TOLNAI LAJOS

A POLGÁRMESTER ÚR

Regény

XII

A szeretet, ragaszkodás, majdnem feltétlen engedelmesség, mellyel Várhegy polgársága Tarczali Tamás úr iránt éveken keresztül viseltetett, s mely jóindulat e regény első lapján is még tetőpontján állott vala, minden alapos, valódi ok nélkül - mint ez rendesen minden szerencsés, becsült ember életében elkövetkezik - rohamosan szállott aláfelé.

Tarczali szívét még mindig a legnemesebb érzés-akarat töltötte be kedves városa ügyeiben, csakhogy erre a követelő, parancsoló, dölyfös, ma mindent odaadó, holnap a koporsókat is tűzre vetni kész nép annyit kezdett adni, mint a forgalomból kiment bankóra. A boltok, mészárszékek előtt, utcasarkokon csoportosuló polgárok meg merték tenni, hogy éppen akkor kacagtak a legjobban, mikor a polgármester arra haladott el.

Ó, ad is erre egy komoly férfi valamit?

Nevessen, ízetlenkedjék. Amilyen a vére, a lelke is csak olyan.

Ugye?

Te meg tudnád tenni, hogy e hitványságokat észre se vedd?

Tarczali észrevette, lesütötte a szemeit, meggörbült, ahelyett hogy egyiket-másikat, valami alkalmas, megengedhető ürügy alatt, adóvégrehajtással, perbeidézéssel, apró-cseprő, égető huzavonással - melyet sok polgármester úr olyan pompásan ért - vérig kínozza, és egészen a lábai csókolásáig kergesse.

Mint a gyönge, becsületes, jó ember mindent észrevett, hanem semmiféle bosszúra se gondolt. Nyájasabban köszönt még a lámpagyújtogatónak is, azt a vén, részeges nyugalmazott bakát, akit semmihez se lehetett alkalmazni, csak a litográfia kerekéhez: megpáluramozta, s az alkapitánnyal - kit rég el kellett volna, hogy csapjon rendetlenségeiért - az egész tanács előtt kezet fogott.

Kacagták, s még bátrabban ásták alatta az aknákat.

A rendőrfőnök, barátai előtt megmagyarázta, igaz, ezek meg is vitték a hírt a polgármester úrnak. Pap, a részeges ülnök megindítandó keresetről beszélt, ezt is tudtára adta Buzás úr. Buzás oly vásári szerződéseket emlegetett itt-ott piacon, amelyekért, te édes olvasóm, bizonyosan pert indítottál volna.

Tarczali mit tett?

Még korábban ment a hivatalba, még későbben távozott, s az írnokai dolgát is ledolgozta, hogy minden tisztában legyen. Ezért az írnokok is kezdték igen-igen kevésre becsülni.

Elődei sikkasztottak. A polgárság felvetette a kérdést: mért ne sikkaszthatna Tarczali is? Elődei egy kézre dolgoztak a haszonbérlőkkel, a vállalkozó ácsokkal, asztalosokkal, kőmívesekkel; mért ne tenné ugyanezeket ő is? Elődei közül egy elkártyázta az árvák atyjával egy csomó árva pénzét: ó, bizony Tarczali uram se különb még egy hajszállal is. Elődei ittak, jól ittak, minden kínálkozó alkalomnál ittak, s összecsókolóztak, tegeződtek a legaljasabb csizmadiával is: hát ez mire tartja magát? A tolvaj! Neki kellenek a grófok, a bárók, hogy azoknak adja el a város javait? Ohó! Éhes madár mindig a lépre került még.

Mit kellett volna Tarczali úrnak tennie? Ha igazi polgármester akar lenni, haszonvehető ember - annak idején gazdag ember, egyszer vén korában követ, s néhány esztendőre bár, királyi táblai ülnök vagy ilyes főmester, akkor föl kellett volna, hogy vegye a legélesebb korbácsot, s kezdeni a rendőrfőnökön, a kedves Domi fián - le egész az utolsó írnokig, a vén Dercsi Miskáig, ki a hamis polgári házasságokat eszközli mint volt tanácsos, az ötvenes évek alatt. Akkor? Semmi akkor. A becsület, hűség, józanság, idealizmus férfia meg fogja tenni a leghelyesebbet: be fogja bizonyítani, hogy... be-be, igenis a legszebben be fog mindent bizonyítani.

- Engedj - szólt átölelve igaz szeretettel a polgármesterné férjét, legnagyobb fölindulással távoztak el dr. Szorítsd László úrék, s a hölgyek -, ha nékik ünnepély kell, hát ünnepeljenek!

- A város kontójára nem. Tanácsházunkba becsorog az eső, padozatát megették az egerek; hivatalnokaink hónapszámra sem kapnak egy krajcár fizetést; utcáink rosszak, kövezetlenek; a kórházunkban alig tudunk ellátni öt-hat beteget, mert nincs miből; készebb vagyok ma letenni hivatalomat.

- És ha letétetik veled?

- Lehet, odáig fognak ingerelni, de nem hiszem. A nép nem olyan bolond, hogy végre is be ne lássa a saját javát.

- Látod, Tamás, én megtettem a kedvedért, hogy nem bánom, odaadom Elizt egy szegény kereskedőnek. - És egy fájó könny hullott ki a jó anya szeméből.

- Jól cselekedted, szeretik egymást. Városomat én is szeretem, semmiféle hiúságnak föl nem áldozhatom. Előbb a munka - aztán a mulatás.

Amely nőt ilyen emberrel ver meg az Isten, hát hova forduljon az?

Tele a tanácsház. A piszkos, sepretlen, forgácsos, sáros emeleti deszkafolyosón ember ember hátán. Ma dől el, minő módon fogadja a város a bejelentett öt-hatszáz írót, művészt, újdondászt, hírlapi tudósítót, akadémikust, történészt, régészt, földészt, nemzetség-búvárt, természettudóst, orvost, tanárt, bírót, papot, jegyzőt, szabót, cipészt, vendéglőst, vasúti hivatalnokot, utazó ügynököt a kalapgyárakból, kik protekció mellett most mind írószámba jutnak.

Bent, az inkább avult csűrhöz, mint teremhez hasonlító törpe, füstös, táskás falú, repedezett mennyezetű, hasadozott ajtajú, fityegő ablakú, ódon tanácsházban, melynek egyedüli ékessége a király őfelsége szép, ifjúkori arcképe, s jobb oldalán Deák Ferenc, és bal oldalán az 1867-i magyar minisztérium csoportozata, s egypár falba vésett kőlap aranyos betűkkel, hogy 17..-ban tökéletesen elhamvasztotta Várhegyet a tűz, 18..-ban számos utcát földdel egyenlővé tett a Maros áradása. Bent az antik helyiségben a legünnepélyesebb közönség foglal helyet. A kerek asztal körül - melynek zöld takaróján ott a szokásos ősi, két, nagy üveg víz, néhány óriás pohárral, melyet a hagyományok szerint sohasem tisztogatnak meg - a főispán úr, polgármester úr, tanácsos és jegyző urak ülnek, és köztök a városi főorvos, dr. Szorítsd László úr - belső zsebjében, a sok gyöngéd használat által szalmatörekké morzsolt királyi tanácsosi ígérettel.

A zöldasztal háta mögött most bokrétás, szalagos, fátyolos, dobogó szívű hölgyek, öregek mint ifjak, vagyis a szépnem. Az asztallal szemközt a polgárok, a választottak, s a mélyen érdeklődő közönség. Az úriosztály - hagyományosan - a nagy pókhálós, poros, trombitacsövű, nagy vaskályha körül foglal helyet. Kell is, hogy az úriosztály itt is külön válassza magát; elég, ha akkor összekeveredik a néppel, mikor hivatalnokválasztás van.

Ha gyűlés, akkor úgy hiszem, mindennek szabályosan kell történnie.

Az öreg főispán úr - tiszta kabátban, de mint máskor, úgy most is erősen gyűrődött inggallérral, és kezében egy hosszú plajbásszal, mellyel mindig - a jó ég tudná, miért - szamárfejeket rajzol, és nem is rosszul - odahajol a kis, szeplős főjegyző úrhoz, és a női közönségre irányzott, elragadó mosollyal hangoztatja:

- Úgy vélném, elsőben is olvastatódjon fel a múlt gyűlés jegyzőkönyve.

Ha hallott valaki vidéki jegyzőkönyvet, akkor tudja, hogy miképp kell a legcsekélyebb tárgyat úgy körülírni, hogy egy igazi jegyzőkönyv felolvasása minden ép idegű embert verekedő dühbe hozzon. Dr. Szorítsd László főfizikus úr, hogy szokása és még el nem ért életcéljához képest senkit se bántson, azon kezdi, hogy szép, okos fejét mellére hajtja és aluszik. A főispán úr nyomban lehajol, és hozzáfog a tanulmányfejekhez, s valahányszor egyet-egyet befejez, föltekint, mintha valakit erősen keresne. A tanácsos urak köhögnek, dobognak a lábaikkal, a polgárok nyikorgatják az ócska székeket.

Második pont az országos törvények felolvasása. Mindenféle kényes és nem kényes tárgyról, mint most is rabokról, kocsmákról, bordélyházakról. De a tanácsos úr úgy olvassa, mintha prédikációt olvasna.

Most lássuk a vámosok számadásait: szemét-vám - elég. Tíz-tizenöt tárgy után következik: A magyar egyesült Párizs Egylet országos hangversenyző gyűlése.

- Szót kérek - pattantak fel egyszerre öten-hatan székeikről.

Czilley Béla, az örmény doktor, ki kezét a főispán vállára teszi, Bethlehem József, Vörös Károly úr és István bácsi.

- Halljuk, halljuk, Czilley urat - kiáltja a főispán.

Czilley úr a főispán pártja részéről meleg ovációkban részesül.

Milyen az olyan bérenc fráternek az arca, akinek kisebb gondja is nagyobb annál az ügynél, amely mellett mint a fogadott cigányt talpra állították? Csillognak-e az ő szemei is a hévtől, melyet egy szent eszme gyújtott lángra a szív rejtekén? Ajkai mozognak-e az édes meghatottságtól, mely a legmagasztaltabb férfit is oly hasonlóvá teszi az ártatlan együgyű gyermekhez? Háta érzi-e azt a borzongást, mely könnyekkel borítja be a szemeket, és kipirosítja az arcot, mint a hajnal az eget támadaton?

Ó, undok, szemtelen arc!

Nézzétek, hogy vicsorítja avas, töredezett fogait, mutatva, hogy mint az uszított eb harapni fog, mert ez az ő tiszte és nem más, hogy játszik szemcsíptetőjével, hol a jobb, hol a bal szemére akasztva, hogy egyikből se lehessen kiolvasni mit fúr-farag odabent lelke, ha az olyan is lélek; hogy hullatja keskeny homlokára hamvas szőke haját, mintha álarcul akarná használni; hogy löki előrébb, előrébb görbe testét, mint a kígyó, készítve magát a karóra, mely a megtámadott ember kezében készen várja; hogy csap éles hangból élesebbe, rikácsolásból üvöltésbe, fenyegetésből tombolásba, vagy ura intésére gyáván, hogy száll le a legalázatosabb hízelgésbe esedező kezekkel; elérzékenyedve, hogy emeli szemeit az ég felé, melyet kikacag! Eh, a színész nem színész, az játszik, s ez élvezete, dicsősége - ez semmi egyéb, mint csaló.

Taps, éljen fogadja Czilley úr beszédét, zajos taps, melyet a főispán kezd, s a mindig megvehető tömeg viharrá magasít.

A Tarczali úr hívei, régi barátai megfeledkeztek a pártfegyelemről, mely kis városokban csak érdekfegyelem, és a tiszteletről, mely mint az uzsorás kölcsöne óriási kamatokkal jár, s rohanva sietnek Czilley úrhoz, hogy a szép beszédért kezet szorítsanak vele.

Bethlehem József ügyvéd úr, még Bokros úr is, Vörös úr, s aki csak érzi önnön becsét, s ebből most valamit hajlandó a derék szónoknak által adni.

Dr. Szorítsd László úr int a papok felé, hogy ez már beszéd volt, és közelebb szorítja szívéhez a pesti királyi tanácsossági levelet.

- A tisztelt képviselő úr - emelkedik föl a polgármester, a betegség által meghalványodott arccal, nem a régi nyugalommal, pedig az kellene főképp most, de a régi melegséggel, beszédében nagy súlyt helyez az irodalomra.

- Úgy is van - kiált a beszédbe Vörös úr, fölmutatva a Pestről hozott előfizetési íveket.

- Én is elösmerem.

- Dehogy ösmeri, a jómadár! - morog a főispán háta mögött az örmény doktor, fekete, vörös, kövér fejével és festett szakállával.

- Hogy ami egy nemzetet naggyá tehet: az nyelve, tudománya, irodalma. Egy Kazinczy Ferenc...

- Hát az kicsoda?... - mordul bele Vörös úr, külső zsebében az ívekkel, mint valami gavalléros, fehér zsebkendővel.

- Szent lelkesedésével, mely egy hosszú, szép életen keresztül a magyart annyi kinccsel gazdagította: mindig fölemelő jelenség. S nem magyar az, aki ily alak előtt a legmélyebb hódolattal meg nem hajlik, de kérdem, szükségesnek találta-é ő, hogy faluról falura járjon, s mint az arab atléta odatartsa karját, meztelen nyakát és lábait a népnek, hogy íme tapintsátok meg, milyen izmaim vannak, s nézzétek meg, hogy az a kés, amit elnyeltem az imént: valódi kés, éles, hegyes, s legjobb acélból való?

Rettentő hahota csapódott fel az éretlenebb tömegből.

- De nincs kedvem, és nem is szokásom gúnyolódni, főképp oly dolgokkal, melyek előttem is szentségek. Örömmel olvasom nagy íróink remekműveit, szépnek találom, ha a nő, hajadon, ha az ifjú jeles költők verseit olvassa: egy Kölcseyét, Vörösmartyét, Petőfiét, Aranyét, s magasztos gondolataikkal, érzéseikkel nemesíti szívét, világát. Hisz anyáink, apáink is könyv nélkül tudták Csokonait, Balassát, Kisfaludy Sándort, jóllehet eme nagyok közül személyesen egyik sem tartott nekik vándor felolvasást.

- Ez már mégis alávalóság, így beszélni - mond a doktor, az örmény doktor hányva-vetve kezeit, hogy észrevegyék. Ebből párbaj lesz, annak kell lenni.

- De hogy azt a szent fátyolt, mely portól, sártól, szennytől eddig megóvta a költőt, mint egy oltári képet, szívünk templomában, most velük együtt szaggassuk le, csak azért, hogy színről színre láthassuk, melyik himlős, melyik törpe, vén vagy ifjú: ez uraim éntőlem távol legyen.

- Kérem ez megtorlást kíván - ugrott fel Czilley Béla úr.

- Kész leszek arra is, csak méltóztassék még egypár pillanatig békén lenni, röviden szólok. Kérem, uraim, tudják-e azt, hogy öt-hatszáz embert elfogadni egy szegény kis városnak talán mégis sok a dicsőségből?

- Húszan, harmincan ha jönnek csak.

- Elhiszem, annyi lesz az igazi író, de hány száz mellette a proletár, a dilettáns, kinek egészen más célja van, mint a hazai kultúra.

- Eh, ez nem ide tartozik - pattant föl dr. Szorítsd László úr. - Ily szánalmas argumentációkkal akarná megakadályozni, hogy hő tiszteletünket...

- Imádatunkat - zúgá Bethlehem úr.

- Imádatunkat ki ne mutassuk...

- Rossz, rossz - ordítá a tömeg. - Jöjjenek.

- Jöjjenek - hangzék minden oldalról.

A nők kendőiket lobogtatták, az ifjabb leányok mosolyaikkal bátorították a fiatalságot, az öregebb hölgyek pedig sivalkodva követelék, hogy jöjjenek.

- Enunciálni, enunciálni - tombolt a nép.

A főispán úr ismét kezébe vette hosszú plajbászát, és szokásos, elragadó mosolyával ide fordult, oda fordult, mindenfelé fordult, s hangosan mondá:

- Jönnek.

XIII

A sors, ha beleviszi az embert a nyomorúságokba - úgy tapasztaltam legjobb barátaimon - arról is gondoskodik, hogy egy-egy szép alkalmat nyújtson a szerencsés kivergődésre. Mi történt? Összevesztél legjobb szomszédoddal. Ó, ebből per lesz, temérdek huzavona. Cselédeid elszöknek, állataid szőrin-szálán elpusztulnak. Kérlek, nagyon szép és sok gyümölcsöd termett, küldj át hamar egy jó kosárral, és visszatér a régi barátság. Mindig azt állítottam: nincs több víz a leggazdagabb forrásban, mint amennyi szeretet, áldozatkészség lakik az emberben.

Azt éreznie kellett Tarczali úrnak is, hogy a jó nép, a sok régi, hű barát erősen tartózkodó állást foglal vele szemben itt is, ott is. Láthatta, hogy közelben és távolban tornyosulnak a felhők. El a kevélységgel, a büszke, férfias daccal, öltözzék ebbe a pompás csillogó díszruhába más.

Megjött a legkedvezőbb alkalom. Fordulj egyet, csak egy kicsit fordulj, amekkorát egy szűk udvaron a megrakott terhes szekér, s az élet ismét zavartalan, áldásdús folyamatot vesz.

Hosszú vitatkozás után, melyben kitűnt, hogy Tarczaliné is csak egy közönséges asszony, ki mit sem akar arról tudni, hogy két igaz szerelmes egy kis kunyhóban is elfér és boldog, és oda semmi cím, magasabb társadalmi állás nem kívántatik: Tarczali Tamás határozottan odaígérte Eliz leányát Halmos Béla, déligyümölcs-, fűszer- és vas-vegyeskereskedőnek, és a napot is kitűzte, melyben a menyegző megtörténhetik.

Úgy vélekedett mindenki, hogy nagy lakodalom lesz. Az elpártolt barátok készültek, hogy a lakodalmi estélyen megbocsátanak a polgármesternek, és némi kedvezmények kieszközlése árán, minők: a malom jutányos kiadása Vörös úréknak, a nagy rét áteresztése Bethlehem úr kezébe, a gyógytár haszonbérének tetemes leszállítása, melyért a tanácsos urakat illeti a díszes kárpótlás, a tűzoltó főkapitány számára (aki Domonkos fiam) évi ötszáz forint megszavazása és keresztülvitele, és még némely csekélység az ácsok, pléhesek, kőmívesek, kereskedők javára - helyre fog állani az egyetértés.

Lásson messzebb a gőgös Tarczali az orránál, és tegye meg gyorsan a szükséges intézkedéseket. A nép igen fogékony, azzal okos embernek lehet szépen élni.

Kéz kezet mos. A legmagasabb állású emberek is átvették mostanában e divatból szinte-szinte kiment jelszót. Haladjon legalább az ily életbevágó dolgokban a vidék, és szeretett kedves székelyvárosunk, Várhegy is.

Mihályfi Domonkos úr, kinek a természet igen jó szaglási tehetséget adott, első volt, ki egyet fordult. Bethlehem is azonnal fordult; odább taszította a polgármesterség előtérbe tolakodott kérdését. Pap tanácsos is fordult, mert régen ivott már sok és jó bort, a polgárság is fordult, és tiszteletes lelkész atyánkfia, Sörös úr is fordult, hogy az esketés dísze az ő személyének jusson. De Szorítsd László úr is fordult, mert tudta, hogy a polgármester sok dologban keresztülhúzhatja számításait - és végül, hogy a májai erdő ügyét sikeresebben elintézhesse "házilag", a főispán úr őméltósága is fordult.

Nem hagyhatom el a derék Bokros úr fordulását sem. Talán ez volt a legkívánatosabb, úgy a borok további célszerű kezelésére, mint a Tarczali-családban a jó étvágy ébrentartására.

Tavasszal mindenek kellemesen megváltoznak; Tarczali Tamás úrnak csak látni kellett a feleket, és régi befolyását teljesleg visszaszerezhette.

A tanácsház füstös, ódon termeiben szélesebb, kövérebb mosolyok fogadták a polgármester urat, sokan gratuláltak a szép házassághoz, és dicsérték a Halmos Béla úr kereskedésének szerencsés fekvését. A hivatalnok urak közül többen kifejezték azon nézetöket, hogy mai nap legjobban teszi az apa, ha leányát kereskedőhöz tudja adni. Úgy nyilatkoztak más oldalon a mamák Tarczaliné előtt, hogy: ó! finom kávét csak egy fűszerkereskedőné ihatik.

Most egy lépés, egy jól alkalmazott lépés kellene a helyi nyomda felé, melynek törött ablakú ajtajában az agár soványságú nyomdász úr várja is a polgármestert nyájasan, bizalomkeltőleg, hogy a lakodalmi meghívókat csináljuk már. Itt az idő. De Tarczaliné kikötötte - és itt nem engedett -, hogy a menyegző a legszűkebb családi körben történjék! Ily esetben a szomorú megszorítás okát csak egy oly édesanya értheti, kinek egy leányát el kellett vesztegetni - hasonló módon - holmi, ó istenem, vaskereskedőcskének!

Hanem állott volna elő a polgármester, és ragadta volna meg, és zsákmányolta volna ki az oly fölötte kínálkozó alkalmat állása, szerencséje megszilárdítására. Vagy mindenki látja, csak az nem, akinek orra előtt a hegyes szög?

Ebédek, vacsorák rendezése; női, szent jog. Ágnes meg fogja tenni a magáét. Ez volt a polgármester úr igen bölcs véleménye.

Nem a főbb pap, a kövér Sörös úr hívatott meg a magasztos cselekvés végrehajtására, hanem az alsóbb, a sovány fekete Mózes úr. Jelezte ez már, hogy mit lehet reményleni, várni, ily lakodalomtól. Úgy is lett!

A visszakerült Bokros úr végezte a násznagyi tisztet; egy kis irge-fürge locsogó, csacsogó, szőke kereskedősegéd a vőfélységet; két szegényes rokon leányka a temetősorból a nyoszolyóleányi tisztet, és már esteli kilenc órakor minden vendég visszatérhetett családi tűzhelyéhez. Ugyanezen napra esett, nem is a névnapja, csak születési évfordulója, Mihályfi Domonkos tűzoltó főparancsnok úrnak. És mit tett a főkapitány úr? Másnapra akarta tenni évfordulója estéjét, ki is adta ez iránt a rendeletet úgy a céhek elöljáróinak, mint a tűzoltó előkelőségnek. Nos?

Meg kellett érnie a polgármesternek, a polgármesternének s a lakodalmi vendégeknek, hogy mit tud tenni a nép annak személye iránt, akit hő szeretetébe foglal. Már esteli hét órakor óriási csoportok jártak-keltek az utcán, éppen abban az utcában, melyben a polgármester és esetleg a főkapitány úr is lakott. Asszonyok, leányok a polgári rendből; iparosok temérdeken; szolgálók, kik ez alkalomra mind elszöktek teendőik elől; kíváncsi hivatalnokok, kik esti pihenő borocskáikat isszák a jobb kocsmákban. Mind, mind sietve törtek a Szentpéteri utcába. Valósággal kavargott, hullámzott, viharzott a népáradat.

A polgármester úr gyermekei vidáman suttogtak, s e suttogásból megérthetett úgy az apa, mint az anya annyit, hogy itt ma este nagy tüntetés fog lenni.

Felengedett a derék polgármester úr szíve, s mint az igazi jó ember, minden sérelmet elfeledett a közelebbi időkből. A polgármesterné örvendett is a dolognak, de aggódott is, hogy vajon lesz-e annyi étel, hogy a főbbeket bár, elláthassa. Bokros úr készen vár szakmájával - bor volt elég a pincében, akár a fél szomjúhozó vagy tisztességtevő városnak. Izgatottság, kellemes izgatottság tartotta fogva a lakodalmi vendégeket.

Egyszerre - ah! - megzendült, azaz megharsant az a sok rézinstrumentum, megrezzent a réztányér, megdobbant a szörnyű tűzoltódob. Lehetett hallani az alparancsnok úr éles, süvöltő, volt katona hangját, kivehették a tisztelgő vezényszavakat.

A lakodalmas közönség akaratlanul is letette a kést, villát, pedig ugyan pompás pulykasült került éppen az asztalra, olyan finom pulykasült, amelyiknek legalább a kívánatos fehéréből még a nagybeteg is örömest nyelne egypár jó falatot; igen, és az ablak felé sietett, hogy szemtől szembe álljon a nagyszerű jelenettel.

- Szép - mormogá magában a sokban megbántott, de egyenes, férfias jellemű polgármester úr -, ó, a nép mindig jó és nemes!

A polgármesterné is vidáman mosolygott gyermekeivel, és igazán szívből restellte, hogy ezt az ünnepélyt kedvetlenségében úgy eldugta.

Egy röpke perc alatt szakácsné, főző segédnő, szolgáló, kocsis, városi hajdú, felszolgáló inas künn termett a kapuban, odább, az utcán, még odább: a tömeg zárt soraiban. Zúgott, recsegett, hahotázott a sok rézszerszám. Meglobbantak a fáklyák, libegő lángjai szinte benyúltak a nyitott ablakokon.

Erre már a leányok is kifutottak Aladár vezetése alatt. Csak a menyasszony maradt helyén, a tükör alatt vőlegényével s a két boldog szüle egyetértő, nyájas tekintetével. A polgármesterné megszorította férje kezét, ama kedves férjét, ki ismét magasra emelkedett fényes tulajdonaival és érdemeivel, a szerető, jó társ könnyekbe borult szemeiben.

A roppant tömeg, mintha vad bivalyok kergették volna, odábbrobogott, a zene odábbtaszította büszke hangjait! A nép, a boldog, a szerető, jó nép, a kedves Domi főkapitány szűk, alacsony ablakai alá sietett, hogy minél alkalmasabb helyet foglaljon.

Az alkapitány, alfőparancsnok (így van!) éles hangja megállást parancsolt, s a szép, piros zsinóros tűzoltó testület sisakosan, kötelesen, szekercésen, boldogan, büszkén ott állott szemben a főparancsnok úr ablakával.

A főparancsnok úr hajadonfőn, törzskara, főbb vendégei szintén hajadonfőn; a nők, hölgyek máslisan, virágcsokrokkal a főparancsnokné körül: várták a hajadonfős, ünneplő szónok beszédét...

"Szeretett főparancsnokunk, városunk legnépszerűbb férfia, tisztelt barátunk, tekintetes Mihályfi Domonkos úr! Születésnapod szép estéjén..."

- ...Éljen, éljen, éljen!...

Úgy, úgy? Ah úgy, tisztelt polgármester úr!...

Tehát este kilenc órakor a Tarczali Eliz nászvacsorája a legszűkebb családi körben bevégződött. A kocsik előállottak, a nyoszolyóleányok felvették nagykendőiket, az öreg násznagyné a nyoszolyóleányok édes mamája megtömte zsebeit cukros süteményekkel, és felpakolt egy csomó papirosba göngyölt tortát mindenik fajtából - és könnyek között, amint ez szokás - kívánt minden elérhető földi boldogságot, és egyszersmind csak ilyen szerencsét saját leánykáinak is.

Azon okból-e, hogy az Isten oly keserű csöppeket töltött a zártkörű lakodalmi poharakba, a gonosz főkapitány kitüntetése által, vagy azon okból, hogy egy polgármester legnagyobb gyermeke csak ily házasságot tehetett: a jó anya a legnagyobb felindulással vetette magát kedves, szerencsétlen leánya karjaiba. Ó, mily szívrehatóan zokogott!

Le akarom írni, hogy milyen volt az a hajlék, ahova a szerencsétlen leányt vitték.

A Márton Pál-féle ház, szemben a főispán úr lakásával, Szentmihály óta csakugyan Halmos Béla úr valóságos tulajdonába ment át. Két régi házból egybeforrasztott épület; utcára eső sarok oldala képezi az "Üstököshöz" című déligyümölcs-, fűszer- és vaskereskedést; belsőbb osztálya emelkedettebb falakkal és magasabb ablakokkal a lakóházat.

Az emelkedettebb, tiszta padozatos folyosóról nyitni be a Halmos úr lakosztályába. Két, szép, festett, nagy szoba s egy kicsi benyíló külön kijárással. Kereskedők a legszebb, legdrágább fa- és ruhabútort veszik. Miért? Isten tudná. Törvényükben van ez bizonyosan.

Nagy, tornyos, faragványos paliszanderszínű nyoszolyák, drága, rojtos gobelin terítőkkel, csinos oroszlánfejes asztalka, hatalmas oroszlánkörmökkel, éppen olyanokkal, aminők a dúsgazdag Macher úrék hálószobájában vannak. Kanapék, székek, tükrök, csecsebecsék mind, a drágábbjából. A függönyök duplák, olyanok, mint a grófok termeiben voltak, mikor még ezelőtt voltak. A padozaton mindenféle szőnyeg. A nappali szoba mennyezetéről kristályüveges csillár lóg alá, mérsékelt világítással.

Hogyan? Ilyen szép, drága bútorok - egy szegény vaskereskedőnél!

Igen.

De miből?

A déligyümölcsök drágák, és Erdélyben nagyon jól kelnek; a kávé és cukor - ma a favágó főtápláléka; finom fehér liszt csak vegyeskereskedésekben fordul elő nálunk, és a vas, ebben a mi mostani vaskorszakunkban, szívben, agyban, lélekben egyaránt a főalkatrész.

Mégis hálátlanság talán egy leánytól? Íme, mily örömmel ugrik le az üveges kocsiból fátylával, menyasszonykoszorújával, hullámzó, fehér köntösével, ragyogó mosolyával, könnyben égő, tündöklő szemeivel, a fekete szeplős, magas, sovány Halmos úr karján - Tarczali Eliz. A hím galamb édes hívó búgására nem röppen nagyobb hévvel és keccsel a hódoló társ, mint e fiatal hajadon, ahogy suhan férje paradicsomába.

Sem a vőlegény, sem a menyasszony nem olyan szép, mint aminő ideális szép a jobb regényekben fordul elő, és mégis hogy szeretik egymást, és mégis alig tudnak betelni egymás nézésével. Ah!...

Délután három-négy óra tájban látogatta meg őket a szegény mama - egyedül. Azzal a szívdobogással, szemrehányó érzéssel lépte át az új házasok küszöbét, mely a büntetés súlyát már odaírta a csergedező könnyekbe.

Egy köpcös, pufakos, fehér kötényes szakácsné fogadta vigyorgó, vidám mosolygással a polgármesternét.

- A boltban vannak, instálom.

- De a leányomat kérdem?

- A kicsi ténsasszony is. Méri a lisztet, ó, már egész délelőtt ő mérte. Csupa egy gyönyörűség. De mennyi a nép! Uram teremtőm, egy jó heti vásárkor nem nagyobb.

Indulatosan vetette oda a mélyen megbántott anya e szót: Menjen, hívja fel, mondja itt vagyok.

Reszketve, támolyogva, a haragtól, szégyentől égő arccal lépett be Tarczaliné leánya szobájába.

- Anyám! - kiáltott pár perc múlva Eliz, forró szeretettel ölelve át anyját.

- Mi van terajtad? - bontakozott ki az anya szegény leánya karjaiból.

- Mindjárt levetem: kötény.

- Hát cseléd vagy te itt?

- Én? - ó, lelkem anyám.

- Szólj.

És villogtak az anya bosszút álló szemei.

- Nekem nem mondta senki, hogy a boltba menjek, de Béla is odament, én nem hagyhattam őt. S láttam, hogy a vajat is vágja, a cukrot is vágja, és a lisztet is akarja mérni. Ezt nem hagyhattam. A liszt nem a férfi kezébe való.

- Szólj, te... te szerencsétlen vagy.

- Én, anyám, a legboldogabb vagyok...

S nevetve, sírva, hulló könnyekkel borult a nő anyja karjaiba. Azután ezerszer csókolva anyjának arcát, kezét, ruháját, mutogatta a szebbnél szebb ajándékokat, melyekkel férje az első reggelen meglepte.

- Béla? - szökött örömmel Eliz a belépő férj elé. - Ugye? Most te is mondd a mamának, hogy Gizát is kereskedőhöz - ugye?... adjuk...

folyt. köv.

Tolnai Lajos emlékezete