Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kollektív bűn - kollektív áldozat PDF Nyomtatás E-mail
OLY KORBAN ÉLÜNK ABC

A Mazsihisz

nem éppen feddhetetlen vezetői

milyen alapon ítélik országunkat kollektíven bűnösnek?

 

2014. július 11. 11:03
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

holo-karikatura.jpgNincsen nap, hogy ne kapnánk meg bizonyos köröktől, mennyire bűnös volt a második világháborúban Magyarország, élén akkor kormányaival, az itteni zsidóság sorsával kapcsolatban. A különös, sőt megmagyarázhatatlan ebben csak az, hogy egyrészt ezt olyanok teszik, akik szerint nem szabad egyesek miatt általánosítva ítélni bárminemű emberi közösség felett, másrészt, hogy nem éppen feddhetetlen személyekként állnak egy olyan közösség élén, amelyik a hazai zsidóság nagy részét lenne hivatott képviselni.

Mert mást sem hallunk hangsúlyozottan nem a zsidóság, hanem annak vezetői részéről, mint hogy mennyire kirekesztő volt a Horthy-korszak a hazai zsidóság egészével kapcsolatban, pláne a második világháborúban. 

Hadd ne kelljen olvasóinknak újra elismételnünk mindazon, rovatunkban már többször közölt tényeket, melyek ezt egyértelműen cáfolják (gondolva mindenekelőtt részesedésükre a közpályákon a négy zsidótörvény ellenére is!). Arra viszont rá kell mutatnunk, mennyire – finoman fogalmazva is – visszatetsző e vezetők magatartása. 

Mert amikor például az 1919-es hazai kommunista vezetők bűneiről van szó, szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy azok nem is zsidók voltak, hanem kikeresztelkedettek vagy egyenesen vallástalanok, így tetteik miatt kár az akkor nálunk élt zsidóságra ráhúznunk a vizes lepedőt, vagyis kollektíven elítélnünk annak minden egyes tagját. 

Nos, kettőt azonban elfelednek. Először is azt, hogy nem a származásuk, hanem magatartásuk alapján váltak mérhetetlenül ellenszenvessé, másodszor pedig, hogy a Horthy-korszakban csak azon zsidó származású személyeket ért politikai büntetés, akik a kommunista mozgalmakban továbbra is részt vettek.

Tehát nem a származás, hanem a magatartás számított. És kell, hogy számítson is mindenkor. Mert legyen e vezetőknek bármennyire is végzetesen negatív a véleményük második világháborús kormányainkról, azok minisztereiről, miért tekintik egyben akkori országunkat, nemzetünket is kollektíven bűnösnek a magyarországi zsidóság akkori helyzetével kapcsolatban? S miért, hogy ezen – remélhetően korántsem ez egész hazai zsidóság álláspontját képviselő – megnyilatkozásokhoz egyre több nem zsidó közéleti képviselői is csatlakozik?

Mert a napokban például, tudjuk meg a Mazsihisz honlapja tegnapi hírcikkéből, Vácon „rendhagyó módon emlékeztek meg a magyarországi holokauszt pusztításának 70 évfordulójáról június utolsó vasárnapján”, amelyen Fördős Attila a város polgármestere kiemelte:

„Az az ország és város, amelyik kiszolgáltatja polgárait idegen hatalomnak, az erkölcsileg nem létezik.”

Tehát sem Magyarország, sem Vác nem létezett morálisan. Merthogy, tette hozzá Harrach Péter országgyűlési képviselő, „az államnak kötelessége megvédeni polgárait fajra, nemre való tekintet nélkül, zsidóknak és keresztényeknek együtt kell harcolni a rasszizmus és antiszemitizmus ellen”

Úgy tűnik tehát, hogy a kereszténydemokrata Harrach sem jutott el a fentiekben részletezett evidenciák megértéséhez, így ama kérdés feltevéséhez, hogy akkor ma mi a helyzet a magyarságot napról napra egyre gyakrabban érő, nemzeti mivoltát, jelképeit sértő megnyilatkozásokkal kapcsolatban, miért nem érvényesül elkövetőikkel szemben a „zéró tolerancia”?

És végül, de nem utolsósorban miért, hogy mindazok, akik egy ország lakosságának minden rétegével szemben egyként alkalmazandó esélyegyenlőségről beszélnek, ezt csak annak bizonyos rétegei irányában tartják érvényesíthetőnek? Mert bizony ez a kérdés merül fel a váci megemlékezésen a Turai János hitközségi elnök részéről elhangzottak alapján. A nevezett ugyanis kijelentette:

„Létrehozták Vácon a regionális holokauszt oktatási és kutatási központot, ahol a jövő tanévtől a régió húsz oktatási intézményéből több mint 18 történelem tanárral közösen kutatják, feldolgozzák és tanítják a három régió vészkorszakbeli történetét.”

Természetesen nem arról szó, hogy a váci és környékbeli zsidóságnak ne lenne joga saját történetével foglalkozó kutatások végzésére. Hanem arról, vajh ugyanilyen áldozatossággal, módszerességgel tárják-e fel a régió magyar nemzeti történelmét is? Hány tanár kutatja diákjaival például a Székely- és Szent László Hadosztály, a Rongyos Gárda, vagy bármelyik térség néhai cserkész- és leventeegyesületi életét?

De visszatérve végül kiindulópontunkhoz, a kérdések kérdése nem más, mint az, hogy a Mazsihisz nem éppen feddhetetlen vezetői (és nyomukban gyakorta köreikhez nem tartozó közéleti személyek is) milyen alapon ítélik országunkat kollektíven bűnösnek? Mindenesetre egy biztos: mindaddig, amíg a Beneš-dekrétumok szellemét idézően ítélik meg országunkat továbbra is, aligha lesz társadalmi megbékélés a hazai zsidóság vezetői és nemzetünknek múltjára igenis büszkén tekintő többsége között.


*******************


Schmidt Mária:

Kárpótlás az áldozatoknak jár,

nem az utódoknak,

és kár a holocaust egyediségére hivatkozni folyton

 

2014. július 12. 10:38
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

zsido_istene_a_penz_250.jpgNem szűnik valahogy a hisztériázás Schmidt Mária körül. Ismét rálépett ugyanis az általa találóan nemzetállam-elleneseknek nevezettek tyúkszemére. Éspedig azzal, hogy kimondta: kárpótlás az áldozatoknak jár, nem az utódoknak, és kár a holocaust egyediségére hivatkozni folyton.

Lassan könyvészeti kimutatás lenne szükséges annak nyilvántartásához, hogy csak az elmúlt egy hónapban hányszor lett Schmidt Mária egy jól behatárolható kör céltáblája. Igen, egy jól behatárolhatóé, amelynek már nem a történelmi múlt tényeinek mérlegre tevése a fontos, nem az egykori kormányokról és politikai rendszerekről való, történészektől megkívánt objektivitásra törekvő diszkusszió, hanem a tőkésített szenvedéskultusz fokozása, s ezzel párhuzamosan a nemzettudat- és állam szalonképtelenségnek, sőt egyenesen rasszizmusnak, antiszemitizmusnak való tekintése.

Igen, e kör számára már a nemzet s a belőle képzett nemzetállam kifejezés, akárcsak a nacionalizmus, hovatovább a fasizmus szinonimája. S köznapiasan szólva büdös, bugris, bunkó magyar a szemében már az is, aki anélkül, hogy belemenne hazánk második világháborús viszonyainak tisztázásába, s állást foglalna az ezek során felmerülő kérdésekben, Magyarországot csak Erdéllyel, Felvidékkel, Kárpátaljával, Délvidékkel és Őrvidékkel tekinti teljesnek. Aki Kölcsey Ferenc Himnuszával együtt Csanády György Székely Himnuszát is nemzeti imádságunkként énekli.

Nos, e kör egyik fő orgánuma, a Néphazugság mai számában Schmidt Mária ismét rálépett bizonyos véleményvezérek tyúkszemére. A vele készült riportban a történészasszony ugyanis félreérthetetlenné tette, kik jogosultak kizárólag arra, hogy megemlékezzenek róluk:

„Akivel megtörtént, aki elszenvedett valami szörnyűséget – a Holokauszt során, vagy a Kamenyec-Podolszkba deportálás alatt vagy a zsidótörvények miatt, de akár a Gulágra hurcolást, a hadifogságot, a bebörtönzést is említhetnénk, vagy a kitelepítést a Hortobágyra, esetleg az 56 előtti és utáni bebörtönzést –, az áldozat volt. Nem a fia meg az unokája, meg a dédunokája, hanem ő maga.

Most arról, ki mennyi szörnyűséget szenvedett el egykor, pláne a zsidótörvények miatt, hadd ne nyissunk vitát. Helyette inkább összpontosítsunk a fentebbiekből általunk kiemeltekre! Mert ha valahol, hát itt van elásva ama bizonyos. Az egykor elhunytat vagy deportáltat illeti emlékezés, nem unokáját, dédunokáját. És akkor még a kárpótlásról nem is ejtettünk szót!

De nem érte be ennyivel a történészasszony. Mindehhez hozzátette még ugyanis, hogy kár a holocaust egyediségére hivatkozni folyton: „Az azokkal volt egyedi, akikkel megtörtént.” Ilyetén tehát senkinek sincsen joga elei szenvedéseit egyedinek tekintve azokból kultuszt varázsolnia, pláne gigaprofitot fialó bizniszre szert tennie belőlük.