Uzdóczy-Zadravecz István püspök

az antikommunizmus szimbólumembere volt

– mégis hallgatnak róla

Hajlamosak vagyunk templomaink kongó ürességét többnyire csak a kommunista kísértetjárás következményeként elkönyvelni, pedig ez legalább annyira köszönhető annak, hogy ami általában a mai templomokban „szentbeszéd”-ként elhangzik, jóformán bizony már semmi köze a Megfeszített tanításaihoz.

A közvélemény pedig többnyire csak az anyagi és szexuális botrányokat elkövető papokat tekinti bukottaknak, szemben a tévtanokat hirdetőkkel. Pedig huszadik századunk első felében ez még nem így volt, köszönhetően olyan milliókat felrázó szimbólumembereknek, mint Prohászka Ottokárnak, Bangha Bélának, Tóth Tihamérnak, Mindszenty Józsefnek, Márton Áronnak, Koszterszitz Józsefnek, Nyisztor Zoltánnak, és nem utolsósorban a százharminc éve, 1884. június 20-án Csáktornyán született (és 1965. november 13-án Zsámbékon elhunyt) Uzdóczy-Zadravecz Istvánnak, a legendás hírű ferences püspöknek.

Miként 1456-ban Nándorfehérvárt az olasz származású ferences Kapisztrán Szent János, 1918 és 1919 apokaliptikus napjaiban Szegeden a szintén ferences Uzdóczy-Zadravecz is a szó erejével hívta harcba híveit. Mivel az életművét taglaló újabb tanulmányok többnyire csak 1945 utáni helytállásáról számolnak be, viszont az első világháború végiről nem vagy alig, ezúttal ekkori szentbeszédeinek gondolataival emlékezünk a Nemzeti Hadsereg megszervezésében oroszlánrészt vállaló ferences tábori püspökre.

Az „őszirózsás” forradalom és a patkánylázadás idejéből fennmaradt szentbeszédeiből bőségesen idéz Nagymihály Sándor róla írt két kötetes életrajzában (P. Zadravecz püspök, a szegedi Kapisztrán. Budapest, 1942), egybegyűjtve pedig egy karcsú kötetben jelentek meg (Páter István a mi Kapisztránunk a forradalmi évben. Szeged, 1920), melynek előszavában Dr. Szilassy César a kor keresztény közvéleménye állásfoglalásaként így vallott róla: „A mai Magyarország, nem, a mai egész keresztény és kulturált világ Kapisztrán Jánosa ő.Horthy Miklós legendás alakja mellett ott áll a durva, barna darócba burkolt, próféta arcú, apostol lelkű Zadravecz István páter.”

A forradalom valódi programja

Az 1915-től a szegedi ferences zárda rendfőnökeként és az alsóvárosi Mátyás Templom plébánosaként ismert Zadravecz 1918. október 31-én, az „őszirózsás” forradalom kitörésekor az Alsóvárosi Templomban prófétai éleslátással ismerte fel, hogy vallás, pap, Egyház, meggyőződés, szent hitünk üldözése – ez az egész forradalom programja. Legalább is ide fog vezetni!”

1918. december 1-jén plébániatemplomában leszögezi, hogy az akkor sokszor emlegetett „új haza” nem lehet más, mint a „független önállóság”, a „nagy békének megteremtése” és a „szent Haza sérthetetlensége, határainak meg nem bolygathatósága” (ez a „magyar szentháromság”), majd ízeire szedi a forradalmi hangzatos jelszavakat („szabadság, testvériség, szakszervezet, köztársaság, internacionalizmus”). 

A szabadságról kifejti, hogy szereti, de a szabadosságot nem: „A durva lélek azt gondolja, hogy a szabadság az, ha foghatja durva botját és ablakokat beverhet.” Ezzel szemben a jézusi szabadság értelme az, hogy „amit nem akartok, hogy nektek tegyenek, ti se tegyétek másoknak!”. 

A testvériségről megállapítja, hogy lényege „egymás megbecsülése”, amellyel összeegyeztethetetlen a papokat „nemzetközi csuhás kizsákmányolók”-nak tekintő bolsevizmus, rámutatva, milyen arcpirító hazugság testvériségről szónokolniuk a „papírruhát” szállító hadimilliomosoknak, a „Weisz Manfrédok”-nak. 

A patkánylázadás alatt szegedi Kapisztránunkat letartóztatták (amiért, mint a „rendőrségi népbiztos” fogalmazott, „bizonyos merész és a mostani időknek nem megfelelő szociális társadalmi nézetei vannak”), de, mint Dr. Szilassy César megjegyzi, „nagyon tudhatták, kit fogtak le, rövidesen szabadlábra helyezték. Dacára a veszedelmes időknek, óriási ovációban részesítette Szeged”. Az őt éltető tömeg előtt 1919. március 25-én vallotta: „Ha bűn Jézust, ha bűn édes Hazámat szeretni, úgy üssenek agyon, hisz akkor nincs keresni valóm a földön! Ha bűn szeretni azt a göröngyöt, melyen születtem, ha bűn azt a napsugarat szeretni, mely a magyar földet izzóvá, gyönyörűvé, imádottá teszi, akkor igazán nem kívánok élni.”

1919. május 1-i beszédéről Dr. Szilassy César feljegyezte, hogy „a francia megszállás bár proletárdiktatúra-ellenesnek mondotta magát és a szegedi direktóriumot megszalasztotta, valóságban azonban égisze alatt Szegeden vígan terrorizált a kommunizmus, sőt vörös hadsereg is tanyázott a 46-os kaszárnyában. Ellenük beszélni roppant veszélyes volt. E beszédjében a mi Mesterünk szimbolikusan bár, de világosan kikelt ellne. Beszédét óriási tömeg hallgatta. E beszéd hatása alatt tömegek lélegeztek fel s megindult a zarándoklás Alsóvárosra és nyílt szembehelyezkedés a kommunizmussal.” Miről is prédikált?

„A május megünnepeltetése, május kultusza is szimbólum, hasonlat egy magasztos nagy igazság kidomborítására. Májusi oltárt állít az Egyház, Madonnát, mint eszményt helyez az oltárára. De ezzel sokkal mélyebb célja van. Május szimbólum. A Madonna oltára is gyönyörű szimbólum. Igen, a május, a virágos május gyönyörű szimbóluma a szellemi életnek.” Május „szimbolikus Eszméje ez: ahogy a föld májusa diadal az anyagi halál fölött – amennyiben életre parancsolja az élet ezerféleségét –, úgy az Eszme is diadalt üljön a lelkeket gyilkoló halálos világnézet fölött s parancsolja életre a szellemi Élet ezerféle szépségeit. És e szimbólum, Kedves Híveim, e májusi szimbólum különösen ma üljön diadalt a halál, a szellemi, a társadalmi halál fölött. Ugye Kedveseim, a társadalmi forradalmunknak célja volt uniformizálni, egyenlősíteni az embert. És zengtünk diadalt az embernek, ki lerázta a bilincsét! Hozsannát embernek, ki felhágott a természet nagy oltárára! De egyenrangúsítani ezt a dicsőséges embert mégsem tudtuk és nem is fogjuk! Csak halálba kergettük! Egyenrangúsítani embert nem lehet! ”

1919. május 4-én a „krisztusi internacionálé és a hazaszeretet” viszonyát fejtegette Jézusnak a „Jó Pásztor”-ról mondott hasonlata („Én vagyok a jó Pásztor. A jó Pásztor életét adja juhaiért. Vannak juhaim, kik nem az én aklomból valók, azokat is össze kell gyűjtenem, és lesz egy akol és egy pásztor!”(Jn 10, 11. 16.) alapján: „Azt mondották sokan, hogy e hasonlata s tanítása által Jézus a legnagyobb internacionalista. Igen, Jézus internacionálét tanít, midőn egy akolba akarja terelni az egész világot”, majd leszögezte, hogy „Krisztus internacionálé”-ja a népek között egyedüli egyensúlyt fenntartó, elfojthatatlan honszerelem, amely az „egy akol, egy pásztor” teljesülésének „előfeltétele”. „Hogyan képzelem én a felépítendő magyar hazát? Függetlennek, hatalmasnak, szentnek, önrendelkezőnek. Kárpátoktól szegélyezettnek, mert nincs más magyar haza!” Óv a „fegyelmezetlen, az első nehézségektől megszaladó”, a „csak az ennivalóért és a pénzért” beálló vörös hadseregtől: „Ami megmarad az erre járó megszálló csapatok után, azt a saját édes fiaink, a vörös hadsereg vitte el. Mindent elvisznek, még a csizmát is a lábunkról.” Elutasítja az osztályharcot: „Ember és ember közt más különbség nincs, csak ez egy: "ki bír többet tenni az édes Haza javára?". Csak ebben van különbség hazafi és hazafi közt.”

„Mi Magyarországon nemzeti szocialisták akarunk lenni”

1919. május 7-én a tanítók, tanárok ellenforradalmi nagygyűlésén a szegedi Városháza közgyűlési termében a velük szembeni „roppant mostoha” bánásmód és a köreiket is megfertőző internacionalizmus ellen fakad ki: „Pusztuljon a pedagógus tudásával való kufárkodás, a leánykereskedelemnél is alábbvaló pedagóguskereskedelem! Pedagógusok! Handléztak veletek, amidőn e jelszót dobták iskoláinkba: internacionálé. Taszítsuk ki az internacionálé pedagógiát s csatlakozzunk erősen a nacionál-pedagógiához. Sem „keresztény szocializmus”, sem „egyesített magyar szocializmus”, hanem nemzeti, nacionál-szocializmus! Magában foglal ez mindent! Mi Magyarországon nacionál-szocialisták, nemzeti szocialisták akarunk lenni.”

1919. május 11-én tartott tábori miséjének szentbeszédében a magyar katonai erényeket magasztalta, a hazaszeretetet és a fegyelmet, felismerve bűnünket, hogy évszázadokon át „minden volt a katonai nevelés, csak nem honszerelmi nevelés!” Különbséget tesz továbbá „nemzeti” és „fizetett” király között: az előbbi „összeforr a nemzettel”, az utóbbi „néha-néha leereszkedik”. A nemzeti királyban látja az „egység erejét”, hiszen „évszázadok óta nem volt nemzeti királyunk”, csak „vendégszereplő”, ezért leszögezi, hogy „így rojalista magyar ember nem lehet”. A minden párt- és kormányérdek fölött álló fegyelem pedig „gerince minden hatalomnak, minden erőnek és a katonai honszerelemnek”.

1919. május 18-án a szegedi ellenkormány tagjai azzal keresték fel, hogy vele „munkaszövetségre lépjenek. Ő adott nekik alkalmat, hogy az alsóvárosi néphez szólhassanak.” (Dr. Szilassy César) Vérbeli prédikációja hajszálpontos diagnózis: a magyar „soha nagy, életre való nem lesz, ha nem lesz lakóiban a magyar érzelem, az önérzet. A magyar érzelem! Mert ezzel, ha egyenlőre bele is nyugszunk a siralmas földarabolásba, ha nem is mi, hát unokáink vissza fogják szerezni az egész országot! De a ma magyarjának a lelke bizony kevés reménnyel kecsegtet. Hogy fest ez a magyar lélek ma? Ijesztő kép, mi lelkünk előtt áll. Az a magyar, ki a világ népei és nemzetei közt a legsovénabb, legnemzetibb érzületű nép volt, az a legközelebbi múltban mintha elvesztette volna nemzeti önérzetét.”

1919. június 1-i szentbeszédében a megújhodó Magyarország erkölcsi alapokra helyezéséről, „demokratikus alakulásá”-ról és a zsidók helyzetéről vallott. „A magyar Haza erkölcsi alapja ezeréves történelmünk és a pozitív vallásosság.” Az utóbbi nem „vallásos torzsalkodás”, széthúzás, hiszen a cél az, hogy „minden egyén, minden szív kifejleszthesse lelki ideálját, lelke szellemi költészetét”. A „demokratikus alakulás” pedig, a kifejezés eredeti görög értelméből kiindulva, nem más, minthogy „ebben a Hazában minden ember meg legyen becsülve”, és „száműzessék távolra mindaz, ki kasztokat, osztályokat egymás elleni lázításra vitte”, megbüntetve a „félrevezető bűnöst”: „Ha a bűnös vezetőről van szó s azt kérdjük, ki a vezető, milliók torkából zúg a felelet, hogy Magyarország félrevezetői a zsidók! Engedjétek meg, hogy áttérjek a zsidó kérdésre röviden, de igazságosan.

Igen, a vezetőségben a legnagyobb részt zsidók voltak. E tény megbírálásánál következő a véleményem. Két résre kell osztani a zsidókat: egyik részen áll a magyar zsidó, a másik részen a bevándorlott zsidó. A magyar zsidó az, ki velünk együtt nőtt fel. Bölcsője együtt ringott a mieinkkel. Ki azt a levegőt szívta, melyből mi táplálkoztunk. Ki a magyar göröngyhöz éppúgy tapad, mint amilyen különböző címekkel tapad az igazi magyar. Kiben éppúgy él a magyar Haza szeretete, mint él a nyakas kálvinistában. Ezek a hazafias, magyar zsidók. Ezek elvesztették faji különbségüket s csak vallás választja el őket a keresztény magyartól.

A bevándorolt zsidók kifáradt kezünkből kiütötték a fegyvert

A másik részen állnak a bevándorolt zsidók”. Ezek vétót kiáltottak nemcsak a katolikusnak és protestánsoknak, hanem a hazafias zsidóknak is. Ezek nem vallás, hanem faji különbséggel állnak velünk szemben. Ezek nem a magyar földből nőttek ki. Ezek hát idegenek. Idegen nekik e föld, ez éghajlat, az itteni szokások. Idegen minden. És üzlet minden! Mert megkínozta őket az orosz, mert nála zöld ágra nem vergődtek, otthagyták, rávetették magukat e szerencsétlen országra, és mindenünkből kiszorítottak bennünket. Ők voltak, kik a legutóbbi időben ki akarták préselni, ki akarták szorítani lelkünkből a magyar érzületet is. Letejfelezték a rettenetes világháborút. Ők voltak, kik kifáradt kezünkből kiütötték a fegyvert. Ők mondották, mert féltek a leszámolástól, hogy nem akarunk sem sereget, sem katonát látni! Ők telfölözték le a forradalmat, a proletárdiktatúrát. Ők lovaltak föl bennünket nem a Haza megmentésére, hanem egymás ellen való torzsalkodásra. Ők adtak vörös fegyvert a kezünkbe, mellyel nem a behorpasztott Hazát védtük, hanem egymásnak estünk, özvegyeket gyilkoltunk, raboltunk. Ők dugták be megélhetésünk összes forrásait! ”

1919. június 2-án a Nemzeti Kormány eskütételén elmondta, mit adunk és kérünk hazánktól: „Odaadjuk ezt a göröngyöt, ezt a földet, melyet testvéri vér áztatott meg! Odaadjuk úgy, amilyen: földjéből majdnem kiszipolyozták, kiszívták a magyar történelmi múltat. És mit kérünk Tőled? Add vissza nékünk a mi régi édes Hazánkat!

1919. június 15-én a hazafias szegedi nők városházi gyűlésén a háromszínű „szentséges Trikolór” jelentését bontotta ki: „Ébren álmodtatok, midőn belénk csókoltátok ezt a szent háromságot, melynek gondolatában kezd nem „fölébredni”, hanem „öntudatra ébredni” a magyar. Tőletek kaptuk a pirosat, tőletek a fehéret és tőletek a zöldet.

A pirosat. Midőn csupa szeretet sugárzott arcotokból. Csupa szeretet voltatok. Úgy emlékszem kipirult édesanyámra, midőn szinte agyoncsókolt, midőn tanított szeretni! Úgy emlékszem, midőn mondotta: szeresd az embert, szeresd az édes Hazát. Igen, tőletek kaptuk a pirosat, a szeretetet.

A fehéret. Akkor, midőn a szent igazságokra tanítottatok, akkor, midőn az igazság kelyhébe belenézni tőletek tanultunk, akkor, midőn az élet tiszta, nemes valóságát prédikáltátok, akkor, midőn meséltétek, hogy a Kárpátoktól Adriáig minden más színű és értékű, mint bárhol a Föld hátán. Akkor, midőn mondtátok, hogy a mi virágainkon több a báj, a mi madárkáink csicsergésében több a dal, mint bárhol. Tőletek kaptuk a fehér idealizmust, a rajongást, az eszményiséget.

A zöldet. Mi férfiak oly könnyen megroppanunk, midőn pedig oly erősen kellene állni! Mi oly gyorsan kifáradunk, midőn pedig nagy lengéssel kellene rohanni az élet igazságainak megvédésére. Midőn lecsüngött fejem, midőn szent álmaimban csalódtam, midőn az élet félreértése szíven ütött és odahajtottam fejemet édes anyám édes keblére, éreztem kedves, áldott keze simogatását, bátorítását: fiam, erő, bátorság, férfiasság! „Küzdj, fáradj s nemsokára Tied a győzelmi pálma.” Ilyenkor talpra ugrottam és a kitartó energia zöld reményével mentem az életbe tovább-tovább.”

1919. június 22-én a „Tevél”-matinén a széthúzás ellen és erkölcsi erőnkről, fölényünkről beszélt: „A megvakított Álmos tanúm rá, hányszor nem értettük meg egymást! A ravasz udvarnok minden fondorlata hányszor csalt ki könnyet a szemeinkből?” Hazánkat egyedül „erkölcsi ereje, erkölcsi fölénye” tartotta fenn?: „A legázolt mindig nagyobb, mint ellensége, ha van erkölcsi fölénye. Mi mindig nagyobbak voltunk, mint a gázoló német, nagyobbak, mint a gázoló török s bár a sárba tiportak, erkölcsi erőnkkel legyőztük őket!” Elhagyott erkölcsi erőnk makacsságunkban, magyar önérzetünkben leledzik, mely „arany fonál lesz, mely összeköti oldott kéveként széthullt nemzetünket”.

1919. június 29-én a Tisza Szálló Nagytermében a Szegedi Katolikus Kör matinéja keretében tartott beszédében szembeállította a Szent Korona Tanon alapuló örökségünket az 1918. október 31-ével hatalomra jutókéval: „Míg a nemzetnek joga volt számon kérni azokat, kik koronát hordtak, ki adta meg a jogot Szamuellynek, hogy – hír szerint – fejszével verje szét Szent Koronánkat!? Amíg joga van minden vallásnak az ő papjait, kultusza szolgáit fenntartani és ellenőrizni, addig ki adta meg a jogot a vörös erőszaknak száz és száz templomot becsukni?!”1918. október 31-e „szent vívmányait elsikkasztották [ugyanígy fogalmaz Szabó Dezső „Megered az eső” című regénytöredékében (1931) – Ifj. T. L.], eltüntették s a végén befogták a szánkat!” Hirdeti, hogy Szent Koronánk minden jogi erőnk forrása, és „ha azt elsikkasztják, megszűnt Magyarország!”

„Isteni bosszút kérek!”

1919. július 3-án a Szamuelly-pribékek áldozataiért a szegedi Rókus Templomban tartott rekviemen elhangzott beszédében minden magyar fájdalmát tolmácsolva így fohászkodott: „Hozzád fordulok, magyarok nagy Istene és kérek Tőled valamit! Bosszuld meg szentjeidnek vérét, mely kiontatott! Bosszuld meg a parasztok vérét! Bosszuld meg az anyák vérét! Bosszuld meg a gyermekek vérét! Bosszuld meg a papok vérét! Bosszuld meg az ifjak vérét! Bosszuld meg a katonák vérét! Bosszuld meg, bosszuld meg isteni erővel, bosszuld meg! Isteni bosszút kérek, olyant, amilyennel csak Te tudsz bosszulni! Bosszuld meg, verd meg őket a hontalanság, a hazátlanság minden keservével!”

1919. július 6-án legénybúcsún beszélt plébániája nagytermében: „Fiaim! Amidőn ti ma legénybúcsút vesztek, hogy katonának menjetek, kötelességem tanácsokkal ellátni benneteket. Legelsősorban ott a kaszárnyai életben törekedjetek arra, hogy azon gondolatvilágnak, eszméknek birtokosai, hívei legyetek, melyek a mai alakulatoknak s nemzeti hadseregünknek a megalkotói voltak. Ezek pedig a keresztény erkölcsösség és a magyar hazaszeretet. Ezzel a kaszárnyák „otthonokká” válnának.”

1919. július 6-án a Lenin-fiúk vérengzései ellen a szegedi menekültek XV. Benedek pápának memorandumban tiltakoztak, melynek szövegét ő írta. „Mi, a magyar Alföld legnagyobb városának, Szegednek 120 000 katolikusa és a haza minden oldalából idesereglett keresztényei – akik egyedül vagyunk abban a szomorú szerencsés helyzetben, hogy szabadon feljajdulhassunk e rémes bajainkban – alázatos bizalommal borulunk a szorongatott és üldözött milliók nevében a Te lábaidhoz. Tudod, szent Atya, hogy úgynevezett internacionalizmus és bolsevizmus teremtette meg nálunk ezt az áldatlan helyzetet. Kérünk Téged szent Atyánk, egy pillanatra se gondold, hogy ez magyar termék. Mert ez közénk hozott hazátlan métely s amely innen tovább akar terjedni a többi nemzetekhez, hogy a rombolás teljes legyen!” Felolvasása után hozzátette ugyanakkor, hogy „sem Róma, sem az antant, sem a kormány, sem a szuronyok, hanem a mi önérzetünk adja vissza az elveszett, vagy legalábbis a tönk szélére jutott édes Hazánkat!”

1919. július 15-én szentelte fel a Prónay-zászlót. Amint Szilassy César írja, a szegedi „Gellért konviktus udvarán történt a zászló fölszentelése. Magyar lányok hímezték, magyar lányok adták reszkető kézzel a hős század katonáinak határozott kezébe. Az egyik oldalon a Nagyasszony képe e körírással: Cum Deo pro Patria et Libertate. A másik oldal tiszta maradt. Úgy határozta el a század, hogy ha majd Budapestre ér, ott behímezteti: "Et pro Rege nostro Apostolico"”. Miután megcsókolta a zászlót, így szólt: „A lerombolt évezredet csak ezzel tudjuk rendbe hozni: a Hazát, az Eszményt, a szent Trikolort lángoló szeretetével, fehér igazságával és követelődző zöld reményével. Szent zászló! Nagyasszony képét látom rajtad, mely sohasem volt a vallási türelmetlenségnek képe, hanem a szó szoros értelmében a magyar összefogásnak, összetartásnak az ereje. Látom rajtad az évezredet minden kínjaival, minden reményével, minden örömével. Földet látok benned, melyről a költő mondja: „Ez a föld, melyen annyiszor / Apáink vére folyt. / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt.” Vigyétek ezt a zászlót diadalra! És ne a türelem jelszavával hordozzátok, hanem a magyar lázongás minden pezsdítő és zúzó erejével, mert ezzel lehet csak új Hazát teremteni.”

Búcsúja híveitől Nagy-Magyarország térképe és szerzetesi feszülete felmutatásával

1919. augusztus 10-én, a Nemzeti Hadsereg Szegedről Horthy Miklós vezényletével való elindulásakor híveitől Nagy-Magyarország térképének és szerzetesi feszületének felmutatása közben így búcsúzott: „Ez itt Magyarország integritásának a térképe! Egész ország! Körülárkolás nélkül. Egész Haza minden lenyisszentés nélkül. Kárpátoktól övezve! Egész édes Haza a mi csobogó patakocskáinkkal! Egész édes Haza minden vármegyéjével együtt! Ennek a szentségét és sérthetetlenségét akarom hirdetni a nagynak úgy, mint a kicsinek, minden hazafinak! Ez meg az úti feszületem. Jézus erős keresztje ez. Ez volt a múlt évezrednek alapja, a jövő ezredet sem tudom más alappal elképzelni. Ez az egyetlen fegyverem!” Kapisztráni következetességére, spártai jellemére vallóan kijelentette: „A „Népszava” sokszor cikkezett rólam, de csak züllött papnak nevezett. De büszke vagyok e züllöttségemre, mert az él eszerint bennem, ami ellen ők küzdöttek! Tudom e térképnek minden kanyarulatát és egyetlen kanyarulatából tapodnyi földet nem engedek! És akik nem tartanak ugyan züllöttnek, talán azt mondják majd, rajongó bolond vagyok. Erre is büszke vagyok! Igen, ez Isten adta szent Hazának rajongója, bolondjaként futni fogok és rázni fogom a nemzeti öntudatot!”

Passiója

Szólnunk kell végül „szegedi Kapisztránunk” passiójáról is. Már az 1919-es 133 napos bolsevista terror alatt is letartóztatták, amiért „feltüzelte” híveit, de mivel hamar rájöttek, hogy ezzel csak növelik népszerűségét, rövidesen szabadlábra helyezték. Aztán 1945-ben, amikor is „uszító beszéd”-ek, „háborús és népellenes bűntett”-tek vádjával kétévi szabadságvesztésre ítélték.

Amint Schneider Vencel atya (Kálmán Peregrin: "Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet", 2000) írja, „a fegyőrök a régebbi bűnösök és különösen műveletlen, durva, szadista férfiak közül kerültek ki. Őt, mint püspököt, állandóan gúnyszavakkal illették, Ő ezekre a durvaságokra csak úgy felelt, mint Jézus: „Mondja barátom, mit vétettem magának?” Levitték a pincébe, ahol teljesen levetkőztették, megmotozták, majd azon gúnyolódtak, milyen egy püspök meztelenül. Az őt kihallgató GPU [Szovjet Oroszországban az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság – Ifj. T. L.] vezetője miután semmit nem tudott belőle kivenni, egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zárta, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot: állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni.”

1946. április 10-én „népbírái” előtt az utolsó szó jogán elmondott beszédében (amelyet jelentősége miatt alább csonkítatlanul közlünk) így vallott hitéről és hazájáról:

Tekintetes Népbíróság!

Az utolsó szó jogán nem óhajtom hosszabb időre lekötni a Tisztelt Népbíróság figyelmét és türelmét. Annál inkább nem óhajtom ezt, mert őszinte és objektív feleleteimmel már kellő világításba helyeztem megvádolt szerepemet és azokkal meggyőződésem szerint megdöntöttem az ellenem emelt „háborús bűnösségi” és „népellenes bűnösségi” vádat. Mindezek dacára mégis szükségesnek látom, hogy röviden reflektáljak az ügyészi vádbeszédre és ügyvédem védőbeszédére. Ügyvédem védőbeszédére, hogy köszönetet mondjak ügyvédem buzgó munkájáért, melyet kifejtett a hosszú védidő alatt ügyem védelmében: jelesen pedig a most elhangzott védőbeszédért, amellyel újból és hathatósan szétszedte és megcáfolta az ellenem emelt és kiadott egész vádiratot. Az ügyész úr vádbeszédére pedig szabadjon a következőkben felelni:

Az elhangzott vádbeszédet én is megtapsoltam, nem cinizmusból, hanem őszintén, mert olyan feltételeket szab a magyar feltámadáshoz,melyeket én is vallok, sőt, bár ezeket ha nem is látja bennem, inkább letagadja tőlem, azokat mégis teljes egészükben bírom és élem. Az ügyész úr mondotta: a szegedi gondolat alapján Zadravecz püspök megtagadta az Evangéliumot, az Evangélium szellemét és az első parancsát: a szeretetet. Péter apostol nem áldotta volna meg sohasem Jeruzsálem elpusztítóit, ahogyan ezzel szemben Zadravecz püspök megáldotta a hazát elpusztító seregeket és így, mielőtt még Gömbös hármat kukorékolt, ő többször elárulta a hazát. Zadravecz nem élte az ősegyház életét. Az apostolok mezítláb járták a szeretet útját és nem mint Zadravecz püspök. Az ősegyház a mezítlábasok egyháza volt. Ma is csak mezítlábas apostolok, a szegények istápolói menthetik meg a világot és a hazát. Ha Zadravecz a pogányság ellen akar küzdeni, akkor nem kelet, hanem nyugat felé kellett volna vagdalkozni!

Ügyész úr! A beszédből kiragadott gondolatoknak tapsoltam és, mert mindaz, amit e szavakkal sértőn és kicsinyességgel rátol a püspöki ordóra és annak szent és az Egyház által előirt ruházatára,az mind távol volt az én munkásságomtól és pont mindaz volt benne és van meg benne és egész életem munkásságában,amit föltételül szab a haza és a világ megmentésére, noha ezeket bennem látni nem akarja. Nézzen ide, ügyész úr! Rajtam nem lát piros gombot, lila szalagos cifra gúnyát. Ismeri ezt a rajtam levő szerzetesi ruhát? Ez az Ön szerint egyedül megváltó mezítlábas apostoli ruha. Ez franciskánus ruha, ez az én ruházatom. Ebben szolgáltam a szegedi gondolatot, ebben jártam az országot és ebben mondottam negyvenéves igehirdető misszióm alatt beszédeim ezreit, ebben vigasztaltam a magyar népet, töröltem könnyeit, enyhítettem fájdalmait. Igen, mert én nem a feudalizmus szekerét húztam, hanem a magyarok, a szegények apostola voltam. Szegény magyarok szegény apostola - ahogy egy vers nevez. Ez a terem nem fogadhatná be a könnyeket, a sóhajokat, leveleket, a népi deputációkat, melyek a magyar nép fájdalmával jöttek hozzám segítséget kérni, és én minden befolyásomat csak arra használtam, hogy kilincseltem és újból kilincseltem és örökké könyörögtem a magyar szenvedés enyhítéséért és soha egy lépést nem tettem a magam érdekében. Feudalizmus? Soha senkitől egy fillért nem fogadtam el. Tálcán felajánlott igazgatósági helyeket elutasítottam, dúsgazdag lehettem volna, csak ki kellett volna nyújtani. a kezemet. Még azon a címen sem vettem fel senki ezüstjét-aranyát, hogy ezzel a nyomort enyhítsem..., mert én nem csak beöltöztem az apostolok mezítlábas csuhájába,hanem éltem és élem is az ősegyház életét,melynek neve: vita communis, vagyis kommunizmus. Igen, a bibliai kommunizmus, mert a franciskánusok élete az én életem.

Én jogosítva érzem emiatt magamat, hogy én mondjam meg és én hirdessem meg a mai világnak, hogy mi is a kommunizmus! Mi tehát a kommunizmus? Az egyed teljes kiürítése. (Christus exinanivit semetipsum.) Lemondás mindenről, hogy mindent a köz és az emberiség javára feláldozzanak. Én ezt tettem. Lemondtam a családról, a vagyonszerzésről birtokról,sőt önmagamról is és átadtam magam egyházamnak. A köz mindezzel rendelkezik a magyar demokrácia, vagyis a magyar nyomor javára. Ez kommunizmus. Nekem ne fráziskodjanak a kommunizmusról azok, akik pont az ellenkezőjét teszik és élik. Akik kirabolják a tömeget inflációval,feketézéssel, akik munkások és robotolók könnyeit,verejtékét arannyá dagasztják és ezzel megtöltik zsebeiket, és mindennek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik lelkéből, szomorú életéből.

Továbbá ügyész úr! Ez a felhánytorgatott és gúny tárgyává tett püspöki aranykereszt csak finom öntvény, kicsit befuttatva arannyal, hogy méltóan foglalja magába a szent kereszt és a szentek ereklyéit. Igaz, volt aranyláncom is, de elvették, volt aranygyűrűm is, de azt is elvették. Nem baj! Ha ez az értéktelenség is szemet szúr, ügyész úr, itt van, tessék elvenni! Majd madzagspárgán fakeresztet akasztok nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek! Jobban, mint az aranykereszttől, mert Krisztus valóban a fán, a keresztfán váltotta meg a világot. Ezek után még csak egy rövid megjegyzés az ügyészi vádiratra, melyet a vádbeszéd megismételt és magáévá tett: én negyven év alatt ezernyi beszédet mondtam. Én huszonöt évi püspöki munkásságom alatt még hatványozottabban dolgoztam a magyar népért és ebből a hosszú életből, ezernyi ezer beszédből csak két mondatot talált a vád? Itt valóban az történt, amit Talleyrand, Napóleon hírneves külügyminisztere mondott: „Mutassatok nekem egy kéziratot, abból kiveszek öt szót és ezekkel bebizonyítom, hogy a kézirat szerzője méltó a halálra". Még egy kis türelmet kérek a Tisztelt Népbíróságtól. A következő három pontot akarom hangoztatni: először hálát adok az én Istenemnek és Jézus Krisztusnak, hogy méltónak ítélt engem a szenvedésre. Köszönöm neki a stigmákat, köszönöm a meghurcoltatást, a meg- és lealáztatást, a szabadságvesztést, közel egyéves börtönt. Nem tagadom, súlyos volt kényelmetlenségeivel, sok-sok hosszú és álmatlan éjszakájával, takaró nélküli kemény kőpadlójával, böjtjeivel, éheztetéseivel, - de Istenért elviseltem. Suscipe a me Pater, fogadd el mindezt engesztelésül, Mennyei Atyám, váltságul édes Hazámért és nemzetemért. Hálát adok Istennek, hogy a börtönben odaállított példaképül a keresztény nép elé Ó, bár példaképe lehetnék ebben a keresztény népünknek, és szenvedéseimmel, börtönömmel bizonyíthatnám, hogy amit negyven évig csengő szóval hirdettem, azt a nagy némaság idejében a börtön celláiban tettel leéltem.

Másodszor kijelentem itt, az ország színe előtt, hogy szívből megbocsátok mindenkinek, aki bármiféle címen vagy módon okozója volt szenvedéseimnek, egyéves börtönömnek. Ugyancsak Krisztus szegényeinek alázatosságával köszönöm meg mindazok jóságát, akik felém nyújtva kezeiket a kin egy esztendeje alatt törölték verejtékemet enyhítették mostoha sorsomat.

Harmadszor ezt a következő kijelentésemet kizárólag a Tisztelt Népbírósághoz intézem. Tisztelt Népbíróság! Az egynéhány perc múlva ügyem felett kettétörendő pálca reccsenése nem lesz ítélet, hanem konfesszió! Nem ítélet lesz, mert a Tisztelt Népbíróság nem ítélhet az én világnézetem és az én beszédeim felett. Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, midőn engem felkent és misszionáriusként küldött a néphez. Ö tette az ajkamra az igét, amely Ige szent, örök és megmásíthatatlan. Ezek felett ítéletet senki sem mondhat, még a Tisztelt Népbíróság sem. A Tisztelt Népbíróság mai ítélete felé ma milliók tekintenek váró érdeklődéssel. Milliók itthon és milliók odakinn, sok országban, ahol katolikusok laknak. Mert, Uraim, ezek a milliók nagyon jól tudják, hogy itt egy év óta börtönről börtönre hurcolnak egy püspököt, éspedig semmiféle személyes vagy egyéni bűnért, hanem tisztán csak azért, mert a pápai enciklikák és az evangélium szellemében és parancsai szerint prédikált. Tudja az egyházam is, mely éber szemmel kíséri szónokai útját, különösen pedig püspökeinek sugárzó világnézetét. Az egyháznak van eleven, figyelő kongregációja, mely a legkisebb gyanúra számon kéri és indexre rakja szónokai prédikációit, írói könyveit. Nem kérem, Tisztelt Népbíróság, nekem negyven éves igehirdető pályámon fegyelmim nem volt, fegyelmit, figyelmeztetést nem kaptam, elismerést azonban írásban többször is. Én tehát töretlenül az „in gratia et communione” (ahogy ezt a római Szentszék kifejezi) jegyében és egységében vagyok fejével, XII. Piusz pápával. A hazai megyés főpásztorok eddig igen sokszor és szívesen hívtak főpapi munkájukhoz segítségül, mert tudták, hogy izzó beszédeimmel töretlenül hirdetem az Evangéliumot és a nemes hazaszeretetet. Ezen az alapon mondom tehát és ismétlem, hogy a Tisztelt Népbíróság fölöttem mondandó ítélete nem lesz ítélet, hanem konfesszió, hittevés, vallomás mindazok felé, akik idefigyelnek. Ez Ítélettel megvallja a Tisztelt Népbíróság, hogy a fiatal magyar demokrácia tud-e és akar-e Istennel, Jézussal és az Egyházzal együttműködni?! Avagy nem tud és nem akar Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtt haladni és együtt dolgozni?!

Felkérem a Tisztelt Népbíróságot, hogy tegye meg a konfessziót! Ha akar és tud együtt dolgozni Istennel, Jézussal és az Egyházzal, akkor teljes és maradéktalan felmentést adjon nekem, és haladéktalanul engedjen egyéves börtön és gátlás után visszatérni oltáromhoz és az evangélium igéjéhez! Ha pedig nem akar, nem tud Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtt haladni, és együtt dolgozni, ám akkor ítéljen el! De az elitélésnél csak azt kötöm ki, hogy az ítélet mérve méltó legyen Krisztushoz, akit elvet. Krisztushoz méltó ítélet pedig a keresztfa, a Golgota, halál.

Felmentés esetén sietek vissza oltáromhoz, hogy áldást kérjek, imát mondjak a vergődő és új utak előtt álló édes hazámért. Elitélés esetén szívesen hozom meg a további szenvedés áldozatát, ha kell, élet-halál áldozatot.

Uraim! Engem az egyéves börtön megtanított szenvedni, de félni nem! Csak az lesz majd az utolsó kérésem, hogy még egyszer felemelhessem áldásra felkent kezemet s főpapi áldást hintsek szerencsétlen nemzetemre! De elvárom, hogy áldásomat az irányított sajtó nem fogja „nagy botránynak” bélyegezni, mert a fasiszta püspök megáldotta az összegyűlt fasisztákat.

Ítéletre hát, Tisztelt Népbíróság! Nekem mindegy, akár főpapi ornátusban, diadalszekéren robogok az örökkévalóság küszöbe felé, akár pedig elítéltként, kényszermunkát végezve, nyikorgó talicskát tolva közeledek oda, mert ez egyben egészen biztos vagyok, hogy ott, az örökkévalóság küszöbén vár az én Istenem és Jézusom, ki a földön szóval, szenvedéssel meghirdetett evangéliumáért adja nekem a fényes felmentést és az örökkévalóság koronáját.”

Kiengedése után 1947-ben átadták újra a magyar hatóságoknak, majd a toloncházba vitték néhány napra, ahol éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák. Hamarosan meglátta, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal: az egyikük egy tiszt feleségét levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!” Amikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta. Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabott dugott és elvérzett, mire a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb. A politikai rabokat előszeretettel ütötték-verték gumibotokkal, akiknek így fejük az ismeretlenségig megdagadt vagy nemzőképtelenné váltak, amint erről különösen Málnási Ödön történész emlékirata (Magyar Mártyrok, 1958) tanúskodik.

Mindezeket követően megtiltották neki a nyilvános szerepléseket és kitiltották Budapest területéről, így a ferences rend máriagyűdi rendházában, majd Budapesten, később a kitelepítés miatt Homgrod és Alsóvadász községekben s a pilisszentlászlói , a szomori, végül a zsámbéki plébánián élt, miközben titokban pappá szentelt politikai okokból eltávolított szeminaristákat, közel kétszázat, köztük Leszkovszky Pált és Tudós-Takács Jánost (akik mindketten a tomista bölcselet legkiválóbb ismerői lettek), valamint (a Vatikán keleti politikája feltárásában élenjáró) Adriányi Gábor egyháztörténészt. Saját kálváriájáról való feljegyzéseit zsámbéki száműzetésében 1962-ben egy házkutatás alkalmával elkobozták tőle, viszont Schneider atya visszaemlékezéseiből mégis sokat megtudunk lelkületéről.

Kiderül belőlük nemcsak az, hogy mennyire hősiesen viselte a reá mért keresztet, hanem az is, hogy két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiségünk vele együtt raboskodó képviselőire is példásan hatott, így Méhely Lajos biológusprofesszor az ő hatására buzgóbban imádkozott és elítélte a darwinizmust, a halálra (majd életfogytiglanra) ítélt Antal István néhai igazságügy-, illetve vallás- és közoktatásügyi miniszterben is ő tartotta a lelket, illetve vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály újságíró-sajtófőnök nem utolsósorban éppen az ő szavainak és állhatatosságának hatására lett reformátusból római katolikussá kivégzése előtt.

A „szegedi Kapisztrán” 1965. november 13-án halt meg Zsámbékon. Utolsó kívánsága az volt, hogy Esztergomban, a ferencesek kriptájában helyezzék el hamvait. Azonban békepap püspöktársai nem vállalták a temetésen való részvételt, így Szabó Imre püspök, az alsó-krisztinavárosi templom plébánosa vállalta el a temetést, amelynek napjára Schwarz-Eggenhoffer Artúr, Mindszenty bíboros száműzetésében az Esztergomi Főegyházmegye apostoli kormányzója, ismerve a hazai viszonyokat (tudva, hogy a békepapok- és püspökök nem mernek, vagy nem is akarnak megjelenni rajta), egyházmegyei papi gyűlést hívott össze Esztergomba, összes egyházmegyés papját levezényelve a ferencesek templomába.

Sírja így Esztergomban a Ferences Templom és Rendház kriptájában van, lelke pedig hitünk szerint Teremtőjénél, ahonnan közbenjár érettünk, örök példát mutatva arra, hogy így kell egy főpásztornak mindvégig helytállnia az Isten- és hazatagadókkal szemben, hiszen, amint Schneider atya is írta, „az isteni Gondviselés az emberiség útját mindenkor csodálatos módon irányította: a magyarság ezeréves küzdelmes történelme fényes tanúbizonyság, az időnek és kornak megfelelő vezető egyéniségekről nem emberek, hanem a népek és nemzetek irányítója, a Mindenható, a jóságos Isten gondoskodott: ilyen kimagasló egyéniség volt Páter Uzdóczy-Zadravecz István”.