Payday Loans

Keresés

A legújabb

Botránykő PDF Nyomtatás E-mail
OLY KORBAN ÉLÜNK ABC

Miért botránykő Szabó Dezső korunkban is?

2014. június 10.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

szabo-dezso.jpgSzázharmincöt éve, 1879. június 10-én született már életében klasszikussá lett írónk, Szabó Dezső. Aki valahogy éltében és holtában egyaránt botránykőnek számított. És számít talán ma még inkább, mint egykor. De vajon miért?

Talán nem kell különösebben firtatnunk, legalábbis olvasóink előtt, hogy a politikai paletta mely oldalán állók szeretnék legjobban elfeledtetni még emlékét is. Leginkább azzal, hogy hallgatnak róla, hogy ilyetén műveinek ne legyen olvasótábora, netán reneszánsza. 

Nos, fentebbi kérdésünkre magának az írónak az önéletrajzi vallomásai (Életeim) egyik jelenete ad meglehetősen csattanós választ. Ebben beszámolt arról, hogy az 1905 és 1912 közötti párizsi útjai során a francia metropoliszban nyilvánosság előtt tartott „conférence contradictoire”-okról, „ellentmondó előadások”-ról milyen tapasztalatokat szerzett.

Ezek, amint írta, abból állottak, hogy „rendesen bizonyos szabadkőmíves liberális csoportok meghirdettek egy témát, melynek rendesen egy főelőadója volt, aki nagy előadást tartott, de meghívták azokat is, „akiknek ellenkező nézete van”, és bárki hozzászólhatott az előadott témához: mármost természetesen a meghirdető szervezet tömegei elzúzó többségben szállták meg a termet”. Ezután ismertetett is egy ilyen „conférence contradictoire”-t:

„Egy Sebastien Faure nevű képviselő [Faure Sébastien (1858-1942) francia anarchista politikus – Ifj. T. L.] hirdetett „conférence contradictoire”-t a katolicizmus csődjéről, széles mondatokkal hívva meg az „ellenkező nézetűeket”. Ravasz és ügyes szónok volt. Mindenekelőtt előadta, hogy ő is jezsuiták iskolájában tanult, egyáltalán nincs elfogulva a katolikus egyház ellen, és előadásában be fogja tartani a tudományos tárgyilagosság parancsait. 

Széles megalapozással órákig beszélt. Ez is a taktikához tartozott. Annyit beszélni, hogy a közönség holtra fáradjon a szörnyű melegben, és ne legyen már türelme meghallgatni az ellenkező vélemény szónokait. Vázolta a papi hatás, különösen a jezsuiták eszközeit. Felidézte a múltat, boncolta a papság szentségének tételét, a szentek tiszteletét, a pápa csalhatatlanságát, a gyónás intézményét, ezt különösen részletesen. A végső eredmény ez volt: a katolicizmus volt, modern államban, a modern természettudományos világnézet mellett lehetetlen. Újat nem mondott, de nagyon ügyesen beszélt a szenvedélytelenség gondosan felöltözött maszkja alatt. Beszéde éjfél után ért véget. A terem jelentékeny része viharosan tapsolt, az ellenzék hallgatott, elnyomva az ügyes taktikától, a nagy számtól, a rettentő hőségtől és a késői időtől. Ekkor Faure nagy biztosan szétnézve a nagy teremben, mondta:

– Mi elmondtuk a mi nézetünket, a mi érveinket. Méltányos dolog, hogy ha van valaki a teremben, akinek más nézete van, szintén előadhassa érveit. Kíván valaki felszólalni?

Halálos csend lett a teremben. Pár másodperc múlva Faure újból kérdezte:

– Van valaki, aki meg akarja cáfolni állításaimat?

Újból csend.

A zsűri már úgy tett, mintha távozni készülne. Ekkor a színpadszerű pódium mélyéről egy hang vakkantotta:

– Moué! (Moi.) [Én! – Ifj. T. L.]

Óriási kacagás csörgött fel az egész teremből. Furcsa alak evickélt a pódium elejére, minden mozdulatában ábraszerűen mutatva a gyengeelméjűt. A nyakában olvasó, színes pogácsákból egybefűzve, mellén egy éktelen nagy kereszt. A félkegyelműek üres vigyorgásával mondta:

– Breton paraszt vagyok. Katolikus vagyok. Katolikus vagyok.

– És miért katolikus? – kérdezte fölényes mosolygással Faure.

– Mert a mamám és a tatám, a nagymamám és a nagytatám, a dédmamám és a dédtatám…
Nem folytathatta tovább a kacagásciklontól, valósággal leröhögték a pódiumról. Hát bizony ez mocskos eszköz volt. Természetesen ezt a figurát Faure-ék kreálták, valószínűleg nem volt sem breton, sem paraszt, hanem valamely színház kóristája vállalta ezt a szerepet.

Faure és a „zsűri” diadalmasan mosolyogtak. 

– Nincs senki, aki még hozzá akarna szólani? – kérdezte.

Senki sem jelentkezett. A zsűri diadalmas arccal állt fel. Ebben a pillanatban a pódium mélyéről egy mély zengésű, kellemes hang szólt:

– Pardon, Messieurs, une minute [tisztelt Közönség, csak egy perc – Ifj. T. L.]

Egy magas, legfennebb harmincöt éves katolikus pap jelent meg a pódiumon. Szép alkotású fej, fekete haj, fekete szakáll. Szemeiből, arcából derült jóság és nyugodt bátorság sugárzott. Mellén kereszt volt. Legnagyobb csodálatomra Faure és a zsűri arcán, bár eddig igen jó színészeknek bizonyultak, valóságos megrökönyödés látszott. A hallgatóság egy része dühösen ordította:

– Eláll! Eláll! À bas la calotte! [Le a csuhával! – Ifj. T. L.]

De a közönség nagy része mégis elég francia volt ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló méltánytalanságot ne tűrjön. Még a Faure-pártiak jó része is felháborodva kiáltotta:

– Beszéljen, joga van hozzá.

Faure végigkémlelt a termen. Világosan láthattam, hogy a terem nagy része meg akarja adni a szót az ellenkező véleménynek. Vállat vont és unottan mondta:

– Parlez, Monsieur. [Beszéljen, Uram! – Ifj. T. L.]

A pap beszélni kezdett. Egyáltalán nem foglalkozott ellenfele személyével. Nyugodtan, világosan magyarázta meg az egyház lényegét és hivatását. Megmutatta, hogyan folyik ebből a papi hivatás szentsége. Megmagyarázta a szentek tiszteletének nagy emberi értelmét, a jók szolidaritását esendő testvéreikkel. Ilyen értelmet adott a gyónásnak is: az esendő ember pap testvéréhez viszi lelki terhét, hogy az segítse leemelni vállairól. Kifejtette a pápai csalhatatlanság elvének kikerülhetetlen logikáját az egyház előbb előadott lényegéből és hivatásából.

A harmadik mondatnál már az egész terem mély csendben figyelt, aztán fel-felzúgott a taps, a hallgatóság nagyobb része tapsolt. Faure úréknak rossz percei voltak. A pap beszéde után hirtelen bezárták az előadást.”

Szabó Dezső, amint tudjuk, református volt. Mégis, antológiát lehetne összeállítani műveinek azon részeiből, melyekben csodálattal tekintett, éppen párizsi útjai során, a középkorra, annak katedrálisaira, a gregorián énekekre, egyszóval a katolicizmusra. Nem is szólva Aquinói Szent Tamásról, akinek életművével még Eötvös-kollégistaként volt alkalma megismerkednie. Akitől megtanulta, miként kell érvelni. Felvetni egy kérdést, majd arra a lehetséges – pro és kontra – válaszokat ismertetni és válaszul kifejteni, közülük melyik az igaz. Nem a válaszadók személyét, hanem kizárólag csak állításuk igazságtartalmát téve mérlegre.

Nos, ha valami, akkor leginkább ez hiányzik jó ideje szellemi életünkből. Éspedig minden téren. Amikor már a tanárok és diákok, szerkesztők és újságírók, államfők és politikusok zöme nem magukat a dolgokat nézik. Amikor az ellenfelet nem megérteni, csupán ledorongolni akarják. 

Mindenesetre némi irigységgel tekinthetünk vissza Szabó Dezső korára. Akkor ugyanis még akadtak olyan nyilvános szellemi mérkőzések, mint amilyen volt a fentebb általa ismertetett. Ő maga pedig idejében távozott az Örökkévalóságba, ahol viszont már azért nem szükségesek az efféle viták, mert ott az üdvözültek Isten színe látására jutva nem kell, hogy másokat meggyőzzenek igazukról. 

Itt, földi árnyékvilágunkban, viszont továbbra is nagyon nagy szükség volna reájuk. Bízzunk benne, hogy eljön még egy jobb kor, amelyben ismét elnyerik régi polgárjogukat, és akkor már Szabó Dezső sem lesz botránykő!

 

Szabó Dezső

Életeim I-II

Születéseim, halálaim, feltámadásaim

Inkább belenyugodnék abba, hogy valamelyik művem örökre feledésbe menjen, mintsem hogy csak egy betű változás is történjék rajta.' Ezekkel a szavakkal indította útjára Szabó Dezső önéletrajti írását. Kívánsága több mint fél évszázad után teljesült.
Kategória: PRÓZAI MŰVEK
Kiadó: Püski Kiadó
Terjedelem: 914 oldal
Méretek: 14x22cm
ISBN: 963825680X
Eredeti ár: 4.000 Ft
Webáruház ár: 3.200 Ft

****************************