Payday Loans

Keresés

A legújabb

Parasztok és zsidók PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon


Parasztok és zsidók

Andrei Oisteanu: A képzeletbeli zsidó; Závada Pál: A fényképész utókora

Két könyv­ről is írok ez­zel a cím­mel, bár lát­szó­lag nem sok fű­zi őket ös­­sze: az egyik szer­ző­je ro­mán, Andrei Oisteanu, aki A kép­ze­let­be­li zsi­dó a ro­mán (és a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai) kul­tú­rá­ban cím­mel adott ki „ima­go­ló­giai” ta­nul­mányt, mely (ma­gyar­ra for­dít­otta Hadházy Zsuzsa) a ko­lozs­vá­ri Kri­te­rion könyv­ki­adó gon­do­zá­sá­ban je­lent meg 2005-ben. A má­sik, né­hány hó­nap­ja meg­je­lent kö­tet szer­ző­je ma­gyar, Zá­va­da Pál, aki A fény­ké­pész utó­ko­ra cím­mel írt re­gényt, melyet a Mag­ve­tő könyv­ki­adó gon­do­zott. Mind­két kö­tet, bár mű­fa­juk el­té­rő, a kö­zép-eu­ró­pai „zsi­dó­kér­dést” jár­ja kö­rül, az el­ső a leg­ré­geb­bi múlt­ból ha­lad­va a je­len fe­lé, a má­sik pe­dig úgy, ahogy az a ho­lo­ca­ust után még min­dig fel­ve­tő­dik a kö­zép-eu­ró­pai ér­tel­mi­sé­gi­ek szá­má­ra. Az el­ső óri­á­si men­­nyi­sé­gű for­rás­ból me­rít­ve ás le a gyö­ke­re­kig, és azt a né­pi és val­lá­sos, jel­lem­ző­en pa­rasz­ti ere­de­tű hi­e­de­lem­vi­lá­got re­konst­ru­ál­ja, mely le­he­tő­vé tet­te, hogy a XX. szá­zad el­ső fe­lé­ben egyes po­li­ti­kai pár­tok és moz­gal­mak si­ker­rel ma­ni­pu­lál­ják a köz­vé­le­mény, és elő­ké­szít­sék az új­ko­ri eu­ró­pai tör­té­ne­lem hi­he­tet­len kol­lek­tív tra­gé­di­á­ját. A má­so­dik mun­ka ön­tör­vé­nyű fik­ci­ó­nak té­te­le­zi ma­gát, s bár jó né­hány alak­ja azo­no­sít­ha­tó, a szer­ző nem ve­sző­dik a mes­­szi­re ve­ze­tő okok bon­col­ga­tá­sá­val, ha­nem fel­ve­ti a po­li­ti­kai párt­tá szer­ve­ző­dő né­pi moz­ga­lom, il­let­ve egyes „pa­raszt­po­li­ti­ku­sok” fe­le­lős­sé­gét a tör­tén­te­kért, s mint­egy a ka­taszt­ro­fá­lis vég­ki­fej­let pers­pek­tí­vá­já­ból lát­tat­ja ma­gyar tár­sa­dal­mat 1942-től a nyolc­va­nas éve­kig.

Tisz­tá­ban va­gyok ve­le, hogy már csak az el­té­rő mű­faj­ok mi­att is ne­héz ös­­sze­vet­ni a két mun­kát. Míg egy ta­nul­má­nyon szá­mon kér­he­tő­k az ál­lí­tá­sai, s a ben­ne kö­zölt ada­tok­nak, il­let­ve meg­ál­la­po­dá­sok­nak meg kell fe­lel­niük a va­ló­ság­nak, ad­dig egy iro­dal­mi mű­al­ko­tást nem le­het ez­zel a mér­cé­vel mér­ni. Zá­va­da mun­ká­já­ban azon­ban szá­mos olyan tör­té­ne­ti és nar­ra­tív jel­le­gű meg­ál­la­pí­tás sze­re­pel, me­lyet tör­té­ne­ti kri­ti­ká­val le­het il­let­ni, mert jócs­kán túl­megy az egyes sze­rep­lők jel­le­mé­nek áb­rá­zo­lá­sán; jog­gal tart­hat­juk te­hát A fény­ké­pész utó­ko­rát es­­szé­re­gény­nek, mely ha jól meg­gon­dol­juk, mű­fa­ját te­kint­ve nem is esik olyan mes­­sze egy nagy­sza­bá­sú „ima­go­ló­giai” ta­nul­mány­tól.

1.

Mi az et­ni­kai „imagológia”? Né­mi töp­ren­gés után be­ug­rik, hogy a la­tin imago (ang–fr: ima­ge), ma­gyar kép je­len­té­sű szó­ból kép­zett tár­sa­da­lom­tu­do­mány, mely ro­kon­ság­ban áll a szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­á­val, a nép­rajz­zal és a kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gi­á­val. Új ne­vű, de meg­le­he­tő­sen ré­gi ke­le­tű disz­cip­lí­na, hi­szen már az ókor­ban so­kat ír­tak, pél­dá­ul Hé­szio­dosz és Hé­ro­do­tosz, olyan né­pek­ről, amelyek­ről csak hír­ből hal­lot­tak, de nem is­mer­tek kö­ze­lebb­ről. Oisteanu négy irány­ból kö­ze­lít tár­gyá­hoz, a „kép­ze­let­be­li zsi­dó­hoz”. Egy­részt idő­be­li ös­­sze­ha­son­lí­tás­sal él, mely­nek ré­vén meg­pró­bál­ja fel­mér­ni, mi­ként fej­lőd­tek az idők so­rán a köz­he­lyek és a le­gen­dák mo­tí­vu­mai. El­vég­zi a tér­be­li ös­­sze­ha­son­lí­tást, az­az geo­kul­tu­rá­lis ös­­sze­füg­gés­ben vizs­gál­ja, hogy a ha­gyo­má­nyos ro­mán kul­tú­rá­ban sze­rep­lő zsi­dó mi­ben ha­son­lít, és mi­ben kü­lön­bö­zik más kö­zép-eu­ró­pai né­pek (né­me­tek, ma­gya­rok, len­gye­lek, uk­rá­nok stb.) kép­ze­le­té­ben élő alak­tól. Et­ni­kai ös­­sze­ha­son­lí­tás­hoz fo­lya­mo­dik, s en­nek so­rán azt vizs­gál­ja, hogy a ro­mán kul­tú­rá­ban meg­je­le­nő zsi­dó­kép men­­nyi­ben tér el a töb­bi „ide­gen” (ma­gyar, né­met, ci­gány, tö­rök stb.) kép­má­sá­tól. Vé­gül kul­tu­rá­lis ös­­sze­ha­son­lí­tást is vé­gez, s elem­zi, hogy a „né­pi an­ti­sze­mi­tiz­mus” mi­lyen ele­me­it vet­te át a az „in­tel­lek­tu­á­lis an­ti­sze­mi­tiz­mus” a XIX–XX. szá­zad­ban, s egyes men­tá­lis köz­he­lyei mi­ként ván­do­rol­tak egyik kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­ből a má­sik­ba.

Tisz­te­let­re mél­tó, am­bi­ci­ó­zus elhatározás a szer­ző ré­szé­ről, s még csak nem is előz­mény nél­kü­li. 1936-ban tűz­te ki cé­lul a ki­vá­ló ro­mán szo­ci­o­ló­gus, Di­mit­rie Gusti, a bu­ka­res­ti is­ko­la ve­ze­tő­je egy ta­nul­mány ké­szí­té­sét a ro­mán fal­vak „val­lá­si kö­zös­sé­ge­i­ről”. Bár mun­ka­tár­sa­i­nak a ku­ta­tá­so­kat nem volt ide­jük el­vé­gez­ni, a kér­dé­sek, me­lyek­re vá­laszt sze­ret­tek vol­na kap­ni a né­pi adat­köz­lők­től, fenn­ma­rad­tak. Ezek kö­zül né­há­nyat Osi­tea­nu is idéz, hi­szen lé­nye­gé­ben ezek nyo­mán in­dult el ő is: „Mi a vé­le­mé­nye az ide­ge­nek­ről? A zsi­dók­ról, ci­gá­nyok­ról stb. Van-e ezek­nek ha­tal­ma bi­zo­nyos rej­tett erők fö­lött? Gya­ko­ri-e egyik hit­ről a má­sik­ra va­ló át­té­rés? Tö­me­ges-e az át­té­rés vagy egyé­ni? Em­be­ri tes­tet öl­tött-e az ör­dög a zsi­dó­ban, a ci­gány­ban stb.? Meg kel­le­ne-e erő­szak­kal ke­resz­tel­ni a nem ke­resz­té­nye­ket? Mi­ért? Mi a vé­le­mé­nye a töb­bi val­lás­ról és fe­le­ke­zet­ről? Hogy van­nak azok meg­szer­vez­ve? Mi a meg­íté­lé­se az át­tér­tek­nek? Meg­kap­ják-e majd bün­te­té­sü­ket a po­gá­nyok, akik nem is­me­rik a szent ke­resz­tény tör­vényt? A né­pek hi­e­rar­chi­á­ja. A ci­gány, a zsi­dó, a ma­gyar, a ro­mán stb. Mi a ma­gya­rá­za­ta a nem­ze­ti tu­laj­don­sá­gok­nak?”

Az út, me­lyen Andrei Oisteanu Gusti nyo­mán el­in­dult, alap­ve­tő fon­tos­sá­gú a kö­zép-eu­ró­pai tér­ség XX. szá­za­di tör­té­nel-­mé­nek meg­ér­té­se szem­pont­já­ból. Ab­ban ugyan­is töb­bé-ke­vés­bé kon­szen­zus ala­kult ki a tör­té­né­szek kö­zött, hogy a hit­le­ri nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus po­li­ti­kai nyo­má­sa és ide­o­ló­gi­ai ma­ni­pu­lá­ci­ó­ja ak­ti­vi­zál­ta az egyes kö­zép-eu­ró­pai né­pek mé­lyen gyö­ke­re­ző zsi­dó­el­le­nes ér­zé­se­it, ami a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vi­szo­nyai kö­ze­pet­te a hat­mil­lió ke­let-eu­ró­pai zsi­dó ki­ir­tá­sá­hoz ve­ze­tett a ho­lo­ca­ust alatt. Ez tet­te le­he­tő­vé a há­bo­rú­ban győz­tes és a tér­ség­be be­nyo­mu­ló Szov­jet­uni­ó­nak, hogy kí­sér­le­tet te­gyen a fel­mér­he­tet­len pusz­tí­tás­sal já­ró kom­mu­niz­mus meg­va­ló­sí­tá­sá­ra: elő­ző­leg ugyan­is a leg­pol­gá­ro­sul­tabb ré­te­gek meg­sem­mi­sül­tek, a túl­élő zsi­dók jó ré­sze pe­dig a múlt meg­is­mét­lő­dé­sé­től fél­ve és biz­ton­sá­gi ga­ran­ci­át re­mél­ve csat­la­ko­zott a kom­mu­nis­ták­hoz, vagy leg­alább­is szim­pa­ti­zált ve­lük.

De mi­lyen for­rá­sok­ból táp­lál­koz­tak a tér­ség va­la­men­­nyi né­pé­re jel­lem­ző zsi­dó­el­le­nes elő­í­té­le­tek? Mi volt az oka a po­li­ti­kai moz­gal­ma­kat és ve­zé­re­i­ket ma­gas­ba rö­pí­tő „né­pi an­ti­sze­mi­tiz­mus” ki­ala­ku­lá­sá­nak, mely egy­aránt jel­lem­ző volt a ro­mán, a ma­gyar, a len­gyel vagy az oszt­rák fal­vak­ra, kis­vá­rosok­ra (sőt, az oszt­rák fő­vá­ros­ra, Bécs­re is, ahon­nan Hit­ler ma­gá­val hoz­ta), s amely vál­sá­gos hely­ze­tek­ben már a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt is vis­­sza­té­rő gyű­lö­let­ki­tö­ré­sek­hez és kép­te­len vá­das­ko­dá­sok­hoz és erő­szak­hoz ve­ze­tett? Eb­ben a prob­lé­má­ban rej­lik a ho­lo­ca­ust oka­i­nak és az ér­te vi­selt fe­le­lős­ség­nek a kul­csa. S mert ez a kér­dés ku­ta­tó­ként sze­mé­lye­sen is fog­lal­koz­tat, ért­he­tő öröm­mel fo­gad­tam Oisteanu iz­gal­mas köny­vét, mely a nem­zet­kö­zi ösz­­sze­ha­son­lí­tást nyújt­va a zsi­dók­ról ki­ala­kult fi­zi­kai port­ré­tól a szak­mai port­rén ke­resz­tül el­jut az er­köl­csi és szel­le­mi port­rén át a mi­ti­kus és má­gi­kus arc­ké­pig, majd a val­lá­si port­ré­ig is.

Oisteanu a ma­ga „ima­go­ló­giai” meg­kö­ze­lí­té­sé­be ágyaz­va tö­mér­dek új is­me­re­tet kö­zöl a ro­mán an­ti­sze­mi­tiz­mus ré­geb­bi múlt­já­ról, bár kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­hat­ta vol­na a Vas­gár­da saj­tó­ját, és ala­po­sab­ban be­mu­tat­hat­ta vol­na „lé­gi­o­ná­ri­us” ide­o­ló­gu­so­kat. Azt ed­dig is tud­tuk, hogy Ro­má­nia volt az utol­só eu­ró­pai ál­lam, mely a jog­egyen­lő­sé­get biz­to­sí­tott a te­rü­le­tén élő több száz­ezer zsi­dó­nak: csak az 1923-as (!) al­kot­mány fogalmazta meg az eman­ci­pá­ci­ót, amelyet az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia már 1867-ben meg­va­ló­sí­tott. Azt vi­szont én sem tud­tam, hogy az 1907-es, bru­tá­lis ke­gyet­len­ség­gel le­vert pa­raszt­lá­za­dás so­rán is en­­nyi­re erős volt a zsi­dó­el­le­nes in­du­lat, s kü­lö­nö­sen már­ci­us­ban, Észak-Mold­va zsi­dó fal­va­i­ban a fel­ke­lők va­ló­sá­gos pog­ro­mo­kat ren­dez­tek, ami nem meg­le­pő, hi­szen a nagy te­kin­té­lyű po­li­ti­kus, Ni­co­lae Iorga Neam­nul ro­ma­nesccí­mű lap­já­ban ál­lan­dó ro­vat volt „A pa­raszt­kér­dés és zsi­dó­ink” cím­mel. Eb­ben ilyen ki­té­te­lek vol­tak so­ro­zat­ban ol­vas­ha­tók: „A ro­má­ni­ai zsi­dók, kü­lö­nö­sen a mold­va­i­ak, ke­res­ke­dés­ből, cse­re­be­ré­ből, má­sok ká­rá­ra el­kö­ve­tett csa­lás­ból él­nek, és ódz­kod­nak min­den ne­héz mun­ká­tól. In­tel­li­gen­sek, de ra­va­szok, és mi­vel csak a sa­ját ér­de­ke­i­ket né­zik, meg­ront­ják az er­köl­csö­ket. Bos­­szú­ál­ló­k és ke­gyet­le­nek, amíg egy erős kéz por­ba nem sújt­ja őket.”

Fel­vet­he­tő per­sze, hogy a job­bá­ra kö­zép­ko­ri vi­szo­nyok kö­zött élő, el­ke­se­re­dett pa­rasz­tok a Re­gát­ban és Mold­vá­ban nem­igen ol­vas­ták az új­sá­go­kat. Csak­hogy a „zsi­dó­kér­dés” és a po­li­ti­ka ek­kor már köl­csön­vi­szony­ban állt: az an­ti­sze­mi­ta po­li­ti­ku­sok az ős­idők­től meg­levő zsi­dó­el­le­nes fé­lel­me­ket és szo­ron­gá­so­kat „fecs­ken­dez­ték vis­­sza” a kol­lek­tív tu­dat­ba. Ar­ra tö­re­ked­tek, és saj­nos ta­gad­ha­tat­lan si­ker­rel, hogy az elő­í­té­le­te­ket „a saj­tón ke­resz­tül re­ak­ti­vál­ják, ide­o­lo­gi­zál­ják, ter­jes­­szék, és tíz­sze­res erő­vel vis­­sza­su­gá­roz­zák ab­ba a kö­zeg­be, mely­ből szár­ma­zott”. Ezt ne­ve­zi Oisteanu, más szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gu­sok nyo­mán, tel­jes jog­gal a kul­tu­rá­lis feed back (vis­­sza­csa­to­lás) je­len­sé­gé­nek. Pon­to­san ugyan­így mű­köd­tek Ma­gyar­or­szá­gon is 1914 előtt az Istóczy-fé­le Or­szá­gos An­ti­sze­mi­ta Párt, majd a Zichy-fé­le Ka­to­li­kus Nép­párt és a Füg­get­len­sé­gi Párt egyes po­li­ti­kai kö­re­i­nek an­ti­sze­mi­ta kam­pá­nyai, melyek min­dig hi­vat­koz­tak a „né­pi gyö­ke­rek­re”, és nem ok nél­kül: tud­juk pél­dá­ul, hogy a ha­zai ag­rár­szo­ci­a­lis­ta moz­ga­lom­ban is volt ha­gyo­má­nya a szo­ci­á­lis ala­pon ki­ala­kult zsi­dó­el­le­nes­ség­nek. Ez­zel a Ma­gyar­or­szá­gi Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Párt sem volt ké­pes ha­té­ko­nyan szem­be­száll­ni, s ami azu­tán érez­tet­te ha­tá­sát a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti né­pi moz­ga­lom­ban is.

Oisteanu köny­ve le­bi­lin­cse­lő, for­rá­sok­ban és ké­pi anyag­ban hi­he­tet­le­nül gaz­dag mun­ka, mely a ma­ga kö­zép-eu­ró­pai ki­te­kin­té­sé­vel hi­ány­pót­ló jel­le­gű. Nagy te­ret szen­tel a leg­sú­lyo­sabb zsi­dó­el­le­nes vád­nak, a ri­tu­á­lis gyer­mek­gyil­kos­ság­nak, mely – és saj­nos, er­ről nem tud­nak ele­gen – olyan szí­vós­nak bizo­nyult, hogy a még a ho­lo­caust után is za­var­gá­sokat, pog­ro­mo­kat idé­zett elő, leg­alább­is az erő­sza­kos cse­lek­mé­nyek el­kö­ve­tői er­re hi­vat­koz­tak Ma­gyar­or­szá­gon, Szlo­vá­ki­á­ban és Len­gyel­or­szág­ban is. A té­mát meg­le­he­tő­sen is­me­rem, de ne­kem is új­don­sá­got je­len­tett egy 1975 és 1984 kö­zött ké­szí­tett köz­vé­le­mény-ku­ta­tás idé­zett ered­mé­nye. Esze­rint „Len­gyel­or­szág dé­li és ke­le­ti ré­szén meg­kér­de­zett 184 adat­köz­lő­ből 72 (va­gyis 40%) an­nak a meg­győ­ző­dé­sé­nek adott han­got, hogy a zsi­dók va­kon szü­let­nek, és csak ak­kor gyó­gyul­nak meg, ha sze­mü­ket meg­ke­nik egy ke­resz­tény gyer­mek vé­ré­vel”. Ne fe­led­jük: ami­kor ez a fel­mé­rés ké­szült, már év­ti­ze­dek óta szo­ci­a­liz­mus volt a tér­ség­ben, mely – leg­alább­is hi­va­ta­lo­san – til­tot­ta az an­ti­sze­mi­ta pro­pa­gan­dát, és az ef­fé­le, mély­sé­ge­sen sö­tét, pri­mi­tív és ag­res­­szív elő­í­té­le­tek ter­jesz­té­sét!

Még egy mon­dat Osi­tea­nu ki­vá­ló köny­vé­ről, il­let­ve a té­má­val fog­lal­ko­zó ro­má­ni­ai ku­ta­tá­sok­ról. Ro­má­ni­á­ban, ahol a ho­lo­ca­us­tot mint­egy négy­száz­ezer zsi­dó él­te túl, ma már leg­föl­jebb öt-hat ez­ren él­nek, job­bá­ra idő­sek. S bár az or­szág­ban el­ső­sor­ban a Nagy-Ro­má­nia Párt a rend­szer­vál­tás után ha­tá­ro­zot­tan an­ti­sze­mi­ta (és ma­gyar­el­le­nes) han­got ütött meg a po­li­ti­ká­ban, a költ­ség­ve­té­si tá­mo­ga­tás­ból lét­re­hoz­tak egy – a tu­do­má­nyos aka­dé­mia és az egye­te­mek leg­ki­vá­lóbb szak­em­be­re­i­re épí­tő – ku­ta­tó­cso­por­tot, mely­nek Oisteanu a ve­ze­tő­je. Ma­gyar­or­szá­gon még min­dig nem ju­tot­tunk el ide: az utób­bi idő­ben so­ro­zat­ban be­szél­nek a po­li­ti­ku­sok a té­má­ról, szá­mos lát­vá­nyos, bűn­bá­nó gesz­tus­ra ke­rült sor a ho­lo­ca­ust mi­att, óri­á­si ös­­sze­gért épí­tet­tek „em­lék­he­lyet”, de az an­ti­sze­mi­ta elő­í­té­le­tek fel­tér­ké­pe­zé­se, a tör­té­nel­mi prob­lé­má­val va­ló szem­be­né­zés ér­de­ké­ben tu­do­má­nyos té­ren sem­mi sem tör­té­nik.

2.

Ma­gyar­or­szá­gon, né­hány a köz­vé­le­mény fi­gyel­mé­re nem mél­ta­tott tör­té­ne­ti-tö­meg­lé­lek­ta­ni mun­ká­tól el­te­kint­ve, még min­dig az iro­da­lom­ra há­rul az a fel­adat, hogy va­la­mi­képp tisz­táz­za a „zsi­dó­kér­dés” és a XX. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem meg­le­he­tő­sen el­lent­mon­dá­sos, de hi­he­tet­le­nül ér­zé­keny vi­szo­nyát. Saj­nos, iro­dal­munk en­nek a fel­adat­nak, mel­­lyel egyéb­ként már több mint egy év­szá­za­da baj­ló­dik, nem tud meg­fe­lel­ni, min­de­nek­előtt azért nem, mert ha­tá­sa 1989–90 után már ki­fe­je­zet­ten szűk kör­re kor­lá­to­zó­dik. De van más baj is, nem­csak az, hogy nap­ja­ink­ban már na­gyon ke­ve­sen ol­vas­nak re­gé­nye­ket, és egy­re in­kább úgy tű­nik, hogy nem a tár­sa­da­lom­nak van szük­sé­ge iro­da­lom­ra, ha­nem a po­li­ti­ká­nak itt­hon és kül­föld­ön „érv­ként be­vet­he­tő” te­kin­té­lyes írók­ra.

A ma­gyar zsi­dó­kat a XIX. szá­zad vé­gé­től kezd­ve lé­nye­gé­ben két szem­pont­ból áb­rá­zol­ja iro­dal­munk: kí­vül­ről, ne­vez­zük ezt A alap­tí­pus­nak (sze­re­tet­tel és sze­líd iró­ni­á­val, ami Mik­száth­tól ere­dez­tet­he­tő, majd egy­re erő­sö­dő kri­ti­ká­val), il­let­ve be­lül­ről, zsi­dó­ként is, ami mond­juk a B alap­tí­pus. De ez utób­bi szem­lé­let­nek is két vál­to­za­ta van. A B/1, ami a zsi­dó szár­ma­zást el­ha­nya­gol­ha­tó kö­rül­mény­nek te­kin­ti, és a kül­ső, az­az a több­sé­gi né­ző­pont­tal tel­je­sen azo­no­sul. Ott van to­váb­bá a B/2, ami ma­gyar mel­lett a zsi­dó iden­ti­tás­hoz is ra­gasz­ko­dó írók fel­fo­gá­sa. Rög­tön szö­gez­zük le: mind­egyik meg­kö­ze­lí­tés szám­ta­lan prob­lé­mát rej­tett ma­gá­ban már a ho­lo­ca­ust előtt is, hát még utá­na. Egy biz­tos: nap­ja­ink­ban, iro­dal­mi ha­gyo­má­nya­in­kat kö­vet­ve, a B/1-es meg­kö­ze­lí­tés a do­mi­náns a kri­ti­ká­ban, il­let­ve az esz­té­ti­kai élet­ben. De ez már csak azért is pa­ra­dox, mert kép­vi­se­lői ele­ve el­uta­sít­ják, hogy szár­ma­zá­su­kat bár­ki is fir­tas­sa, és a ma­gyar­sá­gu­kat ily mó­don két­ség­be von­ja. Va­gyis – még min­dig a ma­te­ma­ti­kai kép­let­nél ma­rad­va – azt ál­lít­ják, hogy A=B/1, s ezt min­den­ki­vel el akar­ják fo­gad­tat­ni. Ho­lott mind­an­­nyi­an tud­juk, hogy a kép­let nem igaz, bár hogy pon­to­san mi­ben rej­lik a két­faj­ta iden­ti­tás kö­zött a kü­lönb­ség, nem tud­juk meg­ra­gad­ni, sőt, aki fel­ve­ti a prob­lé­mát, már ez­zel is ki­kö­zö­sí­tés­nek te­he­ti ki ma­gát. Ugyan­ak­kor az is tény, hogy a B/1, a do­mi­náns szem­lé­le­tű iro­dal­mi cso­port tag­jai lep­le­zet­len in­ge­rült­ség­gel és el­uta­sí­tás­sal vi­szo­nyul­nak a B/2-höz: az iro­dal­má­ro­kat, akik a „kü­lönb­sé­get fel­vál­la­ló” fel­fo­gást kép­vi­se­lik, „fe­le­ke­ze­ti író­nak” bé­lyeg­zik, akik­nek per de­fi­ni­tio­nem nincs he­lyük a ma­gyar iro­da­lom­ban. (Sze­rény sze­mé­lyem­ről szól­va Luk­ács és Ré­vai ön­je­lölt utód­ja az iro­dal­mi he­ti­lap ha­sáb­jain le is ír­ta, mit ért „fe­le­ke­ze­ti­sé­gen”: tu­dat­lan­sá­got és rassz­iz­must.)

Mind­ezt azért bo­csá­tot­tam elő­re, hogy fel­mér­jük a Kos­suth-dí­jas Zá­va­da Pál A fény­ké­pész utó­ko­ra cí­mű re­gé­nyé­nek új­sze­rű­ség­ét, pon­to­sab­ban azt, hogy mi­lyen igényt tá­maszt­hat­tak egyes mérv­adó iro­dal­mi kö­rök a bé­ké­si szlo­vák kör­nye­zet­ben ját­szó­dó, e nem­ze­ti­sé­gi és pa­raszt-pol­gá­ri kö­zeg szem­lé­le­tét meg­je­le­ní­tő, de a „zsi­dó­kér­dés­nek” szen­telt mű­vel szem­ben. A „más­ság” más mó­don, az­az egy más tí­pu­sú „más­sá­got” vál­la­ló író ál­tal va­ló áb­rá­zo­lá­sa iz­gal­mas ki­hí­vás­nak tűnt. Saj­nos, az ered­mény nem iga­zol­ta a vá­ra­ko­zást.

Kezd­jük most a má­sik ol­dal­ról ele­mez­ni a hi­he­tet­le­nül bo­nyo­lult prob­lé­mát, a tör­té­ne­tet le­író szer­ző iden­ti­tá­sa, az­az a bé­ké­si szlo­vák­ság kol­lek­tív tu­da­ta fe­lől. Men­­nyi­ben te­kint­he­tők szlo­vák­nak a könyv sze­rep­lői? Ne­héz kér­dés, ugyan­is egy­fe­lől tény, hogy a jól ter­mő föl­de­ken gaz­dál­ko­dó, még a XVIII. szá­zad­ban ide­te­le­pí­tett csa­bai, tót­kom­lósi, szar­va­si stb. szlo­vá­kok még a negy­ve­nes évek­ben is őriz­ték anya­nyel­vü­ket, s gya­ko­rol­ták az evan­gé­li­kus val­lást, mely ta­gad­ha­tat­la­nul meg­kü­lön­böz­tet­te őket a ve­lük har­mo­ni­ku­san együtt élő, jó­részt re­for­má­tus ma­gya­rok­tól és a zsi­dók­tól. Ugyan­ak­kor az is igaz, hogy en­nek el­le­né­re el­ma­gya­ro­sod­tak, ér­zel­mi­leg ma­gyar­nak tar­tot­ták ma­gu­kat, s már 1848–49-ben, a sza­bad­ság­harc alatt, ami­kor a dél­vi­dé­ki szer­bek, a fel­vi­dé­ki szlo­vá­kok vagy az er­dé­lyi szlo­vá­kok szem­be­for­dul­tak a ma­gya­rok­kal, itt bé­kes­ség és nyu­ga­lom ho­nolt, ugyan­úgy, ahogy pél­dá­ul a tol­nai né­me­tek vagy a kár­pát­al­jai ru­szi­nok kö­zött.

A bé­ké­si szlo­vá­kok el­ma­gya­ro­sí­tá­sa te­hát ma­gyar szem­pont­ból „as­­szi­mi­lá­ci­ós si­ker-szto­ri”, szlo­vák szem­pont­ból vi­szont ka­taszt­ro­fá­lis vesz­te­ség, ami­be azon­ban már a tri­a­no­ni ha­tá­rok meg­vo­ná­sá­ban fon­tos sze­re­pet ját­szó Ma­sa­ryk és Be­nes is be­le­tö­rő­dött. Kü­lö­nös­kép­pen a zsi­dók­hoz va­ló vi­szo­nyuk­ban nem volt sem­mi kü­lönb­ség a bé­ké­si szlo­vá­kok és a ma­gya­rok kö­zött – meg­jegy­zen­dő, hogy ez a ré­gió, leg­alább­is 1944 ta­va­szá­ig, eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban is pél­dát mu­ta­tott a har­mo­ni­kus együtt­élés­re. Mind­eb­ből az­tán egye­ne­sen kö­vet­ke­zik, hogy Zá­va­da Pál meg­le­he­tő­sen ke­vés újat nyújt szlo­vák–ma­gyar sze­rep­lő­i­nek áb­rá­zo­lá­sá­ban, mint ahogy a re­gé­nyé­ben sze­rep­lő zsi­dók­ról sem de­rül ki több, mint hogy „ugyan­olyan em­be­rek, mint min­den­ki”. Ta­lán ezért kon­cent­rál ki­tar­tó­an a szer­ző a né­pi moz­ga­lom, az­az a „pa­raszt­po­li­ti­ka” és a „zsi­dó­kér­dés” vi­szo­nyá­ra. Do­há­nyos Lász­ló ne­vű fő­hő­se kap­csán, akit lát­ha­tó­an Er­dei Fe­renc­ről, a ma­kói in­dít­ta­tá­sú pa­raszt­po­li­ti­kus­ról és szo­ci­o­ló­gus­ról min­tá­zott, meg­pró­bál ké­nyes pon­tok­ra ta­pin­ta­ni, min­de­nek­előtt azt a kér­dést te­szi fel: mi­ért ke­rül­tek a né­pi írók és szo­ci­o­ló­gu­sok egy ré­sze, il­let­ve párt­juk, az 1939 jú­li­u­sá­ban ala­pí­tott, de csak 1945-ben ko­mo­lyan po­li­ti­kai erő­vé vá­ló Nem­ze­ti Pa­raszt­párt hosz­­szabb-rö­vi­debb idő­re az „an­ti­sze­mi­tiz­mus uszá­lyá­ba”? Ez­zel kap­cso­lat­ban ér­de­mes le­szö­gez­ni: a né­pi moz­ga­lom nem állt egye­dül ez­zel a prob­lé­má­val, hi­szen ami­kor a két zsi­dó­tör­vén­­nyel a tör­vény­ho­zás és az egész ma­gyar po­li­ti­kai élet a tra­gi­kus vá­gány­ra ke­rült, ele­nyé­sző ki­sebb­sé­get al­kot­tak azok, akik szem­be mer­tek sze­gül­ni a „kor­szel­lem­mel”. Mi­ért let­tek vol­na ezen a té­ren épp a „né­pi írók” ki­vé­te­lek, ami­kor a 1938-ban és 1939-ben a moszk­vai ma­gyar kom­mu­nis­ták és az Egye­sült Ál­la­mok­ban élő Jászi Osz­kár egy­aránt egyet­ér­tet­tek az­zal, hogy az el­ke­rül­he­tet­le­nül szük­sé­ges föld­re­for­mot a zsi­dók bir­to­ka­i­nak ki­osz­tá­sá­val kell kez­de­ni?

A re­gény egy je­le­net­tel in­dul 1942 au­gusz­tu­sá­ban Oros­há­zán, aho­vá a né­pi írók ve­zér­egyé­ni­sé­gé­nek szá­mí­tó Do­há­nyos, né­pes tár­sa­ság­gal együtt, „te­rep­mun­ká­ra” ér­ke­zik, il­let­ve fel­ve­szi a kap­cso­la­tot ot­ta­ni kap­cso­la­ta­i­val, töb­bek kö­zött egy Adler Je­nő­vel, a né­pi moz­ga­lom iránt ér­dek­lő­dő zsi­dó szár­ma­zá­sú fi­a­tal­em­ber­rel. Itt ké­szül a cím­ben sze­rep­lő cso­port­kép is, me­lyet egy Buch­bin­der ne­vű, ké­sőbb Ausch­witz­ba de­por­tált és ott meg­gyil­kolt fény­ké­pész ké­szít. Fel­tű­nik egy Dusza Im­re ne­vű pa­raszt­em­ber is, aki már ak­kor kom­mu­nis­tá­nak vall­ja ma­gát és a moszk­vai rá­di­ót hall­gat­ja (ez eb­ben az idő­ben, tech­ni­kai okok­ból még nem volt le­het­sé­ges). Ő 1945 után, Er­de­i­hez ha­son­ló­an, ko­moly po­li­ti­kai kar­ri­ert fut be. (Dusza alak­ja nem egy­ér­tel­mű: egy­aránt hor­doz­za Do­bi Ist­ván és Dar­vas Jó­zsef vo­ná­sa­it.)

Zá­va­da ki­tér az 1943. au­gusz­tu­si szár­szói kon­fe­ren­ci­á­ra is, ahol Do­há­nyos-Er­dei meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott, elő­adást tar­tott, és lé­nye­gé­ben meg­ala­poz­ta ké­sőb­bi po­li­ti­kai kar­ri­er­jét is. Íme né­hány mon­dat a re­gény­ből, mely te­le van „szár­szói” uta­lás­sal, de már tük­rö­zi az 1945 utá­ni ese­mé­nye­ket is. „Mint­ha bi­zony ama haj­da­ni jám­bor kí­ván­sá­gunk, hogy ami kár­té­ko­nyan túl­bur­ján­zik, azt igen­is he­lyé­re kell szo­rí­ta­ni, már­is az ő el­pusz­tí­tá­su­kat kö­ve­tel­te vol­na! Hát ki me­ré­szel vá­dol­ni ben­nün­ket az­zal, hogy ilyes­mi a mi fe­jünk­ben akár csak meg­for­dult vol­na?! Nos és most va­jon?, te­het­tük vol­na föl a kér­dést, ha ma­radt vol­na még va­la­ki­nek is mer­sze kér­dez­ni. Most nem ugyan­ők bur­ján­za­nak túl olyan posz­to­kon, ahol »jo­go­san« föl­ger­je­dő in­du­lat­tal, jog­ti­por­va ve­het­nek elég­té­telt ma­guk­nak? Va­jon jó-e a fü­lünk a kés­kö­szö­rü­lés­hez, s meg­hall­juk-e, hogy ne­kik ép­pen a szív kell?, ju­tott eszünk­be ilyes­faj­ta hí­rek hal­la­tán ama bá­tor szó­ki­mon­dás, nem­ze­tünk nagy el­mé­jé­nek ez a már negy­ven­há­rom­ban lát­no­ki­an ma­gyar­fél­tő in­téz­ke­dé­se. Az ő bos­­szú­juk­nak le­szünk ta­lán ál­do­za­tai ma­gunk is, akik a há­bo­rú­ban hi­á­ba for­dul­tunk szem­be az ő el­len­sé­günk­kel, ha már most út­já­ban ál­lunk fé­kez­he­tet­len ha­ta­lom­éh­sé­günk­nek?” (145 old.)

Itt ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy Zá­va­da meg­több­szö­rö­zi ma­gát mint el­be­szé­lőt, így a nar­rá­ciót töb­bes szám­ba he­lye­zi. Ez alig­ha­nem a „poszt­mo­dern” stíl­irány fe­lé tett gesz­tus alap­já­ban vé­ve tel­je­sen ha­gyo­má­nyos a re­gény­ben, s oly­kor olyan fu­ra for­du­la­tot ered­mé­nyez, mint ami­kor Do­há­nyos zsi­dó apó­sá­nak ha­lá­lá­ról szá­mol be: „Do­há­nyos mi­nisz­te­ri be­ik­ta­tá­sa épp ar­ra a nap­ra esett, ami­kor apó­sát, Ger­le Ká­rolyt tar­kón lőt­tük a Po­zso­nyi úti vé­dett ház­ban” (94 old.).

A tö­mér­dek, oda­ve­tet­ten jel­lem­zett, két nem­ze­dék­hez tar­to­zó, egy­más­sal la­za kap­cso­lat­ban ál­ló sze­rep­lőt és több év­ti­zed ma­gyar tör­té­nel­mét há­rom idő­sík­ban meg­je­le­ní­tő re­gény­ben egye­dül Do­há­nyos–Er­dei alak­ja ma­rad meg az em­lé­ke­ze­tünk­ben. De hi­á­ba vár­juk a szer­ző ma­gya­rá­za­tát ar­ról, mi­től lett mar­xis­ta, az­tán pe­dig a vi­tat­ha­tat­la­nul te­het­sé­ges és önál­ló gon­dol­ko­dás­ra ké­pes em­ber lé­té­re mi­ért hagy­ta ma­gát ma­ni­pu­lál­ni Rá­ko­si Má­tyás­tól és a Moszk­vá­ból ha­za­ér­ke­zett kom­mu­nis­ta po­li­ti­ku­sok­tól. Na­iv volt, vagy épp el­len­ke­ző­leg, min­den­ki eszén túl akart jár­ni? Eset­leg az elő­í­té­le­tei és az il­lú­zi­ói erő­sebb­nek bi­zo­nyul­tak a va­ló­ság­ér­zé­ke­lé­sé­nél? Tud­ni­va­ló, hogy Er­dei vé­gig sta­tisz­tált a ma­gyar me­ző­gaz­da­ság tra­gi­kus „kol­lek­ti­vi­zá­lá­sá­hoz”, majd 1956-ban, meg­érez­ve az idők sze­lét, Nagy Im­re mel­lé állt. 1956. no­vem­ber har­ma­di­kán Ma­lé­ter Pál­lal el­ment Tö­köl­re tár­gyal­ni, mely az is­mert vég­ki­fej­let­hez, a for­ra­da­lom el­tip­rá­sá­hoz ve­ze­tett. De míg Ma­lé­tert fel­akasz­tot­ták, Er­dei ezt is meg­úsz­ta: a re­gény­ben va­la­ki mást, a ba­lek Adler Je­nőt zár­ják bör­tön­be he­lyet­te, míg ő már a Ká­dár-rend­szer ve­rő­fény­ében süt­ké­re­zik.

Mind­er­ről és per­sze sok más­ról szó esik a ter­je­del­mes, he­lyen­ként ki­fe­je­zet­ten ne­he­zen kö­vet­he­tő re­gény­ben, mely­ben a „má­so­dik nem­ze­dék”, a pes­ti ér­tel­mi­sé­gi kör­nye­zet­be ke­rült szlo­vák–ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­ek (Ádler Vi­o­la, Koren Mik­lós stb.) sor­sa már meg­le­he­tő­sen ér­dek­te­len, kül­föl­di uta­zá­sa­ik­kal és he­lyen­ként ki­fe­je­zet­ten ne­gé­de­sen le­írt sze­rel­mi kap­cso­la­ta­ik­kal együtt. Úgy tű­nik, hogy Zá­va­da, aki Tar Sán­dor­hoz ha­son­ló­an te­het­sé­ges szo­ci­og­rá­fus­ként in­dult, és a Jad­vi­ga pár­ná­ja cí­mű re­gé­nyé­vel hív­ta fel ma­gá­ra a fi­gyel­met, A fény­ké­pész utó­ko­ra cí­mű mű­vé­ben nem bol­do­gult a XX. szá­za­di tör­té­nel­münk to­ta­li­tás­ra tö­rek­vő áb­rá­zo­lá­sá­val. Kér­dés per­sze, hogy ma, a har­ma­dik év­ez­red ele­jén, a „nagy nar­ra­tí­vák” ki­pusz­tu­lá­sa­kor re­á­lis-e egy író ré­szé­ről ilyen igén­­nyel fel­lép­ni, amen­­nyi­ben nem akar va­la­mely, töb­bé-ke­vés­bé le­já­ra­tott ide­o­ló­gia il­luszt­rá­ci­ó­já­val szol­gál­ni. Va­la­hogy úgy, mint a szin­tén bé­ké­si, és szin­tén Kos­suth-dí­jas Dar­vas tet­te a ma­ga ide­jé­ben ün­ne­pelt, de ma már a ku­tyá­nak sem kel­lő re­gé­nyé­ben, a Ré­szeg eső­ben. Melyet több ide­gen nyelv­re le­for­dí­tot­tak, és kül­föld­ön is ki­ad­tak a hat­va­nas évek­ben. Va­ló­szí­nű­leg ez lesz a sor­sa A fény­ké­pész utó­ko­rá­nak is, ez több ke­ve­sebb va­ló­szí­nű­ség­gel meg­jó­sol­ha­tó.

PELLE JÁ­NOS

LAST_UPDATED2