Payday Loans

Keresés

A legújabb

Szerzetes tanár kontra liberális újságíró egy ifjú lelki üdvéért PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet - Boldog-boldogtalan emberek életminősége

Babits Mihály: Timár Virgil fia (Ciszterci Rendház, 2001) - antikvarium.hu

Babits Mihály

Timár Virgil fia



Első rész.
Második rész.
Harmadik rész.


Budapest : Neumann Kht., 2005

Timár Virgil fia [eKönyv: epub, mobi]




Első rész.

Ebéd a sóti ciszterciták refektóriumában. A feketekötényes, fehérruhás papok együtt esznek a hosszú asztalnál.

Milyen kellemes hely! A tisztára meszelt falak nyugodt, nehéz bolthajtásokban borulnak a boldog evőkre. Csend van, még a levesnél tartanak; csak a mély, mély ablakfülkékben zümmög néhány dongó. Rézsut besüt a nap. Az inas halkan viszi ki a nagy levesestálat. Az első éhséget hamar elverik, az iskola vesződségétől még elborult paparcok lassan kiderülnek. Még a régi, nagy vasfeszület Krisztusa is könnyebbülve nyújtózik a falon.

Dr. Horvát Vince, házfőnök-igazgató – atyai szemű, gyermekképű, ezüstöshajú úr – habozó tekintettel néz végig a rendtársak során. Tudja, hogy amit mondania kell, kényelmetlen lesz a professzor urak füleinek. Galambszívű ember létére a legjobb pillanatot lesi.

A pillanat itt van. Az inas épen a somlaiból töltött, a főurak az új szakácsnét dícsérik, a hitoktató, Szádi Márk, csontos, sovány ember, megfeledkezve gyomorbajáról, enni mert valamely fogásból. Vígan hangzik a Lesinszky Ipoly, vastag történettanár, szokott csámcsogása, füle mögött furcsán táncol az áll alá kötött szalvéta két csücske, mint fantasztikus, fehér szamárfülek. A földrajz tanára, a világias érzelmű Szoboszlai Timót, a Budapesti Hirlapba temetkezik, mintha vendéglőben enne s nem is ismerné a többieket…

Lentebb ül, szerényen, a tiszteletreméltó Timár Virgil. A házfőnök szeretettel nyugtatja meg szemét a legjobb tanár, az igazi szerzetes becsületes arcán. Az alsó tábla már csupa hívekből áll. A kis Bogár Szaniszló, a legfiatalabb, még lelkes pedagóg, most is valami iskolai incidenset tárgyal. A civilek végre, a rajztanár és a tornatanár, a rend alkalmazottai, mindig kész szolgái a felsőségnek…

– Megint leirat a minisztériumból – kezdte a direktor. A szavak oly valószínűtlenül csengtek a fehér, klastromi bolthajtások alatt, a joviális, kedves arcok közt: Leirat a minisztériumból! Régi barátok, akiknek szelleme még mindig itt kóvályog, s szereti nézni látatlan a vidám ebédeket, zavartan húzódnak vissza a fülkékbe az ismeretlen szóra…

– Azoknak sincs odafönn más dolguk, mint hogy firkáljanak – ütötte ki vörös tokáját Lesinszky a papi krágliból. (Fehér nyoma maradt a tokán a kráglinak.)

– Már meg mit akarnak? – kérdezte Szádi Márk, nem titkolt ellenszenvvel a világi, esetleg szabadkőműves hatalommal szemben. – Az internátussal nem bíró középiskolák tanárainak szól… Elrendelik, hogy a növendékeket látogassuk meg a lakásukon. Időnkint jelentést kell tenni a tapasztaltakról.

– Mit? Micsoda?

Lesinszky szája nyitva maradt a fejében – mint egy fekete háromszög egy vörösben, mert a feje is háromszögletű volt. – Ijedten kapott a falat után, amely a szalvétára pottyant.

– Micsoda? Hogy én megvizitteljem a zsidógyerekeket?

Ez volt az általános vélemény is. A ciszterciták előkelő rend, mondhatnám gőgös rend: nem olyan, mint a mizerikordiánusok vagy a ferencesek. Messze külvárosokban tett beteglátogatás, rosszhírű utcák levegője, rosszszagú lakások piszka, előttük ismeretlen. Könyvek között, vagy úri társaságban élnek, a szünidőket külföldi utazással töltik, gazdag földjeik vannak s pincéikben kitünő boraik. Nyugalom és kényelem vezeti életüket. Gőgjük és kényelmük egyformán tiltakozott a miniszter gondolata ellen. Mi mindennek lehetnek kitéve a kéretlen látogatásokon?

– Úri ember egyáltalán nem megy olyan helyre, ahol nem bizonyos a szíveslátásról – mondta Szoboszlai Timót, összehajtogatva az újságot.

– Egészen mégsem mellőzhetjük a rendeletet – felelt a házfőnök. – Annál is inkább nem, mert csupa szegény diák van itt Sóton. Tessék elgondolni, micsoda helyeken lakhatnak. Erkölcsileg is megbízhatatlan helyeken…

– De mit tehetünk? – vetette közbe Gombos Cirill. – Internátus kellene vagy sok pénz…

– De hát aki a szüleinél lakik: hát az mindig jó hely? – kérdezte Szoboszlai. – Azt pedig nem lehet megtiltani, hogy egy gyerek a szüleinél lakjon.

– S miért nem? – riadt fel Szádi Márk, a hitoktató. – Például itt van a Vágner-fiú…

– Igen tisztességes, derék fiú – mondta csendesen Timár Virgil.

– A jó osztályfő védi a »fiait« – vágott közbe Szádi. – De mennél jobb fiú, annál jobban kéne vigyázni rá… annál kevésbé engedném, hogy anyjánál lakjék… Az anyja a leghírhedtebb személy volt az egész megyében…

Szoboszlai élénk mozdulattal vetette föl gondosan fésült fejét.

– A szép Vágner Lina?

– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky.

– Semmi esetre sem olyan nő, akire egy keresztény fiú nevelését bíznám – folytatta a hittanár. – Ez a kor jóra-rosszra egyformán fogékony. A hitnek gyökere gyönge még: és nem minden levegőben erősödhetik meg…

– Én nem akarom feleslegesen terhelni a kolléga urakat – fejezte be a vitát, asztalt bontva, a direktor. – Csak ahol és amennyiben azt szükségesnek látják az osztályfőnökök…

– És a jelentés? – kérdezte a buzgó kis Bogár Szaniszló.

– Majd félév végén megbeszéljük a jelentés módját.

Átmentek a dohányzóba feketekávéra, és nemsokára parázs ramsli kerekedett. Vendégek is jöttek, egy helybeli klerikális ügyvéd és a plébános; egyre sűrűbb lett a szobában a füst, egyre kékvörösebb a borkedvelő tornatanár arca. A délutáni napfény ferde aranysávokat vont a kavargó füstbe, csöndes fényeket villantott föl a borospoharak peremén, megfestette a forró fekete páráját. A régi barátok szellemei megint előmerészkedtek a zugokból és a dohányfüst köpenyében lengedezve halkan kibiceltek.

Timár Virgil fölment szobájába. Ő csak ott érezte jól magát, a könyvei között. Bort nem ivott, a kártyát nem szerette. Fülei irtóztak az artikulátlan, kvaterkás diskurzustól. Ottfönn kedvelt latin szentjei vártak rá, a költő Ambrus, a filozóf Ágoston, a szellemes, urbánus Jeromos. Mellettük elfeledte a Lesinszky öblös hangját, a Szádi Márk irígy, papi pletykáit, a Szoboszlai megvető abbéfölényeskedését. Milyen messze volt ő minden rendtársától… és mégis csak itt tudott élni a klastromban. A szerzetesi élet legnagyobb áldása nem az együttélés, hanem a különélés szabadsága, a cellába-vonulás nagy lehetősége. A rendházban nem uralkodott a testvériség szelleme: rejtett kis civódások, lappangó ellenszenvek és féltékenységek hálói feszültek celláról-cellára; de Timár Virgilt mindenki megszokta semlegesnek tudni. A rendtársak szívesen adták meg egymásnak azt a szabadságot, amit maguknak is megkívántak. S Timár ártalmatlan volt, nem sok vizet zavart.

– Igazi szerzetes – mondták, és szelíden gúnyos tisztelettel nézték, mikor, fölhajtva a tejszines kapucinert, fölment szobájába.

A szerzetesi cellára itt csak az imazsámoly emlékeztetett, polcán, a breviárium mellett, kis vázában egyszerű virágok hervadtak. A bútorzat régimódi úriszobáé volt, plüss karszékek, kissé sablonos íróasztal. A falakon régi olasz mesterek képeinek reprodukciói, melyeket itáliai útjaiból hozott haza Timár. A könyvespolcon Aquinói Tamás Summájának szép, chagrinkötésű kiadása, s a földön, a falhoz támasztva, a Bollandisták néhány óriás, folio kötete, Zircről, a rend könyvtárából valók. Timár olvasni kezdett, de hamar abbahagyta és az ablakhoz ment.

Az ablak a rendház nagy kertjére nyílott, hatalmas, régi fákra, melyek nyaranta a szobát kellemes félhomályba borították. Timár szórakozottan nézett ki az olvadozó napfényfoltokra, a lombok s utak közé. Különös dolog! Valahányszor rendes napibeosztása csak a legcsekélyebb mértékben is meg volt zavarva, – akár látogatót várt, akár szokatlan helyre kellett mennie – mindjárt az egész napját vesztette el. Mintha gondolatát lefogták volna ebbe a nyügös életbe! Megbénultak a lelke szárnyai… Nem szállhatott többé olvasmányaival a régi szentek pusztái, barlangjai felé, vagy a teológiai gondolatrendszerek matematikailag kimért és mégis misztikus palotáiba. Világtól elszokott csigaéletének, finom, érzékeny magányosságának eredménye volt ez. Most mégis elhatározta, hogy elmegy a Vágner-fiú lakására, s ez az elhatározás egy kellemetlen feladat előtte állásával nehezedett rá.

Elhatározta, maga sem tudta mért. Szerette ezt a fiút, az áhitatos tiszteletet okos gyermekszemeiben, egész lényének friss és szabad fürgeségét. Timár könyvei mellett egészen az iskolának élt. Bár sohasem ereszkedett nagyobb bizalmasságba tanítványaival, azok mindig rajongással tekintettek reá. Kevés emberi viszony van, mely gazdagabb érzelmeket fejtene ki a naiv lélekből, mint a tanár és tanítvány viszonya. S Timárban megvolt a nagy tudósoknak, a celibátus embereinek szent és aszkétikus pederáziája, mely Goethe szerint a nevelés tulajdonképeni ösztöne, a lélek fajfenntartásának ösztöne. Tanítványait magához tartozóknak érezte, mintha örökre hozzá volnának kapcsolva azokkal a lélekdarabokkal, amiket nekik adott. (Hisz másoknak sem adott lelkéből, mint nekik!) És érzékeny, naiv prüdériáját épúgy bántotta a kétes származás és környezet, melyből legjobb tanítványa kinőtt, mintha neki magának volna valami folt az életében, valami szégyelnivaló disszonancia.

Oly tapasztalatlan volt ő a világban! Életről, szerelemről, rossz nőkről olyan naiv fogalmai voltak – maga is érezte! Hogyan legyen ő nevelője, életbe vezetője ilyen nagy, majdnem felnőtt fiúknak, ki sokkal kevesebbet látott az életből, mint azok? A kötelesség nyomasztó érzése alatt ezúttal szellemének valami késő kíváncsisága is lappangott. Nyüzsgő kíváncsiság, a Kaland meduza-szemeinek az a babonázó, bénító hatalma, mely a nyugodt, kalandtalan életű emberekre néha váratlan rámered a Holnapból.

Különös emlékek kezdtek lelkébe tolongni… Azt hitte, régen elfeledte őket, maga is meg volt lepetve, hogy emlékszik rájuk… Szavak támadtak föl, amiket szeminárista társaitól hallott, – a közös dormitórium fülledt homályában, hol a serdülés tikkadt vihogásai és ijedt imái rezzentek ki olykor a paplanok alól – szavak, amikre akkor nem is figyelt, akarvanem figyelt, amiket mégis olyan jól megjegyzett. Félig értett és tulajdonképpen egészen ártatlan célzások, most már tudta ártatlanságukat, de akkor… akkor nem látszottak ily ártatlanoknak. Akkor mögöttük kísértett az ifjúság minden kísértete.

Miért jutottak ezek a szavak most eszébe? Az ifjúság kísértetei régen elfakultak a tudás és a szentség fényében, csöndesen mosolygott már a régi borzadásokon. Fölényesen gondolt az életre, mocskára és csodálatos szenvedélyeire, árnyékos és boldog cellájából. De íme, egyetlen előreérzése e mocskos Élet új érintésének mit hoz ki belőle? Mintha huszonöt év kiesett volna életéből, megint a borzongó, tudatlan ifjú volt, a félszeg kispap, a gyáván kíváncsi, aki alig kezdte meg lelkében küzdelmét az ősi, nyugtot nem hagyó ellenséggel, mindenütt jelenvaló rémmel, az Asszonnyal! (...)

 

forrás és folytatás:


http://mek.oszk.hu/04600/04641/04641.htm

 

Babits Mihály
Timár Virgil fia

TARTALOM, ISMERTETŐ




A mű az író egyik legszemélyesebb gondjának, a magányból fakadó szenvedésnek és a közösséghez vezető út keresésének finoman árnyalt ábrázolása. A klasszikusan zárt szerkezetű lélektani regény - Timár Virgil szerzetestanár és törvénytelen származású Vágner Pista kapcsolatának lírai rajza - önéletrajzi elemekre épül; Babits pécsi diákkorának és bajai tanítóskodásának élményeire.

Cselekménye röviden annyi, hogy két felnőtt férfi küzd egy kamaszfiú lelkéért. Egyikük a címbe emelt paptanár, a katolicizmus eszméiben mélyen hívő ember, aki egy kisvárosi gimnázium falai közt éli az életét, s aki szinte fogadott fiaként neveli a kétes családi viszonyok közül jött, korán árvaságra jutott gyereket; hamar felfedezi benne a kivételes szellemi képességet, az intellektuális szomjúságot, egyre inkább úgy érzi, hogy a gyorsan felserdült fiatalember az ő elszalasztott, elbizonytalankodott lehetőségeit fogja valóra váltani. Másikuk a vér szerinti apa, a nagyvárosi újságíró, aki életének egy csömörös pillanatában értesül arról, hogy neki valahol távol gyermeke van, s váratlan elhatározással nekiidul felkeresni és esetleg magával vinni őt. A nyugtalan, lázas szellemű ifjú választás elé kerül, ám amikor hirtelen felbukkant apja mellett dönt, nem annyira a "vér szava" szólal meg benne, inkább az újságíró alakja mögött fölsejlő másik világ vonzásának enged, Timár Virgilnek pedig be kell látnia, hogy hiábavaló volt pedagógiai eroszból is táplálkozó szeretete, eszményei-elvei erőtleneknek bizonyultak e kihivással szemben.

Babits a cinikus, dekadens polgári entellektüel alakját állítja szembe a tiszta, becsületes, bár kissé ósdi szerzetes figurájával, s a mélyebb emberi értékek mellett tesz hitet.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu

 

LAST_UPDATED2