|
Temesi Ferenc
- 2009. június 19., péntek
Por és hamu
Most és húsz éve
Nagy Imre váteszként előre látta: a hóhérjai fogják magasztalni (Fotó: MTI)
Micsoda nap volt! Nagy Imre és társai – tulajdonképpen az egész ’56 – emlékére, újratemetésére (ebben nagyok vagyunk) annyi ember gyűlt össze, amennyit még nem látott a Hősök tere.
Mi Szigligetről jöttünk fel. Kisfiam, Danikám, tizenegy évesen az ájulás szélén, de hősiesen végigállta, -ülte a többórás szertartást és a beszédeket. Be szép is volt akkor minden! Mert nem tudtuk még, hogy a szervezők, főemberek, ellenzékiek és beosztottak közül (a fiatal demokratákat kivéve) tulajdonképpen egy hazaáruló banda vezényelte le az egészet. Belső besusogók, KGB, CIA, Intelligence Service, Deuxième Bureau, Moszad, és ki tudja még milyen, esetleg kettős ügynök állta körül a koporsókat. Nagy Imre váteszként előre látta: a hóhérjai fogják magasztalni.
Amikor Mécs Imre (akiről még mindig nehezem hiszem el…) azt mondta, hogy fogjuk meg egymás kezét, az volt (Orbán "ruszkik, haza" hangulatú, kemény beszédét leszámítva) a legnagyobb pillanat. Én egy ismeretlen asszony és a feleségem kezét fogtam meg.
Járhattam volna rosszabbul is. Mint most megtudtam, az újabb csepegtetések után, barátaimnak hitt emberek és ismerőseim közül többen… besúgók voltak, na. De hát mikor tesszük tisztába ezt az egészet? Most még inkább akarom látni a halott édesapámról írott jelentéseket és a rólam szólókat is. A reszli már nem elég. Menni fogok érte. Ami pedig a besúgást vagy a kémkedést illeti, annak nagymestere Whitaker Chambers amerikai komcsi és szovjet kém mondotta: "Az informátor útján mindig éjszaka van, és én nem tudok úgy besúgni valakit, hogy valami ne haljon meg bennem. Öröm nélkül súgok be, azért, mert szükséges."
No de az én haverjaim? Volt ott a téren egy Tőke Péter nevű, Hidas álnevű besúgó is, akit még a rádió Így írunk mi diákíró pályázatáról ismertem. Győri fiú volt, de falun keveset lehetett, ezért a parasztokról írt természetesen. Valamiért népi író akart lenni. "Jancsi alatt csikorgott a szalma" – ilyeneket írt. Aztán rájött, hogy ez így nem megy, és beállt ifjúsági és tudományos-fantasztikus (ma úgy mondják: száj fáj) írónak. Nagy kirakatrendező volt fiatalon, most már tudom, hogyan lett a gatyaváltás egyik legnépszerűbb lapja, a Reform főszerkesztője. Még a tartótisztje nevét is ismerem.
Ennél sokkal jobban fájt Mózes Lajos (alias "Költő") nevének felbukkanása a téglák között. Bár ő inkább habarcs volt. Anélkül nincsen fal. Talán az egyiptomiak, még inkább az inkák tudtak egymásba csiszolni köveket. Bizonyosan azért tudták beszervezni, mert szinte sose volt munkahelye (néha figuráns volt). A vidéki művházakat járta pesti íróként. Sokat csavarogtunk Lajossal, rólam mégse jelentett valamiért. Cigányfekete képű fiú, aki a "legjobb helyek fortélyairól" írta rövid élete egyetlen kötetét. Aztán elvitte a tüdőrák.
Van még tovább is: olyanok, akik írónak mondták magukat. Sőt egyikük a nouveau roman egyetlen magyarországi képviselőjének, mert az írásaiban nem történt semmi, de semmi. Ám szégyellem magam. Én szégyellem helyettük magamat.
A portlandi kolléga
Nelly Szigetére, a sörözőbe időnként betéved egy-egy idegen. Pontosabban külföldi. Mindenkivel szót értünk, de van, aki többet akar tudni annál, hogy kit ábrázol az a tizenhárom kép meg az a csoportkép a falon.
A srác felült a bárszékre. Ragaszkodott a helyi, csapolt Dreher sörhöz. És rögtön elkezdte írni a kis szótárat. Jó napot. Köszönöm. Kérem. Stb. Az "egészségedre" szótól minden külföldi kibukik, ezért mondtam neki, hogy jó a "szia" is, amit köszönésként már leírt.
Azt mondja egyszer:
Fogadjunk, hogy voltál az Államokban.
Ne fogadjunk, voltam.
És szerinted én hova való vagyok?
Ahol mindig esik az eső?
Elnevette magát.
Portland, Oregonból jöttél, mondtam.
Bizony.
Utálom azt a várost.
De hát miért?
Tudod, én író vagyok.
Én is, mondta ő, és a homlokából kicsit hátra vetette a félbarna, kenyérhéj színű haját. Külsőre olyan volt, mint egy átlagos pesti melós srác, meló nélkül.
Ott árultak el, mondtam neki tompán, a fröccsömet nézve. Akik a barátaimnak mondták magukat. Az egyikük, egy amerikai srác még verset is írt hozzám a repülőgépen.
Na és?
Aztán beköltözött a szobámba.
Csökkentette a költségeidet.
Újabb korsót rendeltem neki.
Igen. Csak volt egy kis bibi. FBI-ügynök volt. És jelentett, bár nem volt mit. Felfújt valamit, hogy lássák: ő dolgozik. I was used, I was set up, mondtam. Belekevertek egy a rektor elleni összesküvésbe.
És a város, az se tetszett?
Fölálltam, odasétáltam hozzá:
De az igen. Bár a meghívóinknak azt mondtam, majd az írásainkból tudják meg a hálánkat.
Te szabadfoglalkozású író vagy?, kérdezte David, merthogy így hívták.
Lapokba írok, mondtam óvatosan, de különben az.
Én meg reklámíró is vagyok. Van, hogy egy dollárt adnak egy cikkért.
Én is voltam copywriter, mondtam. Ha azt a lányt akkor ott Portlandban megdugom…
Akkor egy másik alkalommal nyom föl a tégla.
Az igaz, mondtam, de már megírtam. Iszol egy lövet rövidet?
Yes, Sir.
Egészségünkre.
See ya.
Ahogy a kupicát a pulthoz ütötte, akkorát szólt, mint egy lövés.
- See more at: http://archivum.magyarhirlap.hu/hullamter/
most_es_husz_eve.html#sthash.dpnD4V1N.dpuf
Mózes Lajos: A legjobb helyek fortélyai
|
 |
|
|
