A vastag, durva posztóból készült se német, se magyar szabású formátlan kurta kabát, a nagy, hosszú szárú csizma, a csutora módjára erősen a fogra szorított, hevesen füstölgő szivar; a lassú, peckes, kifeszített járás, a soroksári utca lakói előtt hibátlanul bebizonyította, hogy az a két köpcös uraság, kiket közbül egy keszeg, magas, borotvált arcú, bajsz- és szakálltalan úriember ölelget, divatos őszi, pesti öltözetben, fején magas tetejű kalappal, orrán pápaszemmel, akármennyire óhajtaná is, hogy idevalónak nézzék: falusi ember, falusi ember.

Nem éppen falusi, mert várhegyi ember, erdélyi hazafi: Vörös Károly úr, a vendéglős, aki a vidéki papok és kurta nemesek kebli barátja, a maga módjához képest művelt férfiú; a másik - a bizony a derék céhmester, István bácsi. És az, ki őket oly barátságos, testvéri szeretettel ölelgeti: Pardi János úr, a pesti Magyar Nemzeti Színháznak most csak kóristája, de régentén híres, vidéki népszínműénekes, nagy borgyőző, és mindenütt a jobb polgároknak és diákoknak te-tu barátja, a magyar nyelv apostola, a műveltség terjesztője. Vagy regényíróink szerént: nemzeti napszámos.

Talán ez a legtalálóbb cím, mert csakugyan mindig a nemzet nótáit énekelte, és ha szomorú volt is - vígan, és ha víg volt is: szomorúan, amint ez illik is egy oly egyénhez, ki fölött fizetés dolgában a favágó sokszor valódi nagy úr.

Most is, íme - mintha egy gyönyörű nótán törné a ritka, őszes hajjal borított fejét -, a sok éneklésből állandóan fityegő ajkain jóízű mosoly játszik; - nagy, csutkás, vörös torka - mintha itt is próbát tartana az eljövendőkhez - szorgalmasan izeg-mozog. Az egész ember munka, elevenség, jókedv, holott ilyen sovány lábszárak és csontváz-szerű karok mellett, ha még a nagy, kifeszülő arccsontokat is idevesszük és a görbe, merev csontujjakat: alig hinné a minden csekélység miatt kétségbeeső falusi ember, hogy létezhetik a szívben igazi vidámság.

Milyen jótékony hatása lehet itt Pesten a levegőnek-e vagy a fénynek az emberi szervezetre.

Tisztán lehet látni, hogy Pardi úr elégedett, vidám. - Azért-e, hogy vacsorálni mennek, vagy még inkább, hogy ezúttal vezérszerepet vitt.

A várhegyiek meg nem állhatják, hogy minden nyitott kávémérésbe - ahol annyi az élvező nő - be ne tekintsenek, hogyne? Hiszen apák talán ők is, családos, gyermekes apák.

- Ahol ni, István bátyám, nézze milyen kapitális egy fehérnép az ott, mint nálunk a Fapipásné - köp egyet a peckes Vörös Károly a tímár céhmester felé.

István bácsi megtörli nevető, vastag, sátoros bajuszát, mint mikor egy igazi pohár fáin bort ivott, amilyet már régen nem.

- És mennyi szép szöszke leány - aki lölke!

- Látni fogunk még szebbeket is - unszolá a várhegyieket Pardi úr a haladásra.

- Hol? - kérdé a komoly István bácsi, táguló szívvel.

- A "Szép világ"-ban, ahol vacsorázni fogunk.

- Állj meg, bruder - kiáltja Vörös úr -, nekem meghagyta az asszony meg a Juliskám meg az Anikóm, hogy olyan helyre menjünk, ahol írók lesznek.

- Meg cigányok - vágta reá István bácsi. - Cigányokat akarok.

- Hagyjátok el most, odamenjünk, ahol pompás ételek vannak meg igazi, jó borok - cirógatá rábeszélő mosollyal Pardi úr társait.

- Eh - eleget eszünk, iszunk otthon - halljak én most híres cigányt.

- Én meg lássam azt a sok híres írót. Mind arról foly most nálunk a beszéd, hogy jönnek le Erdélybe is, seregestől.

- Cigányt, cigányt, öcsém. Ezt teszem én első helyre - követelte jogát a céhmester úr.

- Minden vidéki embernek ez a bogara, hogy cigány meg író.

- Hát nincs otthon elég cigány? meg jobb? Én részemről, pajtások, mindig édesebben mulattam a vásárhelyi meg a tordai meg deési, meg dévai cigányok gyönyörű nótáin, mint ezeknek az Európás, Hungáriás, Angol királynés svindlereknek a cikornyás mismásain.

- Nem, nem, János öcsém, nem jól beszélsz. Ezek a nagy cigányok a királyné őfelsége előtt meg a hercegek előtt is muzsikáltak.

- Jó - szállott alább hangjával Pardi úr, a pesti magyar színház ismert tagja -, nem bánom, a cigányt én is becsülöm, mert mikor egész világon a cigányok dicsőítése foly, hát ettől a divattól a magyar színész se maradhat el. A cigányt én is pártfogolom, de mit akarnak maguk az íróval?

Pardi úr egy percre letette vidámságát, mint a kóristaruhát és álhajat, és azon volt, hogy hatalmasan leszólja-szapulja érdeme szerint ezt a mostani hangversenyes íróhadat, amelyik elveszi deklamálásával a jóravaló színész kenyerét, dicsőségét, és amelyik a szegényebb színészemberrel még csak kezet se akar szorítani, azonban mivel látta, hogy ezeknek itt most nem színész kell, mint a boldogabb világban, hanem író meg cigány, s mivel tudta, hogy őneki mint nemzeti napszámosnak a mások kedvének keresése a főhivatása, hát meghajlott a többség előtt, s fordított egyet kedvetlenségén, mint a parancsolt szerepen, s megint fölvette a vidámság, kedves derültség álarcát.

- Nagyon helyes, pajtás, megyünk, be fogom mutatni az új Vörösmartyakat, Jósika Miklósokat, Petőfieket, Aranyokat és Tompákat.

- Tyűh, teringette! - szítta fogait Vörös Károly - hát ilyen sokan vannak? Anikóm mind ismeri a verseiket, temérdek verset ismer, de mintha nem ezek az urak volnának azok mégis. No, csak megismerkedjünk velök. Én még egyet se láttam.

- No, csak cigányt előbb nekem - dünnyögé István bácsi -, mert nekem nóta kell.

- Lesz, pajtás, író is, cigány is - nevetett a vidám kórista, forgó szemekkel, melyekben harag és megvetés égett. - Egykor én is író voltam.

- Micsoda? - csapott Vörös úr a Pardi csontos vállaira. - Író? Miféle író? Aztán nem is mondanád.

- Hát a Két árvát én írtam.

- Mi az?

- Egy jeles népszínmű, de eltrafikáltam egy királyi táblai bírónak, aki most a maga neve alatt nagy furoréval adatja vidéken, ahol a kedvéért a kisebb bírák meg ügyvédek nagy tapsokat eszközölnek, hogy pereik idefönn jobban menjenek.

És igen vidáman nevetett a kórista, hogy folytak a könnyei.

Természetesen a várhegyi atyafiak is nevettek, ha nem is éppen olyan jókedvvel.

- Aztán mért tetted te azt, hogy a magad nevét, mint valamely csaposlegény, a gazda nevébe olvasztottad - egy világért nem tettem volna.

- Az úgy van, Károly. Sokat lehetne erről beszélni, de minek? Itt az ember valami nagyobb ördögnek vagy sógora legyen, vagy veje, különben míg a világ mind írhat, de felőle ugyan a hír egy betűcskét se fütyül. Hanem ahol a "Szép világ"...

És őszinte derültség terjedt el a kórista úr sovány, színtelen arcán.

Tündöklött a sok lámpa; szólt egy alkóv forma sarokban a zene, és rettentő élénk zaj, zsibongás töltötte be a tágas, világos termeket. Három-négy terem egyfolytában, apró asztalkák drága metszett poharakkal, csillogó késekkel, villákkal és fehérségtől ragyogó tányérokkal.

A füstös, piszkos, törpe szobákhoz, vörös borral, étellel leöntött olcsó abroszokhoz, vékony, zöldes poharakhoz, tarka, töredezett tányérokhoz és nagy karaj barna kenyerekhez szokott várhegyi embereink kellemetes nézelődésekbe merültek. Szívüket átjárta a tisztaság, és élénk hangulatba hozta a zene és nevetésbe csapó társalgás.

- Ezek a cigányok is tán - suttogá István bácsi Pardi öcsénk fülébe, örömtől villogó tekintettel - voltanak ottan? Mi, János öcsém?

- Ezek is, mások is. Hein úr, étlapokat, borokat, érmellékieket, szomorodniakat, somlyaiakat, badacsonyiakat, egrieket...

- Te, elég lesz! - löké meg Vörös úr a nemzeti napszámos urat -, előbb egyet a jóból. Azután rámegyünk a többiekre is, ha jön az öregünk, mert a város fizet, a polgármesternél a tárca.

Hamar észrevették a pincérek, még előbb a cigányok, hogy itt ma lehet egy kis emberséges világ. A közönség is, mely az első termekben - mivel az idő hét-nyolc óra körül járt - nem volt még valami nagy számmal, elismerő mosolyokkal fordult a jövevények felé, és készítette magát a mulatsághoz.

Vörös úr, mintha saját kocsmájában lett volna, kiegyenesítette derekát, magasra emelte fejét, és bizodalmasan pödörgette ritkás, vernyeges bajuszát. Megszagolta a poharakat - semmi baj; töltött, nyelvére vett egy kis egrit - semmi baj; megtapogatta a finom fehér kenyeret. Mi az - mondá -, ebben tán víz is van, hogy olyan puha. Hm! A mi fekete kenyerünket nem adnám ilyen kovászért.

De ezt a kovászt, addig is, míg megérkeztek a sültek - hogy falta, tömte, minő kéjjel és elismeréssel a nemzeti napszámos úr. Hogy, de hogy!

Megszorongatta hol egyik, hol a másik bámuló társa vastag, meleg kezét; vigyorgott rájuk, mert nem volt az mosoly, melyet a nagy falatok szegletessé tettek; ivott egyet, kettőt, hármat, csak úgy, mintha csupán kóstolásképp. És kidagadtak a fénylő, veres homlokon a nagy erek.

- István bácsi, ugye, látott maga engemet Várhegyen a Zsiga cigányban.

- Láttam.

- Ha még egyszer ott adhatnám, leverném a világ minden Zsigáját. Egy cseppet mért nem isznak, bor ám ez? Hein úr nem misztifikáns.

S ő ivott, s mikor kiitta a poharat, magasra tartotta, hogy nézze, milyen kedves látvány egy jól kiürített pohár. Vagy isten tudná, mit nézett szegény nemzeti napszámos.

- Te, Károly, ugye, láttál engemet Bánk bánban?

- Láttalak, János, hogy ne láttalak volna, Tiborcot adtad.

- De Peturt is.

És egy kissé kijjebb mozdította székét.

- Te, halljátok csak, innen mondok belőle pár sort, akkor is hogy mondtam, de hogy játsznám most:

...Görög, gubás, bojer, olasz,
Német, zsidó nekem mihelyst fejét
A korona díszesíti mindegy az;
Mert szent előttem a királyom, és az
A s s z o n y t  becsülöm - ah, de mégis annak
Én  e n g e d e l m e s k e d n i  nem tudok...

Akkor, kedves pajtások, csakugyan olyan legény is voltam, nem tűrtem semmi bilincset, ma ennél, holnap annál zendítettem meg szívem hárfáját, és nem ösmertem mást, csak hódolatot. Ah, de elhaladtak az aranyos, szép napok - most én is némileg - némileg, de nem bánom, igában görnyedek. A vénség parancsolta, hogy rakjam le pajzsomat, vértemet, sisakomat egy áldott hölgy előtt. Teréz, higgyétek meg, jó nő. Nevetnem kell sokszor, az a vén asszony hogy őriz. Hanem ha még egyszer falura mehetnék, a szép Erdélybe, ez isteni, bérces kis hazába, s e koldus, nyomorult Pestet elhagyhatnám bíboros éhezőivel, bársonyos uzsorásaival, lelketlen vendéglőseivel és zsarnok direktoraival: hát megmutatnám, ki Pardi János. Az első Lear. Te, láttatok engemet Learban? Nem, nem, Deésen játszottam Leart vagy tán Déván vagy valahol - lám, mióta itt lakom, könnyen felejtek. A rossz víz teszi, egész Léthe vize. Ah, micsoda bor - hát még az erdélyiek.

- Halljunk egy jó nótát - mormogá István bácsi -, szólanál annak a cigánynak.

- Hagyjuk a cigányát, beszélgessünk most magunk. Éljen a szent barátság.

- Te, Károly, él-e még Várhegyen az a szép kis varróleány, a Völgyi Anikó, a Csillag utcában? Az volt ám a leány, micsoda szemek - hajh! -, s egyet füttyentett, hogy a zajra a szomszéd termekből kitekingettek a kíváncsiabbak. - Akkor kövér voltam, féltem, hogy szerelmeseket nem adhatok, most - és megrázta elcsigázott, sovány derekát - a legsugárabb hercegeket játszhatnám, csakhogy elszedegették tőlem!

- Hát itt miket játszol? - kérdé hegyesen, némi tréfával és gúnnyal Vörös Károly.

- Elmegyek innét én is, nem hagyom, hogy tehetségeim végképp elhervadjanak. Egy kis jó levegő Várhegy halmain, a Szamos völgyén, egészséges étel, tiszta ital, nemes erdélyi bor, elismerés, méltánylás köztetek, a régi pajtások között - megállj Pest, megállj, báró, visszahívnátok még! De vesszetek akkor az irigységetekkel. Mi? Ugye lelkem, jó István bácsi, szerencse, hogy még Pesten kaptak? Nem, Pardi János nem az, aki a barátságról valaha megfeledkeznék. Oszlopot a barátságnak, égig nyúló oszlopot.

Fölkelt, egész magasságában kinyújtózkodott, s egy telt poharat oly magasra emelt, hogy ilyen hosszú oszloppal akármely jobb színészünk is bátran megelégedhetnék.

Egy kis kopott, fekete emberke mosolygott az asztalnál, és csóválta nagy, nyílt homlokú fejét.

- János, János, dicső egy fiú vagy, becsülöm humorodat.

- Pajtás, Laci pajtás - jer, hadd öleljelek meg.

És Pardi János kikászolódott az asztal mellől, lehajolt a kis emberkéhez, átölelte, s azontúl hatalmasan összecsókolta.

- Ülj le mellénk, Laci! Hámossy László - mutatá be társainak a kis emberkét; - a Trombita szerkesztője, A nép főmunkatársa - bukott ügyvéd.

- S éppen most adom a hétszázadik párizsi regényt, egyes-egyedül én adom a hetven kötetes Gazdag özvegyet. Mi egyes-egyedül francia regényeket közlünk. Magyar nincs - tette hozzá megvetőleg.

- Fordítmányaink közül nem egy jeles akadémikusok tollából vagy felesége vagy nővére vagy testvére kezéből kerül ki, de nagy költői és akadémiai, sőt, miniszteri hivatalnok, vezérfiú neve alatt. Ah, erre sokat adok. Géza - fordult egy lombos, szőke hajú, csupa inggallér és mandzsetta legénykéhez -, néhány szép felhívást átadhatnánk - de kérem becses neveiket. Hogyan, te János, oly udvariatlan vagy, be sem mutatod nekünk tisztelt hazafitársainkat.

- Vörös Károly...

- Városi képviselő - emelkedett fel hetykén Vörös úr -, Konzisztor, építészeti-, malomfelügyelő, kövezetvámi-, sör- és borfogyasztó egyleti, takarékpénztári, igazolóbizottsági és erdővizsgálási rendes tag...

- Hajnal István úr...

- Én is minden vagyok - mormogá a céhmester úr, föltartva telt poharát, hogy koccintson.

A három író összenézett, s mint aki biztosan öreg vad nyomán van: mosolygott és kezeit dörzsölte.

- De hát töltsük azokat a poharakat - kiáltott Pardi úr, kinek éppen nem tetszett a sok beszéd, és oda is súgott István bácsinak, hogy ugye megmondtam, ne jöjjünk ez irodalmi útonállók közé - igyunk, barátaim, a pohár...

És egy bordalba fogott kemény bariton hangjával.

Égy öreg, rezes orrú, kopasz, vastag úr kapaszkodott István bácsi széles, kövér vállaiba, hogy azalatt, míg Hámossy azt a hetyke falusi parasztot szorongatja, ő a kultúrharcot egy más oldalról indítja meg.

- Tetszik-e ismerni uraságodnak - kérdé a rezes orrú irodalmár - az újabb nemzeti arcképcsarnokot, mely gyermeklapunk ingyenes melléklete? Ah, ez nagyszerű. Száz király és hős arcképe és életrajza egy-egy füzet, bámulatos olcsó és ami több: a legjobb írók írják a becses szöveget - csak húsz krajcár. Ennek nem szabad hiányozni egy magyar szalonból és műhelyből sem. Igen kérem kedves uraságodat, kegyeskedjék felkarolni. Igazán nemzeti missziót teljesít.

- Kérem, kedves bátyám - ölelé át a másik oldalról István bácsit, egy csinos, kis, szőke ifjonc, arasztos nyakkal és arany-óraláncán millió fityegőkkel -, kedves urambátyám rettentően hasonlít Puha Pálhoz, a nagy íróhoz. Nem rokonok? Az is Erdélyből való.

- Tudná az Isten, uram, az erdélyiek mind atyafiak.

- No, akkor ezt az előfizetési felhívást az összes költeményeimre, mely arcképemmel fog megjelenni, haza kell, hogy vigye. Hollandi rajz, iniciálékkal, emblémákkal, csakis húsz-harminc díszpéldány, barátaim számára, de bátyámnak okvetlen juttatni fogok.

És éppen csókolódtak, mikor benyitott a vendéglőbe Czilley Béla, a várhegyi deputátus, és a várhegyieket felpakolta, hogy az összbizottsághoz a Hungáriába vigye.

Halmossy kulturális szövetkezete hirtelen kiürítette a tele üvegeket, és éppoly hirtelen megtömte a deputátus urak zsebeit előfizetési temérdek rajzú felhívásokkal.

- Hadd el, pajtás - kiáltott nevetve Pardi úr, zsebeiből szorongatva a kék, zöld és sárga felhívásokat -, hiszen tán engem nem akartok...

Nem mondta, csak röhögte a többit.

De István bácsi és Vörös úr derekasan kibéleltettek.

Csak úgy duzzadt külső, belső zsebök. Még a mellényzsebök is el volt látva.

Mikor egy pesti bérkocsiba négyen szorulnak, akkor nem lehet csodálkozni, hogy a társalgás gyöngén haladhat. Ennek lehet tulajdonítani, hogy Vörös úrék nem beszélhették el társuknak pompás élményeiket a régi Kazinczyak, Berzsenyiek és Kölcseyek utódaival.

- Most már aztán azt mondom - hörgé nagy tüdejével haragosan István bácsi, amint a kocsiból ketten-hárman kihúzták-vonták -, cigányt, cigányt, még eddig egy jó nótát se hallottam, s vagy tizenöt forintom oda!

Pardi úr óvatosan betekintett a fényes étterembe, s hogy látta, minő társaság van ott, szerényen hátra vonult.

- No hát, János öcsém? nu? - nógatá István bácsi. - Te gyere, te nem vagy író.

- Nem. Azok ott - mutatott egy csomó úrra -, mind tudós.

István bácsit, igazán mint a halálraítéltet, úgy vezették a fényes táblához.

Ott zongora egy magaslaton, ott hegedű egy asztalkán, cimbalom, ott szép asszony, leány, uraságok. Olyat valóban nem látva még soha.

Itt a polgármester úr volt körülvéve, és még hogyan?

Mellette egy gyönyörű, fekete szemű, szép, barna asszony, és még oly közel hozzá, hogy az ember megesküdött volna reá, hogy ez a pompás fehérnép éppen a felesége. A fekete, fürtös haja szinte érte a polgármester úr orcáját. Amott más fiatal nők, szépek, vidámak, hogy áradt a szó piros, mosolygó ajkaikról.

Vörös uraméknak itt már senkit se mutattak be, csak őket mutogatták az úribb deputátusok.

Két fiatal, hosszú, vállig érő hajú úr leült a zongorához. István bácsi oda-oda döfött Vörös öcsémhez, hogy te, most mindjárt darabokra rontják azt a szerszámot. Ők természetesen nem tudták, hogy ez koncert és a darab wagneri zene, melyben hallatszik a lovak patkóinak borzasztó csattogása és az üllő rettenetes csörömpölése, és hogy zúg a vihar oly iszonytatón, hogy félni lehet a ház összeomlásától.

Tapsoltak, dörömböltek, hogy némelyek a székekhez folyamodtak.

Majd egy szép leányka szavalt, hogy könnyek jöttek a Vörös úrék szemeibe; egy öreges nő cimbalmozott. Hegedültek is, aztán táncra kerekedtek, de őket - holott Vörös úr erősen illegette a magyar nadrágos lábait - senki se kérte, hogy no, uraim, táncoljanak. Hanem a polgármester úr azzal a szép barnával rakta ugyancsak. Bezzeg, ha látta volna a polgármesterné asszonyság!

Hajnalhasadtán, bizony jó virradatkor oszlott el a gyülekezet. István bácsiék egészen kijózanodtak, és a polgármester úr megmámorosodott.

Kiabáltak az urak a polgármesternek kézintésekkel és csókokkal:

- Tehát a tavaszon Várhegyre. Au revoir!

Mint a robogó villám; oly hatalmasan, s mint egy sokat ígérő lakodalmi menet; oly vidáman vágtatott kifelé a királyi várhoz hasonló tornyos, zászlós, oszlopos, üvegcsarnokos vasúti pályapalotához a várhegyi deputáció egy nagy csomó előkelő művész és művésznő fényes, olimpuszi, dicső társaságában.

Czilley Béla görbe hátával, törött fogaival, szemcsíptetőjével és trombitaharsogású, követelő hangjával és zsebében egy sereg baráti emlékfotografiával, a legjelesebb fővárosi írók név- és baráti aláírásával - büszke volt szerkesztői érdemeire. Egy vidéki lap rendkívül sokat tehet; barátságát nemegyszer még a miniszterek is keresik talán.

Czilley Béla csakugyan beszélt a miniszterrel, s a miniszter úr kérdezte: kérem, milyen idő van most Várhegyen?

Ó, Czilley úr elértette, mit kell az idő alatt gondolni, és a tőle telhető legszemtelenebb módon válaszolá - biztatólag: - Kegyelmes uram, nagyon szép idő!

Czilley Béla úr éppen egy szép nőcskével sétál a hosszú, üveges csarnokban, míg vele szemközt Tarczali urat vezetgeti egy igen előkelő, vén szerkesztő, olyan kürtőkalappal, amilyen csak a legmagasabbra törekvő embernek szokott lenni. Szép kalap.

Az örmény doktort is sétáltatják és Vörös uramat is, sőt István bácsit is vagy néhányan a Párizs Egylet tagjai közül.

Imhol az a sovány úrhölgy is ott lebeg, aki cimbalmozott, és kezei úgy járnak, mintha most is egy hálás közönségnek cimbalmozna szakadatlanul.

- Édes Béla, lássa most én valamelyik jó vidéki városba akarok menni vendégszerepekre. Pompás, új szerepeim vannak Sardou-tól, Dumas-tól, Feuillet-től, egyet Csikytől is felvettem. Talán bemutathatnám ezeket maguknak?

S a művésznő oly édesen szorítja meg a hatalmas vidéki szerkesztő karját, hogy az nem teheti, hogy még jobban vissza ne szorítsa.

- Csinálhatna addig maga nekem egy kis reklámot. Igen, édes Béla? Maga eljárja addig a vidéki mágnásokat, nemeseket, s a városban bérleteket eszközöl. Adhatná életrajzomat - vegye át a Tündérből. Tehet még hozzá egy-két csinos frázist. Csak háromszor fogok fellépni... de esetleg... igen, igen, legyen maga, édes barátom, ügyes. Ah, le kell vernem ezt a kiállhatatlan Alexát, Olympiát... Kassán, Debrecenben képzelje, elhalmoztatta magát a Pestről hozott koszorúkkal. Ha Várhegyen nem lehetne szépeket kapni - küldök. Nagyszerű fogadtatást csináljanak...

- Gondolod, Tamás? - állítja meg a vén szerkesztő úr a magas kalappal a várhegyi polgármester urat. - Akkor minél előbb megkezdeném a cikkezést ez irányban lapomban. Én természetesen a költségeket viselem, de képviselőnek kell lennem okvetlenül. Fenyvesen a múltkor elügyetlenkedték. A professzorokat be kell vonni, azok jó vezetés mellett mindenütt sokat tehetnek. Tudod, aki bíró akar lenni, itt könnyűség lesz, aki egyetemi tanár, ó, az a legkönnyebb, lesznek főispáni üresedések is. Nincs mit sietni, ez csak az első csengetés volt.

- Te, doktor - szorongatja egy tekintélyes arcú művész az örmény doktort; az a felséges, szürke sörényű úr, aki zongorázott -, én tudod, le nem mennék egy oly csőcselékkel, ismersz engem, én Lisztnek, Wagnernek, Joachimnak bírom a barátságát, de kell, hogy Erdélynek is adjak valamit zenei alkotásaimból. De van-e nálatok közönség?

A doktor úr a legékesebb színekkel festi le széles rokonságát, és bizonyosan másokat is lefestene, ha a második, sőt, harmadik csengetés tettre nem serkentené a deputátusokat.

Ah, hogy ölelik Vörös urat, és hogy csókolgatják azok a derék ifjak költői ajkaikkal a céhmester úr hatalmas sátoros bajuszát.

Mint az almát, nem, mint a tojást: úgy teszik föl a küldötteket a kupékba. Kendőiket lobogtatják. Kalapjaikat emelgetik, míg a cimbalmos hölgy a legszebb nótákat veri, veri erősen a levegőben a várhegyi hazafiak számára. Halljanak egy kis igazi, szép zenét.

- Isten veled! Adieu, alieu!

- Szervusz! Ölellek - ó, ó!

- Páh - hangzik Czilley úr felé a legszebb ajkakról.

Ah, milyen világ lesz a szép tavaszon Várhegyen!

Ha volt valaha remény, mely mint a füst, nagy hirtelen, erőszakosan erdőt, halmot, hegyet, várost meglepett, elfödött, akkor láthatják olvasóim azt a felséges gomolygó és nem fullasztó, de sőt éltető füstfelhőt, melyben a várhegyi deputátusok ülnek vezérükkel együtt. Nem látja egyik a másikat, jó is, legalább zavartalanul élhetnek álmaiknak, gyönyörű ábrándjaiknak.

Egy levél siet előttük feltartóztathatatlan szárnyakkal Várhegy felé, egy igénytelen külsejű, de annál ambiciózusabb, öreg doktor házának.

Dr. Szorítsd László e férfiú, ősz fürtökkel, hátra hajló, okos kígyófejjel. Harminc esztendeje ül Várhegyen, és harminc esztendeje küzd a leglankadatlanabb munkával, hogy igen csekély tudománya mellett, de jó házassága után, minden bizalmi állást lefoglaljon. Legyen főorvos, egyházi és iskolai főgondnok, iskolaszékek elnöke, segélyegyletek elnöke, dalárdák és minden szövetkezetek elnöke. Neki - ó, nem pénz, csak elnökség kell. Befolyásos emberek családjait ingyen gyógyítja, sokszor a szegény polgárok gyógyszerét is ő fizeti, évenkint tetemes összegeket ad ki jutalmakra iskoláknál, egyleteknél, mert a méltóságos Erdélyben még mind nem tudta elérni, hogy valódi méltóságos úr legyen.

Te szegény írnok vagy ügyvéd, kis jövedelmű kereskedő vagy nyugalmazott városi hivatalnok, ki még mind nem tudtad elérni, hogy méltóságosnak címezzenek, mint a plébánost, mint az alispánt, mint az adófelügyelőt, mint Madár Dénest, ki valami szebeni tanácsos volt a német időkben, s most rongyos, részeges, korcs ember létére valóságos méltsás úr. Nem is képzeled, mekkora varázserő rejlik e szócskában: Méltóságos úr, Méltsás úr, Méltsád!

A nem méltóságos halottak, ha e magasztos szóval illettetnének, felszöknének örömükben koporsójukból, és csontbokájukat mindjárt összeütnék; a nem méltóságos bukott árendás, fényesen kárpótolva érezné magát, ha e szó érintené homályos elhagyatottságában; a nem méltóságos rektor-professzor úr vén gubájából kikelne, és nyomban megfiatalodnék, és elvesztené ösmeretes durvaságát: te nem, méltóságos szomszédom, ügytársam, barátom, ellenségem, nem is képzeled, mily emberfeletti dolog, ha az embert hivatalosan is így címezik levélen, levélben, úton-útfélen, egy kis sovány ebédecske mellett, szakadozott ruhában, úri köpeny helyett viselt vargabundában, hogy: könyörgöm alássan, méltóságos uram!

Dr. Szorítsd László úr csak addig nem akart meghalni, míg ezt a táblát felülről akasztják a mellére, s egy párban a széles hátára is, és íme most valami égi kegy fenséges álmainak megvalósítása felé viszi.

Betegnél kapják az öreg doktort? Nem, a pincéjében, mert borokkal kereskedik, és most titkon, kötényesen maga cukrozza régi, avas borait.

A levél fentről, Czilley Károly főhivatalnok úrtól jő.

Kedves László bácsi!

A hála órája, azt gondolom, végre ütött. Amit oly sokszor ígértünk, de amelynek annyi akadály álla útjában, mert hovatovább, mindinkább még a címeket, az ártatlan rendjeleket is nagy summa pénzekért lehet előkelő ügynökök által kicsikarni: hiszem, az eljövendő tavaszon kezeibe szolgáltathatjuk. A Párizs Egylet ugyanis abban állapodott meg, hogy legközelebbi tudós, felolvasó, éneklő, zongorázó és cimbalmozó nagy vándorgyűlését Várhegyen s a jobb székely telepeken fogja megtartani. Megvallom, ez ideig mindenütt csak ígéretekkel fizethettünk. Azonban legközelebb a sárvári polgármestert, ki egyletünk számára oly fényes fogadtatást tudott szervezni, sikerült felékesítenünk a királyi tanácsosi címmel.

Kedves László bácsi ért engemet.

Mi a tavaszon megyünk. Mi a teendő? Számos, ó számos. Az írástudó-világ szereti a fényt, a zászlókat, a fáklyászenét, a díszbálokat és tartalmas banketteket. Az írástudó-világ mindezekért igen hálás szokott lenni; embereket emel ki költeményeivel, dalaival, hírlapi cikkeivel a semmiségből; embereket tesz országhírűekké, államférfiakká, sőt, számos esetekben miniszterekké. A Párizs Egylettel magam is lemegyek, valami dicskölteményt, ünnepi ódát kell megint nekem tartanom Brassóban a jeles Borsos Máté fölött. A fogadtatás sikerétől függ, hogy amit a leghatározottabban megígértek nekem, azt kedves László bátyámnak az ünnepély végeztével át is adhassuk:  a  k i r á l y i  t a n á c s o s s á g o t...

A többit a derék öreg dr. Szorítsd László már nem látta.

Pókhálós szemeit elfutotta az öröm könnye, redős orcáját rángatta az édes izgatottság belső heve; úgy kötényesen, egy csomó csappal, mely derekán fityegett, mászott ki a pincéből, és olvasta el gyermekei, nagy felnőtt, bíró gyermekei előtt Czilley Károly úr levelét.

Természetes, hogy az öregember bár dadogott, fuldokolt, sírt, mégis egy fejet nőtt családja örömkönnyes szemeiben.

- De ebből, fiúk, leányok egy szót se addig! - emelte fel remegő kezeit az aggastyán. Nem, nem - méltóságos dr. Szorítsd László úr.

Egy más, finom, halványszürke borítékos levél Szilvaszállásra megy, Várhegytől egy órajárásnyira a Minden áron kormányra című híres erdélyi lap nagynevű tárcaírójának, a bájos Vaniliának, egyik legjelesebb fiatal költőnktől, Álomberki Csabától, ki a Párizs Egylet legkedvencebb szavalója.

Isteni Vanilia!

Kedves költőtárs!

Ah, tehát mégis nem ábránd legédesebb vágyam, hogy a dicső Erdély felséges bérceit és bérceinek legbájosabb virágát, havasi rózsáját, lapunk, s annyi heti és havi közlöny ünnepelt tárcaíróját, a "kebelzengemények" ihletett költőnőjét színről színre láthatom. Nem, nem ábránd többé. Egyletünk tegnap mondotta ki határozatilag, hogy elejtjük Brassót, bár Bukarest sok szempontból nagyon kívánatos lett volna, és Várhegyet fogadjuk el központul. Miféle fészek ez a Várhegy? Falu, puszta, csárda? Nem bánom, csak Szilvaszálláshoz legyen közel. Ah, mint egykor a szegény Henrik császár Canossa várába gyalog, mezítláb ment, úgy mennék Szilvaszállásra, csak amaz angyali kacsókat megcsókolhatnám.

Drága kebelbarátném. Nekem úgy tetszik, hogy az a küldöttség, mely meghívatásunk ügyében e napokban Pesten járt, nem áll éppen perfekt gavallérokból. A polgármester nagyon fösvény lehet, igen nevetségesen szegény fogadtatásra enged kilátást. Egy ily sovány fogadtatás tönkretenné az írói név nimbuszát, pedig az irodalom és művészet több ága akar ezúttal egyesülni: orvosok, természettudósok, régészek, genealógusok, heraldikusok, történészek, színészek, zenészek, költők közösen akarják lobogtatni a nemzet lobogóját, mivel némely fukar vidék máris megsokallotta azt a csomó durva ebédet és savanyú bort, tűzoltó-parádét, iparos önkéntes bámulást és dalárdai nagyképűsködést, amellyel eddig is inkább csak bosszantották, mint ünnepelték körünket. Nem, ó, nekünk nem kell a csőcselék, mint Horác kollégánk énekli: "Odi profanum vulgus". Egy lépéssel föllebb kell mennünk. Be kell vonnunk a mágnásokat, a főbb osztályt. Mi, az írók, a legelső és legmagyarabb osztály vagyunk. Hódoljon személyünknek a nemzet dísze. Közeledik a magyar nemzet ezredéves ünnepélye. Most mi akarjuk, mi költők, művészek elfoglalni a hazát: van Árpádunk, kire büszkén néz magyar, s megvannak vezéreink: Álmos, Előd, Kund, Und, Tas, Huba, Tuhutum.

A következő millennium a mienk.

Fel azért, isteni költőtársam, fel minden honleány a zászlóval.

Legyen az irodalom bajnokainak, zászlósainak, báróinak, grófjainak fogadtatása oly impozáns, mintha fejedelmek vonulnának be Erdélybe az igaz Belle-Alliance-ra.

Hozza meg a székely hálaadóját a nagynak, ki éneklé:

"Csak nem fajult el még a székelyvér..."

El most minden zsugorisággal, fény, pompa sugározzon örömet mindenfelé... Kazinczy mondá:  I s t e n f i a k  v a g y u n k  m i! Istenfiakhoz pedig a legkomplettebb hódolat illik.

Ah, reszkető örömmel várom az órát, az édeni percet, mikor karjaiba - nem! lábai elé borulhatok a költőnők legbájosabbikának.

Álomberky Csaba

Ó, Erdélynek, a regényes_; vadregényes, bérces Erdélynek számos hajlékára szállott e napokban égi fény, számos költőné, rébuszfejtőnő, szellemes kérdezőnő a Családi és Cselédi lapokból, számos vidéki levelező, a derék Fejes Edwárok egész légiója kapott bizalmas felhívást a Párizs Egylet igazgatóságától, hogy: jövünk, megyünk. Fel, uraim és hölgyeim! Addig is bizottságokra oszlani, fiókokra szakadni, konferenciázni, enkvettírozni, koncentrálódni. Igen, igen. Megköveteli ezt az ezredéves ünnepély, mely miatt akadémiánk főemberei máris derekasan és méltán hajba kaptak, és nem lehetetlen, hogy a dátumok miatt ezután még botra is kerekedhetnek. Fel, amaz értetlen nőapostolok elől, kik ez érdemben hívatlanul máris kezdenek házalni, faluzni, csavarogni: el kell zárni minden utat, még az országutakat is. Különben komolyság, lelkesedés! Ez illik a magyarhoz, és ez is a természete.

(folytatása következik)

Tolnai Lajos (családi nevén Hagymássy),

bölcseleti doktor, a Kisfaludy és Petőfi-társaság tagja, polgáriskolai igazgató-tanár, Hagymássy Sándor községi jegyző és Kolozsváry Julia fia, szül. 1837. január 31-én Györkönyön (Tolnam.); alsó iskoláit Gyönkön, a középsőket Nagy-Kőrösön végezte, hol négy évig volt Arany János tanítványa, kitől sok buzdítást és tanítást nyert. Azután az újonnan fölállított ref. papnevelő-intézetbe került Pestre, Ballagi Mór, Székács József és Török Pál vezetése alá és kitünő sikerrel tette le papi vizsgáit; Török azonban lefoglalta a pesti ref. főgymnasium számára, hol T. a magyar, latin és görög irodalomnak tanára lett. A Kisfaludy-társaság 1866. választotta meg tagjának. 1868-ban Marosvásárhelyre hívták meg lelkésznek, hol «Erdély» cz. szépirodalmi lapjával a főváros figyelmét is maga felé tudta terelni. Majd báró Apor Károly erdélyi főúr segitségével Kemény Zsigmond-társaság néven szépirodalmi kört alakított, melynek későbbi Közlönyét is ő szerkesztette. Híveivel csakhamar meghasonlott és megkezdődött ellenségeskedése, mely harcz teljesen felforgatta lelkületét és erre szüksége volt, hogy igazi szatirikussá legyen. 1878-ban a Petőfi-társaság választotta tagjai sorába. 1879. febr. 13. a kolozsvári egyetemen bölcseleti doktorrá avatták és a budapesti egyetem még azon évben magántanárrá habilitálta. 1884-ben önkényt lemondván lelkészi állásáról, Budapestre költözött vissza. Munkáival temérdek sok ellenséget szerzett magának; ezért érthető, hogy sokáig nem tudott megfelelő álláshoz jutni, mely küzdelmes életét valamivel kényelmesebbé tette volna. Ezen évek alatt bámulatos tevékenységet fejtett ki az irodalom terén czikkeivel, tárczáival; volt idő, mikor egyszerre három regényét közölték a lapok. Végre 1889-ben a főváros szolgálatába jutott, előbb mint óraadó, majd mint rendes s igazgatótanár a IX. kerületi polgári iskolánál. Sokféle próbálkozása közül, melylyel új irányt akart törni irodalmunkban, kiváló nevezetességű «Irodalom» cz. kritikai hetilapja (1887), melyet saját költségén adott ki és jórészt maga írta. Meghalt 1902. márcz. 19. Budapesten.

Költeményei, czikkei, rajzai, elbeszélései a következő hirlapokban, folyóiratokban és albumokban jelentek meg: Hölgyfutár (1860-63); Vasárnapi Ujság (1862-67., 1872., 1874); Szépirodalmi Figyelő (1862. elb.); Képes Világ (1871. költ.); Részvét Könyve (1863. költ.); Császárfürdői Album (1863. költ.); Koszorú (1864-65. elb.); Gombostű (1867); Budapesti Szemle (1878. Tompa Mihály költészete); Koszorú (1879., 1881. költ., rajz, Reviczky Gyula élete); Havi Szemle (1879. rajz); Erdélyi Figyelő (1879. Titkári jelentés a Kemény Zsigmond Társaság 1878. nov. 9. tartott közgyűlésén); Képes Családi Lapok (1884-92. költ., elb., czikkek, regények, 1889. 22. és köv. sz. A hatvanas évek irodalma, 1890. Egy szép hiéna, regény, 1898. 2. és köv. sz. Petőfi a mi szemünkben); Arad és Vidéke (1885., 1888. elb.); Pesti Hirlap (1887-89. rajzok, elb.); Irodalom (1887. 2. sz. Hogy írják meg Arany János életrajzát?); M. Salon (1888. Mit akar Arany János?); P. Napló (1888. Egy magyar festőről: Margitay Tihamér); M. Szemle (1893. 20. sz. Arany János, 1896. 15-29. sz. A magyar világ szónokai); Ország-Világ (1894. rajz).

Munkái:

1. Költeményei. Pest, 1865. (Ism. M. Sajtó 1864. 299. sz.).

2. Beszélyei. U. ott, 1867. Két kötet.

3. Életképek. U. ott, 1867.

4. A nyomorék. Rajzok a falusi életből. U. ott, 1867.

5. Egy becsületes asszony története. Regény. Írta Cherbuliez Viktor. Francziából ford. U. ott, 1868. és 1881. Két kötet.

6. Az urak. Regény. U. ott, 1872. (Előbb a Pesti Naplóban. Ism. Figyelő).

7. Az én ismerőseim. Beszélyek. U. ott, 1872. és 1885.

8. A somvári Fényes Ádám úr. A szerző életrajzával. Bpest, (1874. M. Könyvesház 2.).

9. Tompa Mihály költészete. U. ott, 1878. (Doktori értekezés. Különny. a Budapesti Szemléből. Ism. Petőfi-Társ. Lapja 15. sz.).

10. A falu koronája. Elbeszélés. 2 képpel. U. ott, év n. (Jó Könyvek 8.).

11. A nagy gróf komája. Elbeszélés. 2 képpel. U. ott, év n. (Jó Könyvek 41.).

13. A báróné ténsasszony. Regény. U. ott, 1882. Két kötet. (Ism. Főv. Lapok 233., Nemzet 20., 41. sz., P. Napló 163. sz.).

14. A nemes vér. Regény. U. ott, 1882. (Ism. Főv. Lapok 118., 233., P. Hirlap 130., P. Napló 122., Hon 187., Budapesti Szemle XXXI.).

15. Az oszlopbáró. Regény. U. ott, 1884. (Ism. Élet és Irodalom 31., P. Napló 274. sz., Erdélyi Értesítő, Marosvásárhely 24-26. sz.)

16. A falu urai. U. ott, 1885. (Pallas Könyvtár 1.).

17. A polgármester úr. Regény két kötetben. U. ott, 1885. (Ism. Főv. Lapok 253., Függetlenség 286. sz. Koszorú 1896.).

18. Dániel pap lesz. Regény. U. ott, 1885. (Athenaeum Olvasótára I. 23. Ism. Főv. Lapok 289., Koszorú 1886 l.).

19. A jubilánsok. Regény. U. ott, 1886. (Egyetemes Regénytár I. 6. Ism. P. Napló 334., Nemzet 336. sz., Koszorú 1. sz. 2. kiadás. U. ott, 1894. Egyetemes Regénytár I. 6.).

20. Az új főispán. Regény három kötetben. U. ott, 1886. (Ism. P. Napló 115.).

21. Eladó birtok. Regény. U. ott, 1886.

22. A tinó. Elbeszélés. U. ott, év n. (M. Mesemondó képekkel. 1.).

23. A zsugori vagy a fösvény kastély. U. ott, év n. (M. Mesemondó 6.).

24. A lutris mester, vagy mi történt Vadason? U. ott, év. n. (M. M. 7.)

25. A szép dobogói malom. U. ott, év n. (M. M. 12.).

26. A Gábor Dánielék szerencséje. U. ott, év n. (M. M. 27.).

27. A falu koronája. Elbeszélés. U. ott, év. n. (M. M. 118.).

28. A jégkisasszony. Regény. U. ott, év n. Két kötet. (Pallas Könyvtár II. 8., 9.).

29. A kigyó. Elbeszélés. Győr, 1888. (Egyetemes Könyvtár 2.).

30. Maruja. Regény. Bret Harte után ford. Bpest, 1888. (Előbb a P. Hirlapban).

31. Szegény emberek utja. Reegény. Bpest, 1889. Két kötet.

32. A mai Magyarország. Kisebb elbeszélések. U. ott, 1889. Két kötet. (Ism. Egyetértés 1888. 359. sz., Erdélyi Hiradó 1889. 15. sz.).

33. A rongyos. Regény egy kötetben. U. ott, 1890. (Előbb a Képes Családi Lapokban).

34. A világ története. Polgári iskolák számára. U. ott, 1891. és 1898. (Böngérfi Jánossal).

35. Csak egy asszony. Regény. U. ott, 1891. (Athenaeum Olvasótára I. 2.).

36. A mi fajunk. U. ott, (1891).

37. Elbeszélések. U. ott, 1892. (Szépirodalmi Könyvtár II. 12.).

38. Költeményes gyűjtemény, mint segédkönyv a magyar irodalom tanításához. U. ott, 1892. (Ism. nemzet 254. esti k.).

39. M. Olvasókönyv a polgári fiúiskolák III. és IV. oszt. számára. U. ott, 1892-93. Két kötet. (Szász Károlylyal és Barna Jónással).

40. A paizs. U. ott, 1894.

41. A grófné ura. Regény. U. ott, 1897. (Athenaeum Olvasótára III. 8. ism. M. Szemle 13. sz.).

42. A nagy gyárosok és egyéb elbeszélések. U. ott, 1897. (M. Könyvtár 86. Ism. M. Kritika 1899. 23. sz., Pol. Hetiszemle).

43. Magyar nyelvtan. Különös tekintettel a helyesírás és fogalmazás tanítására. A polgári iskolák I. oszt. számára. U. ott, 1902. (Böngérfi Jánossal.)

44. A magyar nemzet története. Polgári fiú- és leányiskolák, valamint felsőbb leányiskolák számára, számos illusztráczióval. U. ott, 1901. (Böngérfi Jánossal).

Kiadást nem ért többi regényei: A Zsuzsink (Ország-Világban), A tolvaj asszony (Pesti Napló 1887), Új föld, új remény (U. ott, 1889).

Szerkesztette az Erdély cz. szépirodalmi hetilapot 1871. jan., – márcz. Marosvásárhelyt, az Irodalom cz. kritikai hetilapot (1887) és a Képes Családi Lapokat 1891. máj. 10-től Budapesten.

Családi Kör 1868. 31. sz. kőny. arczk.

Kisfaludy-Társaság Évlapjai Uj F. III. 14. l., XXXVII. 1904., XXXVIII. (Jakab Ödön emlékbeszéde).

Az "Erdély" tárgyában. Marosvásárhely, 1871.

Hajnal-Album. Bpest, 1873. 253. l. kőny. arcz.

Moenich-Vutkovich, Magyar írók Névtára. Pozsony, 1876. 573. l.

Pesti Hirlap 1879. 45. sz.

M. Tisztviselő 1882. 33. sz. arczk.

Erdélyi Értesítő 1884. 38. sz.

Ország-Világ 1885. 23. sz. arczk., 1896. 13. sz. arczk.

Petrik Könyvészete és M. Könyvészet 1886-1900.

Kiszlingstein Könyvészete.

Képes Családi Lapok 1893. 40. sz. arczk.

M. Szellem Bpest, 1894. arczk.

Pallas Nagy Lexikona XVI. 244., XVIII. 713., II. Pótkötet 1904. 738. l.

1902: Vasárnapi Ujság 12. sz. arczk., M. Szó 64., 71. sz., Hazánk 69., Magyarság 69. sz., M. Állam 67., Egyetértés 78., 79. sz.

M. Könyvészet 1901.