TOLNAI LAJOS

A POLGÁRMESTER ÚR

MÁSODIK RÉSZ

I

Isten hozta a tudós urakat!

Az ügyvéd urak bírókat kértek, s a befolyásosabbakat le is foglalták, az orvos urak pár híres kapacitást fajukból, a tanár urak a jelesebb kartársakból válogattak, főképp a pestiekből, hová és kikhez annak idején gyermekeikkel maguk is esetleg bekopogtathatnak. A más rendű hivatalnokok is szoros szemle alá vették a vándorló múzsákat.

A kereskedők egy-egy rokon után néztek, ha talán kaptak.

Az egyház és főiskola átengedte kiüresített tantermeit.

- Éljen, éljen! - hangzott ezalatt föl s alá az utcákon.

A nép szíve csordultig telt örömmel, s ennek nem tudott ellenállani.

Dr. Szorítsd László úr felette boldog volt, mert megérkezett a híres országos himnusz-szavaló és ódaköltő, Czilley. Ezer csókkal fogadta a lánglelkű költőt, az ezeregyediket akkorra tartogatta, mikor a királyi tanácsosság meglesz. - Czilley Béla is kapott pár fiatal vezérköltőt, akik által magát a legközelebbi választásoknál a magyar akadémiába is ajánltassa.

Ez a legkevesebb, amit a barátságos ellátásért egy székely költő várhat és nyerhet.

A főispán úr ablakaiban le voltak eresztve a vitorlavászon függönyök, mint mindig, ha nem grófot vagy valami miniszteri küldöttet várnak. Csak egy lyukon kandikált ki a fekete szakács és mellőle egy olyanforma kócos hajú öregember, mint a méltóságos főispán úr.

A tudósok elnöke a báró úrhoz szállt, kivel Pesten ösmerkedett meg.

Csigadomby úr, Lívia és pár ifjú zsurnaliszta Tarczali úr kedves vendége lett. Lívia nem tudott betelni e kis székely házzal.

Öröm, zaj, hegedűszó, tűzoltó-trombita és kocsik dübörgése töltötte be a várost. Mindenki kedves akart lenni és igen jó, hogy menjen el a vendégszerető város híre messzire, vigyék meg a szegény magyarországiak övéiknek, hogy láttak egyszer igazán egy kis jó világot, látták, milyen a nyájasság, fáinság, és hogy egy ilyen ökölnyi kis városban is, amekkora Várhegy, Szegedhez, Debrecenhez, Kecskeméthez képest, milyen tisztességes vendéglői szobát lehet kapni - naponként egypár rossz forintért.

Vörös úr és István bácsi is örvendhettek. Lejött Pardi János úr feleségestül pár jó barátjával, be is szállásolta magát a derék céhmesterhez.

Kijelentették, hogy nagyszerűen fognak inni. S azt gondolták, ennek fog csak igazán örvendeni még a bátyámuram, de, hanem - nem örvendett, azt morogta, hogy himlős volt az egész ház.

- Így mi is himlősek voltunk, bátyó - kacagott egy ragyavert kórista tudós. - Úgy hát követ a kőhöz. Csak legyen bor, jó erdélyi bor, és borszéki borvíz. Hoztunk szép új nótákat. Felvesszük a házát, kedves bátyám. Vagy egy hétig itt mulatunk, aztán be Gyergyóba.

István bácsi őszinte, egyenes ember volt, és bevallotta lelkében, hogy nem bánná, ha a Gyergyó felé való utazás minél előbb megeshetnék. Sohasem szerette a sok alkalmatlan embert. Most még, akikért Pesten úgy törte magát, a szép magyarországi nótákat is elengedte volna.

Vörös Károly úr - kéretlenül is kapott írókat, művészeket. Hámossy László úr, a híres Olvasótár szerkesztője két jeles munkatársával csak úgy lépett be a csinos Vörös-féle portára, mint édes tulajdonába. Vörösnét s a leányait atyafiságos csókokban részeltette, és szerencsésnek vallotta magát, hogy ím beválthatta Pesten kedves Károly barátjának tett ígéretét.

- Gyönyörű szép kis várostok van, fiam - mondá bizodalmasan Hámossy úr -, a főpiac különösen impozáns. Lefestetem, kőre rajzoltatom. Itt a festőm, én megírom hozzá a szöveget, és itt Ormós Géza a pártfogástok mellett egy csomó megrendelőt melegiben gyűjt is reá.

A festő egy kopott zubbonyos, kopasz, sárga ember, bemutatta magát.

- Fischer Pál táj- és genre-festő... és, és... szobafestő is esetleg.

- De a legjelesebbek közül - jegyzé meg Hámossy úr. - Ajánlhatom.

- Ormós Géza vagyok - hajlongott elegánsan a lombos, szőke hajú, csupa inggallér és mandzsetta legényke -, költő és műfordító.

- De nagyszerű, második Czilley. Mindent fordít: regényt, verset, drámát, eposzt, esztétikát, matézist, históriát - csak jól megfizessék. Olyan keze van, mint a villám és aranyos. Német, francia, angol, arab, török, kínai. Ez a divat; most a magyar irodalom csak az olyat tartja valaminek, aki műfordító. Tökéletes igaza is van. Rég így kellett volna.

Egy csomó zöld, kék, lilaszín, sárga, vörös, kockázott kisebb-nagyobb, egész félölig menő előfizetési, felhívási, értesítő, tudósító ívet nyújtott át a vendéglősének és a fehér kötényes, bormérő kisasszonykáknak, azzal a megjegyzéssel, hogy még szebbek is jönnek.

De ha valahol, a polgármesteréknél volt világ.

Tarczaliné - ezt meg kell adni, kitűnő gazdaasszony volt, és nagyban értette, hogy kell a vendéget ellátni. Sokszor fájt is a szívének, hogy férje annyira idegenkedik a nagyobb társaságtól, holott ha lehet valamiben igazi élvezet, hát akkor a szívélyes barátságban csak.

Tarczaliné úgy érezte: itt az idő, hogy előálljon, ezt megköveteli férje állása, a mostani is, hát még ami jövendő; megköveteli a két növekedő leány szerencséje és az a kitüntető kegyesség, amellyel a tudósok férjét már Pesten fölékesítették. A szomorúbb napokban, mikor férjét a Bethlehem-féle emberek annyira megcsalták: egy húr pendült meg a jó anya szívében titkon, melyről soha senkinek se szólt: hogy hátha elmennének innen máshova lakni, más hivatalba... Hova? mibe? Nem habozott ilyenkor bevallani a jó nő, hogy ő számít arra az emlegetett főispánságra.

Itt az idő - gondolá - megtudni mindent, és éppen ezektől a nagy tudós uraktól, kik bizonyosan odafönt a minisztereknél igen sokat tehetnek. Meglátja ő, mit lehet tenni, és mi van azokban a régóta hirdetett és írt újságokban?

Örömmel gondolt hatalmas eszközeire: a jó sültekre, borokra, tésztákra, befőttekre, eltett almákra, és ezekhez vette még természetes józan eszét, világos látását, ami eddig soha meg nem csalta.

Tagadhatatlanul, megfizethetetlen segítségére volt mindezekben - értve a vendégeskedést - a jó Bokros úr, aki ismét a régi lett, bizodalmas barát, férjének legőszintébb védője, magasztalója, ellenségeinek ócsárlója, s a borok kitűnő kezelője. Bokros úr úgy is viselte magát, hogy kifogástalanul; későn, korán a háznál és kéznél volt.

Ó, valóban megfizethetetlen egy ilyen belső ember.

Bokros úr egészen bezárhatta a saját kamaráját, pincéjét, csűrét, mert itt Tarczaliéknál reggeltől estig el volt foglalva: de be is zárta a leghatalmasabb lakatokkal. Pőrére vetkőzött, s mint egy lelkes udvarbíró, úgy intézkedett, működött a vendégek körül. Végre maga is majdnem azt gondolta, hogy ezek az urak és asszonyságok - bizony pedig napról napra többen kezdtek lenni - egészen az ő tulajdon kosztján, borán volnának.

Tarczali úrnak régi barátai mind megjöttek: Bethlehemék, Mihályfiék, a tanácsos urak. Az előkelőbb és szóvivőbb polgárok úgy jártak-keltek szeretett pártfőnökük hajlékában, mintha a legcsekélyebb szakadás se lett volna közöttük. Büszkék voltak reá, és ezt a Tarczali-féle igen sikerült ebédeken és népes vacsorákon hatalmas székely pohárköszöntőkben ki is fejezték.

Az egylet elnöke, a tisztes öreg Kabay Pál, egy alkalommal külön vette és karon fogta Tarczalit, s kivitte a kertbe - kémsétára.

- Te itt, öregem, e felséges hegyek közt nagyon jól vagy - kezdé a költői lendületű társalgást jó szemerjai dohány mellett.

- Talán...

- Nono, nem kell szerénykedni. A nép rajong érted, azt mindenből látom. Boraid pompásak, barátom, Pesten egy pohár jó bort, tiszta, hamisítatlan bort aranyért sem kapna az ember. Levegőtök csupa balzsam. Csupa egészség vagytok, barátom, mindnyájan - ez a fő. Ah én! látod, de a költői emóciók megölik a testet. Olvastad közelebbi ditirambjaimat? Nagyszerűen nyilatkozott róluk a pesti zsurnalisztika. Ennek ötletéből - azt gondoltam, pajtás, hogyha nős volnék, nem bánom, megülném a huszonöt éves házassági jubileumomat.

- Előre is gratuláltam volna, ha...

- Köszönöm, forrón köszönöm. Ugyanekkorra gondoltam összes műveim kiadását is, két, vastag kötet költeményt, hollandi legfinomabb merített papíron hatvan-hetven példányt legjobb barátim számára számozottan, sajátkezűleg beírt és még sehol meg nem jelent verseimmel, a legpazarabb díszkötésben. Természetesen egy példányt neked is küldök. Úgy veszem észre, ezek a székelyek nem fölötte mód lelkesednek a könyvekért. Éljenezni eléggé éljeneznek, abban nincs hiány, de szöknek minden művészeti célú megrendelésektől. Mit gondolsz, hány előfizetőt lehetne itt s a vidéken - összes műveimre - halászni?

Tarczali úgy tett, mintha nem hallaná.

S Kabay úr átnyújtott egy csomag nagy díszű előfizetési ívet.

- Megjegyzem: a nők tehetnek itt igen sokat, kedves, szép, angyali leányaid. - Tudod, én naiv, ártatlan leánykákra számítok. Nos - ó! - a filagóriában Csigadomby Líviájával. Barátom nekem távoznom kell. Észrevettek. Igaz, hogy áll a Gábor követsége?

Jóízű nevetés szárnyain suhant el Kabay úr a szőlőlugasok közt.

- Hát az a vén gvardián mit hazudott annyit? - szólt messziről, finom szivarja füstjén át a másik vén gavallér, szürke fürteit művészien illesztgetve magas, okos homlokára.

Lívia szemérmesen bontakozott ki - a már kétségkívül jegyese, de még nem férje - karjai közül.

A magas, nyúlánk, rendkívül kecses termetű hölgy szinte gyermekleánynak látszott, ha bájos mosolyáról és félénk, ártatlan magatartásáról kellett volna fölvenni éveit. De ama néhány habvonalú redő, mely a sok festéket, mérges szépítő porokat hirdette s az a pár erős vonás, mely a finom keskeny ajkak szögletein húzódott alá - kíméletlenül beszélt a harmincon túli virágkorról.

Párosával - mint ezt a legtisztább szerelem mutatja - lépett ki a filagóriából a két boldog művész a jó Tarczali bácsi elé.

Mindketten átölelték a polgármestert, mintha apjuk lett volna. Mely embert ne villanyozna föl egy szép ifjú hölgy ölelése és kedves nyájaskodása ezen a komor, barátságtalan világon?

Tarczali úr - ami csak városára lehetett előnyös - megfrissült, örvendetesen megvidámodott.

Reggel volt még az idő; harmatos a fű, levél, virág; áthatóbb, balzsamosabb a lég, kékebb, tisztább a magas mennyboltozat.

Csigadomby úr nem volt féltékeny egy családapával szemközt, kinek nagy leányai vannak már: örömest engedte, hogy Lívia pár percig egyedül lehessen a polgármesterrel. Valami rózsákat nézegetett, melyek kezdtek kövér bimbókba szökni.

- Maga, édes Tarczali - tekintett föl Lívia mély átható szemeivel a polgármesterre (a tegezést a féltékeny és műveletlen polgármesterné iránti tekintetből elhagyta), és szorította meg gyöngéden karját -, ugyan mondja csak, hogy élhet ily bosszantóan fád emberek légkörében? Én meghalnék itt. Ezek a maga hivataltársai - édes istenem? Szörnyű együgyű emberek, és magát megennék irigységükben. Azt mondják, maga lakott Pesten sokáig. Igen?

- Ifjú koromban.

- Foglalkozott az irodalommal, színműveket írt?

- Jogász koromban írtam egy vígjátékot.

- S adták?

- Néhány évig.

- Mi volt címe?

- "Egy nagyúri hölgy falun"...

- Ah, hisz ez nagyon pompás. Nem lehetne nekem ebben a darabban lépnem föl itt maguknál? Egy nap alatt betanulom.

- Ha nem találja rossznak, nagyságod?

- Megvan önnél?

- Valahol meglesz irataim között.

Hogyne lenne meg egy színműíró műve, mikor kérik? Az volna csak különös. S mikor egy bájos, ifjú, pesti művésznő kéri...

Ah, most mindennek háttérbe kellett szorulnia. Minden egyéb tárgynak vége lett.

Tarczali fölhányta régi iratcsomóit, segített neki nője, segítettek leányai, s a "Nagyúri hölgy" szerencsére megkerült.

Csak egy felvonásból állott a darab, és fölötte gyönge művecske volt az ötvenes évekből, le Líviának e percben valóságos tőkepénz. Mit fog mondani a város, ha megtudja, hogy polgármestere író? És hogy fog tódulni a színházba? Hátha még - s egy terv fordult meg Lívia szép fejében -, ha ezt az embert a saját darabjában fel is léptetném? Fel kell léptetnem mindenáron.

II

Bizottságok.

Történelmi bizottság, összekötve régészettel és genealógiával.

Költészeti bizottság: dalok, balladák, régi könyvek és falusi írók, költők, levelezők.

Természettudományi bizottság: orvosok, gyógyszerészek, tanárok.

Nyelvészeti bizottság: szavak, gyökök, ragok. A céhek fejei.

Matematikai bizottság: pénzintézetek, uzsorások, semmiből meggazdagodott emberek beható tanulmányozása - nemzetgazdászati tekintetből - a legnagyobb adósok kalauzolása mellett. Ah, mennyi bizottság!

Írók, költők, tudósok, polgárok, parasztok testvéri magas egyenlőségben - a szellem világában!

Mily szívet emelő a Tarczaliék barátságos, vidám háza.

A pesti vagy bécsi vasúti indulóháznál nem szegi, keresztezi, vágja egymást keresztül-kasul több vonal, mint ahány bizottságfő, alfiók- és mellékbizottság útja itt egybe találkozik. Minden terv innen száll ki a közönség nemesítésére, kulturális szórakoztatására. Díszfelolvasás, szavalatokkal, énekkel, vonós és rézhangszerekkel; színműi előadás az előpróbákkal; a nagy bál programja mind, mind e szellemi központból sugárzanak ki.

Ez nekem úgy tetszik, és lehet, hogy ezt Várhegy városában többen is észrevették. Tarczali Tamás úr hivatalos teendőit (igaz, a napok is szörnyű izgatottak) lanyhábban végzi, mint kellene. Talán a város java teszi, de mégis felette sokat ül otthon, hogy darabja betanításánál jelen legyen. Gizella leánya is játszik egy szende, falusi, ártatlan leánykát - és Líviának s az egész művészi körnek hathatós buzdítására, esdeklő kérésére ő maga fogja játszani a falusi szolgabírót - saját darabjában. Nem állhatott ellen.

- Hát ez ellenezte az írók idejövetelét? - suttogá gúnyos megjegyzésekkel a rendőrfőnök úr, aki kész lett volna már annálfogva is, hogy sokkal fiatalabb, a szolgabírót játszani. - Játszatja a maga darabját; vén ember létére ölelkezik saját leánya előtt egy színésznővel. Illik ez?

- Csúf dolog - hangzik többeknek ajkairól.

- De hisz az előadás fele jövedelmét a polgármester a városi szegények javára kötötte ki.

Kellett volna mégis, hogy a szállongó, sértő hírekből valamit legalább Tarczali úr vagy nagyon is óvatos, gyanakodó felesége meghalljon, és idejekorán figyelembe vegyen.

Mit tesz ahelyett a jó nő?

Egy nap számtalanszor is megöleli, megcsókolja férjét, akit ismét nagyon bámul mint költőt, kit az egész tudós gyülekezet nem győz eléggé szeretni.

Ó, minő öröm is: férjem darabját játsszák.

Minő édes büszkeség: leányom is játszik.

Minő szerencse: az egész világ, a tudós kis világ csak minket keres.

Tarczaliné azalatt, míg férje körül udvaroltak_; megszaporította a főzőnőket, egybegyűjtötte a legjobb polgárnékat, akik lakodalmi konyhákon szoktak jeleskedni.

- Ó, édes istenem - fohászkodott fel néha-néha ama felséges pohárköszöntők után, melyekben férjét, őt magát és családját dicsőítették az írók és művészek -, csak ebből az irigy fészekből kiszabadulhassunk. Soha, még csak álmomban se gondolok reá.

És mentül általánosabb lett az irántuk nyilvánuló tisztelet és szeretet, annál égőbb lett lelkében a vágy, hogy ez emberszóló, irigy, barátságtalan Várhegyből menekülhessenek.

Emlegették is az írók: teneked, Tamás, Pesten volna helyed. Emlegették a színészek: Nagysád! Gizella kisasszony egy lángész, egy második Rachel. Ily fényes tehetségnek Pesten a helye, a nemzet és világ tagjai között.

Meg kell adnom: Tarczaliné leányára nézve más, falusiasabb felfogással volt. Csak egy jó férjet kért számára, egy díszes, magas állású, derék ifjút, amilyen Pesten bizonyosan van száz meg száz is, nem úgy mint itt, hol legnagyobb leányát egy (ó, nagyon restellte) kis kereskedőcskének vesztegette oda.

Nagyon jó néven vette a felette mód megvidámodott Tarczaliné, hogy férje mennyit letett hidegségéből, mily derült ő is, mint az írók, s mily élénk, mint a művészek.

Én is abban vagyok: mást nem akart elérni, mint jól betanulni szerepét, vigyázni mindenre a legutolsó pontocskáig, hogy a játék összevágólag menjen.

Sápadtan lépett be a mindig szerény ember a művésznő tanulószobájába, mert érezte, hogy egy családapának, polgármesternek nem itt a helye, de ott vetette meg szilárd, férfias gondolatát, hogy ha rá engedte magát beszéltetni e játékra, hát akkor teljes sikerrel feleljen is meg a várakozásoknak. Úgy játszott, oly hévvel, mint egy valóságos falusi szolgabíró, aki nem engedheti, hogy egy nagyúri hölgy előtt nevetség tárgya legyen.

- Ó, te angyali démon - ragadta karjaiba Csigadomby úr Tarczali ünnepélyes és mégis oly esetlen távozta után a szép művésznőt -, mondd, mit csinálsz ezzel az együgyű szerencsétlennel? Én itt a másik szobában nem tudom magam tartóztatni, hogy óriási kacagásban ki ne törjek.

- Lassan, lassan, kedves barátom, ezek nagyon jó emberek, meg kell őket becsülnünk, és maga még nem követ, nem is miniszteri tanácsos és egyetemi tanár sem, pedig valamelyiknek kell lennie.

- Nekem? Egyetemi tanárnak? Hát nem tudja, hogy én semmit se tudok, csak magát, isteni Líviám, imádni?

- Szép - borult az öreges ember mellére a gyönyörű ifjú hölgy -, én akarom, hogy maga egyetemi tanár legyen, erre határozott ígéretet kell bírnom a minisztertől.

- De hát ezzel a tuskóval itt mégis messzebbre ment.

- Ő igen nemes, komoly férfi, csak biztos ígéretét kell vennünk a követségre, s a többit bízza reám.

- Hallotta, hogy ezek a boldogtalanok Pestre akarnak jönni lakni?

- Én mondtam, mert tudtam, hogy úgysem jönnek.

- És ha jönnek?

- Pest elég lesz nekik és nekünk is.

- Nem, nem. Ott mit csinálnának ők?

- Félt, barátom? Szégyellje magát.

- Nem, de itt ezt az embert szeretik, itt valami, ott? - ah, ma mondom meg neki, hogy efféle chimérákkal ne töltse idejét.

- Ön semmit se fog mondani.

És felszökött a művésznő - mintha ezt a jelenetet is játszaná.

- Én sajnálom ezt az embert.

- Ne érzelegjen. Én is voltam lépcső, ki sajnált engem? De nem célom itt életrajzi adatokat nyújtani önnek. Örvendjen, ha lépcsőt talál.

- És Tarczali lépcső?

- Az.

- Magának vagy nekem?

- Mindkettőnknek.

Regény

„Egy küllő, mely nem illik a kerékbe”
Tolnai Lajos születésének 175. és halálának 110. évfordulójára

Tolnai Lajos író és költő ma nem tartozik az irodalmi emlékezet élvonalába. Móricz Zsigmond, aki szerint Tolnai a „legnagyobb magyar regényíró elme”, 1941-ben ezt írta róla: „Az a gyilkosság, amit Tolnai Lajoson elkövetett az élet, beletartozik a magyar történelembe.” Már életében elkezdődött ez a folyamat, és mellőzöttsége azóta is töretlenül folytatódik. Kétségtelen azonban, hogy az író önsorsrontó személyisége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma már egyre ritkábban emlegetik a nevét. Tolnai Lajos 1837. január 31-én Hagymássy Lajosként született Györkönyben, apjának, Hagymássy Sándornak második házasságából. Hagymássy első felesége a bikácsi tanító lánya, Kiss Erzsébet volt, aki fiatalon meghalt, és három árvát hagyott maga után. Tolnai Lajos anyja, a dunaszentgyörgyi Kolozsváry Julianna Tolnain kívül még két gyermeket szült férjének. 
A Hagymássyak története a XIII. századi Erdélybe vezethető vissza. A család két ága a reformáció során került Magyarországra, majd Mária Teréziától megkapták a kis- és nagypirithi nemesi előnevet. Dunántúli megyékben telepedtek le az ősök, egy részük pedig Tolnába került. Tolnai nagyapja alsónyéki református pap volt, akinek fia, Hagymássy Sándor is teológiát, valamint jogot tanult, végül jegyző lett belőle. Tolnai apja, fia születése után hamarosan Váraljára került „nótáriusnak”. Hagymássy Sándor nyakas és öntudatos, ugyanakkor az igazsághoz minden körülmények között ragaszkodó, senki előtt meg nem hajló ember volt. Ehhez társult egy szép és robusztus férfialkat, amit Lajos fia is örökölt tőle. Ő írja: „Beszélte a kisbíró, hogy apám egy lovat fel tudott emelni.” Hagymássy Sándor semmilyen szabálytalanságra nem volt kapható, és a gazdagokkal szemben gyakran fogta pártját a szegényeknek. Tisztességes ember volt, de izgága természete miatt legjobb barátai is elfordultak tőle. Minden kákán csomót keresett, örökké marakodott, minden embert rossznak tartott. Feletteseivel is folyton hadilábon állt. Így történt, hogy itt, Váralján egy vita hevében felpofozta főbíráját, Bonyhádi Gyulát, a Perczel család egyik tagját, amiért azonnal megfosztották állásától. 
Hagymássyék 1846-ban visszakerültek Györkönybe, de a családfő itt sem jutott munkához, és mivel rossz híre mindenütt megelőzte, soha többé állást már nem kapott. A család fokozatosan elszegényedett, majd szabályosan nyomorgott. Második györkönyi tartózkodásuk során Hagymássy régi iskolatársa, a pécsi püspök révén a gyermek Tolnai Pécsre kerülhetett volna egy katolikus iskolába. Elindulásuk előtt a következő párbeszéd zajlott le apa és fia között: „ – Szereted-e ezt a falut? – Igen. – Jegyezd meg, itt születtél. Akkor én jegyző voltam és nagyon alkalmas állapotban. Ne tarts haragot senkivel. Tudod? – Igen. – Engem a harag evett meg. Tudod? – Igen. – Légy alázatos. Tudod? – Igen. Én az isten fia előtt sem hajoltam meg. Aztán látod, hova jutottam. Tudod? – Igen. – De ha még egyszer fölül kerekedhetek: megeszem az egész világot.” Az apa először, mint aki leszűri korábbi helytelen magatartásának tanulságait, mérsékletre, alázatosságra inti fiát, de utolsó mondataival ismét kitör belőle eredendő indulatossága, és ezzel valójában kioltja korábbi szavainak hatását. Ezekre az intelmekre és apja alakjára Tolnai Lajos élete végén írt, A sötét világ című önéletrajzi regényében emlékszik vissza. Amikor már ő is belátja, hogy apjától örökölt természete mennyi hiábavaló harcot és szenvedést hozott számára. Mert nemcsak külsejét, hanem lelkialkatát is apjától örökölte. 
A pécsi útból végül nem lett semmi. A Hagymássy család az anya javaslatára 1848 elején Gyönkre költözött. Itt élték át a forradalmat és a szabadságharcot. A kis Hagymássy Lajost apja az ozorai csatába is magával vitte volna, de a fiú elaludta az ütközetet. Azt viszont látta, hogy a csatából visszatértek közül az „ügyesebbek” mennyi zsákmányt hoztak magukkal haza. Amikor apját megkérdezte, hogy ő mit hozott a háborúból, majdnem kikapott érte. Ez volt az utolsó lecke tisztességből, amit Tolnai apjától kapott útravalóul az életre, mivel Hagymássy Sándor hamarosan meghalt. Apján kívül a gyönki gimnázium is a hazafias szellemet, Kossuth és Petőfi kultuszát oltotta az ifjú Tolnaiba. Innen a nagykőrösi gimnáziumba vezetett az útja, ahol Arany János is tanította, majd 1856-ban, kitűnő bizonyítványának birtokában a pesti református teológiai akadémia hallgatója lett. Tanulmányai végeztével a Kálvin téri templom segédlelkésze lesz egykori tanára mellett, az egyház elemi iskolájában is tanít, majd a református főgimnázium helyettes tanáraként keresi kenyerét. Már ekkor kitűnik kiváló szónoki képességeivel. Ezzel párhuzamosan bontakozik ki költői és írói pályája is. A Tolnai nevet először 1860-ban a „Heródes” című verse alatt használja. 1865-ben megnősül, egy mezőkövesdi zsidó kereskedő lányát, Sugár Fannit veszi feleségül. Házasságukból egy fiuk és egy lányuk születik. 
Tolnai Lajos ígéretes egyházi pályája az 1868-tól 1882-ig tartó marosvásárhelyi időszakban törik meg, és élete csakhamar küzdelmessé válik. Kezdetben még növekszik egyházi körökben a tekintélye, de idővel egyre jobban kiütköznek rajta apjától örökölt kedvezőtlen tulajdonságai. Ő is a maga törvényei szerint jár el, senki előtt meg nem hajol, ő is mindenkiben ellenséget lát, és azokat is elvadítja maga mellől, akik vele tartanának, s végül egyedül marad. Tolnai nagy reményekkel érkezik Marosvásárhelyre, de a városban kisszerűséggel, műveletlenséggel, rosszindulattal szembesül, és ebből összeütközések és perek sora következik. Szembekerül többek között egy másik vásárhelyi tiszteletessel, aki hivatalát hanyagul látja el, korrupt és korhely. Tolnai erkölcsi felsőbbrendűsége tudatában a szószékről prédikálja ki ellenfeleit és a vásárhelyieket, amivel maga ellen hangolja a közvéleményt. Bűne az, hogy következetes és makacs kiállásával megbolygatja egy vidéki város posvány állóvizét. Ezek az összeütközések olykor nyilvános tettlegességig fajultak, és Tolnai egy időben még az istentiszteletre is magával vitte a revolverét. A marosvásárhelyi református elemi iskolának egyik tanítója egy alkalommal az utcán szembeköpte, őt a református tiszteletest, feljebbvalóját. „Házam tetejére éjjeleken át hullott a kő, - írja önéletrajzában, - én végeztem kötelességemet, bátran, rendületlenül.” Haragját, sértettségét az alkotásban vezeti le. Sorra születnek regényei, novellái, a Kemény Zsigmond Társaság megalapításával komoly irodalomszervező tevékenységet folytat a városban. Majd Tompa Mihályról írt tanulmányával doktorátust szerez a pesti egyetemen, és a Petőfi Társaság egyhangúlag tagjává választja. Marosvásárhelyi konfliktusai azonban azzal végződnek, hogy lemondani kényszerül ottani papságáról. 
Másfél évtizedes harc után, 1882-ben a Tolnai család ismét Pestre költözött. A rossz emlékeken kívül hirtelen elhunyt kislányuk, Iduna sírját is a távoli városban hagyták maguk mögött. Tolnait Pesten „veszett” híre miatt a régi ismerősök kerülték. Az első időben szállodában húzódtak meg, majd a főváros egyik szegénynegyedében találtak maguknak egy olcsó lakást. Tolnai, akiben változatlanul buzgott az íráskényszer, sokat és gyorsan dolgozott, elárasztotta a lapokat írásaival, amivel anyagi helyzetüket is valamelyest enyhítette. De hiába volt termékeny író, átok ült „pennája hegyén, és szenvedett miatta az is, akibe beleszúrta, az is, aki forgatta.” Féltek tőle a szerkesztők, de azok is, akikről írt. Mert csaknem mindig korabeli alakokat tűzött tollhegyre, akiket azonnal fel lehetett ismerni. A művek megjelenése után pedig dőltek az újságokhoz a szitkozódó levelek a vidéki városokból, amelyeknek polgárait, befolyásos embereit Tolnai szatíráiban kipellengérezte. Ugyanakkor a maga korában csak kevesen fedezték fel munkáiban – a negatív szenzáción túl – az írói kvalitást. Közéjük tartozott Mikszáth Kálmán, aki így írt róla: „Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében [...] egy egész világ forr. Tudás, mélység és látás jellemzi; stílusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős óbor. Jellemei sötétek, [mert] a való élet komorabb színeinek rajzolója." 
Némi siker után azonban kezdtek ismét rosszabbul menni a dolgok. 1885-ben egyetemi katedráért folyamodott, de maga sem bízott benne, hogy megkapja, mert, ahogy írta: „Gyulai et. comp. [és tárassága] ideges, ha csak a nevemet hallja”. Hát igen, mert a korszak nagytekintélyű irodalmi vezérével, Gyulai Pállal is hadilábon állt. Végül egy polgári iskolában lesz óraadó, majd 1895-ben ugyanitt igazgatónak nevezik ki. Nagy kedvvel tanít világirodalmat és történelmet, tankönyveket, kézikönyveket ír a tanárok és a tanulók számára. 1892-ben azonban felsége is meghal, és már csak Béla fiának szépen alakuló orvosi pályája vigasztalja a megkeseredett, betegeskedő írót. Levelezésükből kitűnik, hogy hasonló tanácsokat ad neki, mint amilyeneket ő kapott annak idején apjától. Ne sértsen meg senkit, de azért legyen férfias, ne árulja el magát, ha bántja valami, ne szolgáltassa ki magát az embereknek és így tovább. Félti fiát saját sorsának megismétlődésétől. A világgal szembeni bizalmatlansága azonban soha nem szűnik meg. 
Küzdelmes élete 1902. március 19-én ért véget. A fővárostól a Kerepesi temetőben díszsírhelyet kapott. Sírkövére neve elé odakerült – feltehetően fia révén – az életében sohasem használt, arra soha nem hivatkozott „Kis- és Nagypirithi” nemesi előnév is. A temetésen megjelentek a hivatalos irodalom képviselői is. Aztán gyorsan elfelejtették a számukra mindig is csak kényelmetlenséget okozó pályatársat. A fiatal nagyváradi költő, Ady Endre azonban ezt írta nekrológjában: „Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi, éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső íróembere volt ez országnak, és még ezt meg is bocsátották volna neki. [...] De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha.” Olyan volt Tolnai Lajos – ahogy ezt egy regénytöredékének a címében maga fogalmazta meg, részben önmagáról mintázott hőséről – mint „Egy küllő, mely nem illik a kerékbe”. Kíméletlen szókimondásával, rögeszmés igazságkeresésével nem illett bele a XIX. század utolsó harmadának rohamléptekben kapitalizálódó, ugyanakkor súlyos morális problémákkal küszködő magyar társadalmába.
Tolnai Lajost ma az irodalomtörténet az elsüllyedt szerzők közt tartja számon. „Az indulat megrontotta mint írót, elemésztette mint embert” – írta róla Németh László. Legtermékenyebb férfiéveiben alkotóerejének egy részét kisszerű, méltatlan, csatározásokra tékozolta el, ami írásainak minőségére is kihatott. Holott higgadtabb elmével ő írhatta volna meg a korabeli francia, orosz, angol kritikai realista társadalmi regények egyenrangú magyar megfelelőit. E túlsúlyba került vélekedések következtében az utókor Tolnaira már csak mint a magyar irodalom egyik különc és magányos alakjára emlékezik. Legjelentősebb regényei, Az urak (1872), A báróné ténsasszony (1882), A nemes vér (1882), A polgármester úr (1886), Dániel pap lesz (1886), Az új főispán (1886), vagy a vele még foglalkozó, néhány irodalmár által legjobb művének tartott, A Szentistváni Kéry-család (1884) című kisregénye a széles olvasóközönség előtt ma szinte ismeretlenek. Mintha egy láthatatlan, de erős kéz a múltból folyvást visszahúzná őt a feledés homályába. 
Felmerül azonban a kérdés: Kinek higgyünk? Móricznak, Mikszáthnak és Adynak, akik a legjelentősebbek között tartották őt számon, vagy Németh Lászlónak és a Tolnairól ma is hallgató, őt a másod-harmadvonalba száműző irodalmároknak? A megnyugtató válaszhoz a mai irodalomtudománynak kellene – a „nehéz természetű” embert övező régi, rendületlenül továbbélő előítéleteket és legendákat meghaladva – újraértékelnie Tolnai Lajos írói munkásságát. Kiemelve abból azt, ami valóban értékálló, és újabb kiadásokban elérhetővé tenni a mai és az eljövendő olvasók számára is. 
Tolnai Lajos életében nem kapott elismerést. A sötét világ lapjain így összegezte pályafutását: „Az irodalom harminc, harmincöt éves működésem után nem nyújtott semmit. A magyar kormány füstölgő, gőzölgő népkonyháján én még egy tányér levest sem kaptam soha.” Halála óta pedig, mindmáig, vastag por lepi munkáit. Vajon meddig kell még várnunk, hogy könyveit leporolják, hogy „a nagy békétlen” – Jókai és Mikszáth mellett a kor legszámottevőbb regényírója – elfoglalja méltó helyét a magyar irodalom panteonjában? Reméljük, Kabos Edének egyszer még igaza lesz abban, amit 1915-ben, a Nyugatban írt róla: „Tolnai Lajosnak még megjön a hajnala. Ha a legnagyobb magyar tehetségek és a legerősebb magyar koponyák után kezdenek majd egyszer ásni: kiássák őt is. Kevés nagyobb érték van a magyar föld alatt, mint ez az elátkozott író, akinek koporsója kicsi volt a reádobott kövek számára s akit a gyűlölet kertjében hantoltak el...” 

Brunn János 2012. január

Források: 
Bundula István: Akiben az élet megölte az irodalmat - Tolnai Lajos (1837-1902)
Gergely Gergely: Tolnai Lajos pályája
Kabos Ede: Tolnai Lajos 
Móricz Zsigmond: Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt
Tabák András: A nagy békétlen. Az újra elfelejtett Tolnai Lajos