Szerző: Sebők László

A TÁRKI 2012. júliusában publikált felmérése szerint a magyar lakosság a hazai zsidók számát általában egy millió körülire teszi - ekkora fokú tájékozatlanság és tévedés annyira megdöbbentő, hogy sokunk szerint feltétlenül magyarázatot és pontosabb tájékoztatást tesz szükségessé. Ebben az írásban szinte kizárólag csak a zsidóság számának alakulásával és főbb okaival kívánok foglalkozni - az egyéb történeti vonatkozásokat e Rubicon szám más írásai amúgy is részletesen ismertetik.

A magyarországi zsidóság 1918 előtt
A hazai zsidóság jelenlétéről számos információ áll rendelkezésünkre, számukról azonban egészen az 1700-as évekig még becslésszerű adatokat is alig találhatunk.

Pannóniából a 3. század idejéből maradtak fenn régészeti leletek zsidók jelenlétéről. A honfoglaló magyarokkal zsidó vallású kabarok is érkeztek és a 9-10. században már számos letelepedett zsidó élt Magyarországon. Az Árpád-korban mindvégig jelentős szerepet játszottak a gazdasági életben, kereskedelemben, ekkor alakultak ki az ún. "történelmi hitközségek": Buda, Óbuda, Esztergom (1050-ben itt már zsinagógájuk is volt), Sopron, Kőszeg, Tata, Székesfehérvár stb. Mátyás király idejére tehető a hazai zsidóság első fénykora, budai közösségük egész Európában jó kapcsolatokkal rendelkezett. Néhány történész szerint ebben az időben a hazai zsidók száma akár 15 ezer fő felett is lehetett - nagyobb részük németországi származású askenázi volt, de a spanyol származású szefárdok száma is jelentős volt.

A török hódítás következtében három részre szakadt ország egyes részein a zsidók sorsa meglehetősen eltérően alakult:

A királyi Magyarország területén a zsidóság nagyobb része a falvakba és kisvárosokba szorult vissza, mert számos nagyvárosból kiüldözték őket, egy részük vérengzések áldozatává vált, sokan elmenekültek. Erdélyben viszonylag nyugodtan élhettek, szabadon letelepedhettek, kereskedhettek.

A török hódoltság alatti területeken jelentős adó megfizetése fejében életüket, tevékenységüket számottevően nem korlátozták. A budai zsidók egy átmeneti száműzetés után visszatérhettek, s a velük délről érkezett szefárd zsidókkal együtt ebben az időben európai jelentőségű zsidó közösséget alkottak.

A törökök kiűzése során és azzal összefüggésben a magyarországi zsidóság csaknem egésze vérengzések áldozatul esett vagy elmenekült, a 17-18. század fordulójára Magyarországról gyakorlatilag eltűntek, összlétszámuk szinte bizonyosan nem volt több néhány ezer főnél.

Az elnéptelenedett ország újratelepítése során bár a magyarországi törvények nem tették lehetővé a zsidók szabad lakhelyválasztását, a környező országokban kialakult kedvezőtlenebb életkörülményeik miatt a 18. században folyamatosan érkeztek zsidó bevándorlók Magyarországra.

Az első korlátozottan használható forrás, az 1735-38-as első zsidóösszeírás (Conscriptio Judaeorum) szerint a 30 vizsgált megyében a zsidók száma 12 ezer volt, mivel azonban ez az összeírás adózási okokból készült, ezért valószínű, hogy az így kapott számérték valós számuk alatti volt - Acsády Ignác teljes számukat 15-18 ezerre becsülte, s arányuk kb. 0,5% lehetett a teljes lakosságból. Meglehetősen érdekes azonban, hogy nagyobb részük ekkor még az északnyugati (Pozsony, Nyitra, Trencsén, Moson) megyékben élt: cseh és morva származású volt az összes magyarországi zsidó családfők kb. kétötöde. Ennél jóval kevesebb volt a német és osztrák származású zsidók száma (Vas, Sopron, Moson), az északkeleti megyékben élő lengyelországi (galíciai) származású zsidók lélekszáma pedig ekkor még messze alatta maradt a nyugatiaknak. Velük szemben a szefárd zsidóknak már csak kis lélekszámú csoportjai maradtak Erdélyben és a Temesközben. A zsidók ekkor még általában nem lakhattak a nagyobb városokban - Budán vagy Pesten például eleinte csak a heti piacokon és vásárokon jelenhettek meg árusként, de Óbudán jelentős számban éltek a Zichy birtokon. A kisebb városokban és kereskedelmi központokban azonban egyre jobban megtelepültek, az 1767-68-as zsidóösszeírás szerint a családfők csaknem fele (főleg mezőgazdasági) kereskedelemmel foglalkozott, a többiek kocsma és egyéb bérletekből, pálinkafőzésből és kézművesiparból éltek.

Az első meglehetősen hitelesnek tekinthető számértéknek a II. József-féle 1785-87-es népszámlálás eredményeit tekinthetjük. Az ezt követő nem nemesekre vonatkozó összeírások (1805, 1825, 1830, 1846), Fényes Elek számításai (1840), majd az osztrákok által végrehajtott népszámlálás (1850) és az első magyar népszámlálás (1869) adatai településszinten tartalmazzák a zsidók, majd az izraelita vallásúak adatait és jól mutatják a számszerű növekedést, a területi megoszlást és annak változásait. Az összeírások adatait némi fenntartásokkal kell kezelnünk, a korai népszámlálások adatsorai azonban már a felekezeti vonatkozásban aránylag hitelesnek tekinthetők, az 1880-1910 közötti népszámlálások adatai pedig meglehetősen pontosak voltak.

Erre az időszakra Magyarország alapadatai 
a következők (Horvátország adatai nélkül):

Összeírás ideje 1784/87 1805 1825 1830 1840 1846 1850 1869 1880 1890 1900 1910

Zsidók száma (ezer) 80,9 127,8 191,5 203,2 244,0 258,8 339,8 510,4 624,8 708,0 831,2 911,2

Zsidók aránya (%) 1,3 1,8 2,3 2,3 2,5 2,7 3,7 4,6 4,5 4,7 4,9 5,0

Összlakosság (millió) 6,5 6,9 8,8 8,9 9,7 9,7 9,3 11,2 13,7 15,2 16,8 18,3

 

A zsidóság számának és arányának növekedése 1787 és 1869 között megdöbbentő mértékű volt, de az is egyértelműen látszik, hogy ez a növekedés 1869 után erőteljesen lelassult.

A gyarapodást egyrészt messze az országos átlag felett természetes szaporodásuk, másrészt pedig az igen jelentős bevándorlásuk okozta, s nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a harmadik erősen determináló tényezőt sem, hogy körükben a jelentős bevándorlás következtében a szülőképes korúak száma és aránya is nagyobb lett. Jelentős problémát okoz a folyamatok vizsgálatakor, hogy e meghatározó tényezőkről csak 1869-től, sőt inkább 1880-tól vannak rendszeres és használható adatsoraink, az ezelőtti időszakról inkább csak feltételezések és számítgatások, ezért a demográfiai jellemzésnél célszerű két részre bontani ezt a közel két évszázadot.

Az 1720-1869 közötti időszakban a zsidóknál 10 évenként 20%-os természetes szaporodást feltételezve azt tapasztalhatjuk, hogy a bevándorlás némi ingadozással együtt is viszonylag folyamatos volt: 1840-ig évi félezer-másfélezer fő közötti. Ezen belül Lengyelország felosztása (1772) után a keleti (galíciai) bevándorlás mind jelentősebbé vált, de a nyugati irányból történő bevándorlást csak a 18. század végén kezdte meghaladni - az újabb kutatások szerint. Az 1840-es években a bevándorlás évi 7 ezer fő fölé növekedett (jelentős részben az 1846-os galíciai parasztlázadással összefüggésben), majd egy a szabadságharc bukása utáni inkább kivándorlás jellemezte rövid időszakot követően évi egy-kétezer fő között stabilizálódott. Varga László (számos kutató által némileg túlzottnak vélt) véleménye szerint a 19. század első felében százezer felett lehetett a bevándorolt zsidók száma, s hasonló nagyságúra tette az ötvenes-hetvenes években bevándoroltak számát is.

Egy 1826-os adat szerint a zsidók főbb demográfiai mutatói ekkor a következők voltak: élveszületés 44,1‰, halálozás 20,8‰, természetes szaporodás 23,3‰. Utóbbi 1866-70 között azonban már csak évi 14‰ volt, az ország teljes népességének átlaga pedig évi 8,5‰. A zsidó és a többi népesség természetes szaporodása közötti amúgy is jelentős különbség a következő évtizedekben azonban a kétszeresére nőtt, ez a kimagasló érték azonban elsősorban nem a magas születési, hanem az alacsony halálozási mutatóiknak köszönhető, azaz leginkább egészségesebb életmódjuknak.

Az évenkénti adatokat megvizsgálva 1881-1910 között a zsidók születési rátája 37‰-ről 29‰-re csökkent (az országos átlag 45‰-ről 36‰-re csökkenésével szemben), a halálozási ráta pedig 18‰-ről 15%-re (az országos átlag 33‰-ről 25‰-re csökkenése mellett). Az összes népesség természetes szaporodása ebben az időszakban mindvégig 11‰ körül stagnált, a zsidóknál azonban ez az érték 19‰-ről 13‰-re csökkent - elsősorban a világháború előtti két évtizedben.

Az 1870-1910 közötti időszaknál már 
a migrációs adatokat is ismertek (ezer fő):

Időszak 1870-1880  1881-1890  1891-1900  1901-1910

Term.  szap. 85,0 122,3 134,9  124,0

T.sz.  % 17.5 19.6 19.1 14.9

Gyarapodás 82,5 82,8 117,6 79,5

Gy. % 15.2 13.3 16.6 9.6

Vándorlási különbözet -12,5  -39,5 -17,3 -44,5

V. kül. % -2.3 -6.3 -2.5 -5.3

 

Kiegészítésül: az 1911-14 közötti időszakban a zsidók természetes szaporodása már csak (az országos átlaggal megegyező) évi 11.2‰ és egyértelműen csökkenő tendenciájú volt, a háborús években és közvetlenül utána pedig ± 1‰ között mozgott! Jelentős változást mutatott az is, hogy a zsidók által kötött házasságokon belül a keresztény-zsidó vegyes házasságok arányszáma a századforduló 5%-os értékéről az 1910-es évek elejére 10% fölé, az évtized közepére pedig 20% fölé növekedett!

1880-tól a zsidó kivándorlás aránya már az országos átlag felett volt, de a több mint 100 ezer fős külső migrációs veszteséget még felülmúlta magasabb természetes szaporulatuk. A belső migrációjuk is felgyorsult, s ez a folyamat több lépcsős volt: a század közepén jelentős bevándorlás Galíciából az északkeleti megyékbe, majd később (nagyjából a kiegyezést követően) mind jelentősebb továbbvándorlás a nyugati országrészekbe és Budapestre, valamint más nagyvárosokba, ezzel egyidejűleg az akkori galíciai bevándoroltak egy része már közvetlenül a városok irányába indult.

Így aztán az akkori leírások tömeges, kaftános, ortodox galíciai eredetű zsidó invázióról írtak, s tisztánlátásukat az is nehezíthette, hogy a Magyarországon keresztül Amerikába vezető jelentős zsidó átvándorlást az előbbi folyamatoktól nem tudták szétválasztani. Valójában ugyanis a városokba települő zsidók nagy része már több évtizede Magyarországon élt vagy itt született - közvetlen a városokba Galíciából nem olyan sokan vándoroltak ekkor már be, mint az a köztudatban élt.

A kiegyezés után az emancipációs törvénnyel (1867), amelyek következtében az izraelita vallásúak egyenjogúak lettek a más vallásúakkal - az élet minden terén lehetőségeik jelentősen kibővültek, bár néha antiszemita események is előfordultak (Tiszaeszlár, Antiszemita Párt). Az izraelita felekezet egyenjogúságának elismerése azonban csak hosszas és nehéz küzdelmek után 1895-ben történt meg a recepciós törvény megszavazásával.

A 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségek magyarrá válása, asszimilációja, s ebben a magyarországi zsidóság jelentős szerepet játszott. Az asszimiláció főleg a városi, nagyobb részben neológ zsidóság között volt jelentős, a falusi, elsősorban északkeleten élő, főleg Galíciából származó ortodox zsidók merevebben utasítottak el ennek lehetőségét. A két irányzat között komoly feszültségek alakultak ki - a neológok az asszimilációra nem hajlandó ortodoxokban látták az antiszemitizmus fő okát, azok pedig vallásgyalázóknak tartották az elvilágiasodott reformereket.

A zsidók dualizmus korabeli elmagyarosodása folyamán előbb a prédikáció és a felekezeti ügyintézés vált magyar nyelvűvé, majd a hitközségi elemi iskolai hálózatban is egyre erőteljesebben a magyar nyelvű oktatás vált dominánssá. Hasonló asszimilációs hajlandóságot jelez a névmagyarosítás folyamata is, a kikeresztelkedés azonban ekkor még csak elenyésző számban jellemezte a magyar zsidóságot.

Mindez statisztikai adatokkal is alátámasztható: 1890 és 1910 között az izraelita vallásúak között a magyar anyanyelvűek aránya 63,8%-ról 76,9%-ra nőtt, a német anyanyelvűek aránya 33,0%-ról 21,7%-ra csökkent, az egyéb anyanyelvűeké pedig összesen 3,2%-ról 1,5%-ra. Egy mondatban tömören összefoglalva: a városi neológ zsidók általában magyarnak, a falvakban élő ortodox zsidók inkább német anyanyelvűeknek vallották magukat, illetve így írták össze őket. (A magyar népszámlálásoknál anyanyelvre kérdeztek rá, ezért a jiddis anyanyelvűeket a német anyanyelvűek közé sorolták: 1910-ben például a budapesti izraeliták 8,6%-a, míg Máramaros megyeiek 82,2 %-a volt német anyanyelvű.)

Az ebben az időszakban  kikeresztelkedett számáról csak hozzávetőleges adataink vannak, ezek szerint 1867-1918 között a más (szinte teljes egészében római katolikus és protestáns) felekezetre áttért izraeliták száma 20 ezer körüli lehetett.  Bár a magyar politikai elit többsége elvben nem fogadta el, hogy a zsidók csak az áttérés révén válhatnak igazán magyarokká, a gyakorlatban azonban a befogadásnak számos helyzetben az áttérés volt az ára. A közszférában elhelyezkedést kereső zsidó vallásúak számára az áttérés lehetőséget és előnyt jelentett, s az áttérés a társadalmi integráció terén úgyszintén konkrét előnyökkel járhatott. Jelentős lehetett azok száma is, akik azért térhettek át, mert úgy érezték, hogy zsidóságuk elválasztja őket attól a nemzeti közösségtől, amellyel érzelmileg azonosultak. (A zsidóság gyors és látványos magyarosodása is szerepet játszott abban, hogy az országban élő nemzetiségekkel szemben először az 1910-es népszámlálás során sikerült 54%-os magyar anyanyelvű többletet kimutatni.)

Területi koncentrációjuk megváltozását az alábbi táblázaton 
követhetjük nyomon, amely a magyarországi zsidók statisztikai 
országrészek szerinti %-os arányait mutatja be:

Országrész Duna jobbpartja Duna balpartja Duna-Tisza köze Tisza jobbpartja Tisza balpartja Tisza-Maros szöge Erdély

1720 34 40 5 12 5 2 3

1787 26 29 9 22 10 1 3

1825 20 25 12 23 14 3 3

1869 16 16 19 20 20 5 5

1910 10 10 32 16 22 4 7

 

(A Duna-Tisza köze tartalmazta a budapesti zsidóságot, a növekedés ezért ilyen látványos e térségben.)

Településszerkezetileg is lényeges változások következtek be -  a 19. század elején a zsidóság túlnyomó többsége még falvakban élt, a század végére a helyzet megfordult, a városokban élő zsidók aránya lett a nagyobb: 1869-ben 30%, 1910-ben 51%.

A mellékelt térképen jól látható, hogy 1910-ben egyetlen járásban vagy városban sem alkottak abszolút többséget, falvak szintjén is csak néhányban (Alsókismartonhegy,  Tiszakarácsonyfalva, Faluszlatina stb.). Ugyanakkor számos városban az izraelita vallásúak aránya 30% feletti volt: Munkács 44%, Máramarossziget 37%, Ungvár 31%, Beregszász 30%, Bártfa 30%, legnagyobb városaink jelentős részénél pedig arányuk meghaladta a 10%-ot: Budapest 23%, Nagyvárad 24%, Szatmárnémeti 21%, Kassa 15%, Kolozsvár 12%, Pozsony 11%. Ezernél több izraelita vallásút 110 településen írtak össze.

Az 1910-es népszámlálás szerint a zsidó lakosság 3,1%-a volt gyáros, vagy 100 holdnál nagyobb földbirtokos, 3,2%-a 100 holdnál kisebb birtokos volt, 34,4%-a volt munkás, és 59,3%-a volt önálló vagy alkalmazott. Szakmák oldaláról nézve: zsidó volt a kereskedők 61%-a, a nyomdászok 58%-a, az orvosok 48,5%-a, a kocsmárosok 42%-a, a pékek 24%-a, a hentesek 24%-a és a szabók 21%-a. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a hazai zsidóság igen jelentős része volt szabadfoglalkozású értelmiségi, kis- és középvállalkozó. Ugyanakkor a nagyvállalkozó, nagybirtokos körben is arányuk igen magas volt, a 200 hold feletti nagy- és középbirtokok csaknem ötöde volt zsidók tulajdonában vagy haszonbérletében. Az 1893-1913 időszakban a gimnáziumok tanulóinak 20%-a, míg a reáliskolák tanulóinak 37%-a volt izraelita. 1913-ban a budapesti Pázmány Egyetem diákjainak 34,1%-a és a Műegyetem diákjainak 31,9%-a volt izraelita.

Az első világháború kapcsán merült fel az a vád, hogy "a zsidók csak félannyi véráldozatot hoztak, mint amennyi őket népességi arányuk szerint kötelezte volna." (Dolányi) Kovács Alajos a szakmailag felkészült, de erősen antiszemita statisztikus állította ezt és számításokkal próbálta bizonygatni. Gyurgyák János és mások elemzései ezt az állítást teljes egészében nem cáfolták, de jelentősen árnyalták: a hősi halottak legnagyobb része gyalogos katona volt, a zsidó katonák azonban többségükben nem ennél a fegyvernemnél szolgáltak, inkább adminisztratív, logisztikai tevékenységet láttak el, ezen a területen pedig a veszteségek jóval kisebbek voltak. (Az elesett zsidó származású katonák számát egyébként általában 10 ezer fő körülire teszik.)

A fentieket inkább csak azért célszerű megemlíteni, mert a világháború alatt a magyarországi antiszemitizmus mind erőteljesebbé vált, valójában ekkortól kezdett az egész magyar társadalmat minden szinten behálózó irányzattá és a közgondolkodás részévé válni. Ezt a folyamatot erősítette és fokozta még számos egyéb tényező - néhány a teljesség igénye nélkül: a mintegy húszezer fős galíciai zsidó menekültáradat negatív fogadtatása, a zsidó szervezetek elsősorban hittársaikat segélyező tevékenysége (amelyet más felekezetűek gyakran kirekesztésként értelmeztek), a fekete- és lánckereskedelemben részt vett zsidók szerepének sajtóban és a közbeszédben történő kihangsúlyozása, s később a Tanácsköztársaság vezetésében a zsidó származásúak felülreprezentáltsága.

A tanulmány bevezetőjére visszatérve: a 20. század elején a Magyar Királyság területén még valóban közel egymillió zsidó élt - 1910-ben Magyarországon 911.227, Horvátországban 21.231 izraelita vallásút írtak össze, s meg kell még említenünk a legalább húszezer más felekezetűt zsidó származásút. Emancipációjuk és nyelvi asszimilációjuk következtében társadalmilag látszólag stabil és javuló körülmények között éltek - a magyar zsidóság ekkor volt a "topon". Demográfiai mutatóik azonban már negatív tendenciákat is előrevetítettek, s az antiszemitizmus is folyamatosan erősödni kezdett.

A közhiedelemmel ellentétben Czeizel Endre szerint az első világháború előtt a magyarországi zsidóságnak csak valamivel több, mint a fele volt galíciai származású, felmenőik bevándorlása pedig inkább csak a 19. század első kétharmadában volt domináns. A hazai zsidók kb. negyede cseh-morva, mintegy hatoda pedig osztrák-német területről elsősorban a 18 században bevándoroltak leszármazottai voltak, az 1700 előtt is Magyarországon élt zsidók leszármazottainak aránya nem érte el a 10%-ot.

Trianon, antiszemitizmus, zsidótörvények, háború kezdete (1919-1943)
A trianoni döntés új helyzetet teremtett a magyarországi zsidóság számára, mert alapvetően megváltozott lélekszáma, területi megoszlása, társadalmi összetétele és helyzete, továbbá demográfiai folyamatai. Fontosabbak voltak azonban sajnos a drasztikus politikai változások: a törvényekbe foglalt antiszemitizmus, majd zsidóüldözés, végül pedig tömeges megsemmisítésük.

A trianoni határokon belül maradt a zsidók körülbelül fele, 
de arányuk némileg magasabb lett a teljes népességen belül. 
A táblázat a régebbi népszámlálási adatoknak az új országterületre 
átszámolt adatait is tartalmazza (* = visszacsatolt területekkel együtt):

Népszámlálás 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1941*

Izraelita vallásúak (ezer fő) 296 344 424 471 473 445 401 725

Izraelita v. aránya (%) 5,6 5,7 6,2 6,2 5,9 5,1 4,3 4,9

Összlakosság (ezer fő) 5 343 6 009 6 854 7 612 7 987 8 685 9 316 14 683

 

A táblázat adataihoz kapcsolódva ki kell hangsúlyoznunk, hogy a megmaradt országterületen élő izraelita túlnyomó többsége (1910-ben 95%, 1930-ban 97%) magyar anyanyelvűnek vallotta magát! A terület- és lakosságcsökkenés következtében ugyanakkor a budapesti zsidóság szerepe lényegesen felértékelődött és megnőtt, hisz a hazai zsidóság csaknem fele (45%-a) ekkor már itt élt, s az egész időszak vonatkozásában a zsidóság száma és aránya mind területrészekként, mind pedig településtípusokként közel azonos mértékben folyamatosan csökkent.

A legfőbb ok elsősorban a zsidók természetes szaporulatának, azon belül szinte teljes egészében a születések számának erőteljes visszaesése volt. A zsidóság korösszetétele ugyanis már 1920-ra az országos átlagnál rosszabb volt: a 0-19 éves korosztálynál az átlagos 41,3%-hoz képest csak 34,0%. A születési ráta az 1900 körüli 35‰-ről az 1930-as évekre 10‰-re csökkent, ugyanakkor az addig is elég alacsony halálozási ráta már csak kis mértékben: 18‰-ről 13‰-re, majd aztán az elöregedés miatt 15‰-re emelkedett. Ennek következtében ugyanebben az időszakban a természetes szaporodás 15‰-ről az 1920-as években már évi 1-2‰-re esett vissza és 1927-ben negatívra váltott, majd a harmincas évek végére már elérte a -5‰-et, a budapesti zsidóság estében pedig a -10‰-et! Ki kell hangsúlyoznunk, hogy, az első világháborús trauma és a növekvő antiszemitizmus nélkül is a zsidóság természetes szaporodása jelentősen visszaesett volna (jóval az országos átlag alá), de messze nem ilyen mértékben, s minden bizonnyal valamennyire pozitív maradt volna.

Tovább csökkentette az izraelita vallásúak számát a kikeresztelkedések és a vegyes házasságok számának növekedése. Az 1920-41 közötti csaknem 30 ezer fős kikeresztelkedés egyharmada 1919-20-ban a fehérterror idején történt, elsősorban 1919  végén! A bethleni konszolidáció alatt - a numerus clausus ellenére - a kikeresztelkedés még csak évi néhány száz fő volt, majd a harmincas években előbb évi ezer fő fölé nőtt, a zsidótörvények időszakában (1938-41) pedig csaknem 20 ezer újjonan áttértet írtak össze. A teljes időszakban a kikeresztelkedések több, mint háromnegyede Budapesten történt!

Hasonló volt a helyzet a vegyes házasságok vonatkozásában is: 1921-37 között országos átlagban a zsidók által kötött házasságokon belül a vegyes házasságok aránya 19%-ról 25%-ra - ezen belül Budapesten 22%-ról 31%-ra, vidéken pedig 10%-ról 18%%-ra nőtt, majd a zsidótörvények után 1940-re 10%-ra esett vissza és szinte teljes egészében Budapest területére korlátozódott. Természetesen a vegyes házasságokban születettek száma is a zsidóként nyilvántartottak számát csökkentette.

A két folyamat következtében a trianoni Magyarország területén a keresztény vallású zsidók száma 90 ezer főre emelkedett, mintegy kétharmaduk budapesti volt, míg a visszatért területeken csak kb. 10 ezer keresztény vallású zsidót írtak össze.

A külső és belső migráció is számottevő változásokat okozott: az 1920-as (és kevésbé az 1930-as) években a kivándorlás is jelentősen, összesen kb. 30 ezer fővel csökkentette a zsidóság számát. A kivándorlók túlnyomó többsége a vidéki zsidóság köréből került ki, s ezek számát a jelentős belső, Budapest irányába ható áttelepülés is mintegy 40 ezer fővel csökkentette.

A megmaradt országterületen az első világháború után a zsidóság társadalmi és foglalkozási struktúrája alapjaiban nem változott meg jelentősen, bár egyes szakmákban (pl. orvosoknál) jelentősen visszaszorultak, a szabad pályákon szerepük továbbra is jelentősen maradt. 1920-as adat szerint az újságírók 34%-a, a színészek 23%-a, más művészek 15-25% volt zsidó. Ugyanekkor a gyárak tulajdonosainak 40,5%-a, és az 1000 holdnál nagyobb birtokok tulajdonosainak 19,6%-a volt zsidó. A zsidóság alapvetően városi, polgári társadalmi csoport volt, melynek több mint 60 százalékát alkották a középréteghez tartozók, 3 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, 13 százaléka volt ipari munkás.

Ki kell azonban emelnünk, hogy az állami vagy közigazgatási szférákban számuk és arányuk jelentős mértékben csökkent. A numerus clausus alkalmazása következtében a felsőoktatásban a zsidók aránya a 30% körüliről kb. 10%-ra esett vissza, majd a 30-as évek közepétől tovább csökkent 5% alá.

Hitler hatalomra jutása után öt évvel a magyarországi zsidóság helyzetének romlása felgyorsult a három zsidótörvény (1938, 1939, 1941) és számos életüket tovább korlátozó törvény megszavazása és életbe lépése után. A területrevíziók (1938-41) után visszakerült Magyarországhoz mintegy 320 ezer zsidó, az alábbi területi megoszlásban: Felvidéken 68 ezer, Kárpátalján 78 ezer, Észak-Erdélyben 164 ezer, Bácskában 14 ezer, továbbá összesen kb. 10 ezer nem izraelita felekezetű zsidó származású. Az 1941-es Magyarország területén összesen 725 ezer izraelita vallású és 100 ezer más vallású, valamint az országba menekült több tízezer lengyel származású, illetve hontalan zsidó élt.

Az első jelentős atrocítások utóbbiakat érték - előbb összegyűjtöttek közülük körülbelül 18 ezer embert a kárpátaljai Kőrösmezőre, majd deportálták őket a magyar műveleti területen levő Kamenec-Podolszkijba, ahol 1941 augusztus 28-29-én túlnyomó többségüket legéppuskázta egy SS egység, talán ha 2-3 ezren menekülhettek meg közülük. A magyar hatóságok részbeni felelősége nem tagadható. Az 1941 január eleji "hideg napok" során magyar katonák több ezer partizán vagy annak vélt helybélivel együtt mintegy ezer zsidót gyilkoltak meg Újvidéken. Az orosz frontra munkaszolgálatra behívottak közül 1941-43 között mintegy 40-42 ezer olyan zsidó volt, akiket meggyilkoltak vagy meghaltak az embertelen körülmények miatt.

Deportálások, holokauszt (1944-45)
A már említett eseményeket leszámítva 1944-ig a magyarországi zsidók többségét még nem fenyegette közvetlen életveszély, de az üldözés ténye letagadhatatlan. Magyarország német megszállását követően Adolf Eichmann és maroknyi csapata azonban már 1944 áprilisában megkezdte a magyarországi zsidóság gettósítását és deportálását - aktív magyar segítséggel, kb. 200 000 ember (csendőr, államhivatalnok és vasutas) közreműködésével.

A németek által készített deportálási terv hat zónára osztotta az ország területét, amelyek egyenként egy- két csendőrkerületet foglaltak magukba. A zsidókat elsőként Kárpátaljáról szállították el, majd Észak-Erdély-ből, Észak-Magyarország-ról, az Alföld-ről és végül a Dunántúlról. Július 8-ig, két hónap alatt, több mint 430 ezer zsidót deportáltak Magyarországról, 95%-ukat Auschwitz-Birkenauba, ahol a döntő többségüket azonnal elgázosították. (Ferenczy alezredes szerint 434.351 főt, Veesenmayer szerint 437.402 főt szállítottak el, s hasonló számot támaszt alá a kassai pályaudvar  parancsnokságának 401.439 fős adata is, mivel mintegy 20-30 ezer személyt nem Kassán át vittek ki Magyarországról.)

A budapesti zsidók megmenekültek ettől a sorstól, mert Horthy Miklós kormányzó július 7-én leállította a deportálásokat, de a városban már júniusban megkezdték a zsidók összeköltöztetését, ekkor még úgynevezett csillagos házakba.

Két német visszaemlékezés a deportálásokról - kommentár nélkül:

Edmund Veesenmayer a nürnbergi perben az alábbiakat vallotta:
"Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat volt, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri, s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen - csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges."

Adolf Eichmann:
"Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség [valójában csendőrség] embertelensége. Wisliceny [SS-Hauptsturmführer] beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra."

Veesenmayer 1944. október 28-án a zsidóság akkori létszámhelyzetét röviden a következőképp mutatta be a német külügyminisztériumba küldött feljegyzésében: "Birodalmi területre már elszállítva 430 ezer. Honvédségi zsidó munkaszolgálatban jelenleg kereken 150 ezer. Budapest területén kereken 200 ezer."

Az 1944.  október 15-én hatalomra került Szálasi-kormány elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború végsőkig folytatása mellett, s október 20-tól szisztematikusan besorozták a lezárt csillagos házak lakói közül a 16 és 60 év közötti férfiakat és a 16 és 40 év közötti nőket, első lépcsőben a Budapest környéki védőművek építéséhez. November 6-án elindultak a halálmenetek: az árokásók és munkaszolgálatosok, valamint a csillagos házakban összefogdosott zsidók egy jelentős részét a nyugati határszélre hajtották, ahol a németek az új birodalmi védőállás sáncainak kiépítésére akarták felhasználni őket. Jelentős részük odaveszett, de mintegy 50 ezer főt átadtak a németeknek.

A semleges országok és a Vatikán elítélték a deportálásokat, felszólították Szálasit a halálmenetek leállítására. A nemzetvezető számára meglehetősen fontos volt egy ideig a semlegesek véleménye, mert a hungarista rendszer nemzetközi elfogadására vágyott. Ez tette lehetővé a védettségi rendszer kialakulását és a semleges országok embermentő tevékenységét. A németek tiltakozása ellenére a nyilasok a budapesti zsidóság gettósítását - azaz az országban tartását - kezdték el szervezni. Lipótvárosban semleges diplomáciai testületek által védett házakból egy ún. "Nemzetközi gettó" létesült, mintegy 30 ezer fős zsidó lélekszámmal. A zárt, összefüggő, bekerített "Pesti gettó"-t a VII. kerületben került nyilas kormány december elején hozta létre, ahová közel 70.000 embert költöztettek be.

December elején azonban kiderült, hogy a semleges országok nem fogják elismerni Szálasi rendszerét és kormányát, ezért a nyilasok számára érdektelenné vált a helyzet fenntartása. A védett zsidók helyzete folyamatosan romlott, rendszeressé váltak a nyilas terrorakciók (Maros és Városmajor utcai kórházak), rablógyilkosságok (például a Városligetben), Dunába lövések - a fővárosban a nyilasok és kollaboránsaik körülbelül nyolcezer zsidó személyt gyilkoltak meg, s mintegy kilencezer üldözött a nélkülözések következtében halt meg.

 

Ezer főben Izraeliták 1941-ben Keresztény felekezetű zsidók Zsidók 1941-ben Természetes fogyás Áttérési veszteség  Munkaszolgálatosok vesztesége 1941-ben deportáltak vesztesége Újvidékien megöltek Zsidók 1944 tavaszán 1944 nyarán deportáltak Külföldre szöktek Nyilasok áldozatai Zsidók 1945 tavaszán

Budapest 185 63 247 -5 -4 -12 -3 223 -10 -2 -67 144

Vidék 216 27 244 0 -1 -13 -2 228 -170 -1 -22 35

Mai ország- terület 401 90 491 -5 -5 -25 -5 450 -180 -3 -89 178

1941-es ország- terület 725 100 825 -5 -7 -42 -20 -1 750 -435 -2 -97 216

 

Stark Tamás ennél kicsivel több túlélőt számolt ki a mai országterületre erre az időpontra: 185 ezer főt, Randolph L. Braham pedig 190 ezer főt kalkulált. (Az 1941-es országterületre pedig Stark 224 ezer főt becsült.)

A kutatók számításainál a jelentősebb eltérések nem az 1945 elején feltételezett túlélők száma kapcsán jelentkeznek, hanem a visszatérők és ebből következően az elhalálozottak vonatkozásában. A szakirodalomban és a közvéleményben hosszú ideig a 600 ezer megölt és elhunyt zsidó számértéke terjedt el, Stark ezt az értéket egy alapos levezetéssel 440-550 ezer fő közöttire becsülte az 1941-es területre vonatkozóan, bár számos publikációjában az 500 ezer körüli értéket preferálta.

Minden mérvadó számítás szerint elpusztult azonban a hazai zsidóság nagyobb része - mind az 1941-es, mind a mai országterületre kalkulálva, utóbbi vonatkozásán belül a budapesti zsidóság kb. 40%-a, a vidéki zsidóságnak pedig mintegy 75%-a!

A Zsidó Világkongresszus egy 1946-os összeírása 165 ezer zsidó túlélőt (ezen belül 143 ezer izraelita vallásút), az 1948-as népszámlálás 134 ezer izraelita vallásút (ezen belül Budapesten 101 ezret) talált. Az első felmérés eredményei azonban hiányosak, a népszámlálás értéke pedig a holokauszt trauma önbevallásra gyakorolt hatása miatt nem teljesen mérvadó, s még nem beszéltünk arról, hogy a nem izraelita vallású zsidók sem kerültek összeírásra. Ugyanakkor mivel a mai országterületen a visszatértek számát általában 90-120 ezer fő közöttire becsülik, s ennek nagyobb részéről elég jó adataink vannak - a kutatók szerint 200-260 ezer fő közötti lehetett a zsidók valós száma 1946 körül. Ezt azonban a kivándorlás és az "alija" jelentős számban csökkentette: mind a hazai, mind az izraeli források szerint 1945-57 között legalább 50-60 ezer zsidó vándorolt ki, nagyobb részük Palesztínába (Izraelbe). További igen jelentős csökkenést eredményezett a holokausztot túlélt zsidók számos tragikusan rossz demográfiai mutatója. A kormegoszlás már 1920 óta folyamatosan romlott, de a vészkorszak  drasztikus változásokat eredményezett: 1920-ban a zsidók 34%-a tartozott a húsz éven aluli korosztályhoz, 1946-ban 14%-a, ugyanakkor a hatvan éven felüli népesség aránya 10%-ról 23%-ra nőtt, nemek szerint pedig országosan 1000 férfire 1370 nő jutott, Budapesten pedig 1565. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a nők jelentős része már a termékeny kor határához közel vagy azon túl volt.

Pach Zsigmond Pál akkori megállapítása szerint: "Az ismertetett jelenségek…mind a természetes szaporodás megszűnésére utalnak, s teljes egyöntetűséggel az utánpótlás elapadására mutatnak."

Zsidók a mai Magyarországon
A tanulmányban eddig nem próbáltam meghatározni a zsidó fogalmát, mert minden esetben a szerzők vagy adatközlők mást értettek ezen és ennek állandó magyarázata teljesen követhetetlen szöveget eredményezett volna, a szövegkörnyezetben talán így is mindenhol érthető volt, mely kontextusban ki számított zsidónak. Ebben a záró részben azonban ez a problémakör már megkerülhetetlen.

A zsidóságot évszázadokon keresztül vallási csoportként definiálták, s ez így volt Magyarországon is nagyjából a 20. század elejéig, hisz az akkor Magyarországon élt közel egymillió izraelita vallásúhoz képest a néhány tízezer nem izraelita vallású, de zsidó származású ezt a képet lényegesen nem változtatta meg. Ekkortájt ugyan már megjelent az önálló zsidó etnikum fogalma, de a "zsidó faj" koncepciója már a felerősödött antiszemitizmussal kapcsolható össze. A két világháború között a jelentőssé vált kikeresztelkedési és vegyes házasság kötési folyamatok már a zsidó származás fogalmának megjelenését is eredményezték, s ez a zsidótörvényekben tetőzött.

Jelenleg a nemzetközi gyakorlatban is számos megközelítés él: például szűkebb értelemben számít zsidónak a zsidó származású, magát zsidónak valló, tágabb értelemben pedig zsidónak számít a zsidó szülőktől származó függetlenül attól, hogy milyen felekezetű vagy hogy egyáltalán zsidónak vallja-e magát? Az előbbi két meghatározásnál is szélesebben értelmez az izraeli bevándorlási törvény: zsidó az, aki a judaizmust vallja és egyik nagyszülője zsidó. A zsidó vallás törvényei szerint zsidó vallásúnak számít az, aki zsidó vallású édesanyának gyermeke, a kiterjesztett zsidó népesség esetében azonban a zsidók házastársai és gyermekei is ehhez a csoporthoz tartoznak.

Kovács András egy 90-es években végzett kutatása folyamán a vallási-kulturális hagyományokhoz fűződő viszony alapján 6 kategóriába sorolta a hazai zsidóságot. A felmérésében részt vett 2015 zsidó származású kétharmada zsidó vallásúnak, de hitközséghez tartozónak csak egy töredékük vallotta magát. A hitközséghez tartozás gyengülését mutatja néhány további adat: Mazsihisz tagdíjat fizet 5 ezer fő (ebből 3,8 ezer Budapesten), adójuk 1%-át 7 ezren ajánlották fel zsidó egyházi célra. Az is említést érdemel, hogy a 2001-es népszámlálás alkalmával 12 871-en vallották magukat izraelita vallásúaknak (Budapesten 9468-an), ennek azonban számos egyéb (pl. traumatikus) oka is van. A hazai zsidóságon belül az egyik végpontot azok képezhetik, akik szigorúan ragaszkodnak a vallásos hagyományhoz és tradícionális életmódot folytatnak, az ellenkező végponton helyet foglalók számára azonban zsidó származásuk legfeljebb specifikus családi vonás, ami csekély személyes jelentőséggel bír. (A szociológia vizsgálatok szerint 1955 óta tovább folytatódott a hazai zsidóság elöregedése, a vegyes házasságok számának növekedése, a vallási életben történő mind csekélyebb részvétel stb.) Az egyik legfontosabb megállapítás azonban, hogy a vizsgálatban részt vettek többsége kettős - "zsidó vallású/magyar származású" vagy "zsidó is, magyar is" - identitásúnak vallotta magát.

Az elmúlt évtizedekben számos szervezet, intézmény közölt becsült adatokat a magyarországi zsidók számáról, ezek többsége ezt az értéket 80-120 ezer fő közöttire becsülte (American Jewish Year Book 1998, Állami Egyházügyi Hivatal 1980, World Jewish Congress 2012).

Ettől jelentős mértékben eltér az izraeli World Jewish Population 2010 című évkönyv "szűkebb értelemben vett zsidóságra" vonatkozó adata: 48 600 fő. Ehhez meglehetősen közeli (a fogyást is figyelembe véve) az a 63 ezer ezer fő, akik 2004-ben és 2006-ban zsidó kárpótlási igényt nyújtottak be.

Induljunk el máshonnan: Stark Tamás az 1946 elején összeírt 143 ezres izraelita vallású és a maximálisan 260 ezer főre becsült zsidó származású adatsorból kiindulva egy népesség előrejelzést készített a korösszetételi, népmozgalmi, migrációs és számos egyéb adat figyelembevételével. Arra az eredményre jutott, hogy 2000-ben a "halákha", a zsidó joghagyomány szerint zsidó anyától születettek száma minimálisan 64 ezer fő, a maximális érték szerint pedig 119 ezer fő lehetett. Ugyanakkor a zsidó apai felmenőkkel (hiteles adatok híján) nem számolhatott, a férfiágon zsidó származású vegyes házasságokban születettek száma azonban valószínűleg több tízezres nagyságrendet ért el.

Adatait továbbszámolva arra az eredményre jutottam, hogy jelenleg (2012-ben) a magyarországi zsidók száma 45 ezer és 85 ezer fő között lehet, az apai ágon zsidó származásúakkal együtt pedig legfeljebb valamivel 100 ezer fő felett.

Magyarország zsidósága ennek ellenére a Közép-Európa egyetlen számottevő zsidó közössége, térségünk más országaiban - Ausztria, Románia, Csehország, Lengyelország (!) stb. - számuk mindenhol tízezer fő alatt van.