Payday Loans

Keresés

A legújabb

A POLGÁRMESTER ÚR - 5. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

TOLNAI LAJOS


A POLGÁRMESTER ÚR

 

Regény

 

X

- Tarczali fekszik - mi? hogy?

- Azt mondják egész fél oldalát megütötte a guta.

- Csak azt kapta meg, amit keresett. Dehogynem! Egy jöttment kormányozza a városunkat, erdőtolvaj...

Vörös úr néhány kollégájával (itt úgy hívják az iparosok egymást) vígan haladt a tanácsház felé, a Domi irodájába, ahol Bethlehem úr, a párt másik feje ült. A jobb polgároknak mindig van igazítani, kapni, nyerni valójuk, ha ők egyszer hatalomra kaptak, mindenhez értenek. Iskolaszéki tagok, gyalázzák a tanítókat, akik az ő szemeikben rongyos kutyák, rest tolvajok, méltók az elcsapásra. És mentől nagyobb gyalázó valamelyik, annak annál nagyobb a becsülete, az olyannál az igazgató hetenként látogatást tesz, beszámol a történtekről, és szíves készséggel elösmeri, hogy társai valóban tudatlanok, és nagy jótétemény a nemes tanácstól, hogy még mindeddig nem fogta őket fegyelmi kereset alá. Igazán a tanács túl kegyes.

A lelkész urak tegeződnek velök, és büszkék benső barátságukra. Karonfogva sétálnak velök nyílt helyeken.

Dalárdai tagok, és hozzászólnak a legklasszikusabb darabokhoz, mint a boltban azok a koldus vevők, akiknek zsebjökben egy nyakravalóra való pénz sincs - mindenre azt mondják: állott portéka, rossz, színét vesztette.

És mikor fogadni kell valami hatalmasságot, bizottságot kinevezni: a főispán már tudja, kik erre a legalkalmasabbak: a kocsmáros a szurdékból, a borárus a felső sorból, Péter, asztalos polgártárs, Kecskéssi, a szabó és János bácsi, a szemétbérlő, István bácsi, a tímár céhmester. A hivatalnokok, doktorok, tanárok - még csak szóba se jönnek. Mit is tudják ők, mi a tisztesség, hol az apjuk lelkében is tanulták volna?

A polgár tán azért tölt három, négy évet inassorban, hogy mindent megtanuljon?

- Szegény Tamás ugyan rosszul van - újságolja egy öreges hivatalnok Buzás pénztárnok úrnak, kiről tudja, hogy minő jóindulattal van a beteg iránt.

Buzás úr kemény ember, egy kicsit nyers ember - ő állítja: egyenes ember -, rúg egyet a lábával, ahol az alkalmatlan ebet szokták megrúgni.

- Erőszakoskodó, amellett fölfalná a világot - magyarázza a pénztárnok úr. - De jó lecke volt neki! Micsoda? A mi hátunkon akarna főispán lenni, mért nem követ? Hm, abból a szőlőből nem eszünk, fráter!

- Hát ugyan bizony, van abban valami igaz, hogy Tamás...

- Főispán - a cudar!

Az öreg hivatalnok egy kissé csóválja a fejét - és ki tudná, minő részvéttel, mert hiszen ember -, odább csoszog.

Buzás József úr kifeszített nyakkal, ami ahhoz, aki mindig pénzzel bánik, merőben illik is - a Szentpáli utcának fordul, és Tarczali Tamás polgármester udvarába nyit.

Ó, édes istenem, milyen jó az ember! Ki ösmerhetné meg valójában a szívet?

Tarczali Tamás úr ott fekszik az ágyban, homlokán vizes boríték, de a kezében munka: egy csomó írás, hivatalos akta. Olvassa és jegyzi a választ, ítéletet, útbaigazítást...

Hol egyik, hol a másik leánya ül ágya mellé, hogy felváltsa az anyát, ki a ház körül, a gazdaságban a férj tökéletes elfoglaltatása miatt a férfi szerepét is viszi.

- Isten hozott, édes Józsim! - köszönti a beteg hálás, szeretetteljes mosollyal a belépő pénztárnokot.

- Megsirattunk, Tamás! A feleségem, a gyermekeim mind sírtunk. De minek is teszed te ki magadat annyira? Hát megérdemli ez a hitvány, lelketlen polgárság, hiszen ebben annyi szív sincs - ó, te még mind nem akarod ismerni. Igazán, lelkem Tamás, gyémánt a szíved, arany a jellemed. Nem is volt, nem is lesz többet ilyen polgármesterünk. Hanem azt mondom, komámasszony - fordult alázattal a belépő polgármesternéhez -, tanítsa meg Tamást, legyen olyan, mint én: kemény, nyers. Aki élni akar, ne a szívét tegye a tenyerébe, hanem a botot vegye a markába. Azt látom, a főispánt ismeri jól, no azzal el is bánt több versen, a vaksi jezsuitájával. Ah, be gyönyörűen verte, hogy örömömben az én homlokomról csorgott a verejték. De a polgárságot nem ösmeri, azzal túlságosan édesen bánik még. Nagyon elkapattad. Korbács neki, vasvilla a dölyfös bivalyának. Növeszted a szarvait: horgot az orrába! Ugye, hogy megcsalt, rászedett a szavazásnál? Megvették az urak őket titkon.

Ez a rongyos, tehetetlen polgár válasszon bennünket? Őtőle függjön egy szegény hivatalnok családapának a jövője, nyugodalma, békessége, akit egy szál fával lekenyerezhet az ellenségünk? Hiszen a német világban ezerszerte jobb dolga volt a hivatalnoknak. Egytől függött, azt megbecsülte, dolgát elvégezte, s nem kellett mindennap attól rettegnie, hogy jön a választás, s azért mert elfelejtettél előre köszönni egy részeg vargának vagy Vörös uramnak vagy Sár Jánosnak vagy Kecskéssinek, s most bezzeg szophatod majd az ujjadat. Fogjunk össze, barátom, egymást támogassuk, emeljük fel a fizetésünket, s éljünk a saját családunknak. Kérdem, ki fizeti meg, ha én agyondolgozom magamat az igazságért, s dologképtelen leszek? Hogy a főispán tanácsára elcsap a polgárság! S föl is út, alá is út. Mert én bizony soha! Tanultál, Tamás. Legjobb lesz, ha hasznát veszed. Igaz, köztünk maradt szó legyen, a kedves Domi fiad ugyan dolgozik ellenünk, főképp ellened. Járja a mészárosokat, a kocsmárosokat Bethlehem Józsival - valami erősen csúf dologban törhetik a fejüket.

- Polgármester akar lenni? - emelte fel szemeit Tarczali úr. - Ó, tőlem lehet!

Mosolygott, ahogy egy olyan beteg tud mosolyogni, akinek legjobb barátai döfték testébe késöket.

- Nem, nem - rázta a kezét Buzás úr -, azt most még nem bántják, a becsületedet akarják előbb megölni, hogy elárultad a várost az uraknak.

- Mivel?

- Mivel? Hát a Májay-féle erdővel.

- Amit a városnak akarok kiperelni?

- Éppen azzal, azzal.

Egy hosszú, kínos sóhajtás szakadt fel a beteg kebléből.

- Meg fogják látni ki az áruló - mormogá a polgármester, reszkető kezeit a takaró alá húzva, hogy megvesse azt a könnyet, mely szeméből kicsorrant.

- Csak annyit mondok, vigyázz az egészségedre, és résen légy. Mostanában fel, a hivatalba semmi esetre se jöjj. Referálok én neked mindenről. Mi az? A rendőrfőnök jő Bethlehemmel, Vörös Károllyal? Ó, az álnokok! Fel ne izgasd magadat.

Buzás úr fölkelt helyéről, és jó messze ült.

- Öreg? Hát ez mi? - szökött az ágyhoz Bethlehem úr, hideg, csontos ujjaival összemorzsolgatva a beteg forró kezeit. Szégyelld magad, hogy holmi bérenc Czilley Bélák kivettek a sodrodból. Mért nem közölted velünk tüzetesen, hogy mit akarsz, mi határozott szándékod? Barátom, bizodalmatlankodtál, és előttünk? Kérlek, ezt nem érdemeltük meg.

- Úgy van, Tamás bácsi - dunnogá a rendőrfőnök. - A polgárság igen meg van véve. Szórták a pénzt, hivatalt. Micsoda? A kis Gyuszit miniszteri titkársággal biztatták Pestről és Májafalváról.

- Borzasztó nagy volt a nyomás - vette át a szót Vörös úr uras kifejezéssel. Én már négy áriat (érát) éltem, de olyan világot, mint a mai, ahol mindenki csak kapni és harapni akar - őszintén hangsúlyozom, még nem obszerváltam. Lelkem polgármester úr, mi jó emberek vagyunk, a csillagot leszedjük a parancsolatjára, de ami megesett, megesett.

- Semmi baj - nevetett Bethlehem úr. - A bizottságban mindent eligazítunk.

- Én készebb vagyok lemondani hivatalomról, semhogy lelkiismeretemmel ellenkezőt cselekedjem.

- Megint - mormogá Vörös úr Domi fülébe -, megint lemond.

Domi úr intett a kezével, ami azt akarta kifejezni, hogy lírumlárum.

A polgármesterné egy tálcán szilvóriumot, kalácsot, és egyéb süteményeket hozott, s mialatt kínálta a vendégeket, kérte tekintetével férjét, hogy egy szót se szóljon.

- Barátom - kiáltá Bethlehem egy rettentő falat kalácsot tömve ingó fogai közé -, most egy darabig háttérbe szorul az erdő, nagyobb dolog áll előttünk: meg kell alakítani a bizottságokat, itt lesznek a tudósok. Májusban jönnek, pünkösd előtt, hogy a szent ünnepeket itt töltsék - én igazán nem tudom, mihez fogjak.

- Nem az erdőnek, hanem ennek a látogatásnak kell egy-két évig elmaradnia.

És a polgármester felemelkedett. Hangja, mint mikor mindenki hallgatott reá, csengett, s a nagy kék szemei csillogtak.

Buzás úr intett a fejével, hogy helyes, de szólni okosabb volt, semhogy szóljon.

- Miért? - hangzott az éles kérdés innen is, onnan is.

- Nincs pénzünk.

- Az igaz - erősíté Vörös úr.

- A fizetéseinket se kaphatjuk pontosan a sok építkezés, kövezés miatt, de az építkezést megtéríti a kormány, s a kövezést kihajtja a vám, s a város nagyot emelkedett. Ez érdekünk.

- De hátha, Tamás bácsi - szólt a rendőrfőnök -, egy csomó újság szépen ír rólunk, mert a Pesti Közlöny már megkezdte, vasutunk, törvényszékünk bizonyos...

- Mindez ferde út, egyenes utat válasszunk.

- Édesapa - fogta kezeibe a feleség az izgatott embert -, ma ne beszélnél még...

- Föl kell, Ágnes, kelnem. Látod, mik történnek?

És alig tudta megfeszített erővel fenntartani magát Tarczali úr.

Beteg embertől ritkán fél a világ, főképp, ha ez a világ iszik. És bizony az urak ittak, ettek, s a beteget édes kicsit ügyelték.

- Szegény Tamás - röhögött odakünn Domi úr, mikor távozott a részvét-küldöttség -, azt gondolja, a város végig az ő nótáját fogja fúni.

- Az eltölt - kiáltott Vörös úr. - Az erdőtrafikálás - hej, hej!...

- Nevetem ezt az erőszakos, elbizakodott embert - fogta karon Buzás úr Bethlehem Józsefet. - Magához hívatott. Nekem? Nekem akkor kell, mikor a keresztcsont-fájás. Mikor voltam én barátja? Gőgös parasztja!

Ez igen kellemesen hangzott, s mind Bethlehem, mind Domokos úr megveregették a nyers ember vaskos vállait.

- Hogy nincs pénz? Hogyne volna? - veté föl e kérdést Bethlehem úr. - De irigy, féltékeny. Azt akarja, hogy ő legyen az úr, csak neki legyen esze, csak ő akarja a város javát. Bruder, most két szék közt aligha a pad alá nem kerülsz. A tudósok nálad nélkül is itt lesznek. Hozzuk.

Mindnyájan nevettek, s ezzel a hangulattal tárgyalták az eljövendő nagy napok programját, mely Kolozsvárt annyira le fogja csepülni.

Csak egy kis betegség s egypár népszerű vereség, igen tisztelt pártfőnök úr, s ne törekedjél bármi úton a csorbát azonnal kiköszörülni - de lehet-e?

Tarczali úr semmiféle csorbára és vereségre nem gondolt e percben, mert íme, hivataltársai a legforróbb részvéttel vették körül ágyát, de igenis, fölötte kínosan esett szívének, hogy neje megint nem tudja őt felfogni, s asszonyos eszével ismét a rémek országában jár.

- Láttad-e, Buzás milyen egyszerre tovahúzódott tőled, amint a rendőrfőnökék beléptek? Ő mindig ellened volt, és a főispánnal tartott, és téged titkon a népnél örökké tudott valamivel...

- Kérlek, semmivel. Holmi elejtett szóra egy becsületes ember sohasem ad semmit. Kötelességét pontosan végezte, engem kellemetlenségbe nem hozott, és nagyon jól teszed, ha egyszer egészen megtanulod...

- Ó, én a szegény apám példájából is egészen megtanultam már...

- De nem hagyod, hogy kifejtsem nézetemet.

- Hogy akit legjobban etetsz, itatsz, simogatsz: az árul el legtöbb helyt.

- Hát senkinek se higgyek?

- Nem is tudom, miért hinnél? Ma, látom, a gyermekek se hisznek már egymásnak.

- Gyanakodjam, s tegyem magamat gyanússá?

- Abból ez nem következik.

- Ó, édes Ágnes, én régen megjöttem már onnan, hogy az emberek szíveit, vágyait, okoskodásait fürkésszem. Én nézem a dolgokat, vizsgálom azok természetét, foglalkozom azokkal, beszélek azokkal, s hagyom, hogy az emberek furfangoskodjanak, egy kicsit haragudjanak, nehezteljenek; mikor látják, hogy én senkinek kárát nem akarom, megszégyenülnek, s mentül gyarlóbban viselte magát valamelyik irántam, annál alázatosabb és engedelmesebb lesz. De azt a harcot unom, az az áldatlan harc emészt engemet, amit itthon kell küzdenem a te rémeiddel.

- Hát én vagyok a rossz?

S kiültek a könnyek a szerető nő szemeibe.

- Nem vagy rossz, de nem kellene hivatalos ügyekbe avatkoznod soha. Te az embereket éppen nem ösmered. - Mert gonosznak tartom Mihályfit, Bethlehemet...

- No és az egész tanácsot - édes jó Ágnes.

- Az egész tanácsot, mert bolond szíved van, mint Eliznek, aki az egész világnak tudna szolgálni egy jó szóért; s mindenkit a legbecsületesebbnek tart.

- Hogy Halmost annak tartja, jól teszi.

- Nem akarom, hogy ez a házasság megtörténjék.

- Én szavamat adtam, és vissza nem húzom.

- Mert neked nem fájna, ha leányod egy szegény vasas-boltosné lenne.

- Úgy?

S mosolygott a beteg ember.

- Én mi voltam Elizhez képest, és mi az én apám tehozzád képest: és megsegített az Isten. Nincs elvesztegetni való gyermekem egy is. Bízd rám, azért vagyok anyjuk.

Gyöngéden megölelte férjét, új vizes borogatót tett homlokára, és csókjaival árasztotta el fehér, szép kezeit.

Aki látta volna e jelenetet, azt fogta volna hinni, hogy itt az anya ápolja fiát.

Jók voltak, méltók egymás szeretetére és a jó sors kedvezésére is, és mégis sebes léptekkel vitte mindenik családját a legveszedelmesebb örvények felé, abban az erős, nemes tudatban, hogy ha másképp cselekednék, a legszentebb törvényeket sértené meg.

A szív, ez a rettentő, fenséges gép mozgott, zakatolt, fútt, süvöltött, s mert ép és erős volt, egy moccanattal sem árulta el, hogy sok a tűz.


XI

Mintha valami borzasztó járvány volna Várhegyen, himlő, hagymáz, avagy az ázsiai öldöklő mirigy, oly sebesen jár utcáról utcára az öreg dr. Szorítsd László úr Kolozsvárról idemustrált, vörös bélésű, de jócskán szakadozott bélésű fiákerja. Ott ül maga a derék öreg férfiú prémes kurta bundájában, nagy kántorsüveggel, mely szép, okos, kígyóhomlokú, ősz fejét fedi, nyírott, sörtevastagságú, ősz bajuszával élénken integet minden jobb polgárnak, s robog, robog hatalmasan, de örvendező arccal, ami mutatja, hogy nem azok a kétségbeejtő betegségek szedik most fölös számú áldozataikat - valami más betegség állott elő, amelyet még a doktorok is nevetéssel fogadnak, holott ügyes életrevaló doktor a legkisebb betegségnél is bánatos, megdöbbentő képet csinál nálunk. Dr. Szorítsd László úr nevet, izeg-mozog a kocsijában, föl is áll, és úgy is mint főorvos, úgy is mint igen lelkiismeretes ember, bejárja az egész kerek, kis székely várost.

Receptek helyett a klasszikus verset mormolgatja:

Hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derűl.

Már látja is, hogy hat, ó, aki igazán hatni akar: az előre látja, mert jó móddal az emberek közt lehet hatni még mindig; látja, hogy alkot, emeli családfáját, melynek őse még nem oly rég kapával kereste kenyerét; látja, hogy gyarapít, fiai föllebb emelkednek hivatalaikban, ő millió címéhez egy újat köt, a legszebbet, a méltóságos királyi tanácsos címet. Zsebében vannak is már, de csak finom kézírással még most, ily névjegyek: Dr. Szorítsd László, királyi tanácsos, orvos, sebésztudor, szülészmester, fogász-műtő, városi főorvos, az egyház főgondnoka, az iskola főgondnoka, a dalárda tiszt, elnöke, a tűzoltótestület védnöke stb., stb. És látja édes mosollyal, hogy ott, ahol a kedves imádott haza is - ha tud - fényre derül.

De sokkal meghatóbb ennél, mikor egy tisztes aggastyán ráncos, kopott, fakó arca derül fénybe. A napnak, annak a magasan ragyogó napnak minden áldott sugara itt tündöklik, a belső mély emberszeretetnek, ami a doktorokat újabb időben különösen jellemzi - verőfénye a széles ajakára ül, s olyan mosoly terül el az egész arcon, melyben ég és föld tiszta örömét találhatja!

Dr. Szorítsd László úr - mert aki csak azt akarja megszerezni könnyen megszerezheti - mindenfelé igen nagy tiszteletben részesül. Most ez a tisztelet, ó, nagy előnyére van. Bátran, követeléssel lép be minden házba.

- Tudja, mi újság? Nem tudja, no hát tudja meg, májusban itt lesz a Párizs Egylet. Fogadni kell, édes fiam. Úgy. A tímárok, csizmadiák, ácsok, fésűsök, pléhesek, asztalosok, kalandosok, a szántók kirukkolnak zászlóik alatt, mert él magyar, áll Buda még!

- Tűzoltók?

- Dehogy...

- Aj, azok de pompásan táncoltak.

- Ezek a nemzet fáklyavivői, világító tornyai.

- Dalárdisták - azaz...

- Dehogy...

- Hogy azok hogy isznak - voltam ott a feleségemmel; húszával, harmincával hevertek a gyepen, de öreg fickók voltak közöttük, vén családos apák, kalaposok, lakatosok, kovácsok, s úgy ordították az "Isten áldjon"-t, hogy a tornyok majd lehullottak. Az pompás élet volt. Reggel próba s egy kis ivás, délben próba, s jó nagy ivás, este összpróba, s nagyszerű ivás. Mindenfelé kísértük őket a feleségemmel.

- Ezek, Csutak uram, literátorok, a haza oszlopai, mind egy-egy hazánkfia. Ó, ilyeneket egy seregben fiatal koromban nem láttunk mi soha. Minden polgár álljon talpra, s vésse a szívébe azokat, akiket kell, mert olyanokat, kedves Csutakné asszonyság, ebben a nyomban nem látott többet.

- Megtesszük, tekintetes doktor úr.

Dr. Szorítsd László úr elgondolkozott arra, hogy mint fog az hangzani, ha majd így mondja a polgár: Méltóságos uram!

Mint a szél odább suhant szekerével.

- Tudja, mi újság? Nem tudja, no hát tudja meg az ügyvéd úr, hogy májusban itt lesznek a tudósok, a Párizs Egylet. Fogadni kell tekintetes úr, testületileg. A főváros legelső tanárai, bírái, vezérférfiai: nem lesz haszon nélkül való, kedvükben járni.

A kis tömzsi ügyvéd sietett őszintén kifejezni, hogy mai napság kell is történni valaminek, mert cudarabb, koldusabb életet nem él más osztály, mint az ügyvédi kar. A bírák elbékélik a legjobb pereket, s a rongyosabbjával meg minek nyomorogni.

- Én egy kúriai bírót szívesen magamhoz veszek - szólt szívélyesen az ügyvéd.

- Helyes.

- Íróinkat én is becsülöm, nem sajnálom tőlük az áldozatot. De ugyan mit akarnak itt? Rongyos, kicsiny fészek ez a mi városkánk. Nem értem...

- Az az ő gondjuk, mit akarnak - mi álljunk elő emberségesen.

- Két jó kúriai bírót elfogadok, de csak kúriai bírót, instálom.

Röpült odább vígan a fiáker, és rajta a boldog aggastyán.

- Itthon van a professzor úr? - kérdi a doktor egy vénasszonytól, ki a kútnál éppen a nemes iskolai elöljáróságot szidta, amiért megtűri, hogy a veder mindég beleessék a kútba.

- Itthon, tekintetes úr.

- Nono, te is másként mondod nemsokára, Sári fiam! - mormogá magában hazafias gyönyörrel az öregember, kiegyenesítve hajlott derekát.

- Hát, kedves professzor úr - hajolt dr. Szorítsd László úr egy kopasz, öreg férfiúra, ki zöld szemüvegét fölemelte könyveiről -, most is az isteni matézis? Ah, szép tudomány.

- Szép, nekem mindég szép volt - hangzott a válasz tele szívből.

- Tudja-e, mi újság? Nem tudja? No ha nem tudja, hát megmondom...

- Hallottam valamit.

És gúnyosan mosolygott hozzá az öreg, ócska fehér agyagpipái közül egyet a főgondnok úr elé tartva.

- Ha hallotta, hát akkor tudja, hogy a tudósok májusban Várhegyen lesznek.

- És mi a szándékuk? Hogy előfizetőket gyűjtsenek a munkáikra? Volt egy sarkantyús poéta a múlt évben itt is. Felírta nevünket, s azóta ládaszámra kapjuk a ringy-rongy verseményeiket, románaikat, még a historikumokat is úgy küldözgetik. Részemről...

- Most nem az a kérdés, professzor úr, hogy részéről mit csinálnak, hanem hogy miként lássuk el őket legjobban, hogy rólunk és városunkról jót és szépet írjanak.

Nincs valami nagyobb szerencsétlenség, mint a megcsökönyösödött lélek - szánni, ó, szánni lehet az ilyet csak. Dr. Szorítsd László úr is szánta, és megvetéssel hagyta ott a szerencsétlen vénembert.

Gyorsan, hogy minél előbb kitörülje lelkéből e kellemetlen találkozás emlékét - a papok felé fordult.

Mivel templomaink, műveltebb városainkban - hála a felvilágosodott kor emberies szellemének - mindenütt jobbára üresek; egy modern papnak, ki hivatalát jól fel tudja fogni, mindenre marad és van kész ideje. Nőegyleteknél jegyző, esetleg pénztárnok; takarékpénztáraknál szorgalmatos napi biztos; dalárdáknál jegyző, esetleg alelnök és működő tag; tűzoltó-egyleteknél rendfenntartó, kis sapkával és vörös sujtásos karövvel, és minden együttes vacsoráikon, társas ebédeiken, majálisaikon, bálaikban működő tag; céhgyűlésekben alelnök, és a havi banketteken (mert már nincsenek többé céhális vacsorák) főpohárköszöntő; erdővizsgálatoknál, licitációknál bizottmányi tag és pohárköszöntő; képviselőválasztásoknál vezérférfi, a központi kinevezés útján, és részvényes tag mindenben; jubileumoknál, mert most már ezek nálunk is szerencsére sűrűbbek, a kereszteléseknél rendező és főpohárköszöntő; színészek segélyezésénél, a jutalomjátékok, ajándék és díszvacsora ünnepélyeiknél főszónok és főpohárköszöntő.

Igenis, most kapta meg egy igazi korszerű pap a maga magasztos elhivattatását; ha van értelme, szíve, most vezére lehet a népnek. És mi dicsőbb, mintha ezt mondhatjuk egy kövér vagy sovány papról, hogy derék, népszerű lelkészünk Szurok Pál vagy Korpa János? Csakis egy ilyen pap lehet a mai korban a társadalom ünnepeltje és a Jézus okos bizományosa.Mindenütt, mindenben, mindenkivel!

Minő szerencse úgy a főgondnok úr belső zsebében pihenő királyi tanácsossági levélre, mint az írók jövetelére vonatkozólag, hogy Várhegynek jelenben ilyen papjai vannak. Egy koloszális szőke, kövér papja, ki behunyt szemekkel prédikál, és minden közkoncot észrevesz, és egy sovány, csupa bőr, csont, fekete papja, kit a természet arra szült, hogy bebizonyítsa vele, miképp a legfárasztóbb eszemiszomok dacára is meg lehet őrizni a soványságot.

Jeles szónokok, és nem hiszem, hogy az egyesült két hazában kitűnőbb, hatásosabb pohárköszöntők létezhetnének. A dogmában a legszigorúbb ortodoxok, mindent elhisznek; a morálban a legnemesebb, modern filozófok, mindent megengednek maguknak és másoknak is.

- Halljuk, azonnal - kiált érces, hatalmas, szónoki, betanult hangon tiszteletes Sörös Gerő úr. Sietve dobta félre Ponson legújabb hat kötetes regényét, s rakta fel az álló íróasztalra a széles matrikulákat, mintha most is e rettenetes szörnyekkel küszködnék az eklézsia örök dicsőségére. Meleg, kék posztópongyolájára felkapta a hosszú, köpenyeg bőségű fekete papi kabátot, s így, amint illik egy derék férfiúhoz, nyitotta ki az ajtót, és fogadta dr. Szorítsd László főgondnok urat, főnökét.

Mind a két férfiú nagyon tudta, mi a tisztesség. A magas, kövér, szőke pap karon fogva vitte a doktor urat egy zöldes kopott díványhoz, s a doktor hosszasan rázta a tiszteletes finom, sárga kezét.

Asztalon, székeken, ablakpárkányokon mindenütt kisebb-nagyobb könyv volt kitárva, papirossal megjegyezve, míg fölöttük a magas asztalról a szakadozott kötésű anyakönyvek - mint amely szent könyvek napjainkban egyedül teszik a papot valóban egyházi emberré - uralkodtak. A főgondnok úr merőben el is volt telve azon tudattal, hogy Sörös Gerő urat a legszentebb papi foglalkozásokból verte föl.

Szép, mikor egy pap érti hivatását, lelkesül teendőiért, felfogja, mennyivel dicsőbb élni az égi eszménynek, mint az elmúló pornak; szolgálni ama szegény Megváltót, kinek érdemrendei a sebek, melyek a kereszten tartották; széles mezői a szívek, hol a mennyei magvak és aratások alá szánt; zúgó híves erdei az árvák, ügyefogyottak nyomora, hol a harmat a könny, a titkon legördülő gyöngy, melyet a legmélyebb részvét varázsol a vigasztaló arcára; fegyverei a szeretetre kitárt karok, melyek nem tudják, ki a barát, ki az ellenség; diadalmai a máglya, melynek ölelő karjaiból a Mindenható veszi át atyai karjaiba; örökké viruló koszorú - ah, neki nincsenek koszorúi, fent nincsenek koszorúk, aranyos, kibérelt, kicsalt koszorúk - egyetlen koszorú van: a glória, mely az Isten homlokát köríti!

Sörös Gerő úr is széles vállaival, fényes, kövér orcájával, kidomborodó hasával és behunyt, alázatos szemeivel ennek a megváltónak lépett a szolgálatába.

- Kedves tiszteletes úr, édes - kezdi megnyerő hangon az öreg doktor úr, hogy a szenteket is beleugrassa ez új táncba -, tudja-e, mi újság?

- Hogy? - kapta föl hirtelen egy reális irányú mozdulattal alázatos fejét Sörös Gerő tiszteletes úr - és hát az öreg Gergelyfi meghalt volna?

- Nem - mosolyog a doktor úr -, nem, nem. Itt lesznek a tudósok, írók, május derekán itt lesznek. Kedves, jó tiszteletes úr, nagy szerep vár reánk. A klérus mindig hő tisztelője volt az irodalom bajnokainak...

- Mindig. Berzsenyi verseit is a papok adták ki - mormogá szent orrhangon a lelkész úr.

- Lehet...

- De igen, a papok - mi!

- Sokan jönnek - és néhány sort elolvasott a Czilley Károly leveléből. - Jó lesz, ha a tiszteletes úr fogadja őket.

- Örömest.

S felvillantak a lelkész szemei.

- Az iskolákat is kirendeljük elébük.

- Ó, mindenesetre. A beszédet, úgy vélném, az ökörnyomnál, a határszélen tartom.

- Ott legjobb lesz, az ökörnyomnál, a nagy fa alatt. Nagyon helyes.

A pap fölkelt - ó, az ő munkája már megkezdődött. - Sétált és ihlett agya e szép bibliai mondást részletezte: Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok, és én megnyugtatlak titeket! Nagyon jó lesz. Meg vannak fáradva, el vannak tikkadva, szomjúhozva, és mint az ótestamentumi szarvasok, kétségkívül elsőben is: a bűvös forrást keresik.

- Bankettek természetesen fognak lenni - veté oda elmélkedéséből e szavakat a tiszteletes.

- Mindenesetre.

- Sándor - kiáltott ki a lelkész úr az ablakon egy szolgához, ki nagy lomhán a havat söpörgette az udvaron -, eredj tiszteletes Mózes úrhoz, mondd: kéreti őt a tekintetes főkurátor úr. Rögtön.

Ó, mily kellemetlenül hatott az öreg doktor úrra e szó: tekintetes. Majdnem egy jelentőségű volt már előtte azzal, hogy te gazember.

Mikor a gyermek látja a számára készülő új csizmát - meglehet, nem egy -, szeretné a sárba rúgni a lábain levő ócskákat.

Mózes úr.

Igen, tiszteletes Mózes úr a második pap itt van.

Soha életemben ilyen takaros, sovány embert. A vaskemence csöve nem lehet karcsúbb, feketébb, rozsdásabb, mint e viseltes, fekete ruhába bújt, borotvált arcú pap.

Azt gondolom, bajuszát, szakállát is csak azért borotváltatta le, hogy egészben egyöntetűbb legyen. Mint aki örökké munkában van, és nem is akar arról tudni, mi a pihenés, hányta-vetette hosszú karjait. Bizonyosan kereste a munkát, mely nélkül nem is élet az élet.

- Nagy dolgok várnak reánk - szólította meg a paptárs-kolléga.

- Semmire sem igen vállalkozhatom. Sajnálom, minden gyermekem himlős akar lenni. Elég most az én gondom, s itt lesznek a húsvéti ünnepek is...

- Nem, nem, tiszteletes Mózes úr - a tudósok jönnek.

- Hallottam róluk valamit.

- Meg kell kezdenünk az előkészületeket, barátom - szólt vidáman Sörös úr.

- Mivel? Ha valamit tehetek, hiszen én tudod, nem vonom ki magamat - volt az enyhébb válasz.

- Most egyelőre a fogadtatás módozatait szükség megbeszélnünk. A költséget a város készséggel megadja, s a gyűlésekre mi meg átengedhetjük iskoláinkat.

- Akkor jó előre beszélnünk kell Vörös Károllyal, mert ha bankettet akarunk... pedig tán akarunk, ugye?...

- Hogyne - válaszolt úgy a főgondnok, mint a pap. Természetesen, ez azzal jár.

- Az ő deszkahelyisége a legjobb, ahol a papi ebédeket is tartjuk. Ezt magamra vállalom szívesen. A programot méltóztassék reám bízni, egy bizottsággal eligazítjuk. Bornak természetesen jónak kell lenni, és a sülteknek kitűnőknek. S vajon tekintetes (ó, megint ez a paraszt tekintetes) főgondnok úr, mikor jönnek azok a tudósok? A polgármester ellene van.

- Bizony a pünkösd hetében. Mit a polgármester? Én is itt vagyok tán?

- De azért a bizottságokat már meg kell alakítani. Azok addig is működjenek.

- Hát nem olvasta tiszteletes úr a plakátokat. Már ma reggel kiragasztottam - olvassa csak, olvassa. Az egész város megmozdul.

- Vagy igen. Valami bábaasszony plakátot láttam a Halmos Béla háza sarkán, de azok, nem lehet tudni, mit akarnak. Ezer esztendős ünnepély - mi közük a bábaasszonyoknak ezeresztendős ünnepélyhez?

- Nem, nem - az más, az a székely asszonyok gyűlése. Ezt én függesztettem ki név nélkül. Felhívás, ma délután négy órakor a tanácsház nagy termébe. Igen, igen. Itt állapíttatnak meg a bizottságok.

Az ajtó nagy zajjal föltárult, s három nő ugrott be a beszélők közé, két nyalka fiatalember kíséretében.

- Hát mi van azzal a gyűléssel, László bácsi? - kérdé a legfiatalabb nő, egy hosszú, zongoramesteres hajú, szép, szőke, finom arcmetszetű hölgy, kisded, gömbölyű termettel, élénk mozdulatokkal. - Mi itt vagyunk...

A papok mély bókkal közelítettek a hölgyekhez, s el voltak ragadtatva a rendkívüli szerencse által. Villogtak a szemek, működtek a hódítani vágyó mosolyok, a hölgyek a férfiakkal hamarosan, suttogva, éles hangon nevetve, kacagva, hahotázva kicserélték az időre, az alkalomra, a szép napokra vonatkozó nézeteiket, és mindnyájan odafordultak az öreg László bácsihoz.

- Hát délután négy órakor alakuló gyűlést tartunk a tanácsház nagytermében.

- Oda nem megyek - kiáltott egy könnyű, tollaskalapos, öreg hölgy a legpúderosabb arccal, mely valaha írókat akart fogadni, kék ajkakkal, melyek teljes összhangzatban voltak a holttetemes homlokkal és pisze, veres orral és a rettentő magas inggallérok közé szorítva eres, zöldesfehér nyakkal. - Az a Tarczali egy - megmondom no -, egy műveletlen paraszt ember. Lapba fogom adni, hogy nyilatkozott a költőkről.

- Magam fogom leírni versben és prózában is, és megküldöm a fővárosi napi- és hetilapokba. Lássa a művelt világ, hogy Erdély egy barbár föld, egy Kamcsatka - ah, ah.

S a magas, barna - mintegy huszonöt-huszonhét évesnek látszó, elegánsan öltözött, nem annyira szép, mint méltóságteljesen járókelő, tekingető hölgy néhány kék és zöld borítékos lapot vett ki gyönyörű, lombos, hamvasszürke muffjából.

- Hives úr - dobta oda a lapokat az egyik velük jött gavallérnak, egy szentimentális tekintetű, de vastag, fekete bajuszú és széles, piros szájú, sötét, fekete, fürtös hajú, ifjú embernek -, olvassa, mit írtak a Családban, a Fecskében, az Ideálban Várhegyről, e hálátlan sárfészekről, mely nem méltó, hogy egyetlen írót lásson, a legkisebbjéből is. Én, ki pesti összeköttetéseimnél fogva - mint magam is télen át fővárosi lakos - annyit tehetek és tehettem volna ez ügyben.

- Kérlek, Alfonza, te szellemes, zseniális nő vagy, téged a dal, a líra múzsája csókolt homlokon - mérsékeld magadat, nem tesz jót szívednek az ilynemű fölhevülés. Írd le te ezeket egy humoros szatirikus versben, s tedd tönkre e vaskalapos polgármestert.

- Én majd, mint a Mindenáron kormányra című ellenzéki lapnak tárcaírója...

- Ó, Vanilia, aranyos Vaniliám - ugrott oda az öreg, tollas hölgy, majd agyonfojtva csókjaival a szép, a valóban szép Vaniliát. - Be jól beszélsz. Írd le őket; porrá, tedd őket egészen porrá. Abból a számból ezer példányt rendelek meg, no vagy legalább ötven-hatvan példányt mindenesetre veszek itt, itt a Marosi boltjában.

- De hölgyeim - vette át a szót az öreg dr. Szorítsd László úr -, kérem, ne méltóztassanak feledni, hogy a rendezés e levél alapján - és felmutatta meg ismét visszatette a pesti levelet - merőben engemet illet, és a bizodalomnak minden tőlem telhető eréllyel meg is fogok felelni.

- De a termet se kapjuk meg - én mondom - állott fel az öreg hölgy. - Most rögtön, mindjárt menjünk ahhoz a paraszt polgármesterhez.

Némi eszmecsere után, mely hovatovább tüzesebb, villamosabb lett, a társaság együttesen a polgármester felé indult.

- Első, bizottságokra osztani a várost - hangoztatták a hölgyek. - Mi a vidéket már felosztottuk.

 

(folyt.köv.)

 

LAST_UPDATED2