejártak, ki gondoskodik róluk? Innen a maga regényes, bérces hazájából nagyon vékonyan viszünk. Soha annyi bolond toasztot, mint itt! Ezek a bolondok bele vannak őrülve az egymás magasztalásába. Csömörlésig mennek. Hát a követség?

- Bizonyos. De képzelje, az a szemtelen ügyvéd nem hagyott addig nyugtot, míg egy hatszáz forintos váltót előleges költségekre alá nem írtam. A rendőrfőnök is addig ölelgetett, csókolgatott, míg pár százast ki nem édesgetett a zsebemből.

- Hiszen Tarczali mindent megtett volna pénz nélkül is - a magáéból. Hogy lehetett maga ily rémítő együgyű? Ó, minő gyermek! Mindenütt megcsalják.

- Édesem, az az oka, hogy Tarczalit le akarom rázni a nyakamról. Egy bolond percben neki ígértem a Tükör szerkesztését, ha követ lehetek, mert akkor egyetemi tanár is lehetek - s most minden gondolata Pest és a lap és az irodalom. Szörnyűség, amilyen hiúk ezek a kisvárosi filkók. Mind egy-egy nagyság és miniszter ez.

Csigadomby úr határozottan kijelentette, hogy ő Tarczalival mindenáron szakítani fog.

Lívia abban a korban volt már, mikor a kacér nő a leglelkiismeretlenebb játékot űzi áldozataival, csakhogy fenntarthassa még értékét.

A jó Tarczali-család a legmelegebb szeretettel vált meg kedves vendégeitől. Mindenét odaadta volna: borát, kenyerét - a lelkét.

Lívia kifogyhatatlan volt a leányok magasztalásában, Gizella fényes tehetségének dicséretében, a mama ritka gazdaasszonyi erényeinek méltánylásában, és többször a leghevesebb csókok közt jelentette ki, hogy élete legédesebb napjai azok, melyeket e regényes, szép hazában a legjobb és legboldogabb család körében töltött. Hogy adja ő ezt vissza!?

Tarczalinak négyszemközt azt is elmondta, hogy magától elvárom, hogy engemet Pesten minél előbb fölkeres. Érti ezt, minél előbb?

- Miért minél előbb? - dobbant meg zavaros érzésben az ember szíve.

- Magának Pesten a helye. - És forrón megszorította Tarczali Tamás kezét.

- Miért Pesten? Nagy drámaírói tehetség. Darabja igen tetszett. S ha a Tükör szerkesztését átveszi, valóban tőle függ oly pályát teremtenie magának, gyermekeinek, aminőt itt sohasem volt képes.

Még elég ifjú arra, hogy merjen. Mások is mertek, és boldogultak.

És már különben is, ezek a várhegyiek őt soha meg nem értik, ingadozók, kétszínűek, hálátlanok. Öreg korára mit várhatna itt?

Megvallotta magában, hogy ezek az írók, művészek igen becsületes, egymást támogató emberek, ha összevesznek is, mint a testvérek, ki is békülnek azonnal. Soha nem hagyják egymást.

Várhegy lelkes, hazafias polgársága is még egybe ki akart tenni magáért.

Ünnepélyes közgyűlést hívott össze, ahol az örmény doktor hápogó ajánlatára határozatba ment, hogy egy hatvan szekérből álló bizottmány egész a harmadik határig kísérje a tudósokat, ott még egy barátságos poharat ürítsenek egymással; határozatba ment, hogy a tanácsház nagytermében márványlap örökítse meg a gyűlés napját, évét, havát, hogy hányan voltak és ki volt az elnök, alelnök, jegyző, pénztárnok, és hogy a dr. Szorítsd László úr neve is oda vésődjék.

Ezenkívül a fertálymesterek sürgősen eljárták a házakat, hogy minden zászló kidugódjék, s ahol nem volna, még ott is ki kell szúrni valamit. Céhek előálljanak, tűzoltó-banda szóljon, s a dalárdák a város végén énekeljék el az "Isten áldd meg a magyart".

Menjen az első banda is, hogyha úgy kívántatnék: a fiatal tudósok egy-egy tetszetős gyepen egy kis atyafiságos táncot is rögtönözhessenek.

Telegramok röpülnek a két haza minden főbb pontjára. Pestre özönnel küldi a híres Fejes Eduárd, a huszonhat lap levelezője:

Várhegy, május... 18... Nagyszerű lelkesedés, 700 tudós. Polgárság frenetikus örömben. Az ősz dr. Szorítsd László úr egybeölelkezve a Párizs Egylet elnökével. Székelyek, magyarok vérszövetséget kötnek.

Várhegy, május... 18... Jövő évi nagygyűlés az Alpári síkon, a hét vezérek halmain, dalárdák, írók, művészek egyesülve. Impozáns.

Zaj, zsivaj, édes, szívet-lelket fogó üdvkiáltás jobbról-balról. Szekerek robognak, igyekező öreg tudósok szaladnak szekereik felé, ifjú költők koszorúsan, bokrétásan, ihletett mosollyal sorakoznak a főtéren.

Mindenki látni és láttatni akar.

- Csönd, halljuk! - remegteti meg az üde, május levegőt a tömeg követelő hangja.

Egy kis, peckes, törpe emberke, hosszú, vörös bajusszal, hullámos, sűrű, vereses szőke hajjal lép fel valami emelvényre.

- No, itt megint egy csomó szamár beszéd lesz - zúg, morog az indulni kezdő tudós sereg -, hagynák már az ördögbe a sok ízetlen tereferéjüket.

Amellett azonban barátságos hangon kiabálják: halljuk, halljuk.

A vörös emberke szétnéz, ragyogó arcával, és hetyke, pattogó hangon kezdi: "Hazánk dísze, virága! Tudósaink, költőink, művészeink..."

- Halljuk - szól bele az örmény doktor, mintha ő akarna beszélni.

- De ez szemtelenség - morog Czilley Béla úr -, egy segédtanár! Mily elbizakodás. Ki kérte fel, hogy beszéljen. Mindenüvé odatolja magát. Halljuk - döf egyet botjával. Hát halljuk.

"Erdély a közelebbi időkben egy holt ember volt..."

- Már hogy lett volna, miféle szamárság - dörmögnek több helyt -, mit akar az ilyen fajankó.

"Igenis, de önök, uraim, bűvös szavaikkal felköltöttek bennünket. Igenis, mi élünk, szívünk dobog, lelkünk emelkedik, szemeink a hála könnyeiben fürödnek. Koszorút elő!..."

"Ne távozzék innen egyetlen jelesebb tudósunk is, hogy koszorú ne ékesítse mellét..."

Az erre rendelt intéző-bizottság gyorsan munkához lát és csakhamar számos új koszorúst üdvözölhet a nemzet. A hosszú beszédre föláll a Párizs Egylet elnöke, és azzal a jól álló büszkeséggel, mely ily elnököt meg is illet, harsogja válaszát.

Úgyis kevesen hallják már, mert soknak fél lába már a kocsin, hintón, szekerén, tehát csak a felséges kis beszéd zárszavait idézem:

Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér!

- Éljen, éljen! "Isten áldd meg a magyart!"

folyt. köv.