Egy fáklyás szolga mutatta a zarándoknak az utat a szabálytalan alakú nagy ház zegzugos folyosóin. Ekkor utolérte a zarándokot a pohárnok, és fülébe súgta, hogy ha nincs kifogása egy kancsó méhsör elfogyasztása ellen, látogassa meg őt szobájában. Úgyis van sok cseléd a házban, aki nagyon szeretne híreket hallani a Szentföldről, különösképpen Ivanhoe lovagról. A következő percben felbukkant Wamba is, és ugyanazzal a kéréssel állt elő, de hozzáfűzte még, hogy egy serleg éjfél után felér három olyannal, amelyet közvetlenül az esti curfew-jelzés után fogyasztanak el. A zarándok nem szállt vitába ezzel a megállapítással, amelyet olyan kiváló szakértő nyilvánított ki, mint Wamba. Meg is köszönte a szíves meghívást, de kijelentette, hogy nem élhet vele, mert vallásos fogadalmába azt is belefoglalta, hogy sohase beszéljen kint a konyhában olyan dolgokról, amelyek bent a szobában tilosak.

- A magunkfajta cselédember - jegyezte meg Wamba a pohárnoknak - alig tudna meglenni ilyen fogadalommal.

A pohárnok bosszúsan vonogatta vállát.

- Először úgy gondoltam, hogy a padlásszobában helyezem el - mondta -, de ha ilyen barátságtalanul viselkedik keresztény emberekkel, jó lesz neki az a kamra a zsidó mellett. Anwold - fordult a fáklyavivőhöz -, vezesd a zsidót a déli kamrába. Jó éjszakát, zarándok úr - tette hozzá -, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

- Jó éjszakát és Miasszonyunk áldását - felelte a zarándok zavartalan nyugalommal, és vezetőjét követve, folytatta útját.

Egy kis előszobába jutottak, amelybe több ajtó nyílt. A szobát egy kis vaslámpa világította meg. Itt megszólította őket valaki - Rowena szolgálólánya, aki parancsoló hangon közölte a zarándokkal, hogy úrnője beszélni akar vele. Kivette a fáklyát Anwold kezéből, és megparancsolta neki, hogy várja meg, amíg vissza nem jön, azután intett a zarándoknak, hogy kövesse.

A zarándok, úgy látszik, nem találta illendőnek, hogy elutasítsa ezt a meghívást, mint ahogy az imént megtette. Felemelte kezét, mintha csodálkoznék, de nem szólt semmit, és tiltakozás nélkül követte a leányt.

Átvágtak egy rövid folyosón, majd felmentek egy tölgyfából faragott lépcsőn, mely hét lépcsőfokból állt. Így jutottak be Lady Rowena lakosztályába. Ennek nyers pompája pontosan megfelelt annak a tiszteletnek, amellyel a ház ura hódolt Lady Rowenának.

A falakat arany- és ezüstszálakkal átszőtt, többféle színű selyemszálakkal hímzett függönyök borították. Ezek a vadászok és solymárok életéből merített jeleneteket ábrázoltak olyan művészettel, aminő attól a kortól kitellett. Az ágyat hasonló dús kárpitok díszítették, és bíborszínű, festett függönyök takarták el körös-körül. A székeket is színes terítők borították. Közülük az egyik magasabb volt, mint a többi; díszesen faragott elefántcsont zsámoly állt előtte.

Nem kevesebb, mint négy hatalmas ezüstkandeláber nagy viaszfáklyái világították meg ezt a termet. De a mai kor szép asszonyai ne irigyeljék a szász hercegnő lakosztályának pompáját. A fal gerendái olyan rosszul illeszkedtek, és annyi rés volt rajtuk, hogy a dús függönyök meg-meglibbentek a hűvös éjszakai szélben. A fáklyák lángja is - hiába védte szélfogó - féloldalra dőlve lobogott a levegőben, mint egy törzsfőnök kibontott zászlaja. Pompában nem volt hiány, és a művészi ízlés tapogatózó kísérletei is hagytak némi nyomot; de kényelem kevés volt, és mivel nem ismerték, nem is érezték hiányát.

Lady Rowena a már említett trónszéken ült, mögötte pedig három szolgáló állt, hogy kibontsa úrnője haját, mielőtt pihenni tér. Lady Rowena úgy ült ott, mintha arra született volna, hogy az egész világ hódolattal vegye körül. A zarándok elismerte, hogy joga van hódolatot várni: habozás nélkül térdet hajtott.

- Állj fel, zarándok - mondta a hölgy kegyesen. - Aki ilyen lovagiasan megvéd egy távollevőt, szívélyes fogadtatást érdemel, hiszen megnyerte a rokonszenvét mindenkinek, aki becsüli az igazságot és a férfias tisztességet.

Most szolgálóihoz fordult és megparancsolta: - Távozzatok innen, csak Elgitha maradjon. Beszélni akarok ezzel a szent zarándokkal.

A szolgálók nem hagyták el a termet, csak visszahúzódtak a legtávolabbi sarkába. Ott leültek a fal mellé egy kis padra; némán és mozdulatlanul ültek ott, mint a szobrok; pedig halkan beszélgethettek volna, suttogásuk a hatalmas teremben nem jutott volna el úrnőjük fülébe.

- Zarándok - szólalt meg Lady Rowena egypercnyi hallgatás után, amely olyan volt, mintha habozott volna, hogyan kezdje. - Az imént említettél egy nevet... már tudniillik Ivanhoe nevét - tette hozzá látható erőfeszítéssel. - Abban a teremben, ahol kimondottad, ezt a nevet a természet és a rokonság törvényeinél fogva boldog örömmel kellett volna fogadni. De a sors annyira visszájára fordult, hogy bármilyen sokan voltak is, kiknek szíve nagyot dobbant e név hallatára, én vagyok az egyetlen, aki meg meri kérdezni, hol és milyen állapotban láttad utoljára. Azt hallottuk, hogy az angol sereg távozása után Ivanhoe betegsége miatt kénytelen volt Palesztinában maradni, ahol sok üldöztetésben volt része a franciák részéről, akikkel a templomosok egy követ fújnak.

- Ivanhoe lovagról csak nagyon keveset tudok - felelte a zarándok kissé zavartan. - Most már sajnálom, hogy nem ismertem közelebbről, miután látom, hogy sorsát szíveden viseled. Azt hiszem, leküzdötte palesztinai ellenségeinek minden támadását, és útban van Anglia felé. Hogy azután a boldogságnak milyen esélyei várják, azt neked, úrnőm, jobban kell tudnod nálamnál.

Lady Rowena nagyot sóhajtott, és még két kérdést tett fel: vajon mikorra várható Ivanhoe lovag visszaérkezése hazájába, és vajon igen nagy veszedelmek lesnek-e rá útközben? Az első kérdésre a zarándok nem tudott vagy nem akart választ adni; a másodikra azt felelte, hogy az utat biztonságban meg lehet tenni Velencén és Génuán keresztül, majd Franciaországon át Angliába.

- Ivanhoe - mondotta - olyan jól ismeri a franciák nyelvét és szokásait, hogy otthonosan mozog közöttük. Nem kell attól tartania, hogy bármilyen veszély fenyegetné útjának ezen a részén.

- Adja Isten - fohászkodott Lady Rowena -, hogy épségben megérkezzék ide, és részt vehessen a közelgő viadalon, amelyben az ország lovagjai megmutatják ügyességüket és bátorságukat. De ha Athelstane of Coningsburgh nyeri el az első díjat - ez rossz hír volna Ivanhoe számára, amikor hazaérkezik Angliába. Mondd csak, zarándok, milyen állapotban volt, amikor utoljára láttad? Nagyon megviselte a betegség? Megtörte daliás alakját és erejét?

- Barnább volt - felelte a zarándok - és jóval soványabb, mint azon a napon, amikor az Oroszlánszívű kíséretében Ciprusból a Szentföldre érkezett. Homloka is borús volt, mintha súlyos gond gyötörné. Sajnos, nem beszéltem vele, mert nem ismertem.

- Attól tartok - felelte a hölgy -, hogy hazájában nem talál majd semmi olyat, ami elűzné arcáról a felhőket. Köszönöm, jóságos zarándok, hogy hírt hoztál gyermekkori játszópajtásom felől. Lányok - mondta -, gyertek közelebb! Kínáljátok meg álomhozó esti búcsúpohárral ezt a szent embert, akit nem akarok tovább visszatartani attól, hogy nyugovóra térjen.

A lányok egyike dúsan fűszerezett borral telt serleget nyújtott feléjük. Rowena éppen csak megérintette ajkával, azután átadta a zarándoknak, aki mélyen meghajolt, majd megízlelte a bort.

- Fogadd ezt az alamizsnát, barátom - folytatta a hölgy, és egy aranyat nyújtott felé. - Megérdemelted a hosszú úttal és sok fáradsággal, amellyel a szent helyeket meglátogattad.

A zarándok újabb mély meghajlás után elfogadta az adományt, és a belső szolgálólányt követve, elhagyta a termet.

Az előszobában ott találta kísérőjét, Anwoldot, aki kivette a fáklyát a szolgáló kezéből. Most már inkább sietve, mintsem szertartásosan elvezette a zarándokot az épület egy külső és cseppet sem pompás részébe. Itt több kis szoba, helyesebben kamra szolgált a cselédeknek és kisebb rangú vendégeknek hálóhelyül.

- Hol alszik a zsidó? - kérdezte a zarándok.

- A hitetlen kutya itt hever szentséged mellett, a szomszéd kamrában - felelte Anwold. - Szent Dunstanra mondom, lesz itt munka, amíg ez a kamra megint alkalmas lesz egy keresztény ember elhelyezésére. Holnap majd sikálhatjuk reggeltől estig!

- És hol alszik Gurth, a kondás? - kérdezte tovább a zarándok.

- Gurth - felelte a szolga - tőled jobbra alszik, a zsidó meg balra. Te választod el a körülmetéltet attól, amit a népe a legjobban utál. Persze, rendesebb helyet kaphattál volna, ha nem utasítod vissza Oswald meghívását.

- Jó lesz így is - mondta a zarándok. - Akármilyen fertőző is egy zsidó közelsége, ez a választófal erős tölgyfából készült, és elég vastag ahhoz, hogy megóvjon minden ragálytól.

Ezzel belépett a számára kijelölt kamrába, átvette a szolgától a fáklyát, megköszönte fáradozását, és jó éjszakát kívánt neki. Magára csukta a kamra ajtaját, a fáklyát bedugta a fából faragott gyertyatartóba, és körülnézett éjjeli szállásán, melynek berendezése a lehető legegyszerűbb volt. Egy durva faszékből állott, és egy még durvább, teknőszerű fekvőhelyből, amely meg volt tömve tiszta szalmával. Ágynemű helyett néhány báránybőr hevert rajta.

A zarándok eloltotta a fáklyát, és anélkül, hogy egyetlen ruhadarabját is levetette volna, ledőlt a kezdetleges ágyra, és nyugodtan aludt - vagy legalábbis mozdulatlanul feküdt -, amíg a felkelő nap első sugarai be nem hatoltak a kis rácsos ablakon, amely arra szolgált, hogy a kényelmetlen fülkébe be tudjon hatolni a levegő és a világosság egyaránt. A zarándok most már felkelt, elmondta reggeli imáját, rendbe hozta ruháját, és átment a zsidó cellájába. Amikor benyitott, olyan halkan nyomta le a kilincset, amennyire csak lehetett.

Izsák nyugtalan álomban hevert fekhelyén, amely ugyanolyan volt, mint a zarándoké. Ruháját lefekvés előtt gondosan maga mellé rakta, mintha attól tartott volna, hogy míg alszik, valaki elviszi. Arca gyötrelmesen gondterhes volt. Keze, sőt karja is görcsösen rángatózott, mintha valami lidérccel viaskodnék. Néha zsidó szavakat motyogott, de közben az ország kevert nyelvén, a normann-angol nyelven is siránkozott álmában. A zarándok tisztán megértette a következő mondatokat: - Ábrahám istenére kérlek, könyörülj egy szerencsétlen öregemberen! Szegény vagyok, egy garasom sincs! Még ha kettéhasítasz, akkor sem tudok adni semmit!

A zarándok nem várta meg, hogy a zsidó magától felébredjen lidérces álmából, hanem megérintette vándorbotjával. Az alvó megérezte, és - ahogy ez lenni szokott - kapcsolatba hozta álma ijesztő képeivel. Így történt, hogy amikor felugrott, szürke haja szinte égnek állt rémületében. Gyorsan magára kapott néhány ruhadarabot, a többit pedig görcsös kézzel szorongatta, mint a sólyom a zsákmányát karmaival. Közben a zarándokra szegezte lobogó fekete szemét, amelyben vad csodálkozás és rémület tükröződött.

- Tőlem ne félj semmit, Izsák - mondta a zarándok. - Barátságos szándékkal jöttem be hozzád.

- Izrael istene fizesse meg! - felelte a zsidó megkönnyebbülten. - Azt álmodtam... de mit meséljek? Hála Ábrahámnak, csak álom volt. - Miután kissé megnyugodott, olyan hangon folytatta, ahogy máskor beszélni szokott: - És mivel szolgálhatok, tisztelendő uram? Mit óhajt ilyen korán egy szegény, öreg zsidótól?

- Csak azt akarom mondani neked - felelte a zarándok -, hogy ha nem hagyod el tüstént ezt a házat, és nem sietsz, amennyire lábad bírja, utad veszélyesnek bizonyulhat.

- Jóságos isten! - kiáltott fel a zsidó. - Kinek volna érdeke egy olyan nyomorult ember életére törni, amilyen én vagyok?

- Az okát te tudhatod legjobban - mondta a zarándok. - Én csak annyit mondhatok neked, hogy a templomos lovag, amikor keresztülment a termen tegnap este, néhány szót váltott muzulmán rabszolgáival szaracén nyelven, amelyet jól értek. Megparancsolta nekik, hogy lessék meg reggel a zsidó elindulását, és támadjanak rá egy alkalmas helyen, elég messzire ettől a háztól. Azután hurcolják el Philip de Malvoisin vagy Reginald Front-de-Boeuf várába.

Nincs szó, amellyel érzékeltetni lehet azt a szörnyű rémületet, amely Izsák szívébe markolt, amikor ezt a hírt meghallotta. Mintha minden ereje egyszerre cserbenhagyta volna. Karja lehanyatlott, feje mellére kókadt, térde megroggyant, minden izma és idegszála mintha erőtlenül megereszkedett volna. Lerogyott a zarándok lába elé, de nem úgy, mint egy ember, aki szántszándékkal meghajol, letérdel, vagy valakinek a lába elé veti magát, hogy könyörületre bírja. Úgy zuhant le, mintha valami láthatatlan erő ellenállhatatlanul földre sújtotta volna.

- Szent Isten! Ábrahám istene! - volt az első hang, amely kiszakadt a torkán, amint a magasba nyújtotta összekulcsolt, ráncos kezeit, anélkül, hogy ősz fejét felemelte volna a kőpadlóról. - Jaj, szent Mózes! Jaj, áldott Áron! Nemhiába álmodtam azt, ami az éjjel úgy megkínzott, nemhiába jelent meg a látomás! Már érzem a tüzes vasat húsomban, a kötelet, amellyel kínpadra feszítenek, a fűrészeket, fejszéket és boronákat, amelyekkel Rabbah embereit, Ammon városának lakóit megkínozták!

- Állj fel, Izsák, és figyelj rám - mondta a zarándok, aki szánalommal hallgatta a zsidó kétségbeesett jajveszékelését, de szánalmába megvetés is keveredett. - Elhiszem, van okod a félelemre éppen elég, ha meggondolom, mit műveltek szerencsétlen testvéreiddel a fejedelmek és főnemesek, hogy elrejtett kincseiket kicsikarják. De állj fel, ha mondom, és hallgass meg, meg akarom mutatni neked a menekülés útját. Hagyd el ezt a házat most mindjárt, amíg lakói még nem aludták ki az éjszakai dőzsölést. Én elvezetlek egy titkos erdei ösvényen, amelyet úgy ismerek, hogy az erdészek se jobban. Veled megyek, és melletted maradok, amíg pártfogásába vesz valamelyik báró, aki a lovagi mérkőzésre megy. Bizonyára módod lesz jóindulatát megnyerni vagy valamivel meghálálni.

Amint a menekülés reménye a zarándok szavaiból Izsák tudatába hatolt, az öreg zsidó fokozatosan, szinte hüvelykről hüvelykre felemelkedett a földről. Végül már egyenesen térdelt, hosszú haját hátravetette, és fekete szeme a zarándok arcára tapadt. Tekintetében remény, félelem, de gyanakvás is tükröződött. És amikor meghallotta a zarándok utolsó szavait, rémülete újra erőt vett rajta, megint leroskadt a földre, arcra borult, és így kesergett:

- Hogy nekem módomban lesz bárkinek a jóindulatát meghálálni! Hát mivel hálálhatná meg egy nyomorult zsidó, akit teljesen kifosztottak, kipréseltek, és ma már szegényebb, mint Lázár! - A gyanú hirtelen elöntötte, és elnyomott benne minden más érzést. Reszkető hangon könyörgött: - Az isten szerelmére, fiatalember, ne árulj el engem! Gondolj a mennyei atyára, aki mindnyájunk teremtője, aki zsidók és keresztények, pogányok és izmaeliták atyja! Ne árulj el engem! Egy keresztény koldus jóindulatát sem tudnám megfizetni, még akkor sem, ha mindössze egy garast kérne érte!

E szavak után újra felemelkedett, megragadta a zarándok köpenyét, és kétségbeesett könyörgéssel nézett fel rá. A zarándok gyorsan kitépte magát kezéből, mintha félne, hogy érintése megfertőzi.

- Még ha egész fajtád minden kincse a zsebedben volna - mondta -, micsoda érdekem fűződnék ahhoz, hogy ártsak neked? Ebben a ruhában szegénységi fogadalom köt, és ha fel is cserélném valamivel, az nem lehetne más, csak páncéling és egy jó paripa. De ne képzeld, hogy társaságodra vágyom, vagy hasznot remélek abból, ha útitársam lennél. Maradj itt, ha akarsz. Talán megvéd a szász Cedric is.

- Ajjajjaj - siránkozott a zsidó -, nem fogja megengedni, hogy a kíséretével menjek. Akár szász, akár normann, egyformán szégyell zsidóval mutatkozni. De ha egymagamban utazom Philip de Malvoisin és Reginald Front-de-Boeuf birtokain keresztül - nem, nem! Jóságos ifjú, veled tartok! Siessünk, kössük fel övünket, fussunk, meneküljünk! Itt a zarándokbotod, mért késlekedsz?

- Nem késlekedem - felelte a zarándok, engedve a sürgetésnek. - De előbb meg kell találnom a biztos módját annak, hogy elhagyhassuk ezt a helyet. No, gyere utánam.

Előrement a másik kamrába, ahol - mint tudjuk - Gurth tanyázott, a kondás.

- Kelj fel, Gurth - mondta a zarándok -, kelj fel, gyorsan! Nyisd ki a hátsó kaput, és engedj ki engem meg ezt a zsidót.

A kondás mesterségét ma talán nem becsülik sokra. Ám Gurth a szász Angliában éppen olyan fontos személy volt, mint Eumaiosz^[13] a régi Ithakában. Meg is sértődött a zarándok bizalmas és parancsoló hangjától. Ahogy feküdt, felkönyökölt, és gyanakodón nézett Izsákra.

- Micsoda? - mondta anélkül, hogy feltápászkodott volna. - A zsidó elhagyja Rotherwoodot, és méghozzá a zarándok társaságában?

- Érdekes - szólalt meg Wamba, aki ebben a pillanatban jött oda. - Ezt se álmodtam volna! Inkább el tudtam volna képzelni azt, hogy megszökik, hóna alatt egy oldal lopott szalonnával.

- Akárhogy is - mondta Gurth, és feje visszahanyatlott a fatuskóra, amely párnául szolgált neki -, mind a zsidó, mind a keresztény várjon türelemmel, amíg kinyitják a főkaput. Nem engedhetjük meg, hogy látogatók lopva távozzanak ilyen szokatlan korai órában.

- Akárhogy is - felelte erre a zarándok parancsoló hangon -, biztos vagyok benne, hogy nem tagadod meg, ha ezt a szívességet kérem tőled!

E szavak után a szalmán heverő kondás fölé hajolt, és szász nyelven valamit súgott a fülébe. Gurth erre úgy felpattant, mintha megdelejezték volna. A zarándok felemelte mutatóujját, mintha óvatosságra intené Gurthöt, és így szólt:

- Vigyázz, Gurth, hiszen te okos ember vagy. Azt mondom, nyisd ki a hátsó kaput. Nemsokára többet is hallasz majd felőlem.

Gurth most már ellenvetés nélkül, gyorsan engedelmeskedett. Wamba és Izsák követték. Mindketten csodálkoztak azon a hirtelen változáson, amely a kondás viselkedésében végbement.

- Az öszvéremet! Az öszvéremet! - mondta a zsidó, amikor már kívül voltak a kapun.

- Hozd ki az öszvérét - mondta a zarándok Gurthnek. - És tudod mit?... Nekem is hozzál egyet, hogy mellette maradhassak, amíg túl nem jut ezen a tájon. Az öszvért majd visszaadom valakinek Cedric kíséretéből Ashbyben. Te pedig...

A többit Gurth fülébe súgta.

- Szívesen, nagyon szívesen. Meglesz! - felelte Gurth, és tüstént elszaladt, hogy a megbízást teljesítse.

- Jaj, de szeretném tudni, mit tanultok ti, jámbor zarándokok, odaát a Szentföldön - jegyezte meg Wamba, mihelyt barátja eltűnt a szeme elől.

- Imádkozni, te bolond! - felelte a zarándok. - Megbánni bűneinket, vezekelni, böjttel, virrasztással, hosszú imádkozással gyötörni magunkat.

- És még valamit, ami ennél is erősebb - felelte a bolond. - Mert eddig még nem tapasztaltam, hogy az ilyen dolgoknak hatása lett volna Gurthre. Senki sem tudta eddig vezekléssel elérni, hogy Gurth szívességet tegyen valakinek, vagy böjttel rábírni, hogy egy öszvért adjon kölcsön.

- Ugyan, eredj már, ne okoskodj annyit! - mondta a zarándok. - Ne felejtsd el, hogy szász bolond vagy.

- Ezt jól mondtad - felelte Wamba. - Ha normannak születtem volna, mint ahogy te is annak látszol, akkor mindjárt okosabb lennék, meg szerencsésebb is.

Ebben a pillanatban felbukkant Gurth az árok túlsó partján az öszvérekkel. Az utasok egy felvonóhídon keltek át az árkon. Ez a híd mindössze két szál deszka szélességű volt, nem szélesebb, mint a szűk hátsó kapu a híd egyik végében, és nem szélesebb, mint a kis ajtócska a másik oldalon, a külső palánkon, ahonnan már ki lehetett lépni az erdőbe. Alighogy odaértek az öszvérekhez, a zsidó sietve és reszkető kézzel a nyereg mögé kötözött egy kék vászonzacskót, amelyet a köpenye alól húzott ki.

- Egy váltás ruha van benne - motyogta -, semmi más, csak egy váltás ruha.

Sokkal fürgébben kapaszkodott fel az állat hátára, semmint öreg lábaitól el lehetett várni. Azután tüstént úgy rendezte el köpenye redőit, hogy teljesen eltakarják azt a zsákocskát, amelyet hátul a nyergéhez erősített.

A zarándok már kényelmesebb mozdulatokkal ült fel az öszvérre, és indulás előtt kezét nyújtotta Gurth felé, aki a képzelhető legnagyobb tisztelettel megcsókolta. A kondás ezután mozdulatlanul állt, és az utasok után bámult, amíg el nem tűntek az erdei ösvény lombjai alatt. Merengéséből Wamba hangja riasztotta fel:

- Feltűnt nekem, kedves Gurth barátom - mondta -, hogy olyan különösen udvarias vagy ma reggel, és olyan szokatlanul jámbor! Bárcsak az a fekete prior volnék vagy mezítlábas zarándok, hogy hasznomra fordíthassam ezt a te furcsa jámborságodat. Bezzeg nem érném be egy kézcsókkal, mondhatom!

- Nem is vagy te olyan bolond, mint amilyennek látszol, Wamba - felelte Gurth -, noha te is csak a látszat alapján ítélsz. Igaz, hogy a legokosabb emberek sem tehetnek mást. No de itt az ideje, hogy a dolgom után lássak.

E szavakkal visszatért a házba, a bolond is követte.

Közben az utasok folytatták útjukat az erdőn keresztül, mégpedig olyan sietséggel, amelyet Izsák szorongó félelmével lehetett csak megmagyarázni, hiszen az ilyen koros emberek egyébként nem szeretik a gyors mozgást. A zarándok haladt elöl, és úgy látszott, hogy nagyszerűen ismeri ennek az erdőnek a legkisebb ösvényeit is. Néha olyan rejtett ösvényeket választott, hogy felkeltette Izsák gyanúját. A zsidó már-már attól félt, hogy tőrbe csalják, és a sűrűből váratlanul reátörnek ellenségei.

Gyanakvása érthető és megbocsátható volt. Mert kivéve talán a repülőhalat, nem volt még egy teremtmény a földön vagy a vízben vagy a levegőben, amelynek olyan szüntelen és könyörtelen üldöztetés lett volna a sorsa, mint abban a korszakban a zsidóknak. Elég volt a legalaptalanabb, a legképtelenebb vád, a legcsekélyebb, a legesztelenebb ürügy ahhoz, hogy a nép dühe a zsidók személye és vagyona ellen forduljon. A normannok, szászok, dánok és britek gyűlölték egymást, de abban egyetértettek, hogy még jobban gyűlölték a zsidót; egymással vetekedve pusztították ezt a népet, vallásos kötelességüknek tartották, hogy mocskolják, üldözzék, fosztogassák. A normann királyok és a zsarnokságban példájukat követő főurak rendszeresebb módon, hidegen és tervszerűen üldözték zsidaikat, hogy még több hasznot csiholjanak belőlük.

Ismeretes az a történet, amely János királyról szól, aki fogságra vetett egy gazdag zsidót egyik várában, ahol sorra kihúzatta a fogait, mindennap egyet; a szerencsétlen flótás végül, amikor már a fél állkapcsa üres volt, beleegyezett abba, hogy kifizet egy nagy összeget; akkor a király szabadon engedte, hiszen elérte célját. Az a kevés készpénz, ami az országban forgott, főleg a zsidók kezében volt, és a nemesség habozás nélkül követte királya példáját; mivel pénzre mindig szüksége volt, a zsidókból szorította ki fenyegetés, bántalmazás, sőt kegyetlen kínzás segítségével. De a zsidók annyira szerették pénzüket, hogy ez bámulatos "passzív bátorságra" buzdította őket; inkább elszenvedtek minden kínzást, semhogy lemondjanak a tetemes haszonról, amelyet a természeti kincsekben oly gazdag Anglia a pénz forgatóinak nyújtott. Hiába volt minden megszorítás, még a zsidó kincstár is - a már említett különleges adókivető hatóság, amelyet arra a célra létesítettek, hogy a zsidókat zaklassa, és pőrére vetkeztesse. A zsidók mindennek ellenére szaporodtak és gyarapodtak; kezükben nagy pénzösszegeket halmoztak fel, amelyeket egyik országból a másikba tologattak; ezt egy papiros tette lehetővé: a váltó, melynek feltalálását a kereskedelem állítólag nekik köszönheti. Így aztán átmentették vagyonukat külföldre, ha otthon veszedelem fenyegette.

A zsidók szívóssága és kapzsisága tehát szinte védekezésül fejlődött ki elnyomóik fanatikus kegyetlensége és zsarnoksága ellen. A kettő mintha arányosan növekedett volna: minél nagyobb volt az elnyomás, annál mohóbban vetették magukat a zsidók a pénz után. Ugyanis gazdagságuk, amelyet rendszerint kereskedelem útján szereztek, egyrészt veszedelembe sodorta őket, másrészt pedig növelte befolyásukat, és így némi védelmet, némi biztonságot szerzett nekik. Ilyen körülmények között éltek, és ez rányomta bélyegét jellemük fejlődésére is: óvatosak voltak, gyávák és gyanakodók, de makacsok és hajthatatlanok is - ügyesen kerülgették a sok veszedelmet, amely örökké rájuk ólálkodott.

Amikor az utasok gyors ütemben áthaladtak már jó néhány kanyargós ösvényen, a zarándok végre megtörte a csendet, és így szólt:

- Az a nagy, korhadt tölgy jelzi a határt, amelyen túl megszűnik Front-de-Boeuf hatalma. Malvoisin birtokait már régen magunk mögött hagytuk. Így hát nem kell többé üldözésüktől tartanod.

- Essenek ki kocsijaik kerekei - átkozódott a zsidó -, ahogy a fáraó seregével történt! Akadjanak el feleúton, ne jussanak célhoz soha! De te, jóságos zarándok, ne hagyj még magamra! Gondolj arra a vad templomos lovagra és szaracén rabszolgáira! Mit törődnek azzal, kinek a birtokán önkényeskednek!

- Útjaink itt elválnak - felelte a zarándok. - Mert nem illendő, hogy egy olyan ember, mint én, és egy olyan, mint te, tovább haladjanak együtt és egymás mellett, mint ahogy okvetlenül szükséges. De különben is, miféle segítséget remélsz egy békés zarándoktól két, állig felfegyverzett pogány ellen?

- Jóságos ifjú - könyörgött a zsidó -, ne beszélj így! Meg tudsz védeni engem, ha akarsz, és hiszem, hogy meg is teszed. Ha szegény vagyok is, nem kívánom ingyen... én... én... megjutalmazlak. Nem pénzzel, mert pénzem, Ábrahám úgy segítsen, pénzem, az nincs, de azért...

- Mondottam már - szakította félbe a zarándok -, hogy pénzt vagy jutalmat nem kívánok tőled. Ha éppen akarod, továbbvezetlek, esetleg meg is védelek, ha arra kerül a sor. Hiszen megvédeni egy zsidót egy szaracénnal szemben, azt hiszem, olyan cselekedet, amelyet nem lehet keresztényhez méltatlannak mondani. Így hát, zsidó, nem hagylak magadra, amíg biztonságos helyre nem jutsz. Nem vagyunk messze Sheffield városától. Ott bizonyára könnyen találsz olyan fajtádbelit, aki menedéket nyújt neked.

- Jákob áldása rád, jóságos ifjú! - felelte a zsidó. - Sheffieldben megszállhatok rokonomnál, Zarethnél, és azután majd módját ejtem annak, hogy biztonságban folytassam utamat.

- Legyen hát így - mondta a zarándok. - Sheffieldnél válunk hát akkor el, egy fél óra lovaglás csak, és meglátjuk már a várost.

A következő félóra némaságban telt el. Egyikük sem szólt egy szót sem. A zarándok talán méltóságán alulinak vélte, hogy szóba ereszkedjék a zsidóval, hacsak nem okvetlenül szükséges. A zsidó pedig nem merte megszólítani a zarándokot, aki a Szentsír közeléből jött meg, és így személyét is a szentség tekintélye övezte. Megálltak egy szelíden emelkedő domb tetején. A zarándok az alant elterülő Sheffield házaira mutatva, így szólt:

- Útjaink most már igazán elválnak.

- Nem, amíg meg nem hallgattad egy szegény zsidó köszönő szavait - felelte Izsák. - Mert arra nem is merlek megkérni, hogy kísérj el rokonom, Zareth házába, aki talán segítséget nyújtana nekem ahhoz, hogy jóságodat valamivel viszonozzam.

- Hányszor mondjam, hogy nem várok tőled jutalmat? - szólt a zarándok. - De ha mindenáron tenni akarsz értem valamit, válassz ki számos adósod közül egy szerencsétlen keresztényt, akire börtön és bilincs vár, mert nem tud fizetni. Könyörülj meg rajta, és engedd el az adósságát az én kedvemért! Akkor majd úgy tekintem, hogy kiegyenlítetted tartozásodat azért a szolgálatért, amelyet ma neked tettem.

- Várj csak, várj! - kiáltott fel a zsidó, és megragadta a zarándok köntösét. - Én ennél többet szeretnék tenni érted... valamit, aminek te magad veszed hasznát. Isten látja lelkemet, hogy szegény vagyok... mindenki tudja, az öreg Izsák koldus a zsidók közt, mégis engedd meg, hogy kitaláljam, mi az, amire most a leginkább szükséged van.

- Hát ha igazán kitalálod - felelte a zarándok -, akkor láthatod, hogy ebben úgysem tudsz segíteni rajtam. Még akkor sem, ha olyan gazdag volnál, amilyen szegénynek mondod magadat.

- Csak mondom magam annak? - visszhangozta a zsidó. - Hidd el, esedezve kérlek, hogy a színigazat mondom. Kifosztott, eladósodott, megtört ember vagyok. Gonosz kezek elrabolták vagyonomat, pénzemet, hajóimat - mindenemet, amim csak volt. Mégis meg tudom mondani neked, mire van szükséged, és talán meg is tudom szerezni neked. Amire legjobban vágyakozol most, az egy jó ló és fegyveres felszerelés.

A zarándok összerezzent, és hirtelen a zsidó felé fordult:

- Miféle ördög sugallta ezt neked? - kérdezte izgatottan.

- Nem fontos - mosolygott Izsák. - Az a fő, hogy kitaláltam. És ahogy ez sikerült, úgy meg is szerzem neked, ami kell.

- És arra nem gondolsz, hogy ki vagyok? A ruhámra, szent hivatásomra, fogadalmamra?

- Ismerlek benneteket, keresztényeket! - felelte Izsák. - Köztetek a legelőkelőbb is, ha elfogja a vezeklés babonás vágya, sarut köt a lábára, vándorbotot ragad, és gyalog útra kél, hogy meglátogassa rég meghalt emberek sírjait.

- Fogd be azt a szentségtörő szádat, zsidó! - kiáltott rá a zarándok szigorúan.

- Bocsáss meg - mondta Izsák -, meggondolatlanul beszéltem. De elejtettél néhány szót az éjjel és ma reggel... néhány szót, amely - mint a kovából kipattanó szikra - elárulta a fémet, amely a sötétben rejtőzködik. És ennek a zarándokköntösnek a keblében lovagi lánc és aranysarkantyú rejlik. Láttam, amint megcsillant a fényük ma reggel, amikor fölém hajoltál.

A zarándok nem tudta mosolyát elfojtani.

- És ha egy kíváncsi szem a te ruhádat vizsgálgatná olyan alaposan, Izsák? Vajon milyen titoknak bukkanna a nyomára?

- Elég ebből, elég! - kiáltotta a zsidó elsápadva. Nagy sietve, mintha végét akarná vetni a beszélgetésnek, elővette írószerszámait, és egy darab papírra, amelyet sárga fövegének a tetejére rakott, írni kezdett anélkül, hogy leszállt volna az öszvérről. Amikor befejezte, átadta a zsidó betűkkel teleírt papírtekercset a zarándoknak. - Leicester városában - mondta - mindenki ismeri Kirjath Jairamot, a gazdag lombardiai zsidót. Annak add át ezt a levelet. Van nála eladásra hat milánói páncél, közülük a legrosszabb is megfelelne akármelyik koronás főnek. És van ott tíz pompás paripa... közülük a legsilányabbra is boldogan felszállna egy király, amikor trónjáért harcolni indul a csatába. Ezek közül te szabadon választhatsz páncélt és lovat, de megkapsz hozzá minden egyebet is, ami kell, hogy részt vehess a lovagi tornán. És ha vége lesz, majd szépen visszaadod... vagy pedig megfizeted, ha lesz mivel.

- De Izsák - mondta a zarándok mosolyogva -, nem tudod-e, hogy az ilyen tornában a nyeregből kivetett lovag paripája és fegyverzete a győztes zsákmánya? Megtörténhetik, hogy nem kedvez nekem a szerencse, és elveszítem azt, amit nem tudok se pótolni, se megfizetni.

Izsák kissé meghökkent, amikor felvetették előtte ezt a lehetőséget, de csakhamar összeszedte bátorságát, és gyorsan kijelentette:

- Nem, nem... az lehetetlen! Nem hiszem, hogy ez megeshetik! Atyáim áldása fog kísérni... lándzsád erős lesz, mint Mózes pálcája...

Ezzel már el is fordította öszvére fejét, hogy tovaügessen, de most a zarándok volt az, aki belekapaszkodott köntösébe.

- Várj csak, Izsák, még nem tudsz mindenről, amit kockáztatsz. Lehet, hogy a lovat leszúrják, a páncélt széthasítják - mert én bizony nem kímélem se magamat, se a lovamat, ha már verekszem. Azonkívül a te fajtádbeliek semmit sem adnak ingyen: a kölcsönlóért és páncélért használati díj jár, azt is meg kell ám fizetni valakinek!

A zsidó úgy összegörnyedt a nyeregben, és úgy csavargatta magát, mintha hasgörcs jött volna rá; de jobb érzései felülkerekedtek megszokott kapzsiságán.

- Bánom is én! - kiáltotta. - Bánom is én! Gyerünk! Ha valami kár ér, nem te fizeted! Ha használati díj jár, Kirjath Jairam majd elengedi rokona, Izsák kedvéért. Isten veled! De hallgass csak rám, jóságos ifjú - tette hozzá megfordulva. - Ne nagyon tolakodj előre abban a kavarodásban, érted? Mire jó az? Nem a ló meg a páncél miatt mondom, nem azokat féltem, hanem téged! Vigyázz az életedre meg a tagjaid épségére, kérlek!

- Gramercy! Nagyon köszönöm - felelte a zarándok, és arcát megint mosoly öntötte el. - Köszönet azért, amit a lelkemre akarsz kötni. No, majd óvatosan élek a szívességeddel, és ugyancsak rossz sorsra kellene jutnom, hogy meg ne háláljam!

Elváltak egymástól, és ki-ki más úton indult tovább Sheffield városa felé.

*