Minden bizonnyal többen lesznek a mai honfitársak között, akik ezt az írást nem egyszerűnek, de kíméletlenül és meggyőződéssel együgyűnek fogják mondani. Pedig nagy és titokkal teli dolgokról, amilyenek az emberi és még inkább a nemzeti létünk isteni értelme, csak nagyon egyszerű, keresetlen szóval lehet beszélni, valahogy úgy, mint az írás példázza. Megméretnek most a népek és a legnagyobbak is érzik, hogy többé nem a jólétükről, gazdagságukról, hatalmi helyzetükről, de a puszta „mezítelen” létükről történik majd döntés. Ezért is nem merőben valami szellemi divatnak vagy tudományos kíváncsiságnak hódolnak azok, akik ma magyarságunk mibenlétét, történelmünk mélyebb okait és teljes értelmét kutatják. Az eseményekben ható és kényszerítő belső logika parancsa ez, amit csak az vesz hallatlanra, akiben a lecsökkent életösztön már pusztán az elemi életigények kielégítésére szorítkozott.
Mindig voltak és most is sokan vannak közöttünk, akik valósággal századokban élnek és gondolkoznak, rendesen a többiek, a tömeg helyett is, mert a nemzeti megmaradás gondjának terhe, mint valami végzetes örökség nehezedik lelkükre és semmi módon nem tudnak szabadulni tőle még akkor sem, ha megkísérelnék, hogy a közösséget erőszakkal feledve az egyéni és családi gondok szigetére húzódjanak vissza tőle. Ezek gyötrődnek most az ilyen kérdésekkel: mi a magyarság, ki a magyar és mit ér az ember, ha magyar? Ők ismételgetik rendületlenül Zrínyivel, hogy nem vagyunk hitványabbak más nemzeteknél és bennük visszhangzik az orkánember Petőfi dermesztő felkiáltása: Isten csodája, hogy még áll hazánk!
A történelem értelme.
A magyar történelem filozófiáját még nem írták meg és ha majd hozzáfognak, akkor sem találnak kielégítő feleletet a legfőbb kérdésekre. A tények okait tüzetesebben megmutatják majd, ha mélyebben ásnak a jelenségek gyökerei után; élesebben és gazdagabban írják majd le az írók az emberinek azt a különös és káprázatos változatát, ami volt a magyarság sok százados életé, de a legizgatóbb rejtélyt, ennek a magyar létnek célját és értelmét, akárcsak az egész emberiségét sem a történelemtudomány, sem a filozófia módszerével kibogozni nem fogják. Egyrészt megismerésünk a tényeket illetőleg nagyon hézagos, hiszen például a források a történelem kezdetéről jóformán semmit sem mondanak, másrészt — pedig az itt a lényeges — amíg a befejezett egész nem áll előttünk, célját és értelmét komolyan vizsgálni nem lehet, mivel az idő értelme az időtlenségben nyugszik. Ezért minden történelemfilozófiai kísérlet, amely a lényeg meglátását keresi, eleve halálra van ítélve.
Egyik közhely ezen a téren, hogy a történelem értelme az emberiség állandó fejlődése kultúrában. Éppen jelenlegi értesüléseink és tapasztalataink mutatják, mennyire nem lehet egyenes vonalú haladásról beszélni. Megengedjük, hogy bizonyos területeken, amelyek azonban nem lényegesek, mint az elméleti tudás vagy technikai vívmányok, csakugyan van haladás, de erkölcsi és szellemi műveltség tekintetében sokkal többször látunk hanyatlást, mint haladást. Ami áll az egész emberiség történetéről, fokozottabb mértékben érvényes az egyes nemzetekére nézve. A kutató ész erejét teljesen megbénítja, a legnagyobb szellemek törekvéseit is eredménytelenségre ítéli a fenséges titok mérhetetlen homálya. Az eddigi tényekből csak annyit következtethetünk, hogy a negyvenedik század társadalmának élete részben hasonló, részben pedig más lesz, mint a mostanié, mert a sokban megváltozott viszonyok között is ugyanaz marad az ember természete, de a történelemnek önmagában a puszta ész világánál nézve, akkor is épp olyan kevéssé lesz értelme, mint a mainak.
Ezt a homályt egyedül a természetfölötti megismerés fénye hasítja át, de még ez sem szünteti meg. Akiben azonban a kegyelmi látóképesség hiányzik, ezt a kívülről sugárzó világosságot nem veheti észre, és innen van a rengeteg értelmetlen locsogás a történelem értelméről. Ez a fény ugyanis sűrű éjszakában világít „messziről lobogva tenger pusztaságban” és csak a bölcseknek elegendő, hogy nyomában a nappal elérjék, de az oktalanoknak eggyel több ok arra, hogy elvakuljanak. Isteni közlésből tudjuk, hogy a Mindenható ezt a történelmet minden látszat ellenére erős jósággal irányítja, amely kezdettől végig ér. Ez a kijelentés biztosít arról, hogy ez az iszonyatos és őrült történelmünk olyan gazdag és nagyszerű értelmet hord magában, amilyen nagy maga a Teremtő. Ez biztosít bennünket, hogy az ő erkölcsi és fizikai végtelen hatalma uralkodik minden iszonyatosság fölött, amivel a népek a napokat és századokat megtöltik. Ő a teremtmény minden lázongása ellenére eléri a maga céljait, bár a végrehajtás módjai és útjai majdnem teljesen rejtve vannak előttünk.
Egy vonalon azonban már most is nyilvánvaló előttünk ennek a legfőbb akaratnak parancsoló fölénye. Személyesen meghirdetett igazsággal és véres halállal alapított lelki világbirodalmának fönnmaradásáért isteni szava kezeskedik, mivel kijelentette, hogy ezen az országon, amelyben együtt nő az emberbúza a konkollyal, semmiféle rontás véglegesen erőt nem vehet. Ezért az egyház, a kereszténység története állandó lélektani valószínűtlenség, vagyis olyan világjelenség, amelyet természetes erőkkel megmagyarázni nem lehet. Itt az okok egymásba fonódó láncolatában szüntelenül olyan elemeket találunk, amelyek nem e világból valók és más közösségek életében föl nem lelhetők. Más szóval ennek az országnak fönnállását Isten föltétlenül akarja, mégpedig úgy, hogy a többi események mind ezt a legfőbb szándékot szolgálják még akkor is, ha közvetlenül annak meghiúsítására törnek, amint annak idején a lángeszű Tertullián és még inkább Ágoston tökéletesen megfogalmazták. Tárgyilagos elme ezt a tényt ma is kézzelfoghatóan láthatja, amikor a Vatikán hadsereg, terület és vagyon nélkül mint legfőbb szellemi világhatalom képviseli az emberiség jobbik énjét. A nemzetek fölé emelt jel ez, és állandóan világító bizonysága annak, hogy a történelemnek mélységes és teljes isteni értelme van, amelyet sokan elfogadnak és ugyancsak sokan megtagadnak. Tehát van benne tökéletes igazságosság is, de csak az idő és tér határán túl érvényesül, mert az egész onnan nyeri minden értelmét is. Azért Isten előtt rendesen alig számít valamit az, amit az emberek fontosnak tartanak, sőt a két álláspont állandóan annyira ütközik egymással, amint a Golgotha keresztjében nyilvánvalóan kifejezésre jutott.
Az isteni álláspont magaslatáról nézve olyan mozzanatok tűnnek elő a népek történetében, amelyeket a merőben evilági szemlélet sem meglátni, sem jelentőség szerint értékelni nem képes. Krisztus országa ugyan nem ebből a világból való, de azért ebben a világban él és minden népnél otthon van, ahol az igazságosság a béke és öröm isteni kultúrájára éhesek az emberek és azt be is fogadják. Nagyon valószínű tehát, hogy az egyének mellett bizonyos mértékig azokra a népekre is kiterjeszkedik a megváltó Isten különös gondviselése, amelyek mint politikai közösségek magukévá tették a keresztény kultúrát, vagyis a gondolkozásban, törvényhozásban, nevelésben a keresztény elveket tekintik mérvadónak. Krisztus ígérete ugyan szorosan véve csak az egyház megmaradását biztosítja az idők végéig és egyáltalán nem jelenti azt, hogy ilyen értelemben azok a népek is halhatatlanok, amelyek az evangéliumot elfogadták, de azt sem lehet állítani, hogy létük vagy nem létük teljesen közömbös lenne az istenország szempontjából. Azonban amennyire bizonyos a Gondviselés ténye, olyan nyilvánvalóan titokzatos tevékenységének módja az egyének és nemzetek életében s azért nem szabad még rendkívüli eseményeket sem tüzetes kivizsgálás nélkül isteni beavatkozásnak tulajdonítani.
A magyar lét titka.
Mindezt szem előtt tartva nézzük végig a magyarságnak vérözöntől felázott hosszú életútját a látszólagos céltalanság nagyszerű értelme után tapogatva a titok sűrű homályában. A nyugati életszint magaslatáról nézve első tekintetre megdöbbentően szegényesnek látszik ez a mi magyar létünk akár a kölni Hohenzollern-híd korlátjára támaszkodva; akár egy vallon kisgazda udvarán állva mérem össze a dolgokat. Nekünk nem is lehet olyan városunk, mint az a fönséges és büszke Colonia Agrippina, amelyet két évezred tehetsége, szorgalma és vagyona varázsolt oda a királyi Rajna két partjára; a dóm csodája, amelyen századok dolgoztak, a még ősibb Gereonskirche, a híres iskolákból kinőtt egyetem, amelyekben Nagy Albert, Aquinói Tamás, Duns Scotus meg Eckehart mester tanítottak. Még álmodni sem merjük az időt, amikor a negyvenholdas gazda egész házanépe vajat reggelizik, csupa elsőrendű fajállatot tart, villannyal és géppel dolgozik és olyan műveltsége van, mint bármelyik jómódú városi iparosnak és kereskedőnek. Nálunk éppen akkor tört le az ország, akkor lett borzalmas pusztasággá nagy része, akkor fogyott le harmadára a népünk, amikor az önálló, magas kultúra fölépítésére megérett a nemzet lelke. Azóta magyarnak lenni legfeljebb végzet vagy dicsőség lehet, de semmi esetre sem szerencse vagy előny, mert nemzeti nagylétünket „Mohácsnál” véglegesen eltemették és amikor a borzalmas hódoltság jármából felszabadult, nagyhatalmi állást már csak a kettős monarchia keretében tudott szerezni magának. Azóta jóformán csak a napról napra való életért viaskodunk a teljes megsemmisülés ellen és azóta gyötri éppen nagyjaink lelkét a fenyegető nemzethalál látomása, nemzedékről nemzedékre. Ugyanakkor van ebben a magyar történelemben valami őserejű folyamatosság, valami alig érthető szívósság és rendkívüli nagyság, amely csodálatot és tiszteletet parancsol. Abban ugyanis nincsen semmi különös, hogy egy századokon át esztelen vérvesztésre kényszerített nép, amely lassankint saját hazájában is kisebbség lett, mint valami töredék, mint egy nagyhatalomba bekebelezett tartomány tovább tengeti szegény életét, de ha ez a nép két világhatalom ütközői közé szorítva saját állami szervezetét, alkotmányát és szellemi önállóságát is meg tudja őrizni, ha érdemesnek tartja magához hűnek maradni, ezt a lélektani tüneményt nem lehet a mindennapiak közé sorozni. Bizonyára nem követünk el túlzást, ha az egészet röviden fogalmazva azt mondjuk, hogy a magyar történet egyszerűen a valószínűtlenségek sorozata. Más szóval benne valami nem törvényszerű, valami egyszer való, valami nagy okosságú szertelenség, ellentmondásnak látszó kettősség, Spengler-féle fönséges céltalanságon diadalmaskodó hit, amely céllal és értelemmel tölti meg a véres forrongásokat és küzdelmeket csakúgy, mint a keserű bölcsességgel enyhített halálos mozdulatlanságot. „Mi századokban élünk és azért századokban gondolkodunk” mondotta az a Teleki Pál, aki ezzel a hittel szívében roppant össze egy nehéz óra terhe alatt. A kisebbek, úgy látszik, mindig könnyebben bírják el ezt a sorsot, mint a nagyok!
Valószínűtlen valóság ez, olyan (mintha egy kozmikus emberfölötti fantáziából született volna. Példátlanságát csak az érzi, aki minden vérsejtjével és gondolatával benne él, de ugyanakkor a felfedező idegen szemével is tudja látni. Egy uráli nép, amelyet a testvérek nyomása és a hazát kereső nyugtalanság hajszol a Kárpát-medencébe, és bizonyos mértékben európaibb nép, mint a francia, mert legföljebb végső szükségben paktál a törökkel, de merő nagyhatalmi érdekből, mint napkirályék soha, és mindig érzi, hogy a pogánnyal való barátsággal önmagát árulná el és az egész nyugatot, meg az Istent. Mikor legutóbb a Szovjet-kormány ajándékát, a világosi honvédzászlókat átvettük, emlékezünk, milyen zavaros és kételkedő volt a vékony örömünk, mintha szentségtörő árulást követtünk volna el, mert az iszonyatos szomszéddal, az új Batu kán tisztjeivel kénytelenek voltunk egy futó pillanatra hazug udvariasságból kezet fogni. Nem hisszük, hogy sok nyugatibb nép hasonló esetben olyan hangulatban lett volna, mint a magyar. Kénytelenségből elfogadtuk, amit ilyen kormánytól sohasem kértünk volna.
Isten országában.
Van valami hihetetlen abban is, hogy ez a turk-finnugor nép több mint ezer évre meg tudta vetni lábát Európa határán és századokon át a keletről nyugatra zúduló fajilag rokon rabló népek ellen védelmezi a keresztény kultúrát és még elbukása után is ebben a harcban látja legfőbb hivatását. Megtehette volna, mint a szerb és még annyi más nép, hogy a nagy letörés után a menthető mentése végett teljesen meghódol a győztes előtt, beilleszkedik a roppant birodalomba és a török oldalán hadakozva kárpótolja magát a további hadjáratokban. Ezt a magyarság egyszerűen erkölcsi lehetetlenségnek érezte, mert a kereszténység nélkül el sem tudta gondolni az életet. A krisztusi kultúra, tehát minden fogyatékosságunk ellenére is egészen mélyében járta át a nép lelkét, méghozzá aránylag igen rövid idő alatt. Mi sem mutatja ezt meggyőzőbben, mint az a rendkívüli jelenség, amit az Árpádok családjában találunk. A sietve történt megtérés után ez a ház a keresztény élethősök egész sorát termi, köztük a thüringiai fejedelemasszonyt, akinek nagysága egész Európát besugározza és csodálatba ejti. Lélektani szempontból ennek a ténynek csak egyetlen elfogadható magyarázata van, mégpedig az, amelyet a hittudomány ad. A keresztény életszentség magaslatára felsőbb erők segítsége nélkül az emberi természet felemelkedni nem képes, mert hiszen amint a tudományosan is ellenőrizhető mindennapi tapasztalat mutatja, vallási alap nélkül az egyszerű emberi tökéletességet sem tudjuk elérni, még kevésbé a sajátosan krisztusi erények hősies fokát. Nyilvánvaló tehát, hogy a „szent korona teste” elsősorban Szent István tevékenysége nyomán eleven alkotó része lett a „titokzatos testnek”, amelyre különös gonddal vigyáz az isteni világkormányzás. Amint az egyház a megpróbáltatásokban tisztul és újul meg időről-időre, a nagy nemzeti szerencsétlenségek nyomában nálunk is rendesen a lelki élet fellendülése járt. Míg Európában a vallási kérdés szenvedélyes vita tárgya volt és leginkább polgárháborúkat robbantott ki, nálunk a vallásszakadás ellenére nemzeti létkérdés maradt, és míg a 18. században nyugaton a jansenizmus és fölvilágosodás nyomában szánalmasan elsorvadt a vallásos élet, nálunk teljes virágzásban van a barokk műveltséggel járó lelki újjászületés.
Még különösebb tünet, hogy amikor a múlt világháború után a forradalom valósággal állandósult Európában, a két forradalomban és országvesztésben nyomorékká lett magyarság ismét a kereszténységben kereste a fölemelkedés erőforrását. A Szent István-évben találóan mondta egy külföldi: nincs ebben az országban élőbb ember, mint István király. De még találóbb egy derék székely kijelentése: Nem értem, miért nem hirdetik most a papok, hogy az idén revízió lesz, mert István király esztendeje ez. Ez az együgyű mondás, mint valami igézet villámlott föl bennem az emlékezet homályából, amikor hónapok múlva november 5-én így kezdte a magyar rádió a felejthetetlen bemondást: Szent István esztendejében, Imre herceg napján a magyar csapatok átlépték a Dunát a Felvidék megszállására. Az ész ugyan azt mondhatja: paraszti hiedelmek, babonás sejtések ezek, de az észnél is mélyebb valami a nép szavának ad igazat. Az sem véletlen szüleménye, hogy nálunk az egyházellenes hangulat sohasem tudott annyira megerősödni, mint a legkeresztényibb Franciaországban és a legkatolikusabb Spanyolhonban. Nincs még ország, ahol az egyház és állam viszonya a mindenfelé uralkodó korszellem ellenére olyan megértő és rendezett volna, mint nálunk, ami kifejezésre jut a nemzeti élet liturgiájában is. A legfőbb állami szimbólum a Szent Korona, a címer az apostoli kereszt, a Himnusz és a trianoni Hiszekegy imádság és a legfőbb ünnep István király napja. Valóban jól mondotta egy francia: mi a magyarokat sohasem fogjuk megérteni, mert ők folyton történelmi kategóriákban gondolkoznak, míg mi az elvont gondolkodás kategóriáiban hiszünk. Más szóval a magyar politikai létnek szakrális jellege van, amit annak idején nemcsak itthon, de Rómában és másutt is így fogalmaztak: ez az ország antemurale christianitatis, a kereszténység védőbástyája és úgy hisszük, most is ebben a küldetésben járunk.
Magyar kultúra.
Van valami valószínűtlenség abban is, hogy egy fajrokonaitól teljesen elszakadt nép az indogermán népek tengerében megmaradt önálló szigetnek és nyelvét is megőrizte, sőt bámulatos tökéletességig fejlesztette. Ma Európa lelkét és a magáét egyforma könnyedséggel és tüneményes művészettel tudja rajta kifejezni, amint Pázmány, Prohászka, Bangha írásai vagy Babits halhatatlan fordításai bizonyítják, míg a bolgár, az ír, a breton és a baszk vagy egészen elvesztette vagy legföljebb mint régiségtári, kegyeletei ereklyét őrizte meg. Hozzáértők szerint volt idő, amikor a befogadott kunok többen voltak az országban, mint a magyarok és a bőséges adatokból jól tudjuk, hányszor töltötték fel idegen elemekkel az ősi törzsek ijesztően megritkított szállásterületeit. A magyar medence ezer éven át népek olvasztó kemencéje volt, mert a magyarság a nagy világtörténelmi vonulások országútjára, egy végzetes viharzónába telepedett. Gyerekjáték volt az angolnak, németnek, franciának eredeti jellegét megőrizni, mikor úgysem tehetett mást, annyira nem voltak e tekintetben problémái, miután a középkori államok kialakultak, de valósággal csak Isten a megmondhatója, miként maradt meg ez a nép magyarnak, mikor az eredeti törzsek igazi leszármazottaiból a tudomány lámpájával is alig lehet töredékeket találni. És ma mégis azon az úton vagyunk, hogy a múlt hagyományaiból a díszítőművészettől kezdve a magas zenéig teljesen újjá teremtsük a magyar kultúrát.
Ha már most ezt a nagyon hosszú életű — a magyar állam életkora majdnem akkora már, mint a római birodalomé volt — fejlődésében és mai állományában oly hihetetlenül gazdag, ezt a halhatatlan nagyság és a teljes megsemmisülés végletei közt győzelmesen uralkodó vagy vérvesztetten hányódó magyar valóságot egy képbe foglaljuk, föltétlenül éreznünk kell, hogy egy roppant titokkal állunk szemben. Ha még azt is hozzá vesszük, hogy majdnem minden ellenségünk sokszorosan erősebb volt, mint magunk; ha meggondoljuk, hogy végzetes harcainkban folyton testvértelenül álltunk és idegentől segítséget vajmi ritkán kaptunk; ha azt sem feledjük, hogy nem egyszer magunk is mindent elkövettünk, hogy többé ne legyünk és életünknek magva szakadjon, akkor legalább is sejtenünk kell, hegy ennek a páratlan történetnek és mai létünknek titka az idő és tér határai fölé magasodik. Úgy tetszik, mintha egy végtelen hatalmú Akarat vigyázná a valószínűtlenség ködéből homályló sorsunkat és mintha annak az évezredes céltalanságnak valami olyan értelme lenne, mint a kereszt oktalanságának, amely bölcsebb az emberek okosságánál és gyengeségében erősebb az emberek hatalmánál.
Evangélium és népi kultúra.
A tudomány lehetőleg éles megkülönböztetésekkel dolgozik, hogy a tárgy lényegét napfényre hozza. Ez az eljárás helyes és szükséges, mert szabatos fogalmak nélkül nincs biztos megismerés, de mindig nagyon kell vigyáznunk, nehogy a szétválasztás és rendszerezés által nyert értelmi kép túlságosan eltávolodjék a valóságtól. Főleg az élet, a történelem és műveltség tudományos kutatásában kell óvakodnunk a nagyon világos és nagyon egyszerű meghatározásoktól, mert legkevésbé a tudományosság nevében szabad eltérni a tárgyi igazságtól. Közkeletű lett már ez a tétel: A nemzetmegtartó hagyományok letéteményese a parasztság, az európai, nemzetközi magas műveltség hordozója pedig az úri osztály. Éppen egyszerűsége miatt megtévesztő lehet az ilyen kijelentés, mivel egészen nyilvánvaló, hogy a magyar népi műveltségben szerves egységbe olvadt az egyetemes emberi (kétértelműsége és mellékíze miatt szándékosan nem használhatjuk a nemzetközi jelzőt) és a sajátosan nemzeti; viszont középosztályunk szellemiségében is elég mély gyökeret vert a nemzeti hagyomány, bár életérzésben, érdeklátásban és politikai gondolkozásban még tisztulnia kell.
A nép lelkében éppúgy megvannak az örök emberi életigények, mint a felsőbb osztályokéban, sőt a mélykultúra javait rendszerint készségesebben fogadja be, mint az utóbbiak. A kereszténység azért talál nyomban visszhangra minden egészséges pogány nép lelkében, ha az igehirdetés elé politikai és egyéb érdekek erői gátat nem vetnek. Igazoló példaként az angol néphagyományból emelünk ki egy szépséges darabot. Amikor Nagy szent Gergely elküldte hithirdetőit Angliába, ezek Edvin királytól kértek engedélyt az apostoli munkára. A király tanácsba hívta a nép véneit és eléjük terjesztette a pápa követének kívánságát. A legöregebb harcos azután így nyilatkozott: „Királyom, az ember ezen a földön olyan, mint a kis madár, amelyik zimankós éjszakán sátorházunkba menekül, hogy megmelegedjen. Mikor magához tér, megint tovább repül. A sötétből jön és a sötétbe megy, így vagyunk mi is: anyánk méhének sötétjéből jövünk, aztán egy kicsit megmelegszünk a földön, míg a halál sötétjébe nem távozunk (like the little sparrow). Ha ez a pap meg tudja mondani, honnan jövünk és hova megyünk, úgy gondolom, érdemes lesz meghallgatnunk őt.“ Ezzel kezdődött a kemény szászok megtérése a hagyomány szerint.
A nép lelkének örök kérdései nyernek isteni választ a „jó hír“ hatalmas igéiben. Az egyszerű emberek nem okoskodnak és vitatkoznak rajta, mint a zsidó bölcsek és a görög tudósok, mert a hangján, ízén, világosságán megérzik a tanítás belső igazságát. Nekik csakugyan „jó hír” az evangélium, bár az akkori műveltek szemében, mint Pál apostol írja, csak botrány és oktalanság, mert a szegényeknek hoz vigasztalást, erőt és békességet. Amint a forrásokból ismerjük, egyetlen isteni méretű vállalkozás az egész. Bár arámi nyelven hirdették és a görög népnyelven jegyezték föl, bármilyen szóra fordítják, nyomban megértik, mert elsősorban a szegényeknek hirdettetik. Krisztus egyenesen erre az igazoló jelre hivatkozik János tanítványai előtt, mikor megkérdezik Tőle: te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? Ugyanakkor azonban olyan népmozgalom ez, amely páratlanul áll a történelemben, mert a forradalmiságnak, politikának, proletárhangnak, a tömegesítésnek nyoma sincs benne. Valóban Istenhez méltó, reá valló vállalkozás s pusztán lélektani szempontból nézve is magán hordja az emberfölöttiség minden vonását. Ezért marad mindig időszerű és otthon lesz mindenütt, ahol emberi szívek az élet teljességére áhítoznak — innen az ájtatos szó is — és nem érik be a véges jólét szegénységével.
A nép könyve az írás.
A kommunista istentagadás evangéliuma most szedi elő azokat a régiségtári fegyvereket, amelyekkel egykor a polgári szabad gondolat idő előtt győzelmet harsonázva rohanta meg a kereszténység történelmi forrásműveit. Azt hitték, a természettudomány nagy eredményei végzetesen a mesék országába utalták a szent könyveket, mert a geológia, az élettan, a földrajz és csillagászat tanításai sorra megdöntötték a Szentírás állításait, holott az egyház tanítása szerint e könyvnek minden ízében igaznak kellene lennie, mivel Isten a szerzője. A katolikus hittudomány a rengeteg támadásra jóformán egyetlen szóval felelt és a bírálók, ha nem is szégyenkezve, mindenesetre megzavardova kénytelenek voltak elhallgatni. Akik még élnek közülök, most a szovjet propagandájában saját hangjukra ismerhetnek. Az egyház felelete pedig így hangzott: a Szentírás egy népkönyv (Volksbuch, mondja a német hittudomány), amely egyedül a vallási műveltség szolgálatára íratott és nem valami tudományos munka. Amit mond, teljesen igaz, de az előadás módja, stílusa az egykori népies észjárás formáját tükrözi vissza. Második része, a Krisztusi történet merő alkalmi írásokból áll és éppen népies egyszerűségében szinte érzékelteti az olvasóval az események, meg a tanítás isteni fönségességét. Nagy szellemek később hatalmas tudományt szerkesztettek belőle, de az evangélium egyáltalán nem tudományos írat. Legföljebb Pál apostol leveleinek néhány része tekinthető tudományos jellegű fejtegetésnek.
Az evangéliumok színtere annyira a vidék, hogy a milliós nagyvárosok emberének, aki a természettől elszakadt, hovahamar minden szavát külön meg kell magyarázni. A példabeszédek és hasonlatok fogalmai a tanyák, a kis falvak, a tóvidék, a földműves, a gazdaember, a pásztor, a halász, a cseléd, az, adószedő, a szántóvető életét vetítik elénk. Az ókori irodalomban alig akad még egy írás, amely hasonló közvetlenséggel festené meg a vidék egyszerű kultúráját. Majdnem egészen ebben a környezetben folyik le Krisztus élete. A fővárosban csak ritkán jelenik meg. Azt mondhatnók: csak a vidéken él igazán, ott érzi otthon magát. A város valósággal fojtogatja és a végén megöli, mert a vezető osztályoknak nem kell az ács fia, az iskolázatlan ember új tanítása. Úgy érezzük, száz évvel ezelőtt akár a Tisza vidéke vagy a Balaton környéke majdnem teljesen azonos színteret nyújtott volna az evangéliumi történethez. A parasztélet minden mozzanata és gondja szerepel ebben a könyvben: az eke, a járom, az ösztöke, a rosta, a háló, a varsa, a kaszálás, kapálás, a trágyázás, aratás, az őrlés, a szórólapát, a szérű, a bortömlő, a legeltetés, a halászat, a galileai vidék állat- és növényvilága. Ebben az egyszerű és mégis változatos környezetben Krisztus megtalálja a szemléltető tanítás minden lehetőségét, hogy paraszti képek és fogalmak segítségével fejezze ki azokat az isteni nagyszerűségeket, amelyeknek szemléletétől áhítatba roskadnak a legnagyobb szellemek. Pár soros példabeszéd a konkolyról elég Neki, hogy megmutassa az isteni világkormányzás egyik vezérgondolatát: az isteni Gazda földjében együtt nő az emberkonkoly az emberbúza mellett. Ő csak jót vetett, a konkolyt az ellenséges ember hintette a vetésbe, de egyedül Ő az aratás ura, aki a búzát csűrbe gyűjti és a konkolyt elégeti. Világosabban ezt a roppant titkot kimondani nem lehet. Jól mondotta: csak egy mesteretek van nektek, akinek a tudósok is csak ámuló tanítványai lehetnek. Szószéke a domboldal, a halászcsónak, az ebédlőasztal, bazilikája a tópart, a várostér, a lekaszált rét vagy a falusi utca egyformán. A templomban alig tanít az, akit a szentek szentjében az elvakult papság imádva tisztel.
Krisztus és a nép.
Maga is egy a nép milliói közül. Az ács fia, és Ő is ács. Mikor ezt a mondatot olvasom, mintha a magyar paraszti szót hallanám: varjúnak varjú a fia is. Egy jelentéktelen adat a császári népszámlálás számoszlopaiban. Kérges a tenyere a fejsze meg a fűrész nyelétől; faluja a jelentéktelen kis feszek egy dombvidéken. Paraszti házakat épít, és ezzel keresi kenyerét. Később, mikor az Atya országát építi, nincs helye, ahol a fejét lehajtsa. Mint egy koldusasszony gyereke, út menti istállóban születik, és útonállók közé szegezik a vesztőhelyen, mint nyomorult rabszolgát. A munkássá, szolgává, egy szóval a néppé lett Isten. Országának alkotmánya a hegyi beszéd, és a lelki szegénység boldogságát hirdeti. Csak a nép érti meg, csak ez a névtelen, felelőtlen elem áll melléje nyíltan. Nikodémus, az úriember csak éjjel mer bekopogtatni Hozzá, mert fél a közvéleménytől, és félti az állását.
Szabadulást hirdet a raboknak, jó újságot a szegényeknek, jajt kiált a gazdagokra, és üdvösségbe helyezi a nyomorult Lázárt. Az éhség, a poklosság, a bénák, a vakok, az inaszakadtak, a megszállottak, a láztól gyötörtek, az elbukottak, a gyászolók rajzanak körülötte szüntelen. Az emberi nyomor könyörgése szegélyezi minden útját, árulás és gyilkos gyűlölet ólálkodik körülötte, és amikor órája elérkezik, ellenállás nélkül adja magát a nép urainak kezébe. A nép hőse és a hatalmasok áldozata, mondaná az éretlen tömegember. Pedig soha forradalmat vagy politikát nem akart, nehogy műve lényegét veszítse. A tömeg politikai rajongása elől a hegyi magányba menekül, mert a búzakenyérnél is különb kenyeret akar nekik adni. Tudta jól, politikából akkor is túlságosan sok volt, de lélekkultúra annál kevesebb. Erre hívta meg a népet, de a szegények is csak nagyon lassan értették meg. Isteni kultúrát hozott azoknak, akik embernek sem számítottak abban a világban. Ezért kellett mind a nép, mind az urak előtt elbuknia, hogy ebből a bukásból legyen megváltása a világnak. A tisztaság, az igazság és a jóság legfönségesebb tragédiája ez az élet, a legnagyobb dráma a történelemben. Ezért lett minden művészetnél hatalmasabb alkotás az evangélium: poézis a szó eredeti értelmében. Nem csoda, hogy ma is ez a legelterjedtebb könyv, a nép könyve, mert a nép az örök gyermek, aki igazságra és jóságra éhes. A hős szó is túlságosan szegény ennek a nagyságnak kimondására, mert Jézus minden hősnél mérhetetlenül több: Ő az ember, aki Isten szívével emberré akart szeretni mindenkit, és ezért kellett meghalnia. És amíg igazi, romlatlan, természetesen érző nép lesz a földön, neki mindig lesznek hívei, mert az üldözött ártatlanság, a megölt jóság hatalma az egyszerű, egyenes lelkekben mindig erősebb lesz, mint a bűnök varázsa. Megtévedt emberektől is számtalanszor halljuk a szót: Istent ugyan nem ismerem, de Krisztust nagyon tisztelem.
A kereszténység a nép mozgalma.
Miután pedig a halált is legyőzte, amint előre megmondotta, véglegesen megalapítja országát, a lelki világbirodalmat, amely nem ebből a világból való. Csak az merhetett ekkorát, aki biztosan tudta, hogy övéivel maradhat az idők végezetéig. Mert emberileg véve teljesen reménytelen volt ez a vállalkozás. Az elbukás a birodalom hivatalos fóruma és a zsidó főváros nyilvánossága előtt teljesedett be, míg a feltámadás minden föltűnés nélkül történt, bár a tanúk megölették magukat azért, amit láttak. Ezek a tanúk hitüket vesztett, megfutamodott szegény emberek voltak. Ágrólszakadt, szétriasztott paraszti emberek, akiket ismét összegyűjtött, megerősített és világgá küldött megszervezni az országot. Később hívott közéjük egy művelt embert a tarzusi Pál személyében. Királyokhoz, nemzetekhez küldötte őket, ezeket a tanulatlan galileai halászokat, akik pünkösd napján is csak különös indításra mernek a zárt ajtók mögül a nyilvánosság elé lépni. Sokan akkor is azt mondják róluk: részegek ezek, biztosan sok édes bort ittak az éjjel. Olyan népi mozgalom ez, amelyhez hasonlót ez a föld soha nem látott. Többnyire csak a senki-emberek, a kisiparosok, rabszolgák, rakodómunkások szegődnek melléjük. Nem sok olyan előkelő van köztük, mint az areopagita, írja Pál apostol, de a következő században már meghódítják Jusztint, Origenest, Alexandriai Kelement, Ireneust meg a többieket ezek a bárdolatlan pórok. Ha nem történt volna meg, józan fejjel soha el nem hinnők, hogy egy bokor halászból lelki világbirodalom lett, amely a római vasat is meg tudta hajlítani. Aztán átment a korhadt latin-görög világból az új barbárokhoz, és olyan magaslatra emelte őket, amilyen a gótika aranykora volt. Ma pedig hirdetik ezt a jó hírt a tűzföldi indiánnak, a szudáni négernek, a maláji riksahúzónak, a kínai parasztnak és rejtekben az orosz kommunistának csakúgy, mint a Notre Dame ívei alá sereglő újpogányoknak. Ennek a kultúrának ereje járta át a magyarság lelkét is annyira mélyen, hogy belőle olyan csodálatos megnyilatkozás fakadhatott, mint „A szegény asszony könyve”; az evangélium isteni hangja a legművészibb magyar nyelven:
Most a két jó öreg asszony
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel
Imádkoznak este, reggel.
Így lett a krisztusi kezdemény gazdagságából magyar lélektalajba ültetve magaskultúra, amiért érdemes volt egy országot alapítani és egy népet ezer éven át megtartani.
Isteni és nemzeti kultúránk.
A kereszténység története mutatja, hogy a krisztusi műveltség ott ver legnehezebben gyökeret, ahol az álkultúra már a népet is megrontotta. Ahol azonban bár durva, de még egészséges a nép lelke, az Evangélium ereje soha nem sejtett magasságokba emeli, mert természetfölötti tökéletességig műveli az örök emberinek egy változatát.
Nem érdemes ezek után már szót vesztegetni azokra az eszelősökre, akik azt merik állítani, hogy a kereszténység elnyomta vagy kiirtotta a népi magyar kultúrát. A bálványokat valóban ledöntötte, a táltosokat nyugalomba küldte és egyes pogány szokásokat megszüntetett, de a népi műveltség lényegét meg nem csonkította. A keresztény hithirdető első kötelessége kínaivá lenni a kínaiak között, és minden nemzeti értéket tiszteletben tartani, sőt ápolni és fejleszteni, ha meg akarja nyerni egy nép lelkét Krisztusnak. A kegyelem a természetre épít, azt nemesíti, és nem lehet igazi az a kereszténység, amely a természet értékeit az állítólagos természetfölötti kedvéért lerontja. Az igazi természetfölöttiség a természetes nagyság, hősiesség és egészség megbecsülésével kezdődik. A kereszténység minden nemzeti kultúrában otthon van, ahol az örök emberinek tökéletes kifejlődését akarják. Murillo éppen annyira spanyol és népies, mint amennyire német Dürer és olasz Michelangelo, és ugyanakkor mindegyik mélységesen keresztény volt. Képekre másolták az evangéliumot, de mindegyik a maga nemzeti nyelvén. A művelődés minden terén érvényes ez a cáfolhatatlan, mert tényekben testet öltött igazság. István király, III. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi fajtánk legtökéletesebb képviselői nem utolsó sorban azért, mert nagy keresztények is voltak. Aki pedig ezt kétségbe vonja, megtagadja az egész magyar múltat, és kiesik a magyarságból valami történelem nélküli meseországba. Mögöttünk van már kilenc keresztény század, és mind volt olyan magyar, mint a mostani, és e roppant idő alatt sohasem volt kérdés a magyarság és kereszténység egysége.
A megváltás kultúrájával valahogy úgy vagyunk, mint a tudománnyal: egyetemes emberi érték, bármelyik népnek köszönjük egy-egy vívmányát. Aki nem veszi át, önmagának árt, mert lemarad a népek versenyében. Isten az egész emberiséget váltotta meg Krisztusban; örök üdvössége mindenkinek csak egy van, mert a természetünk is azonos, és ezt a tényt a világból kitagadni semmi okoskodással sem lehet. Nemzetének közellensége tehát, aki hazájában a kereszténység terjedését és fölvirágzását meggátolja. A megváltás isteni javaitól fosztja meg azokat, akiket különösképpen tartozik szeretni. A legnagyobb elvetemültség elzárni előlük az utat a halhatatlansághoz, és erőszakkal kényszeríteni őket, hogy a legnagyobb szellemi és erkölcsi nyomorban vergődjenek.
A népi kultúrát a kereszténység részéről csak abban az esetben fenyegetné pusztulás, ha ez olyan értelemben lenne nemzetközi, mint pl. a kommunizmus. Ámde a keresztény tanítás a hazát és nemzetet Istentől akart valóságnak tekinti, a haza szeretetét isteni erény méltóságára emeli, és kemény parancsokkal biztosítja az állami tekintély tiszteletét meg a közérdek szolgálatát az egyéni önzéssel szemben. Remekül fejezi ki egy ősi himnusz az istenország és a földi államok kölcsönös viszonyát: Miért rettegsz kegyetlen Heródes az Istenkirály jöttétől? Nem veszi el a földi birodalmakat, aki a mennyeit adja minden népeknek (non eripit mortalia, qui regna dat coelestia). Azért a népéhez hűtlen, a fajtáját feledő, a nemzet szolgálatával nem törődő ember sohasem lehet jó keresztény. Ez a hamisítatlan keresztény tanítás!
Az igazi keresztény két magyarságot szeret: a földit és a halhatatlan megdicsőültet, és azon igyekszik, hogy akik a nemzeti közösség kötelékében élnek, az üdvösségben is egyesüljenek, így nyer a hazaszeretet a krisztusi hitben mérhetetlen gazdag tartalmat.
Embernek lenni csak akkor érdemes, ha elérjük az Istent. Aki népét mélyen szereti, a teljes kereszténységét is akarnia kell, mint a személyiség kultúrájának emberfölötti teljességét. Ha pedig a népi kultúra soha sem áll útjába az evangéliumnak, a legnagyobb dőreség lenne az egyháztól félteni a nemzeti műveltség megmaradását.
Még nem akadt olyan kivételes művész, aki megírta volna a magyar Krisztusország hőskölteményét. Hiányzik még az a látó ember, aki megszerkesztené a magyar aranylegendát, hasonlót ahhoz, amelyet a francia jezsuiták Kínában kiadtak. Majd amikor összegyűjtik ama névtelenek történetét, akik egész életüket a mi népünk lelkének szolgálatára adták, és majd ha azok is beszélni fognak, akik előtt a pusztai szívek legbensőbb szentélye is föltárul, és ha majd egyszer összegyűjtik azokat a csodálatos szavakat, amelyekben ez a nép a maga Krisztusélményét kifejezi, akkor fogja látni a világ, mennyire az első magyar könyv ma is az evangélium. Majd amikor egy áldott tehetség feltárja, milyen mohón tudja keresni ez a nép az üdvösséget, és sokszor mekkora ősvággyal feszül neki, hogy biztosítsa a maga helyét az Isten országában is, akkor lesz nyilvánvaló a sok hangoskodó kontársága, akik avatatlanul beszélnek s írnak az Ő nevében. Hihetetlen mélységek nyílnak meg az előtt, aki tiszta lélekkel és mesteri szóval képes megszólaltatni a magyar szívek Istent hívó hangjait. Aki már hallotta azt a síró önvádat: bujdosó elmével imádkoztam; és a gyermek után későn jajduló panaszt; szántottunk uram, de nem vetettünk; aztán a megrendítő őszinteséget: maguk vasmacskával húzzák ki az emberből a bűnt; meg a nagy okosságú paraszti vallomást: az én életem már semmit sem ér, de időnek előtte nem akarok nyakára menni az Istennek, csak az érzi meg, mennyire egy minden fogyatkozása mellett is ez a lélek a Krisztussal. Tehát az evangéliumot kell megtanulnunk, az őskereszténység életvizeiben kell új teremtménnyé születnünk, ha meg akarjuk találni ezt a legmélyebb magyarságot!