Így térít a románság Erdélyben

2014. július 20.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Rovatunkban számtalanszor foglalkoztunk már azzal, hogy próbálta a románság lekenyerezni ottani magyarjainkat, azonban e sajnos mindmáig aktuális témát mégsem lehet elégszer körüljárnunk. Ugyanis újabb és újabb, mára megsárgult lapokat olvasva mindig ijesztően időszerű adatokra lelünk bennük.

Mert nemcsak véreink földjeit vették el és költöztettek be falvaikat, városaikat Regátból betelepített, munkakerülő román rétegekkel, hanem megpróbálkoztak román ortodox hitre térítésükkel is.

Hadd ne kelljen részleteznünk, miből is áll a román ortodox hit. Olyan „vallás” ugyanis, amelynek nincsenek kőbevésett igazságai, dogmái. Inkább vallási köntösbe bújtatott politikai intézménynek tekinthetjük, amelynek „papi” képviselői, a pópák, például a hazai román iskolákban már a tizenkilencedik században Nagy-Romániát ábrázoló térképeket terjesztettek diákjaik körében, melyeken az egész Tiszántúl saját országukon belüli tartományként szerepelt.

Térítésükről eléggé érzékletesen számolt be nem sokkal Észak-Erdély és Székelyföld 1940-es visszatérése előtti tanulmányában Erdélyi Imre (Az erdélyi magyar katolicizmus párbaja az orthodoxiával. Katolikus Szemle, 1940. április), amelyben így jellemezte „vallásuk”-at:

„Tudvalevő, hogy az orthodox románnak hitélete nincs. Vannak bizonyos ősi hitéleti maradványai, bensőség nélküli vallási szokásai: de lelki élete nincs. Az egész lelki élete a keresztségben, esküvőben és temetésben fejlik ki. Papjai tudásban is, de még inkább lelkiségben szomorúan szegények. Az igehirdetés, szentségek kiszolgáltatása, hívek lelki nevelése szinte ismeretlen kötelességek előttük. Ami ragaszkodás van bennük a hitükhöz, az tisztán az orthodoxiához kötött államérdeknek és egyéni érvényesülés lehetőségének a műve. Ha egyszer elveszti a román államban eszköz-szerepét az orthodoxia: magától el fog enyészni nemcsak az értelmiségben, hanem a nép tömegeiben is a hozzá való ragaszkodás. Sehol a szektáknak olyan bő aratásuk nincs, mint az ókirályságbeli románok között.”

Vagyis valóban csupán egy nemzeti vallásról van szó, mely az erdélyi magyarság románságba való gyors beolvadását akarja:

„A románság nem talál abban semmit, hogy valaki – kisebbségi ember – a kenyérért hitet cserél: sőt csodálkozik azon, hogy ha hitét egy-egy kínálkozó anyagi jóért el nem hagyja. S mivel az orthodoxiában látja a kisebbségieknek a románságba való gyors beolvadásához az egyetlen eszközt, fölvetette a kenyérkérdést az úgynevezett „nemzeti munkavédelmi törvényben”. E törvény szerint a műhelyektől fel az üzemekig (a szellemi pályákról nem is szólva) kisebbségi ember csak „népességi számarányban” juthat be; oda is csak az alsóbbrendű állásokba, vagy munkahelyekbe. Ezt a számarányt – természetesen – nem a kisebbségi és többségi lakosság tényleges száma szerint, hanem teljesen önkényesen állapították meg. Mivel katolikus magyar szerintük körülbelül hatszázezer van Erdélyben és Romániának 18 millió lakosa: katolikus magyar ember csak olyan vállalathoz juthat be, amelyben legalább 30 alkalmazott van s akkor is csak egy katolikus magyar alkalmazható a 29 többségi mellett. Mikor aztán magyar ember munkát keres, az első föltétel ez: Ha orthodox lesz, kap munkát; egyébként nem.”

Bukarest 1936-ban „nemzeti munkavédelmi törvény”-ben hagyta jóvá tehát a románság ortodox térítő tevékenységét Erdélyben, amely, amint az idézett tanulmány tényként megállapította, „erősen szedte áldozatait mindenféle kisebbségi hitű emberek, a katolikusok közül is”. A mindennapossá vált példák közül egyet mutatóban ismertetett is:

„Az egyik erdélyi városban egy görög katolikusból lett orthodox papképviselő egy katolikus munkásemberrel a következő eszmemenetű beszélgetést folytatta:
– Munkát akar?
– Nagyon szeretnék, tisztelendő úr, nincs mit ennie a családomnak.
– Rendben van. Majd beajánlom X. üzemhez: de ennek feltétele van. 
– Nagyon szívesen dolgozok a tisztelendő úrnak is... fát vágok...

A pap közbevágott:

– Ó, arra nincs szükségem!... Maga tudja, hogy itt Románia van.
– Tudom.
– Tehát itt megélni csak annak van joga, aki román.
A munkás fejét csóválta, de nem mert vitatkozni. Csak ennyit mondott:
– Hallom, hogy újabban így van.
– De hát én nem kívánom, hogy maga román legyen: csak lépjen át a román vallásra.

A munkás megdöbbent. Ellenkezni próbált:

– De, Uram, én románul se’ tudok; meg aztán a katolikus vallást ismerem csak.

A papot nem hozta zavarba az ellenvetés: 

– Az nem baj, barátom. Maga maradhat továbbra is katolikus. Járhat a templomába is, gyónhat is, áldozhat is: csak az a fő, hogy iratkozzék át hozzánk. Ha majd elhozza a városházáról az írást: kerítek állást.

A szegény ember hosszú lelki tusa után öt gyermekével és feleségével együtt átállott papíroson az orthodoxokhoz.

S ez így ment a hivatalnok-magyaroknál is. Ha nem változtatott vallást, viselnie kellett állandóan az elbocsátás fekete gondját. Ha vallást változtatott, kenyere biztosítva volt.”

Amint hozzátette, e nagy próbát „az erdélyi katolicizmus kibírta. Néhány száz gyönge és kétségbeesett ember elkapta az orthodoxia mentő-szalmaszálát, de a nagy többség inkább vállalta a nyomorúságot. Sőt többen a megszédültek közül vissza is tértek már.”

Aztán jött a Ceauşescu-korszak, amikor is változatlan elánnal folyt a magyarság román ortodox hitre történő térítése Erdélyben. Mert lehetett a bukaresti diktátor és klánja bármennyire is ateista, nemhogy nem akadályozta, egyenesen elősegítette újabb és újabb ortodox templomok felépítését és pópák tartását. 

És ez a helyzet ma is. Ahol még csak netán két román család lakik, már pópát és templomot kapnak. Ami miatt lehet keseregni, ám egy bizonyos. Jobban ragaszkodnak saját öntudatukhoz, mint mi a mienkhez. Okain pedig el lehet töprengenünk.