„Most perc-emberkék dáridója tart”

a Magyar Írószövetségnél is:

holocaustoznak

„Most perc-emberkék dáridója tart” – írta Ady valaha. Most is. A Magyar Írószövetségnél is. Ahol szintén holocaustoznak. Hogy aztán ne legyen üres a hasuk. Az alapító, Szabó Dezső, méltán forog a sírjában. 

Merthogy e szövetséget Magyar Írók Nemzeti Szövetsége (MINSz) néven „Az elsodort falu” legendás írója, Szabó Dezső alapította még 1919-ben. Ugyan csak két évig működött, mintegy négyszáz tagot számlált, de céljához hű maradt. Ami nem volt más, mint a nemzeti feltámadásunkhoz való muníció adása. Amelynek jegyében 1920. január 20-án „az isteni törvények és emberi jogok nevében” például kiáltványt intézett Magyarországhoz és a világ minden nemzetéhez. Elég legyen csak kezdő sorait idéznünk, miszerint a MINSz

„négyszáz magyar író, újságíró és tudományos író nevében tiltakozik a Párisban átnyújtott békefeltételek ellen, amelyek Európa történelmének legnagyobb hazugságát és vétkét tartalmazzák, halálos ítéletét annak a nemzetnek, amelynek Nyugat-Európa a múltban életét és művelődését köszönhette”.

Volt tehát egy MINSZ, amelyből 1945-ben Magyar Írók Szövetsége, 1989-ben Magyar Írószövetség lett. Megkíméljük olvasóinkat a MINSz-nek a két utóbbi formációval való összehasonlításától, hiszen akkor bocsánatot kellene kérnünk haló poraiban is a MINSz alapítójától. Akinek szövetségalapító tevékenységéről egy fikarcnyit sem olvashatunk az utódszövetség honlapján.

Olvashatunk viszont arról, hogy május 13-án emlékkonferenciát tartottak ott miniszterelnökségi támogatással „a holocaust magyar áldozatai”-ról. Olyanokról, mint Bálint Györgyről, Gelléri Andor Endréről, Halász Gáborról, Karácsony Benőről, Neubauer Pálról, Pap Károlyról, Pásztor Béláról, Radnóti Miklósról, Salamon Ernőről, Szerb Antalról, Sárközi Györgyről. Akik, fogalmazott Jókai Anna megnyitó beszédében, „az igazságtalanság, a kegyetlenség áldozataivá váltak”, ráadásul „nem lehet tudni, hogy a holocaust idején mennyi olyan fiatalember halt meg, mennyi ki nem bontakozott élet ért véget, akikből Szerb Antal vagy éppen Radnóti Miklós lehetett volna”.

Annak részletezésétől, hogy mégis miként kerül íróink sorába Jókai Anna, szintén megkíméljük olvasóinkat, elvégre akkor meg klasszikus mesemondónktól kellene bocsánatot kérnünk. S a bocsánatkérésnek is van határa. Mert határtalan csak a bizonyos körök által leginkább szalonképesnek ítéltekről történő konferenciázgatás lehet. Olyanok körében, akik ugyebár íróknak számítanak. Merthogy a szövetségnek nem lehetnek ám akárkik a tagjai. Ott olyanok vannak – csak találomra néhány név honlapjáról –, mint Borbás Mária, Farkas Olivér, Hankiss Elemér, Karátson Gábor, Körmendy Zsuzsanna, L. Simon László, Markó Béla, Márkus Béla, Poszler György, Temesi Ferenc, Ungvári Tamás. S hogy az „örökös tagok”-ról se feledkezzünk meg, olyanok, mint Göncz Árpád.

„Szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik” – jut ilyenkor az ember eszébe a költő. MertBorbás Mária a líra, epika s a dráma terén mikor mutatta meg oroszlánkörmeit? Vagy Farkas Olivér egykori katolikus szép- és nevelési irodalmunk elfeledett remekeire mely öles tanulmánykötetekben hívta fel a figyelmet? Vagy Hankiss Elemér mikor méltatta jelentőségéhez mérten Tormay Cécile-t? Vagy Karátson Gábor mit tett eddig Nyirő József sokoldalú értelmezéséért? Vagy Körmendy Zsuzsanna egyik legjelesebb (ezért méltatlanul mellőzött) elbeszélőnkről, Dövényi Nagy Lajosról mikor vonta vissza őt „antiszemitizmusa” miatt irodalmunkból kirekeszteni óhajtó álláspontját s írt a nevezettről méltó tanulmányt? Vagy L. Simon László mikor írt ódát Prohászkáról? Vagy Markó Béla hányszor értekezett Szabó Dezső egykori népszerűségének titkáról? Vagy Márkus Béla mikor javasolta Wass Albert tananyaggá tételét? Vagy Poszler György műveiből mennyire éreztük ki eddig is a Hargita fenyveseinek zúgását, a székely tájnyelv gazdagságát? Vagy Temesi Ferenc vaskos köteteiből mennyire domborodott ki a jó palócok iránti szimpátiája?

De ne hagyjuk már ki a sorból Ungvári Tamást és Göncz Árpádot se! Kezdjük Ungvárival. Múlt századunk hetvenes éveiben egy középiskolai tanár a Magyar Nemzetben megjelent olvasói levelében arról számolt be, mennyire megrontja beszédünket a gajdolás, amire nemsokára Ungvári megrökönyödve megjegyezte: ez már tömény antiszemitizmus, ami benne egyenesen az auschwitzi gázkamrák emlékét idézi fel. Ugyanő aztán a kilencvenes évek végén egy budapesti könyvesbolt katalógusát tanulmányozva nem kisebb megrökönyödéssel észrevételezte tulajdonosának, hogy a benne szereplő tíz legkeresettebb kiadvány szerzői közül csak három zsidó.

Ami pedig Gönczöt illeti, nem jött el 1990. június 10-én a MINSz alapítója gellérthegyi szoboravatójára annak születésnapján. Nem, nyilván emberjogi harcai miatt nem. De hát (nevében még magyar) utódszövetsége sem szívesen hall róla. Legjobb volna elfelejteni! Hiszen antiszemita volt ő is. Mind Dövényi Nagy. Elfelejteni valók. Nem volt amúgy is valaha elég teher számunkra tagjaink közül Csurka? Gyerekek, ha életben akarunk maradni, nincs mese, nekünk is be kell állni a sorba. Holocaustoznunk kell!

Mára a szövetség tagjainak száma nem négyszáz, hanem mintegy ezer. Annak honlapján azonban az ember hiába keres valódi szépírókat. Legfőképpen korunkban nálunk az egyetlent.Pozsonyi Ádámot. Ami persze nem csoda. Kilógna a lóláb, ha ott lenne. Feltűnően, sőt ordítóan! S hogy miért? Megfelel erre ő maga legújabb regényében (Keskeny Károly élete és kora, 2012). Ebben a címadó főszereplő elolvassa egy tehetséges, a „nagybetűs” irodalom berkeibe bekerülni kívánó író-palánta novelláját. „A novella jó. Épp ezért önnek ezen a téren nem sok jót jövendölök”– mondja neki, majd részletesebben kifejti, miért:

„Korunkban egy ország irodalmi életét a szürkék és közepesek irányítják. Megjegyzem, mint mindent az életben. Vegyünk például egy irodalmi lapot. Az effélék általában alapítványi támogatásokból élnek, s állandó görcsben vegetálnak, hogy el ne veszítsék a támogatásukat. Egy ilyen lapocska cirka pár száz példányban jelenik meg – az eladott példányszám ennek a tizedét sem közelíti meg –, s izgalmas dolog csak elvétve fordulhat benne elő. Nulla az egész, de mégis ez képviseli a „hivatalos” kultúrát. Tegyük fel, itt maga megjelenik. Odabent talál egy rovatvezetőt, egy nímand kis figurát, aki elvégezte az egyetemet, papírja van, kapcsolatai, ám tehetsége semmi, s a büdös életben nem írt le egyetlen sort sem, ami köszönő viszonyban lenne az efféle fogalmakkal, mint: egyéniség, eredetiség, saját hang. Az ilyen mitugrászt nevezzük, mondjuk Bíró Gergelynek. Maga elviszi egy írását Bíró Gergelyhez. Csak nem képzeli, hogy megjelenik? Már eleve azért utálni fogja, mert tehetségesebb, nem beszélve arról, hogy majd bolond lesz kockáztatni a pozícióját maga miatt. Minél eredetibb a stílusa és a gondolkodásmódja, minél inkább a valódi kérdésekkel foglalkozik, annál több érdeket sért, és ebből kifolyólag annál kevesebb esélye van, hogy leközlik. Nekik a szürke és közepes nyám-nyám kell, amiből nem lehet baj. Az eredeti produkció mindig a szélről indul, a perifériáról, s általában botrányos. Annak kell lennie, különben nem ér egy hajítófát sem. Az ilyen alakok a megszerzett biztos kis helyeiken nagyképűn szónokolnak a kultúráról, de a büdös életben nem hoztak még létre semmi eredetit. Meg sem értik az ilyent. Nincs hozzá fülük. Egy életen át megélnek abból, hogy tanulmányokat írnak a száz év előtti kor kimagasló egyéniségeiről, de a jelenben rettegnek, nehogy egy ilyen felbukkanjon. S ha fel is bukkanna, s teszem azt valami csoda folytán még meg is értenék, zsigerből gyűlölnék az illetőt, s ott tennének neki keresztbe ahol tudnának. Mint minden kis frusztrált közepes, aki pozícióhoz jutott.”

Tanulság? Perc-emberkék dáridóznak. A Magyar Írószövetségnél is. Ahol szintén holocaustoznak. Hogy aztán ne legyen üres a hasuk. Az alapító, Szabó Dezső, pedig méltán forog a sírjában.