Payday Loans

Keresés

A legújabb

A rab ember fiai PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2014. június 09. hétfő, 18:45

Ó, LÓ, OLLÓ, HOLLÓ

Amúgy se volt valami rózsás a deákéletem. Sose tudhattam, mikor kérik tőlem számon, hogy honvéd voltam a szabadságharcban. Haynau volt akkor az úr Pesten, az az osztrák generális, aki az aradi vértanúkat kivégeztette. Az pedig úgy vigyáztatott ránk, mint a tűzre.

Szörnyű idők voltak azok, sohase tudhatta az ember, miért viszi be a porkoláb. Elég volt ahhoz egy lélegzet is. Egyszer egy deákpajtásomat azért gyötörték a börtönben három napig, mert egy este hangosan imádkozta a miatyánkból azt, hogy "jöjjön el a te országod". Ráfogták, hogy azt is Kossuth Lajosra értette.

- Ki lehet az a sehonnai ember, aki még az Úristennel való beszélgetésünket is kilesi? - tűnődtünk a pajtásaimmal.

Egyszer aztán arra is rájöttünk. Közülünk való volt a hírhordó, Holló Pálnak hívták. Bizony nem érdemelte meg ezt a szép magyar nevet. Sunyi ábrázatú, vékonydongájú legény volt, édes beszédje, mint a méz, lágy a nézése, mint az írós vaj. Akár kenyérre lehetett volna kenni.

Hát hiszen meg is tettük volna ezt szívesen, de nemigen mertünk vele kikötni. Tudtuk, hogy hatalmas úr a pártfogója. Ahelyett azt tettük, hogy elhúzódtunk tőle. Ahová ő odadugta a hegyes orrát, ott egyszeribe elvágtuk a szót.

Szép holdas estéken a Városmajor-erdőre jártunk ki, ha a magyar szabadságról akartunk álmodozni. No, oda nem jött utánunk a német, de azért mégis kieszelte a módját, mivel bosszantson meg bennünket. Esti harangszó után katonát állítottak a város minden sarkára. Annak az volt a dolga, hogy fülön fogjon minden járókelőt:

- Ki vagy, mi a neved, mi járatban vagy?

Úgy kivallatta az embert még az öregapja sarkantyús csizmájáról is, hogy elment a kedve az esti szellőzködéstől. Le is feküdtek a pestiek abban az időben a tyúkokkal. Csak mi, deákok mulattunk rajta nagyokat, hogy a német hogy gyötri magát miattunk. Utoljára azonban mi is beleuntunk a mulatságba. Ki is eszeltük szépen, hogy vessünk neki véget.

A mi kvártélyunkon főztük ki a tervet két pajtásommal, Sas Gyurival meg Vas Elek nevezetűvel. Matykót nem akartuk beleavatni, még akkor se, mikor a sok járás-kelés feltűnt neki, s megkérdezte tőlem egy reggel, mit súgunk-búgunk annyit.

A hazugság sohase volt kenyerem. Nyíltan megmondtam Matykónak:

- Jobb azt neked nem tudni, Matykó. Rossz vége lehet annak, amit mink most tervezünk. Nem akarom, hogy esetleg velünk együtt te is bajba kerülj. Azért nem tudod meg, mi készül itt. Legalább éntőlem nem.

- Hátha már tudom is! - mosolygott Matykó gúnyosan. - No, ne félj, nem halászom el előled a dicsőséget, vitéz hadnagy úr. Úgyis tudom, azt félted tőlem.

Azzal szokása szerint bevágta mérgesen az ajtót, s nem is láttam egész nap. Nem is értem rá ővele törődni, mert sietnem kellett az egyetemre. Ott súgtunk-búgtunk a két pajtásommal, míg észre nem vettük, hogy Holló Pál ott settenkedik körülöttünk. Akkor aztán hangosra vettük a szót:

- Tehát este tíz órakor a Múzeum-kertben! Ott legyetek ám, ha igaz magyarok vagytok! A maga vermében fogjuk meg a rókát!

Készakarva csináltuk így, hogy a spion kihallgassa a beszédünket. Bizonyosra vettük, hogy ő is ott lesz este tízkor a Múzeum-kertben. Ott is volt, úgy bujkált mögöttünk, mint az árnyék.

Mikor aztán láttuk, hogy minden rendben van, megindultunk ki a kertből, de egyesével. Én mentem előre, engem állított meg először a sarkon az őrálló morva katona.

- Ki vagy?

- Ó Pál - mondtam nyugodtan -, egyetemi hallgató.

- Mehetsz - eresztette le a szuronyát a katona, és behúzódott a faköpönyegbe. Akkorra azonban Sas Gyuri termett ott, nagy hegyesen fütyörészve.

- Állj, ki vagy?

- Én? - kereste a deák az igazolványát. - Ló Pál, egyetemi hallgató.

- Ejnye, de bolond neved van, hékám - mormogott a morva, s megint visszabújt a helyére. De akkorra már odarobogott Vas Elek is.

Verte a talpát a földhöz kegyetlen.

- No, vagytok-e még többen? - mordult rá a katona bosszúsan. - Mi a neved?

- Az enyém? Olló Pál.

De már ennek belevilágított a katona a képébe a lámpásával. Hanem aztán, ahogy a jámbor arcot meglátta, megnyugodott. Legföljebb azt gondolta magában, hogy ejnye, de cifra nevük van ezeknek a pesti deákoknak.

Pedig most jött még csak a legcifrább nevű. Ez ugyan se nem fütyörészett, se nem dobogott, inkább el akart suhanni. Hiszen észrevétlen akart utánunk kullogni.

De az őr éppen erre fogott gyanút.

- Hohó, hé - ugrott eléje -, ki vagy, mit akarsz?

- Pszt, pszt - csöndesítette kézzel-lábbal a spion, s el akarta magyarázni, hogy ő rendes ember, s minket akar rajtakapni, gonosz lázadókat.

- Jó, jó - markolta meg a katona a puskáját -, csak azt mondja meg az úr, hogy mi a neve!

- Holló Pál - suttogta ijedten a derék fiú.

No, a katonának se kellett egyéb. Ordított torkaszakadtából:

- Ó, ló, olló, holló! Majd adok én nektek csúfot űzni a felsőbbségből!

S megrázta szegény Holló Pált, mint kutya az ürgét. S tán a lelket is kirázta volna belőle, ha ki nem szalad az istenadta a gúnyájából. De kiszaladt, és úgy elbujdosott Pestről, hogy senki se látta ott többet.

Malajdoki Matykó pedig, mikor hazaértem a kvártélyunkra, kidugta a fejét a paplan alól, és azt mondta:

- Ó, ló, olló, holló!

Azzal falnak fordult, és úgy tett, mint aki alszik. Lám, gondoltam, mégis kihallgatta a beszélgetésünket.

Reggel pedig, ahogy fölértem az egyetemre, mindjárt szuronyos bakák vettek körül, és elvittek abba a nagy épületbe, ahol ezrével tartották fogva a magyarokat. Volt, aki ott őszült meg, volt, akit onnan osztrák vártömlöcbe vittek, de volt olyan is, akit éppen csak az udvarra vittek ki: ott volt a vesztőhely.

Ebben a nagy épületben egy aranygalléros úr elé állítottak, aki keményen kivallatott, mint valami országháborítót és elvetemedett összeesküvőt.

- De hát ki vádol engem ilyen szörnyűségekkel?

- Azt is megmondom - szólt a pléhnyakú. - Malajdoki Mátyás úr, mától fogva az én segédem. Nagyon jóravaló fiatalember az, kiváló hazafi, akiről példát vehetnének az ilyen éretlen fiatalemberek.

Az első érzésem a keserű düh volt. Hát magyar ember tehette ezt magyar emberrel? A második a szívet összeszorító fájdalom. Hát gyerekkori pajtásom, nyomorúságom mindennapi kenyerének felese, Malajdoki Matykó tette ezt velem? Hanem a harmadik gondolatom már megkönnyebbí tett. Hiszen ha Matykó olyan nagy úrnak a segédje lett, mint a pléhnyakú, akkor nem fog már éhen halni. Nem kell neki sült tökön és pattogatott kukoricán élnie. Isten bocsássa meg neki, hogy áruló lett - legalább jóllakik belőle.

Csak mikor ezen kiörültem magam, akkor gondoltam rá, hogy nini: hát énbelőlem mi lesz most már? Bánom is én. Az már a pléhnyakú dolga.


HÍRT HALLOK HAZULRÓL

Vagy másfél esztendeig ültem a börtönben. Penészes kenyér volt az ételem, állott víz az italom. Egyéb világosságom nem volt a vak sötétben, csak ha a tenyérnyi rostélyablakon becsillant az őrt álló cseh baka fegyvere. A süket némaságnak egyéb hangja nem volt, csak a bilincsem csörgése. Láncra vert kezemmel néha megütöttem a falat. Mindig volt, aki a másik oldalról visszaüssön. Soha rabcella nem volt lakó nélkül.

Másfél esztendő múlva megint fölvittek a pléhnyakú úr elé, aki tudtomra adta, hogy most már mehetek, amerre látok. Csak éppen az egyetemre ne tegyem a lábam, mert onnan kitiltottak. Az ilyen veszedelmes embernek nem való a tudomány. Még másokat is megvadítana vele.

Búcsúzásul aztán még annyit mondott a pléhnyakú:

- Tudja meg, hogy az életét Malajdoki Mátyás úr őméltóságának köszönheti, az én főnökömnek, őnála nélkül azóta már a kakas se kukorékolna maga után.

Nyeltem egyet, és Libór mesterhez vezetett az első utam. Összecsapta a kezét, amikor hajamban a deres szálakat meglátta.

- Ná, mit csináltál nekednek? Járkeltél malomban, másztál zsákok közt, csupa liszt lett nekednek a haj.

Az ám, malomban jártam, ahol megőrölték az egész életemet. Mihez kezdjek én mármost? Egyetemre nem járhatok, de vannak nekem jó embereim, akik megsegítenek. Becsületes munkám becsületesen megfizetik. A veréb télen se hal éhen, mert kicsivel beéri.

Elmentem a jóravaló ügyvédhez, akinek másolgatni szoktam. Megkérdeztem, tudna-e most munkát adni.

Hímezett-hámozott az öregúr, utoljára kereken megmondta az igazságot:

- Öregember vagyok, kedves öcsém, magamért már nem sokat félek senki hatalmától. Hanem gyermekeim gondját viselni kötelességem. Ha én magát ma befogadom az irodámba, holnap azt mondják rám, hogy összeesküvőkkel cimborálok, s holnapután bedugnak a maga helyére. Az irodám ajtaját pedig sohase merik kinyitni többet az emberek. Nem magamtól találtam én ezt ki: azok figyelmeztettek rá, akik öcsémuramat kieresztették.

Falhoz lapulva távoztam onnan, hogy meg ne lássanak, hogy kárt ne tegyenek öreg barátomnak. Elmentem szerencsét próbálni a becsületes szabóhoz, aki helyett én tudtam az egyszeregyet.

Azóta ő is megtanulta. Neki is értésére adták, hogy ha velem barátkozik, annak megadja az árát olyan bizonyosan, mint ahogy a kétszer kettő négy. Be se eresztett maga elé a jó lélek.

Még most se apadt el előlem a víz. Nem oda Buda: beszegődöm Libór mesterhez mézeskalácsos-inasnak. Segéd is lehet még belőlem valaha, ha isten megsegít, s nem olyan utolsó mesterség ez. Lám, Libór mester is házat szerzett vele.

No, éppen jó helyre mentem, Libór mester sírva jött elébem.

- Nincs kvártél, barátocskám. Megijesztette engemet zsandár. Ha lesz nekednek enyim kvártél, lesz nekemnek tied kvártél. Megmondta gonosz zsandár, verjen meg őtet az Isten!

- Sose búsuljon azért, Libór mester - szorítottam meg a becsületes ember kezét. - Nem megyek én azért világnak. Hanem megyek Malajdokra, apámhoz, anyámhoz. Leszek foltozóvarga; Libór mester is csak oda küldje a csizmáját, vetek rá olyan foltot, hogy a császárén sincs különb.

Libór mester letörölgette a könnyeit:

- Mit? Éhen halni magadat? Ojjé, bolondos beszéd. Van neked pénz, aranypénz fiókasztalodban. Hozta inas, ezüstös ruhájú. Küldte tied barát, a Malajdoki méltósága. Hű, milyen nagy úr! Hintóban járja, mikor nincs is van eső.

Ami kis pirosság volt még az arcomban, az is egyszerre elfakult. Minek néz engem Malajdoki Mátyás őméltósága, ha fölteszi rólam, hogy elfogadjam az alamizsnáját?

Nem tudom, mit teszek az aranyakkal első haragomban, ha hirtelen nem nyílik az ajtó. Tilinkó tolódott be rajta szép rongyosan, ahogy ő szokott.

- Nini, Tilinkó! - erőltettem a jókedvet. - Hát te kit keresel ebben az idegen városban?

- Csak megnézstem, nem repült-e mán el a katonák csákójárul a kétfejű sas, hogy a hóhér kössön pántlikát mind a két nyakára!

- Nem ám, Tilinkó, inkább fészket rakott, olyan jól érzi itt magát. Hát Malajdokon mi az újság?

- Nincs ott semmi. A Mátykó úrfi diófáját kétfelé hasította azs istennyila.

- Majd egybeforr az megint. Hát édesapám, édesanyám?

- Kösönik sépen a kérdésedet: nincs semmi bajuk.

- Ugye, fáradtnak érzi magát édesapám?

- De inkább sose volt olyan csöndes nyugodalma, mint most van.

- Édesanyám, szegény, nem köhög? Mindig féltem szegényt, mikor ilyen hűvös szelek járnak.

- Ne fájjon amiatt a te fejed. Elhadzsta már a köhögést.

- Kedves öreg Tilinkóm, de örülök, hogy ilyen jó újságot hoztál. Cserébe én is mondok neked újságot, hanem előbb kérdezek tőled valamit. Mit gondolsz, volna-e még nekem egy kis hely az édesapám portáján?

- Bizs ott már nemigen van, Dióbél. Kettőjüknek is kicsi azs azs egy sír, amelyikbe temettük őket.

Kétségbeesetten ráztam meg az öreg cigány vállán a csupa rongy köpönyeget.

- Mit beszélsz, te ember?

- Na, na, hát mondom madzsarán. Azsért ne saggasd sét azs ünneplőgúnyám. Azs hírlett rólad, hogy sohasem erestenek ki többet, mert megint forradalmat akartál csinálni. Segény öregek nagyon sokat búsultak utánad; hogy azstán nem tudtak hazavárni, elmentek előre.

Egyik oldalról Libór mester ölelt át, másik oldalról a cigány, hogy végig ne zuhanjak a földön.

- Esem a lelkedet, hát ne hadzsd údzs el magadat - rimánkodott Tilinkó. - Hát azs öreg Tilinkó már senki se teneked? Hát azs ő tanyája nem jó less teneked? Ne félj, nem bánt ott senki; meglázsd, seret ott mindenki. A nádak, a sép sagú fivek, a vadmadarak.

- Igazad van, öreg Tilinkó - horgasztottam le a fejemet. - Ezt jól kieszelted. Semmire se vagyok már való a világon, hanem nádi embernek még jó leszek. Szaladjunk, Tilinkó, mert már nagyon vágyom innen a farkasok közé. Hanem még előbb rád bízok valamit. Söpörd a kalapodba ezt a csomó aranyat, vidd vissza Malajdoki Matykónak. Mondd meg neki, hogy a bíbic ingyen adja a tojást.

Tilinkó motyogott valamit, de azért csak fölmarkolászta a pénzt. Nem is járt vele sokáig. Mire búcsút vettem a régi házigazdámtól, visszajött az új.

- Mehetünk, Tilinkó?

- Mehetünk, Dióbél.

Biz én nem kérdeztem tőle, hogy Matykó méltóságos úr üzent-e valamit.


MÓRA FERENC

DIÓBÉL KIRÁLYFI

EGY ÖREG EMBER EMLÉKEI 
FIATAL GYEREKEKNEK

 

TARTALOM

ÖREGAPÁM
APÁM
MAGAM, AZ ÖREG
TILINKÓ
MINDENNAPI KENYERÜNK
DIÓBÉL KIRÁLYFI
A MACSKAVÁSÁR
VÉGES-VÉGIG CSUPA PRÓBA
HÁROM NAGY ÚR
MIKOR A DIÓFÁKAT ÜLTETTÜK
ANGYALOK KERTJE
KOSSUTH LAJOS TISZTELETÉRE...
AZ A ROSSZ MATYKÓ GYEREK!
TAMÁS ÚR MAGA MARAD
MÁLÉ TÓT SZÁZ ARANYA
A HEGEDŰ
VAK CSIHA FURULYÁJA
VILÁGOS UTÁN
AZ EZÜSTKOPORSÓ
ROSSZJANCSI ÚR
A NYOMORÚSÁG KENYERÉN
Ó, LÓ, OLLÓ, HOLLÓ
HÍRT HALLOK HAZULRÓL
NÁDORSZÁGBAN
TILINKÓ UTOLSÓ LOPÁSA
A FOGOLY
VÁRATLAN VENDÉG
KINCSKERESÉS
ÖREG DIÓFÁK ALATT

 

* * * * * * * * * *


HANGOSKÖNYV

Hirtling István

Kiadó: 2007, Magyar Katolikus Rádió;
Hossz: 5:47:28

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Diobel-Kiralyfi-19045/

 


LAST_UPDATED2