Sok jó ismerősünket nem láttuk, éspedig mióta! - holott a főteher az ő vállaikon nyugodott. Bethlehem József ügyvéd úr, Mihályfi Domonkos főkapitány úr, dr. Szorítsd László úr, a négyszeres-ötszörös elnök, a leendő királyi tanácsos, Czilley Béla úr, a Várhegy szerkesztője s a helyi gimnázium egyik jelessége; a nagy Czilley Károly úr, a költő, ki megy Brassóba, nagy leleplezésre dicskölteményt olvasni fel és babérokat gyűjteni számos koszorúihoz; a derék, kövér lelkész, Sörös úr, imponáló orrhangjával és a sovány Mózes lelkész úr, aki csak egypár percre jelenhetett meg, de máris fontos dolgokat ígért; a költők, tudósok, írók, művészek, dalárdák, egyletek; s a majd kicsattanó, piros képű örmény-doktor mekegéseivel, s Vanília, a bájos tárcásznő és érdektársai a vidéki írónők, vidéki levelezőink - mint a bányászok a mélyben, a beláthatatlan űrben, saját kis lámpájukkal világolva maguknak - kérdheti, mert kétségkívül kérdezheti is a jóindulatú olvasó: hol vannak?

Örvendek, hogy a becses érdeklődést mutató, meleg kérdést hallhatom.

Velük vagyok, mindenütt velük vagyok, egy percre sem vesztettem el őket szem elől.

Asztalomon fekszik az összes Párizs Egylet alkalmi lapja három formátumban, úgymint dísz, díszebb és legdíszebb alakban jeles cikkekkel, versekkel, rajzokkal, kérdésekkel, magasztalásokkal, bókokkal - azonban, habár sokan azt tartják az ünnepély fénypontjának: a valódi fénypont nem ez, korántsem ez, hanem fog lenni a mai napon, a színi előadás után, a város díszkertjében tartandó nagy polgári és katonai bankett.

Fél hétre jár az idő, rögtön kezdődni fog a színielőadás.

Robognak a kocsik, tódul a nép, úgy a nagy vendégsereg, mint a polgárság.

Felséges az idő, a legszebb tavaszi est.

Kik soha egy krajcárt ki nem adtak volna színházra, most veszekesznek egy kis arasznyi helyért.

Csokros ifjak, kik között vén, kopasz agglegények is szerepelnek, igyekeznek fönntartani a rendet, ha kellene itt valakinek a rend. És éppen most? A nőegylet öreg, kifésült, kifestett, kibokrétázott vezérhölgyei is meztelen karokkal - mintha veszedelmes harcra készülnének - elfoglalták rendfenntartó oldal- és sarokszögleteiket. Az ő bájos mosolyaikban kell megütközni minden derekabb férfi és ifjú szemsugarainak.

- Úgy járok föllebb-alább - susogja egy csomó fiatal legénykének egy felvirágozott, kövér hölgy - mint a nyüst. Nem látták az uramat? Nincs itt János Laciné?

Bizony az ő férje egy kis professzornéval most is a cukrász háta mögött suttog.

- Úgy járok itt, mint a nyüst - súg oda két elvirágzott, öreg kisasszonynak, kik igazán már csak a színdarabot várnák - mondják csak, nem látták Károlyt?...

Ó, istenem, két agg kisasszony! Hogy látna az egy házas férjet, és miért látná, mikor csak a férjes nők joga lekötni egy-egy szabadonc, életvidor férjet?

Mosolyognak, mellette azonban mégis úgy tetszik, a cukrász felé néznek.

- Úgy járok itt, mint a nyüst - borul majdnem a kövér pap mellére a szegény rendfenntartó hölgy -, nem látta a tiszteletes úr Károlyt vagy János Lacinét?

- Nem láttam, de látom bájos nagysádat, igazán lelkesen működik. Mit mond ahhoz, hogy a polgármester...

- Engem is fel akartak szólítani, hogy játsszam - vág vissza a nyüstös hölgy -, de tata nem hagyta.

- Ah, mégis botrány... és a leánya is...

- Ah, mégis botrány... nagy botrány...

- Ah, mégis skandalum...

- Ez mégis sok...

- Szemtelenség...

- Cudarság...

- A polgármesteri szék lealacsonyítása... Mi? De az.

- Viszonyban van Líviával...

- De a felesége tűri? Példátlan!

- Én a szemeit ásnám ki az ilyen férjnek...

- Ah, ah! jeh! jeh! - suhan mint a láng, és árad mint a víz a sok megjegyzés innen is, onnan is.

Gyönyörű közönség, borzasztó tömeg.

Csengetés hallatszik, a függöny felgördül.

A polgármester úr ül egy karszéken, oly bús arccal, mintha tudná, hogy ennek a művészi gyönyörnek aligha jól meg nem adja az árát.

Taps, taps, óriási taps. Azok is, kik döfölték: kendőiket lobogtatják - mialatt belebeg a tündéri, szép, nagyvilági hölgy, a bájos Lívia.

Koszorúk röpülnek, virágok hullanak, üdvözlő versek szóratnak - míg egy alkalmas jelenet közben kiválik a színfalak mögül egy fekete sereg hódoló arccal, kemény, fehér nyakkendővel, és fehér és sárga díszkesztyűkkel.

Czilley Béla úr a szónok. Hosszúkás, csontos fejét átszellemülten féloldalra hajtja, és egy tálcát táncoltat remegve, és rajta egy díszes gyűrűt, tárcát, melyből szerényen valami bankó kandikál ki, tudtul adva, hogy bentebb többecske is vagyon.

"Hazánk ünnepelt, dicső művésznője!

Mélyen tisztelt Nagysád!

Midőn Várhegy és a székelység lángoló tisztelete részemre juttatta a szerencsét, hogy egy lángeszű művésznő előtt csekélységem legyen a szószóló, jól tudtam, hogy városunk életében ez hosszú idők óta a legmagasztosabb pont. Dicsőíteni a művészetét, hódolattal venni körül a művészet fölkent papjait és papnéit, egy szívdobbanásban és egy kiáltásban adni hangot a meghatott közönség - igen - igen köréből, kebeléből: csak nagy kultúrnemzetek ténye. Ide sorakozunk mi is ma.

Csekélység ez, nagy tehetségeidhez, lánglelkedhez mérve, melynek fénye túlhat az Alpokon, felér a Davalaghiri csúcsáig, de amint egyik nagy költőnk mondja: mindegy az áldozat, akár kicsiny, akár nagy, ha mindene az áldozónak - és »Él magyar, áll Buda még!«"

- Éljen, éljen! - ordítozák, harsogtaták, suttogák, sziszegék, sóhajták, kinek ahogy adták az istenek.

Fölemelő, megható volt nézni, amint Lívia égre vetette nagy szemeit - majd egy lopva tett pillantással megmérlegelte az adománynak csakugyan csekély értékét -, és hebegve, bár jól tudott volna beszélni, és dadogva, mert így szokás még Pesten is - ejté ki e szavakat: - Ó, köszönöm, köszönöm. Nagy és felséges a székely nép, örök betűkkel írom szívembe nevedet. "Csak nem fajult el még a székely vér. Minden kis csöppje aranyakat ér..."

Hogy mosolyogtak össze a jó barátok, rokonok, testvérek, a családok lelkesült tagjai, hogy éledt dr. Szorítsd László úr s mily közel látta a pillanatot, mikor királyi tanácsos lesz, hogy sírt a polgármesterné, s érezte magát kárpótolva minden szenvedéseiért, hogy rengett a kis deszkabódé a tapsoktól, hogy törekedett Mihályfi Domonkos úr is észrevétetni magát, hogy itt minden az ő akaratából történhetett csak.

Nagy, nagy volt a hatás. Eltagadhatlanul szertelen.

A kolozsvári vendégeket ette a méreg.

Egyik professzor, aki majdnem tökéletes hasonmása volt Czilley Béla úrnak, csak durvább veretben, kevesebb foggal, de annál öblösebb torokkal, odasúgta az egyik papnak:

- Snassz. Egészen minket utánoznak.

- Nem vetted észre? - vigyorgott, ugrott, szökött egy kis sovány emberke - az én beszédemet mondta el az ipse, amit Prielle Kornéliának tartottam. Abbszszólute!

- Nagyszerűen lerántjuk őket.

Jutott taps mindenkinek bőven.

Hármasával jelentek meg a főbb szereplők, kézenfogva egymást: Livius középen, balról Gizella, jobbról Tarczali polgármester úr.

- De jól játszott Tarczali - közlé megjegyzését a főkapitány Csigadomby úrral.

- Ah, bah! sajnáltam szegényt - hajolt a főszerkesztő a főkapitány füléhez, rendkívül bizodalmasan. - Az együgyűségig hiú ember!

Mily finom tapintat kell oda, hogy az ember jó barátját, annak halálos ellensége előtt ügyesen kigúnyolja!

Domonkos úr hálásan szorította meg a főszerkesztő úr kezét.

- Hát a leányára mit mond szerkesztő úr? - kérdé Bethlehem József úr, amint mentek kifelé.

- Egy kis macska. Jól nyávog.

A legnagyobb szeretettel ölelte át Domonkos úr túlnan a nagytekintélyű Csigadomby Gábor urat. Érezték, hogy az a kitűnő vendég az ő emberük, és hogy az a kitűnő hazafi nagyon tisztán lát mindent.

Mire a mulatókertbe értek, már a részvényesek nagy része ott volt az asztalok körül.

Ez volt az a tér - a bankett terme -, ahol mindenki bemutathatta, de törekedett is bemutatni, hogy minő állást foglal el a társadalomban, mekkora befolyása van a város és ország dolgaira, ki ő, és mennyinek tekintsék őt.

Lívia és még néhány művésznő ott ült az asztalfőn.

Ott jár-kel a magas állású Czilley úr, karján a sűrű asztalok sikátorain az ősz dr. Szorítsd László okos kis hátravetett kígyófejével. Mint egy kevély galamb, felfújja öreg begyét, s úgy tekint végig a nagy közönségen, mint amelynek tudnia kell, hogy ha ő nincs, hát ez az ünnepély sincs. Főnöki mosollyal üdvözli a professzorokat, a leányiskola tanítóit (ezeket csak a fele szájával), a húsos, termetes egyházi képviselőket, mint alattvalóit; Madár Dénest, a vén oláh fináncból lett kurátort, a legtrágárabb és erkölcstelenebb életű vénembert a városban; biztatja a kövér Sörös tiszteletest, hogy nos, itt az alkalom, kitegyen magáért, s az eklézsia becsületéért, verje le a szájas kolozsvári vezérférfiakat: észrevétlenül egy listát nyújt át neki, hogy kikről szóljon okvetetlenül, a szabadon levő fél kezével megérinté útközben a Sovány Mózes tiszteletest, ki a legnagyobb műértelemmel rendezi a borokat, és bontja fel kellemes pattanással a borvizek dugóit: úgy, úgy, édes tiszteletes, forgódjék.

Dr. Szorítsd úr széles hatásköréből többeket mutatott be, és egyszersmind úgy alkalmazta beszédét mindig, hogy újabb meg újabb adományai felszínre kerüljenek: öt forint itt, húsz forint ott, három, hét, tíz, sőt tetemesebb összeg is, és mindenkor kulturális ügyben - jusson az méltsás úr tudomására.

Ó, igen, ez öreg férfiú is ács volt, és lépcsőket faragott a régóta áhított királyi tanácsossághoz.

Alázatosabban lépkedett, nagyobbakat köszönt, vékonyabb hangon beszélt, igen, mert azt hitte, hogy az ajánlásnál ezeket is felhozzák.

Itt a főispán úr. Megjött, nem a tudósok gyűlésére, nem is hogy a kormányt képviselje, hanem hogy e fő banketten a hivatalos toasztot ő mondja el, fölállással - a hármas toasztot. Mást nem akar.

A főispán úr is ács, mert lépcsőket farag valamely kitűnő ordóhoz. Itt van, mosolyog, hajlong, kezet nyújt pléhesnek, lakatosnak, az öreg szíjgyártó, félvak Hólyag uramnak, mert azt hiszi, hogy akik itt vannak: mind egytől egyig a tudomány bajnokai, művészek, kultúrmännerek.

Itt sürög-forog a Várhegy szerkesztője, Czilley Béla úr is.

Le-leül egy-egy pesti tudós mellé, és nem hagyja el, míg bruderschaftot nem iszik vele.

Ács ő is: farag utat, hidat valamelyik egyetem felé.

A tudósok - egy-egy kitűnő társuk munkájára, de kölcsönösen - előfizetőket gyűjtenek, pártolókat, alapítókat toboroznak, osztogatják névjegyeiket és fotográfiáikat; a polgárok élvezik az örömet, hogy kedves városuk ekkora dicsőséget aratott, a dalárdisták alig várják, hogy túlessenek a vacsorán, és legszebb dalaikkal megszerezzék a hírlapok magasztalásait. Csigadomby úr pedig egy kis zárt kört formál a város vezérférfiaival, míg Tarczali, a polgármester, fent a magasban, a főispán mellett, és szemben Líviával átadja szívét a legszebb és legnemesebb álmoknak: tért foglalni Pesten, gyermekeit ott neveltetni, és a hálátlan, mindennap változó városból nem haraggal, de mégis okos emberhez illően, legalkalmasabb időben távozni.

Csöndesen ő is ácsol, ácsol, és íme - egészen beforgácsolja magát.

- Tamás - szervusz, szervusz! Tamás! - integet onnan hátulról egy kis őszes, pufakos emberke, mosolygó szemekkel, s a pálinkától, bortól kihevült, vörös arccal.

Tarczali úr édes elmerüléssel néz éppen arra a pontra, melyet annak a kis integető emberkének vehetni, ki magát is gondolja a szíves figyelem tárgyának, de a polgármester úr igazán nem lát semmit.

- Szervusz! - áll föl most a pufók emberke, egy tele poharat emelvén magasra.

Most sincs válasz. Gyorsan kiissza a poharat, kirúgja maga alól a széket, s odaszalad Tarczali úrhoz.

- Én vagyok - vigyorog jókedvvel a kövér emberke vastag télikabátban, holott mások vékony felöltőben is alig állják a meleget - Bencze János.

Mélyen elszomorodik Tarczali, mikor látja a régi ismerőst.

- Már rég föl akartalak keresni, de igen el voltál foglalva, s te most igen nagy úr vagy, Tamás. Istennek hála, én is jól vagyok - s kitárta kabátját, hogy mutassa, hogy mellény is van rajta, és nem is egészen rossz, és valami fekete zsinóron óra is - ha ez igaz. Már öt esztendeje lakunk Pesten. Ugye hogy eltelt az idő? nőm csókoltatja nődet, leányaim a lányaidat üdvözlik. Te Tamás, teremtette! mind férjhez adtam őket. Itt soha még egy szabólegénynek se tudtam volna a nyakára sózni egyiket is. Ott barátom, nagy becse van a leánynak. Ó, ha egyszer szerencsénk lehetne. Nagyszerűen vagyunk. Itt éltem, haltam volna a komisz ügyvédség mellett, jó órában legyen mondva - ohó, de ti jobb bort isztok, egy pohárral szabad, Tamás (s ivott) - te, pompásan élünk. Élet csak ott van, és milyen! Megint inni akart.

- Kérlek, János, most hagyj magamra, holnap szívesen látunk ebédre.

- Megteszem, régi barátomnak megteszem.

Csókra csucsorította a boros száját, s a legverőfényesebb örömmel visszadülöngött helyére.

Ott elbeszélte, hogy ő és Tarczali a legjobb barátok.

Nagyobb tisztelettel kezdték venni e rongyos embert, a rongyosabb, ösmeretlenebb áltudósok, művészek, s közelebb tolták hozzá tele poharaikat.

S János eljöttnek látta az időt, hogy ő is ácsoljon.

Dolgozott is keményen.

- Igen, én és Tamás, mi a legjobb barátok vagyunk. - S fölállt, s meghajtotta magát Tamás előtt. Ácsolt János úr, ácsolt, ácsolt, mint a többiek - faragta a lépcsőket.

Sohasem érezte eddig Tarczali úr, hogy a polgármesteri hivatal teher, hiszen ha keserűsége volt is, a munka űzte el bánatát, édesítette életét, s adott neki erőt, hogy irigyei hálóját keresztültörje, s ím most, mint a rab, úgy szeretett volna szabadulni hivatalos aktáitól - e nehéz láncoktól.

A tudósok mennek ki Vaníliához, s onnan a havasok közé pisztrángot fogni, oláh táncot látni, s dudát hallani. A fő vezető Lívia. Egész kora reggeltől fogva ablaka alatt gyülekeznek és indulnak a kocsik pántlikás lovakkal, felbokrétázott művészekkel, költőkkel és dicső, szép hölgyekkel. Mint a város első hivatalnokának, neki is ott kellene talán lenni, annál is inkább, mert ő is író félig-meddig, s ha a sors közbe nem vág goromba kezével, nemsokára valóságos író lesz Pesten, a Csigadomby úr lapjának szerkesztője. Mivelhogy Csigadomby úr követ legyen, csak hetek kérdése, s akkor a megállapodás szerént a nagy napi pártlapot ő veendi által.

Tarczali úr majdnem úgy érezte, mintha ez a szép, nagy, napi pártlap már a kezében volna vezércikkestől, tárcástól, levelestől, összes hatalmas befolyásával. Minek ül akkor ő itt? Az első tanácsosra rábízhatná az ügyeket - teszik azt más polgármesterek is - minek?

Minek?

Mert még becsületes ember: látja feleségét és gyermekeit is - igaz, hogy másvalakit is lát már, de még csak lát.

Minek?

Mert a kötelesség ott ül mellette, és ezt a leánynál, gyermeknél gyöngébb teremtést, nem akarja kilökni az ajtón.

Minek?

Mert azt meg nem tűri, hogy a rendőrfőnök őt a szájába vegye, és minden mészáros, kereskedőlegény pohár boráért odacsapja az asztalra, hogy ehol: ez a ti polgármesteretek, ez hanyag, csavargó ember, akinél én százszorta különb vagyok.

Minek?

Ah, de oly nehéz a keze, alig tud egy-egy sort leírni; oly homályos a szeme, hogy a vén városszolgát is alig látja, aki egy csomó ügydarabot tart elébe; úgy dobog a szíve, s a feje úgy ég, mintha szemtől szembe lesemmirevalózta volna valaki.

Hol az a valaki, hogy mellen ragadja?

Most még csak a háta mögött és jó távol.

Jönnek-mennek az ügyes-bajos emberek, mert ámbár az egész város örömest lenne mulató Párizs Egylet, de a per, veszekedés, rendetlenség, lopás, csalás nem tud nyugodni, s mindenki a polgármester úrhoz fordul, hogy ha ő a város feje, hát mutassa is meg.

És foly a munka gyorsan, emberségesen.

Delet harangoztak.

- Egy úr várakozik idekinn a folyosón, aligha nem Bencze János, aki ezek előtt vagy hét évvel cókostól, mókostól Pestre költözött. Az, aki itt mindenét elette, itta, akinek az a sok rossz leánya volt - magyarázá a vén szolga, azt hívén, hogy a polgármester úr nem is tudja már ki légyen az a Bencze János.

- Bocsássa be.

- Szervusz, lelkem Tamás! - ugrik, mint egy vidám, háládatos, vén komondor gazdájára, vagy régi jó emberére a kis pufók őszes ember, nagy, szürke, télies kabátjában, ebben a forró, szép májusi időben. - Ah, be rég voltunk együtt. Hej valamikor sok jó napokat töltöttünk együtt, mikor mint ifjú legény ide kerültél. Persze, akkor én nagyon jól álltam, borom bőven volt, szalonna a kamarában örökké, borvíz, friss hagyma, jó túró - csak nincs párja Erdélynek. Hanem Pesten is meg lehet ám ragadni a szerencsét.

- Ülj le, János, gyújts rá, ott a szivar, még egypár aktát kell elvégeznem.

- Akár százat. Te diktáld, írom én. Most is írnok vagyok a városházánál, egyik vőm relációján. Erősen szeretik az írásomat. Pesten csak erdélyi legyen az ember, könnyen boldogul. Igaz, mi összetartunk, nem hagyjuk magunkat. Akadémián, egyetemen, ördögön, poklon minden jó dolog a mi kezünkön megy át. Czilley Károly a legnagyobb poéta, tudod azt? Aztán meg Gara Pali. Sándor is gyönyörűen kapaszkodik. Mindig egy-egy mágnás vagy főpap karján látom.

- Nono Arany - mormogá mosolyogva Tarczali - talán csak mégis több, mint Czilley?

- Nem, engem úgyse, nem. Te, bizony nem. Vén ember az már.

- De Ujlaki Lőrinc...

- Azt szilánkokba vágta Gara réges-rég. Csak a német meg angol olvassa Ujlakit.

- Te, ha én felmennék - veti föl tekintetét Tarczali.

- Hova?

- Pestre.

- Minek? Hiszen itt te kisisten vagy. Hogy gondolsz olyat!

- Mindenki maga tudja a maga dolgát.

- Az úgy van. Hallom, Mihályfi nagy ellenséged, pedig te juttattad kenyérbe. Bethlehem Jóska is - ó, micsoda hitvány egy gyerek volt - szerepet játszik. Persze, néha a szamarakra is eljő az idő. Annyi az csak. Egy korbács-suhintásodra világgá futnak.

Ez tetszett Tarczalinak, bár többnek tartotta az említett férfiakat, és nyugodtabban nézett János barátjára.

Ó, a hízelgés a szenteknek is jólesik talán.

Csak el kell találni a hangot jól, s mindjárt tisztábban, szebben folyik az ének. Bencze János úr szerencsésen eltalálta.

Dicsérte Pestet, felkerekedett honfitársait, akik mindenütt a legjobb posztokat foglalták el, minisztériumoknál, egyleteknél, iskolákon, vasúton, hajón, szárazon, vízen, még az országházában is.

Tarczali is - bár eredetileg Baranya megyéből származott - e szerencsés emberek közt látta magát. Hisz ő is erdélyi. Aki húsz évig egy helyt lakik: oda való az már csonttal, vérrel.

Mennyi magas pártfogója lesz egyszerre.

Dehogynem megy, hogyne menne? Megverné az Isten, ha elvetné a kínálva kínált szerencsét.

- S drága-e ott a lakás? - kérdi János úrtól útközben.

- Dehogy drága. Van ott ezer meg ezer, hanem miért kérded?

János úr valamit kezdett, mint igen okos, szemes ember, gyanítani. Már a banketteken suttogták (ó, nem lehet elrejteni semmit), hogy Lívia meg Tarczali jól volnának; a szépasszony rávetette a szemét a férfias, deli termetű polgármesterre, sőt hogy Pestre is tennék - mint erdélyit -, valami magas miniszteriális hivatalba.

Ki tudja, mi igaz, mi nem - gondolá Bencze úr -, az ördög sohasem alszik. - Fordított egyet gyorsan az állapotokon.

- Nagyon szép lakások vannak; közelebbről három kúriai bírónak is, kik Erdélyből mentek Pestre, ugyancsak én szereztem lakást. Igen meg voltak elégedve - ha valamikor Isten úgy adná, Tamás, hogy te is a kúriához mennél - adja Isten minél előbb -, parancsolj velem.

Már az ablakból látta Tarczaliné, hogy ki jön Tamással.

Annyian jártak mostanában, hívatlanul, bejelentés nélkül is Tarczaliékhoz ebédre, vacsorára, hogy egy bejelentetlen vendég nem tűnhetett föl erősen.

De egy ily korcs, semmirevaló ember, és a Tamás karján!

Tarczalinét elfutotta a méreg. Elsápadt és készült, hogy azt az alacsony csavargót egy szóra se méltatja. Meggondolhatná az az ember is (a férj) jobban az efféléket.

Tarczali úr - ellenkezőleg hitestársával - nagyon nyájasan mutatta be kedves vendégét családjának.

Bencze János úr - mint az ilyen fráterek szoktak - ámult, bámult, hogy őnagysága mily pompás színben van, a leányok mily gyönyörűen felnőttek, de Aladár mekkora ember lett, még szálasabb mint atyja, hogy minden milyen uras, kényelmes itt; látszik, az Isten mindig velük volt.

A nyomorult ember, bármennyire el tudja is, ha kell, rejteni, takarni nyomorúságát, koldus voltát - egy óvatlan, bús percben, mintha a szél lebbentené föl a sebről a leplet, elárulja valódi helyzetét.

- Istennek hála, nincs panaszunk - szólt a polgármesterné, a rongyos ember őszinte hangján egy kissé meglágyulva.

- De nem is lehet. Mekkora szép szobák s milyen világosak, ilyen kellene legalább egy a leányaimnak. Nagyon felséges, finom munkát végeznek, színházakhoz, urakhoz, grófnékhoz. Hm! Öt szoba, három utcai, kettő udvari - de milyen udvar, a Városligetben nem lehet különb. Milyen bútorok! Mi a mieinket mind eladtuk, gondoltuk, ott olcsóbban vehetünk (dehogy azért, János!), sohasem tenném többet.

- Hogyne? - nevették a lányok a bolond Bencze Jánost.

És a bolond Bencze Jánosnak egy nagy, csillogó könny gördült ki a szeméből.

- Mekkora öröm, ha az ember azt mondhatja: ez az én házam! Pesten csak a suszteroknak meg pékeknek van házuk. Aztán a házbér! Olyan, mint mikor a rabot kedden, pénteken vallatják - és bottal.

Hangosan fölkacagtak a leányok.

De mindnyájan, és Bokros úr is, ki az ebéd illatára mint házi barát pontosan megérkezett, és a vidám zajba most lépett be.

János úr ezt a régi barátot megölelgette, ha kevesebb tűzzel is, mint Tarczalit.

- Hát, te vén? - kérdé Bokros úr barátságosan.

- Jól vagyok, pompásan, és te? Látom neked nincs mit enned most se, mint régebben. Megházasodtál-e már? Most is másokon élődöl? hova smucigoskodol? kinek gyűjtesz? Hagynád bár az én unokáimra.

- Hát vannak? - fordult e pont felé a jól megdöfött Bokros úr, ki azonban úgy látszott, tréfának vett mindent.

- Már tizenegy unokám van, minden leányomat férjhez adtam. Nesze, itt egy halotti cédula, egy apatársam most közelebbről halt meg. - Itt minden atyafi föl van írva.

Kézről kézre járt a lap.

Tarczaliné kezdett több figyelemmel lenni egy oly apa iránt, ki minden leányát oly idején férjhez tudta adni - és Pesten.

Boldog napja volt János úrnak.

Hatalmasan evett, ivott, míg a végén elérzékenyedve nagy hajjal fölállt, hogy erdélyiesen hála-poharat köszöntsön.

- Az Isten az én legkedvesebb barátomat, Tarczali Tamást, a leendő kúriai bírót, sokáig éltesse - dicső családjával együtt.

- Éljen, éljen - visszhangozták az egymásba nyíló szép termek.

(folyt. köv.)