Azok, akik az utóbbi időben Magyarországnak a holokausztban játszott szerepét és felelősségét szeretnék egyre inkább felnagyítani, nem ismerik, nem akarják ismerni, megismerni és elismerni a történelmi tényeket. Magyarország a II. világháború legvégén német megszállás alatt volt.
Nem volt általánosan köztudott az, hogy mi történik a zsidókkal elvitelük után. Nem a mai ismereteinket kell rávetíteni a múltra. A ma ismert légi felvételek bizonyítják, hogy az angolok, amerikaiak jól láthatták a nagy táborokat és nem tettek semmit. Az akkori létet, akkori viszonyokat, akkori gondolkodásmódot kell megérteni és visszatükrözni. Piroska néni a falu széléről nem tudott a haláltáborok létéről, és a saját és a szerettei életét tartotta a legfontosabbnak, így amikor statárium mellett, agyonlövetés fenyegetettségével a német megszállás alatt elhurcolták a zsidókat, Piroska néni nem fogott fegyvert a szomszédasszonyokkal, mert nem volt neki – a férje élve vagy holtan, mint a magyar férfiak többsége, távol volt tőle –, nem szaladt oda kaszával-kapával a vagonokhoz agyonlövetni magát, és hagyta, hogy a túlerő azt tegye, amit. Ez rendszerint így szokott lenni.
Az átlag magyar ember nem szaladt Recskre, nem berzenkedett a kitelepítések éskényszermunkatáborok ellen a kommunista diktatúra kiépítésének és virágzásának éveiben. Nem tüntetett és tiltakozott a körömtépő szadizmus, az előre eltervezett, aljas koncepciós perek elítéltjei és kivégzettjei érdekében. Lapított és örült, hogy ő él, ép körmökkel, ép vesével, ép herékkel… Az átlag magyar embernek nem volt tudomása Auschwitz és társairól. Aki tudta, annak sem volt lehetősége egyébre: mentette a saját életét. A gazdag zsidó családok, érthető módon, megvásárolták a németek kegyeit, és Portugáliába, Svájcba menekültek, és nem maradtak itt, nem vásároltak és fogtak fegyvert, hogy hősként kiszabadítsák és megmentsék üldözött embertársaikat. Természetesen Svájc sem fogadott be bárkit, mindenkit; becsukta a kapukat, és nem mentette Európa zsidó lakosságát. Bizony, az emberek mindenütt ilyenek, illetve ilyenek is: gyávák, önzők, nem szolidárisak, és elsősorban saját magukra és a szeretteikre gondolnak; mert élni akarnak. (És természetesen sokan aljasok, gonoszak, jellemtelenek, sunyik, pénzéhesek, önzők, és sorolhatnám…)
Magyarország, igaz, a németek szövetségese volt, de az idő múltával a dolgok változtak, s ezt a (magyar) történelemmel nem foglalkozó ember is talán belátja: a szövetségesek nem szokták erőszakkal megszállni a partnereik országát, és nem szokták a katonai és politikai vezetőit elszállítani vagy kivégezni, lecserélni, és a saját ízlésüknek megfelelően a saját embereiket hatalmi pozícióba ültetni. Ez a megszállókra jellemző. Nekünk van belőle sok évtizedes tapasztalatunk… Magyarországról a német megszállás alatt deportálták a zsidókat, mint ahogyan Anna Frankot meg Hollandiából deportálták– a német megszállás alatt. És igen: a lakosok nem áldozták életüket, nem haltak meg azért, hogy a német erővel szembeszállva mentsék a zsidó honfitársaikat. Mert az emberek nem mind hősök. Sőt, a többségük nem az!
De persze voltak itt hősök, hatalmas vagy apró, egyedi, életmentő hőstettekkel, sokan az életük kockáztatásával: voltak ilyen csendőrök, katonák, lelkészek, a keresztyén úri osztályból nők és férfiak, egyszerű, jólelkű emberek – mindenütt. Ezekről azonban évtizedekig szerettek itt hallgatni. Elvégre a náci-fasiszta bűnös nép imázsát kellett a kommunista diktatúra alatt építeni és fenntartani. Csak a kommunista diktatúra legerkölcstelenebb hívei gondolták őszintén azt, hogy pl. a voltkatonatisztektől és teljes családjuktól el kell venni minden vagyonukat, ingatlanjaikat, ingóságaikat, és pici gyerekekkel elzavarni őket vidékre egy disznóólba élni, és a felnőtteket rabszolgaként dolgoztatni. Jó esetben itt, Magyarországon. Sok százezreknek a Szovjetunió valamely embertelenkényszermunkatábora volt a végállomás. Csak ők gondolhatták azt, bizonyára a sztálinizmusból valamint az abból merítő holokausztból és nácizmusból okulva, hogy egy egész nép lehet „bűnös”, kortól, nemtől függetlenül, és a büntetést kortól, nemtől függetlenül mindenkinek el kell szenvednie, mert megérdemli: születési, származási alapon. Keresztény úri osztályból, katonatiszt felmenőktől, gazdag paraszttól, gyártulajdonostól stb. származni, hogy tautológiával éljek: származás. Származási alapon megkülönböztetni, elítélni, megbüntetni gyereket, időset: erkölcstelen, aljas dolog. És mindegy, hogy hányat, mindegy, hogy mikor, mindegy, milyen „eszme” nevében. Mint ahogyan erkölcsi szempontból az is mindegy, hogy a gyilkos egyetlen embert öl meg, vagy hatot – gyilkos. Mindegy, hány emberért teszi kockára az életét és ment meg, egyet, vagy tízezret.
Szeretnék egyetlen életmentő történetet hallani végre a kommunista diktatúra idejéből! Amikor valaki megmentett egy papot, egyházi személyt vagy bárkit a kommunista bosszútól és a gyilkos terrortól. Bátran, hősiesen, az élete kockáztatása árán. Nagy Imre bátran, hősiesen a halált választotta, fiatal társa, Vásárhelyi Miklós a bocsánatkérést, és saját megtévedését hajtogatta alázatosan, bűnbánóan az elvtársak előtt. Mindenféle viselkedések vannak, bizony, az ember ilyen. Nincs nála csodálatosabb… De nem mindenki hős.
A holokauszt az emberiség szégyene. Mint minden etnikai, születési, származási, vallási alapon történő megkülönböztetés, vagy akár mészárlás. Ezt 'az ember nem szereti elismerni. Nem szereti sem az örmény népirtást, sem a srebrenicai, sem semmilyen „csúnya” tettét sűrűn felemlegetni. A szégyen, gondolja balgán, kisebb lesz, ha mások felelősségét felnagyítjuk. A végén akkor talán a sajátunk el is tűnik a szürke ködben, a boldog felejtésben. Nos, nem! Európa szégyene nem mi vagyunk! A holokauszt felelősei nem a magyarok.
A német megszállás nem csakis és kizárólag a magyarországi magyar vagy a háború során ide menekült, itt menedéket kapó zsidóságra volt hatással. Nem csakis ők szenvedtek. Itt most nem versenyről van szó, hogy ki szenvedett jobban, többet, kinek volt több halottja, szenvedője. A német megszállási emlékmű mindazoknak a szenvedőknek állít emléket, akik bármilyen okból, pl. abombatámadásokban (amerikai, német, szovjet), vagy a harcok során meghaltak.
Aki azt hiszi, hogy a magyar felső katonai és politikai vezetés a legeslegvégsőkig ki akart tartani a németek mellet, az ostoba és tudatlan. Könnyű ma azt mondani, amit a bosszúálló kommunista diktatúra alatt, hogy mindenki, aki férfiember létére katona volt, az biztos, hogy náci-fasiszta volt, és miért nem vállalta az agyonlövetést vagy akasztást a dezertálással, miért nem hagyta ott a csendőrséget, honvédséget, miért nem lett partizán, miért nem mentett zsidókat, miért volt keresztény, miért nem volt kommunista, és egyéb sületlenséget. Piroska néni nem tudta a pincébe vagy a tyúkólba bújtatni a szomszéd zsidó családot, hiszen a vak is látta és tudta volna, és ő nem áldozta a saját életét fel a szomszédokért, ezért fájó szívvel, és nem kárörvendve, ahogyan a bosszú diktálta sokak szájába és tévképzetébe (!), végignézte, ahogy elviszik a szomszédját. Mint ahogyan a Rákosi-korban mindenki hallgatott, és vagy őszinte lelkesedéssel, vagy csak azt mímelve (!) tapsolt. Vastapsolt, és Szabad Nép-félórákra járt, sztahanovistaként robotolt és csalt. Mert a terrorban, a totalitárius diktatúrában az ember fél. Félti az életét, és sokszor meghunyászkodik, hiszen nem tehet mást.
Ha az életben maradt zsidó emberek, és főleg a magyar történelmet kevéssé ismerőleszármazottaik a világban azt hiszik, hogy csakis és kizárólag az ő szenvedésük szenvedés, csakis az ő szenvedésüknek lehet emléket emelni ebben az országban, ha azt hiszik, hogy a német megszállás semmit nem módosított a magyar politika és az ország lehetőségein és későbbi sorsán, akkor vagy nagyon buták, vagy nagyon erősen akarnak torzítani. Az emlékmű nem ellenük van, és nem erkölcsi mentegetés. Senki nem tagadja azt, hogy Magyarország a németek oldalán harcolta végig a világháborút. De annak a legaljasabb kommunista eszmének a továbbvitele, hogy van bűnös nép, és ráadásnak ez a magyar, és ő a holokausztért a fő bűnös, és egy ilyen népnek nem lehetnek halottai, egy ilyen ne emlékezzen semmire, csak szégyellje magát míg a világ világ, generációkon át, igen finoman szólva: nagyon nem időszerű.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
