Kilátástalan, akarat és tartás nélküli játékkal, minősíthetetlen hozzáállással kaptunk ki a románoktól. Vereséget szenvedni lehet, szégyent hozni a címeres mezre nem. Vegyétek le, nem vagytok rá méltóak!
A magyar válogatott tegnap esti produkciója hű tükre volt az elmúlt harminc év hazai labdarúgásának nívójára, pontosabban inkább szakmai és szellemi nihiljére. Tizenegy céltalan szerencsétlen futkosása (sétálgatása), és egy tehetségtelen, önmosdató edző mosakodása kiválóan foglalja keretbe a magyar labdarúgás betegségét, vagy inkább halálát.
Félreértés ne essék, ki lehet kapni. Vereséget szenvedni lehet, szabad is, ez benne van. De joggal elvárható követelmény, hogy egy magyar futballista egy románok elleni, ráadásul sorsdöntő mérkőzésen meghaljon a pályán. Ha már játszani nem tud.
Nem bűn az, csak adottság. A tehetségtelenséget megszoktuk már, az arcpiritó fizetéseket is, a minősíthetetlen tilitoli “játékot”, az egymás tehetségtelenségét harminc-negyven éve békésen takargató “játékosokét”, “edzőkét” is.
De egy ilyen mérkőzésen pályára lépni úgy, hogy az öltőzőben hagyják a szívüket és lelküket, az szégyen. Szégyen az elődökre, szégyen a szurkolókra, szégyen minden magyarra nézve.
Jól tudjuk, mennyi következménye lesz ennek a meccsnek. Semmi. Csányi Sándor és az MLSZ talán már szövegezi a közleményt a magyar szurkolók nem ájrópai viselkedéséről (miközben épp a Fifa-nak kéne levelezni a románok szégyenletes provokációja láttán), és arról, hogy “folytatni kell az Egervári Sándorral megkezdett szakmai munkát, hiszen az elmúlt három év sikerei is bizonyítják, hogy a magyar válogatott fejlődik”.
Hogyne. A magyar futball közeg ebből a szempontból kicsit közéletünk, politikánk kicsinyített mása. Nincsenek következmények és nincsenek elvárások.
Magatokra húztátok a címeres mezt, és megaláztátok azt. Megaláztátok a televízió előtt ülő nézőket, és a vonattal kiutazó szurkolóinkat. Menjetek, szálljatok fel a repülőre, üljetek a luxusautóba, vegyétek fel az átlagmagyar számára álomfizetést jelentő dellát, és ne nézzetek vissza.
Nincsenek szavak. Senkik vagytok, vegyétek le a mezt, és soha többé ne húzzátok magatokra!
alfahir.hu
*
MÁR NEM AZ A FOCI?
Lépten-nyomon megkapom, ha a magyar foci egyik aranykoráról értekezem, hogy „ez a foci már nem az a foci”. Nos, igen, néhány dolog megváltozott. Például a les-szabály. És? Mi még?
Nem kétszer 45 perc a játékidő?
Nem két, egyenként 11 fős csapat méri össze az erejét, akik közül az nyer, amelyik csapat többször juttatja a labdát az ellenfél kapujába?
Nem zöld füvön folyik a mérkőzés?
Nem a bíró irányítja a meccset, a partjelzők segédletével?
Ezek a fő szabályok. EZ a foci. Minden más csak másodlagos. A sportolók gázsija épp úgy, mint a lelátók molinóinak szövege.
Inkább annak kéne utána nézni, hogy mit tudott Garaba, Ebedli, Törőcsik, vagy Nyilasi, amit a maiak nem? Hogy mit tudtak az akkori edzők, klub-elnökök?
Mert amikor az ő idejükben néztem a válogatott meccsét, elméletileg és gyakorlatilag is bárkit le tudtunk győzni, akár idegenben, akár hazai pályán.
És még egy fontos, ámde cseppet sem elhanyagolható dolog, amit talán megerősítenek a velem, egyidősek:
Az akkori válogatott játékára olyan légies könnyedség, olyan finom precizitás volt jellemző, hogy az ember sokszor akkor sem keseredett el, ha netán kikapott a Nemzeti Tizenegy.
A mostaniaknál meg, úgy ül le az ember a tévé, elé, vagy úgy ül ki a lelátóra, hogy „jaj, Istenem, csak ki ne kapjanak, mert oda a becsület!”
() Varga B. Tamás ()
AKIÉ A LABDA
Hogy mi kell a jó focihoz? Fogalmam sincs.
Csak azt tudom, hogy gyerekkoromban mi kellett hozzá:
Négy táska, egy labda (bőr, gumi, zokniból gyúrt), és egy rakat gyerek.
A táskákból kaput csináltunk, a legszemüvegesebbet kineveztük bírónak, a többi ment magától. Olyan nem volt, hogy műesés! Olyan se, hogy ne a labdát rúgtuk volna, hanem egymást. Aki pedig semmit nem csinált a pályán, azt hazazavartuk. Az olyan nem kellett közénk.
Vitánk csak abból volt, hogy vajon berúgás, vagy bedobás? Hogy a pálya, amit kijelöltünk magunknak, kispályának, vagy nagypályának számít-e?
Ja, még egy fontos szabály volt: aki a labdát hozta, az bekerülhetett a csapatba, akármilyen falábú volt.
Lehet, hogy Bukarestbe is mi vittük a labdát?
() Varga B. Tamás ()
FOLYT. KÖV.!?