Payday Loans

Keresés

A legújabb

Maniu-gárda PDF Nyomtatás E-mail
MAGYARSÁGISMERET ABC

Benkő Levente

Hideg napok Székelyföldön (Adalékok a Maniu-gárda történetéhez, háromszéki és csíki útjához)

1944 őszén magyarellenes erőszak sepert végig Románián. Az augusztus 23-i átállást követő napokban az akkori hatóságok megkezdték a dél-erdélyi magyar civilek, ezen belül lelkészek, írók, szerkesztők, vállalkozók, egyáltalán a magyarság gerincét képező emberek internálását; majd nemsokára az észak-erdélyi magyarság jutott hasonló sorsra. A korabeli román hatóságok ugyanis hadifoglyoknak tekintették a Keleti-Kárpátok védővonala összeomlása után nyugatra tartó magyar csapattestektől lemaradozó és otthonaikba hazatérő székely-magyar férfiakat, az internálást pedig úgy terjesztették ki gyakorlatilag Erdély teljes magyarságára, valamint németajkú lakosságára, hogy a szovjet-román fegyverszüneti egyezményt sajátosan értelmezve a magyar és német alattvalókkal együtt a magyar és német nemzetiségűeket is tömegesen internálták, állampolgársági hovatartozásuktól függetlenül.

Ezzel a tömeges deportálással egy időben garázdálkodott Székelyföldön a Brassóban megalakult Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj. Ennek a köztudatban Maniu-gárdaként fennmaradt paramilitáris alakulatnak a történetéhez, ezzel együtt Háromszék, valamint Csík megyében megtett útjához fűzök hozzá az alábbiakban néhány adalékot legújabb levéltári kutatásaim alapján. Írásom célja nem a sérelmek lajstromozása, hanem a kép kiegészítése a történtek jobb megértéséhez.

Önkéntesek toborzása 1944 kora őszén

A Románia 1944. augusztus 23-i átállását követő napokban Bukarestben mozgalom indult olyan önkéntes alakulatok toborzására, amelyek a reguláris román csapatok mellett részt vesznek majd az észak-erdélyi hadműveletekben, céljuk pedig az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntéssel Magyarországhoz (vissza)csatolt Észak-Erdély visszafoglalása volt. Bukarestben az észak-erdélyi menekült románok egyesületének elnöke, dr. Anton Ionel Mureşeanuigazgatása alatt állóArdealul című, hol kéthetente, hol különkiadásokkal megjelenő lap, ezzel párhuzamosan pedig Brassóban a Gavril Pop igazgatása alatt megjelenő Tribuna című napilap folytattak igen élénk önkéntes-toborzó, illetve a megalakuló egységek javára adománygyűjtő, s mindezzel együtt magyarellenes kampányt. „Tudjuk, hogy a magyarok és köztünk csak a fegyverek döntenek. Ezek mondják ki a végszót. […] Erdélynek nem lehet két gazdája, hanem csak egy. Mi vagy a magyarok”[1] – szögezte le a Iuliu Maniu nevével fémjelzett Nemzeti Parasztpárthoz közelálló Tribuna.

1944 augusztusában-szeptemberében összesen kilenc önkéntes alakulat jött létre Romániában. A tanulmányom tárgyát képező brassói Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóaljjal párhuzamosan Bukarestben hét másik, Petrozsényben pedig egy önkéntes egység alakult. Bukarestben az Ardealul című lap toborozta és szólította fegyverbe az önkénteseket, akiknek derékhadát észak-erdélyi menekült románok tették ki.[2] A lap saját kezdeményezésére megalakította az úgynevezett Erdélyi Önkéntesek Országos Sorozó és Szervező Bizottságát, amelynek célja a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred létrehozása volt. Ennek érdekében megalakították az Erdélyi Önkéntesek Bizottságát és Parancsnokságát, amelynek tiszteletbeli elnöke, dr. Mihai Popovici, elnöke dr. Ionel Anton Mureşeanu, az Ardealul című újság igazgatója lettek. Az alelnöki tisztséget dr. Constantin Puşcariu, Corneliu Coposu, Gabriel Ţepelea, Leon Botişiu töltötték be, főtitkárnak pedig Ion Groşanut választották meg. A Iuliu Maniu Erdélyi ÖnkéntesLégió parancsnoka dr. Ionel Anton Mureşeanu, a sorozásért és szervezésért felelős parancsnoka Ion Groşanu, a hadműveleti alakulatok parancsnoka Leon Botişiu volt.[3] A siker érdekében a lap széleskörű toborzó propagandát folytatott, amihez a magyarellenes hangulatkeltő cikkek sorozata is hozzájárult. Az önkéntesek toborzását az Ardealul című lap kiadóhivatalában az Erdélyi Önkéntesek Országos Sorozó- és Szervező Bizottsága, vidéken pedig az Erdélyi Menekültek Szövetsége végezte. Az önkéntesek zöme munkára mozgósított vagy katonai szolgálatra alkalmatlan, hadviselés szempontjából tehát képzetlen volt, de az alakulatokba sebesültek, a hadseregből kiselejtezettek, mozgássérültek, lázadók, illetve a moldovai hadműveleteket folytató egységekből megszökött katonák is beiratkoztak. Az Ardealul adatai szerint Bukarestből összesen 5400 önkéntes indult a frontra[4], az egységek létszáma azonban ennél jóval nagyobb volt, hiszen útjuk és erdélyi tevékenységük során többen csatlakoztak hozzájuk. Míg a román Nagyvezérkar adatai szerint 1930 önkéntes indult Erdélybe, az Ardealul adatai alapján megállapítható, hogy Észak-Erdélyben megközelítőleg 17 000 önkéntes lépett tényleges állományba.[5]

Az Ardealul felelős szerkesztője, Ion Groşanu által szervezett bukaresti önkéntes alakulatok közül az első szeptember elején katonai különvonattal indult Torda irányába.[6] Más forrás szerint az első alakulat Cornel Bobancu mérnök-hadnagy parancsnoksága alatt szeptember 1-én indult útnak Bukarestből, a 306 férfiból és 55 nőből álló egység pedig Nagyenyeden szállásolt be.[7] Szeptember 8-án a második egység, az ún. 4.Belişönkéntes osztag indult útnak Bădulescu kapitány parancsnoksága alatt és Abrudbányán szállásolt be.[8] Szeptember 12-énMihail Depărăţeanu alhadnagy parancsnoksága alatt elindult a 200 férfiból és 13 nőből álló harmadik önkéntes egység, amely Gyulafehérváron, majd szeptember 14-énAlexandru Rupa kapitány parancsnoksága alatt a negyedik önkéntes egység, amely Nagyenyeden szállásolt be. Október 6-án Constantin Dudescu őrnagy parancsnoksága alatt elindult a 245 férfiból és 52 nőből álló ötödik önkéntes egység, amely szintén Nagyenyeden szállásolt be. Október 17-énBarză hadnagy és Marieşi alhadnagy – más forrás szerint Dragoş hadnagy – parancsnoksága alatt Petrozsényben létrejött a hatodik, 90fős, Lupeni elnevezésű önkéntes osztag, amely aCorneşti alakulattal összevonva az I. hadsereg parancsnoksága alá került.[9] Október 28-án Nestor hadnagy parancsnoksága alatt újabb, 112 férfiból és 8 nőből álló egység indult útnak Bukarestből, és Tordán szállásolt be.

Az Ardealul kezdeményezésére létrejött önkéntes osztagokat a román Nagyvezérkar az észak-erdélyi hadműveleti területekre irányította. Az 1. számú (Ip) alakulat Cornel Bobancu mérnök-hadnagy parancsnok vezetésével, a 2. számú (Trăsnea) alakulat Victor Sârbu alhadnagy parancsnoksága alatt, valamint a 3. számú (Protopop Munteanu) alakulat Iuliu Uilecan és Mihail Depărăţeanu alhadnagyok parancsnokság alatt Bobancu hadnagy vezetésével, összesen 260 fős állománnyal a 20. gyalogsági hadosztály alárendeltségébe tartozó egységekhez kerültek.A 250 fős 4. számú (Beliş) alakulatot Mihai Bădulescu lelkész irányításával az Arieş területi zászlóaljhoz küldték, a 400 önkéntesből, Mihail Depărăţeanu alhadnagy parancsnoksága alatt álló 5. számú (Cluj) alakulatot a Bihor nevű álló zászlóaljhoz küldték. A Nicolae Constantinescu hadnagy parancsnoksága alatt álló 420fős 6. számú (General Grigore Bălan) önkéntes alakulatot aCluj területi zászlóaljhoz irányították, végül a Constantin Dudescu őrnagy vezetése alatt álló, összesen 620 fős 7. számú (Corneşti) osztagot a IV., illetve az I. hadsereghez osztották be.[10]

A román Nagyvezérkar szerint engedélyezése nélkül indult útnak a brassói Tribuna című újság kezdeményezésére Gavril Olteanu tartalékos kapitány vezetése alatt álló 600 fős Iuliu Maniu-gárda, a Mihail Depărăţeanu parancsnoksága alatt a volt 5. (Cluj) osztag helyettalakított Trăsnea (bis) alakulat, valamint Bukarestben a Tomescu kapitány parancsnoksága alatt létrejött Bihor területizászlóalj.[11]

 

A brassói Maniu-gárda megalakulása és indulása

A Tribuna szerint a brassói városházán székelő országos turisztikai hivatal irodájában 1944. szeptember 5-én kezdődött meg a Iuliu Maniu önkéntes ezredek keretében a „Protopop Costea-Trăznea” elnevezésű V. önkéntes osztag toborzása; a kezdeményezők egyben bejelentették, hogy ezt a brassói alakulatot Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány fogja vezetni.[12]A brassói különítmény létrejöttét, illetve az önkéntesek összeírásának a megkezdését rögzítő szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint az alakulatot „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításai, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyása alapján[13]” hozták létre, az önkéntesek toborzását is ezek alapján indították el. Olteanu munkatársai a brassói kezdeményezésben a következők voltak: dr. Macedon Cionca, Brassó megye alprefektusa; Ion Petruca volt újságigazgató; dr. Alexandru Ghezeşeanu ügyvéd; Nicolae Moraru tanár; Miculi Florea, Brassó megye prefektúrájának tisztviselője; Gavril Pop, a Tribuna című újság igazgatója; Mardare Mateescu, az Universul című újság szerkesztője; Dem. Rădulescu, a Timpul című újság szerkesztője; Gh. Bledea és Valer Ceuca, a Tribuna című újság szerkesztői és Victor Teodorescu, a cernăuţi-i műszaki egyetem hallgatója.[14]Látható tehát, hogy a kezdeményezésből mind a közigazgatás, mind a közvéleményalakító sajtó kivette a részét.

Olteanu nem várta meg az önkéntes alakulatok bukaresti főparancsnoksága utasításait, hanem már szeptember 3-án ismertette a brassói parancsnokság határozatát. Eszerint „mivel az önkéntesek bukaresti parancsnoksága eddig semmilyen parancsot, illetve rendelkezést nem küldött, még tájékoztató jellegűt sem, a fiatalok, de még a legidősebbek lelkesedését is látva, elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”[15]. Indoklása szerint az önálló tevékenység minden feltétele teljesült, a brassói önkéntesek tehát egyetlen reguláris katonai alakulathoz sem csatlakoznak a majdani hadműveletek során, hanem jól meghatározott, önálló egységként indulnak harcba. Az önkénteseket két csoportra osztották: az első, katonailag képzett, 300 fős csoport feladataként a „felszabadított” területeknek a front háta mögött megbújó „fegyveres bandáktól” való megtisztítását, és a hatóságoknak a rend fenntartásában való támogatását tűzték ki célul; ugyanakkor kilátásba helyezték, hogy amennyiben a körülmények szükségessé teszik, a csoport a tűzvonalban is harcba lép. A második, 250 fős, katonai képzéssel nem rendelkező, de különféle területeken – műszaki, egészségügyi, stb. – képzett szakemberekből álló csoportot a frontvonal mögötti, a reguláris csapatokat szolgáló különféle munkálatok elvégzésére, így utak javítására, lőszer szállítására, valamint a bombázások során megrongálódott vasutak helyreállítására tervezték bevetni.[16]

Fontos a két csoport megkülönböztetése, mert az 1944 őszi román sajtó egy részéhez hasonlóan 1945-ben GavrilăOlteanu is azzal próbálta utólag (is) magyarázni az általa vezetett önkéntes osztag létjogosultságát és elterelni a figyelmet a vezényletével elkövetett magyarellenes atrocitásokról, hogy azok rengeteg munkát végezve utakat, hidakat, vasúti pályákat, telefonhálózatokat javították meg, s hogy mindezért a munkáért a polgári és a katonai hatóságok elismerő és köszönő bizonylatokat állítottak ki. Csakhogy ezek az elismerések nem a Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és másutt gyilkoló önkéntesekről és önkénteseknek szóltak – ezekről az atrocitásokról a korabeli parasztpárti sajtó elvétve és ködösítve írt, a hatóságok pedig hallgattak –, hanem a műszakiakról és műszakiaknak. A vérengzések elhallgatására jellemző, hogy szeptember 27-én, a szárazajtai mészárlás másnapján a Tribuna például úgy fogalmazott: „Sikerrel folytatják munkájukat az utolsó partizánfészkek felszámolására a környező falvakba küldött önkéntes csoportok. A banditák egy részét elfogták, a lakosság nyugalma ezáltal biztosított. Sikeres munkájuk elvégzése után az erdélyi önkéntesek tovább indulnak, hogy a front háta mögött biztosítsák a rendet”.[17]

Szeptember 8-án az általa vezetett önkéntes egység nevében, Brassóban kiadott kiáltványában Olteanu egyebek mellett leszögezte, hogy „a győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani a felszabadított Erdély földjét, és mindenünnen elűzik évezredes ellenségünket. […] A győzelem napja ismét fel fog ragyogni a Felek és a Tisza között, a magyarok és köztünk az ősi igazságosztó dák buzogány lesz majd a végleges leszámolás eszköze. Akik ezer éven át mindenféle formában leigáztak bennünket, most megkapják megérdemelt jutalmukat”. Olteanu az ippi, ördögkúti és bánffyhunyadi románellenes atrocitásokra is utalt, amikor arra buzdította a románságot, hogy sorakozzanak fel az évezredes ellenség – értelemszerűen a magyarok – és a románok közötti (terület)vita végleges lezárására, Erdély felszabadítására.[18] Két nap múlva Olteanu felhívásban kérte a lakosságot, hogy ruha-, lábbeli-, valamint pénzadományaikkal járuljanak hozzá az önkéntesek ellátásához; közlése szerint moldvaiak, dobrudzsaiak, macedónok, oltyánok, havasalföldiek és bánságiak is csatlakoztak már az általa vezetett önkéntes alakulathoz, egyben pedig reményét fejezte ki, hogy a brassói román ifjúság sem késlekedik belépni a sorba.[19] Bár a Tribuna napi rendszerességgel közölt magyarellenes hangulatkeltő cikkeket, a lap kénytelen volt szóvá tenni, hogy Olteanu adakozásra buzdító felhívása „süket fülekre talált”, a beérkezett adományok pedig jelentéktelenek.[20] GavrilăOlteanu szeptember 12-én újabb szózatot intézett a Brassóban ezúttal szemlére felsorakoztatott önkéntesekhez. Egyebek mellett megismételte abbéli határozott szándékát, miszerint „örökre le kell zárni a vitát a hóhér szomszédokkal, az általuk évszázadokon át kiontott vért meg kell bosszulni, Magyarország sorsát pedig örökre meg kell pecsételni”, illetve, hogy a románok és a magyarok közötti nagy leszámolást a fegyverek fogják elvégezni.[21] Közben az önkéntes-toborzás mellett az adománygyűjtést is kezdeményező Tribuna lap szeptember 15-étől rendszeresen közölte a brassói Maniu-gárda javára adományozók névsorát és a felajánlott összegeket, illetve tárgyakat.[22]

A brassói Maniu önkéntes alakulat szeptember 15-én délelőtt 11 órakor Brassóban Manole Enescu tábornok, Brassó megye prefektusa, dr. N. G. V. Gologan, Brassó polgármestere, valamint az önkéntesekkel szimpatizáló közönség jelenlétében felesküdött a királyra és a hazára. A szertartást Aurel Ghilea esperes, V. Coman lelkész és I. Zegreanu diakónus vezette, dr. N. Stinghie esperes pedig beszédében Erdély felszabadítását, valamint „a gyilkosok teljes megsemmisítését” sürgette. Az önkénteseket a polgármester mellett a prefektus is köszöntötte, aki egyebek mellett sikert kívánt az erdélyi testvérek felszabadításához, valamint a mindenkori ellenség elűzéséhez. GavrilăOlteanu ismét megerősítette, hogy „a most folyó harcban a magyar és a német banditák által elkövetett valamennyi gyilkosságot és galádságot meg fogjuk bosszulni. Ezek a bűvészek és hóhérok kétszeresen meg fognak fizetni az utóbbi négy évben elkövetett minden kegyetlenkedésükért, a határköveket pedig az ellenség vérével fogjuk megöntözni”.[23] Szózataiban, beszédeiben Olteanu tehát semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy miként számolna le a magyarokkal, és hogyan torolná meg a – vélt vagy valós – sérelmeket.

GavrilăOlteanu Maros megyében született. A második bécsi döntés után Brassóban telepedett le. Az ő nevéhez fűződik a Magyarország és Románia között 1944 tavaszán kipattant diplomáciai botrány is, amelyet minősít­hetetlen viselkedésével idézett elő. Azon a tavaszon a Cenk alji város Korona Szállójában fogadást rendezett a brassói magyar konzul. Az estélyen mások között tanárok, orvosok és ügyvédek vet­tek részt, ám Gavrilă Olteanu, kifogásolván a „magyar trikolór tendenciózus elhelyezését”, felborította a terített asztalt. Emiatt dulakodás támadt, amelybe egyetemisták is beavatkoztak. A történtek nem maradtak ennyiben, Brassó lakosságát ugyanis „riadóztatták”, a felajzott brassói románok egy része azonnal magyarellenes tüntetést szervezett. A történtek miatt következett be az említett diplomáciai összekülönbözés.[24]

A brassói önkéntesek szeptember 15-én este indultak Sepsiszentgyörgy felé.[25] A gárdának, vagy legalábbis előőrsének – ez Vasile Munteanu korabeli riportjából nem derül ki egyértelműen – a brassói román parancsnokság részéről Bădescu ezredes adott szabad mozgást biztosító okmányt, ugyanakkor az önkéntes egység útját a helyőrség részéről Pandelescu ezredes egyengette. A szovjetek részéről a brassói szovjet katonai parancsnok, Szimilov tábornok adott engedélyt az indulásra.[26] Ennek előzménye, hogy a román és a szovjet csapatok egy héttel korábban, szeptember 6-án bevonultak Brassóba.[27]

Magyarellenes forgatókönyv

A Maniu-gárda Sepsiszentgyörgyön a Református Székely Mikó Kollégiumba fészkelődött be. Gavrilă Olteanu kezdeményezésére, valamint a parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész és a trianoni döntést követően a román közigazgatást Sepsiszentgyörgyön bevezető, majd 1944 szeptember második felében újra polgármesterré kinevezett Eugen Sibianu[28] hathatós támogatásával Sepsiszentgyörgyön Valer Ceuca főszerkesztése alatt 1944. szeptember 20-án első számával jelentkezett aDesrobirea. A napilap a Maniu-gárda orgánumaként hirdette annak „programját” és célkitűzéseit. Amikor Sepsiszentgyörgyön 1944. szeptember közepén hivatalába lépett a visszatérő román közigazgatás, az alkalomból rendezett ünnepségen Victor Cerghi Pop úgy fogalmazott, hogy „a rossz megsemmisítése létszükségletté vált”, s hogy „meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”.[29] A lap a prefektúra közleményét tolmácsolva hírül adta, hogy a sepsiszentgyörgyi csendőrlégió, annak parancsnoka, Ioan Zamfirescu őrnagy vezetésével egész Háromszék területén komoly akciót hajtott végre, és „hozzájárult az ellenséges bandák megsemmisítéséhez” és a közrend biztosításához, ugyanakkor minden községben csendőrőrsöket hoztak létre.[30]Korabeli sajtóforrások szerint, mihelyt megérkezett Sepsiszentgyörgyre, Olteanu vezetésével a Maniu-önkéntes alakulat „azonnal széleskörű akciót szervezett a partizánfészkek felszámolására, a magánszemélyek birtokában levő fegyverek azonosítására, az ellenség által elhagyott hadi anyag összegyűjtésére és a rend fenntartására, jelentős segítséget nyújtva ezzel a katonai hatóságoknak”.[31] Háromszék megye prefektúrája közleményben adta hírül, hogy a város egész területén rend van, a polgári és a katonai hatóságok elfoglalták helyüket, a lakosság biztonságban van, tilos mindenféle torzsalkodás, túlkapás, erőszak, lopás és rablás, minden kihágást a hatályos törvények szerint büntetnek.[32]

A román közigazgatás visszatérése alkalmából 1944. szeptember közepén a város és a megye, valamint az egyház román elöljárói előtt díszszemlét tartottak Sepsiszentgyörgyön. A felvonuló Maniu-gárda parancsnoka, Gavrilă Olteanu szózatában így fogalmazott: „Mindenütt az Erdélyért folytatott harcban elesett számtalan hős sírhantja előtt állunk, és mindenütt a megszállók által okozott rombolások és mészárlások nyomaira bukkanunk. E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz[33]”. A Maniu-gárdának a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseire utalnak a lapnak olyan írásai, amelyek szerint „kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne, akárcsak az 1940 óta megölt 50 000 román élete. […] A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. […] Csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást a románok és a puszták barbárjai között. […] Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért”, következésképpen a magyarokat „vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába”.[34] Ugyanakkor hozzátette: „Gondoskodni fogunk arról, hogy az 1940-es területrablás soha többé ne ismétlődjön meg, a román–magyar vitát pedig örökön-örökre megoldjuk”.[35]Sepsiszentgyörgyön szeptember 23-án az Olteanu vezette gárda újabb kiáltványt bocsátott ki, amelyben a már Brassóban megfogalmazott célkitűzéseket erősítették meg, és újból leszögezték, hogy „az idegen megszállás alatt eltöltött négy év szenvedéseit kegyetlenül meg fogjuk torolni, a román szuronyok és fegyverek fogják kimondani a végső ítéletet a Puszta gyilkosai ellen”.[36] Az Olteanu vezette önkéntesek a prefektúra közleménye dacára eszerint jártak el, hiszen például Sepsiszentgyörgyön Lapikás Bélát letartóztatták, ezalatt üzletét kirabolták, lerombolták az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseinek a sepsiszentgyörgyi parkban álló emlékoszlopát, amelynek márványoroszlánjait összelőtték.[37]Szeptember 22-én Árkosra vonultak, ahol Kovács Istvánt kifosztották, feleségét pedig megerőszakolták.[38]

Egyes visszaemlékezések szerint a gárda 1944. szeptember 19-ről 20-ra virradó éjszaka Sepsiszentgyörgynél „esett át a tűzkeresztségen”, a sepsiszentgyörgyi „összecsapást” pedig a csíkszentdomokosi, szárazajtai, csíkszeredai, gyergyóditrói és vaslábi „ütközetek” követték.[39] A gárda egyik, névtelenül nyilatkozó tagjának vallomása az alakulatról több mint négy évtized múltán is olyan képet igyekezett festeni, amely szerint minden baj okozója az észak-erdélyi civil magyar lakosság. Legalábbis erre utal annak az ismételgetése, hogy észak-erdélyi „felszabadító”, illetőleg tisztogató útja során a csapatot például a felsorolt helyeken fegyvertűzzel fogadták. A valóságot nem fedő, és az 1944. szeptember 4-én a falu határában lezajlott német-román katonai összecsapást a Maniu-gárda szárazajtai bevonulásával összemosó vallomás szerint „Szárazajtán újabb, rendkí­vül heves támadásba ütköztünk. A tüzet számtalan gépfegyverből koncentrikusan zúdították, a hepehupás terep pedig az ellen­séget segítette. Egyik megsérült tisztünket a helybéli magyarok foglyul ejtet­ték, fejszével megölték, majd levágták az ujját, hogy gyűrűjét ellopják. Né­hány órás tűzharc után elfoglaltuk a falut, és el is fogtuk azt, aki a tisztünket megölte. Ellene a zászlóalj vezetősége a fővesztés ítéletét határozta el. Stana Traian, egy alig egy méter húszcentis katona végrehajtotta az ítéletet. A gyil­kosnak fejszével vágatott le a feje. A román tiszt gyűrűjére az volt írva, hogy »Ana 1932«”.[40] Márpedig a szárazajtaiak vallomásaiból, illetve a levéltári forrásokból is kiderül, hogy az 1944. szeptember 25-én estefelé Szárazajtára lovas sze­kereken bevonuló Maniu-gárdát nemhogy fegyvertűz, de még ember sem fo­gadta. A gárdának annál is inkább titokban kellett bevonulnia a faluba, mert még azon az éjszakán kidolgozták a másnapi mészárlás forgatókönyvét.

A katonai vezetés tudtával?

Bár a román Nagyvezérkar azt állította, hogy nem volt tudomása a Gavril Olteanu vezette brassói önkéntes alakulat tevékenységéről, annak tetteiről pedig csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jelentéséből szerzett tudomást[41], a források arról tanúskodnak, hogy 1944. szeptemberi-októberi tevékenységének legalábbis egy részéről – a gyilkosságokat mellőzve – Olteanu tájékoztatta a brassói Hegyivadász Hadtestet.[42] Mint ahogy az önkéntesek munkájáért például a Csík megyei csendőrlégió parancsnoka[43], a Román Államvasutak (CFR) sepsiszentgyörgyi állomásfőnöke[44], Sepsiszentgyörgy polgármestere[45], a háromszéki csendőrlégió parancsnoka[46], Háromszék megyefőnöke[47], Csík megye katonai körzeti parancsnoka[48], sőt még a minisztertanács főtitkára[49] is kiállított elismerő bizonylatot, illetve köszönőlevelet. Eszerint mind a katonai, mind a civil hatóságoknak volt tudomása a Gavril Olteanu vezette Maniu-gárda tevékenységéről, bár az is igaz, hogy a kiállított bizonylatok és köszönőlevelek egyikében sincs utalás az önkéntesek által elkövetett gyilkosságokra, illetve erőszakoskodásokra és fosztogatásokra. Ezekről maga Olteanu is hallgatott, amikor a vezetése alatt álló gárda 1944 szeptember 14-e és október 3-a közötti tevékenységéről például a brassói Hegyivadász Hadtest parancsnokságának beszámolva Szárazajta szeptember 26-i tragikus napjáról annyit írt jelentésében: „A zászlóalj biztonsági szolgálata megállapította, hogy Szárazajta községben a partizánok barbár módon meggyilkoltak 13 románt, akiknek összezúzták a lábait, az oldalbordáit, kapákkal és fejszékkel levágták a sebesült katonák, köztük két tiszt fejét, és levágták egy még életben levő sebesült tiszt ujját, hogy a gyűrűjét elvegyék. Ezt az Ana, 30. VIII. 1937 feliratú gyűrűt a zászlóaljnál őrizzük”.[50] Hogy az Olteanu-féle önkéntes zászlóalj tevékenységéről nem csak a SZEB-nek, hanem a román hadvezetésnek is volt tudomása, az is tanúsítja, hogy maga a Nagyvezérkar főnökhelyettese, Ion Arhip tábornok jelezte Iuliu Maniuhoz intézett 1944. október 18-i levelében: az alárendeltségükben levő egyes parancsnokságoktól értesültek a szeptember 26-i, szárazajtai vérengzésről. Arhip a Nagyvezérkar álláspontját tolmácsolva megállapította, hogy az önkéntesek túllépték jogkörüket, egyben értesítette Maniut: a Nagyvezérkar rendelkezett annak érdekében, hogy az önkéntesek tevékenysége minél hatékonyabb legyen. Arra kérte végezetül Maniut, hogy „A fent jelzett túlkapások megelőzése érdekében a Nagyvezérkar kéri Őexcellenciáját, hogy legyen szíves az önkéntes osztagokat a területi katonai hatóságokkal való, mennél szorosabb együttműködésre utasítani”[51].

A Maniu-gárda Csíkban

Ekkor, október 18-án Csíkszentdomokoson a Gavril Olteanu vezette önkéntes alakulat túl volt már a vérengzésen. A gárdaparancsnok szerint a domokosi sortüzet az tette indokolttá, hogy a helybeli székely-magyar lakosság a parancs ellenére sem szolgáltatta be a front átvonulása nyomán tulajdonába került katonai eszközöket, ezen belül a fegyvereket és a lőszert. De jogában állt-e egyáltalán a Maniu-gárdának a fegyverek összegyűjtése, amikor 1944. szeptember 26-án a brassói hegyivadász hadtest vezérkara parancsban értesítette a Maniu Önkéntes Zászlóaljat arról, hogy „a mindennemű zsákmányok felkutatására, összegyűjtésére és raktározására egyedül a Sepsiszentgyörgyön székelő 4. számú katonai parancsnokságnak, ezen belül a zsákmány-szolgálatnak adtak felhatalmazást a katonai hatóságok”? Az önkéntes alakulat mindenesetre parancsba kapta, hogy „mindenféle zsákmányt ennek a parancsokságnak kell átadni”, s hogy a csapat élelmezése és felfegyverzése érdekében az önkéntes alakulatnak leltár alapján kell elszámolnia a zsákmány-szolgálat parancsnokságával a birtokába került fegyverekkel, lőszerrel, felszerelésekkel.[52]

Egyik, 1944. október 3-i keltezésű, és az általa vezetett Maniu-gárda szeptember 14-e és október 3-a közötti tevékenységéről beszámoló jelentésében Olteanu arról tájékoztatja a brassói Hegyivadász Hadtestet, hogy 1944. szeptember 15-e és 26-a között Háromszék megye falvainak a többségét átkutatták és a civil lakosságnál elrejtett sok hadianyagra bukkantak. Ezt a sepsiszentgyörgyi 4. számú katonai parancsnokságnak, valamint a községi csendőrőrsöknek adták át.[53] A jelentés szerint a szeptember 30-án Csíkszeredába érkező gárda a Csík megyei Csendőrlégiónak adta át a város térségében talált hadianyagot; majd október 4-én Gyergyószentmiklós felé vette útját.[54]

A csíkszentdomokosi vérengzés napján, 1944. október 8-án Domokoson keltezett bizalmas jelentésében Olteanu arról értesítette a brassói Hegyivadász Hadtest parancsnokságát, hogy amikor szeptember 30-án a zászlóaljával a majdnem teljesen kihalt Csíkszeredába érkezett, a helyi hatóságoknak nyoma sem volt. A megyei csendőrlégió mindössze tizenkét fős legénységgel állomásozott a városban, de miután összetűzésbe keveredtek a szovjetekkel, a csendőralakulat parancsnoka, Brătescu őrnagy és emberei még az utcára sem merészkedtek ki a szovjetek sorozatos fegyveres fenyegetőzései miatt.[55] Mint írja, Csíkszeredába október 5-én érkezett meg a polgármester, a jegyzők, egyáltalán a közigazgatási tisztviselők első csoportja, valamint az egy ezredesből és tizenkét fős irodai személyzetéből álló körzeti katonai parancsnokság. A rendőrség a jelentés szerint csak 7-én érkezett meg Csíkszeredába, addig az Olteanu által hátrahagyott, Netoteanu hadnagy vezette szakasz látta el a közbiztonságot. A jelentés szerint Olteanu a Csíkszereda körzetében levő helységek majdnem mindenikét átvizsgálta, s bár a kevés számú csendőr kihirdette, hogy a fegyvereket le kell adni, a székely lakosság ennek nem tett eleget. „Minden községben a Székely Hadosztályból (!) lemaradt 100-200, felfegyverzett katonaszökevény tartózkodik, az erőtlen csendőrség pedig nem tudja letartóztatni és hadifogoly-táborokba irányítani őket. Mi, az önkéntes ezred Csíkszentdomokoson is felhívást tettünk közzé, ahol közel 250, a magyar hadseregből teljes fegyverzettel lemaradt katonaszökevény tartózkodik. Tizenként órával a hirdetés után az 1300füstöt számláló községből tizenegy személy jelent meg, akiknél hármasával voltak fegyverek, géppisztolyok és lőszer. Mivel semmilyen eszköz nem állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a brassói rögtönítélő bírósághoz szállítsam őket, a falu szeme láttára agyonlövettem őket, a bűntárgyakat pedig jegyzőkönyv alapján átadtam a csendőrségnek, hogy mihelyt lehetőség adódik, elszállítsák azokat a brassói rögtönítélő bíróságnak. Ilyen értelemben, csendőrség, helyi hatóságok, valamint a román hadsereg teljes hiányában folytatjuk az ellenálló székely fészkek felszámolását”.[56]

Olteanu jelentéséből nem derül ki, hogy a csendőrségi felszólításra a fegyvereket leadó, vagy a beszolgáltatásra vonatkozó hirdetésről nem értesülő csíkszentdomokosiak ellen folytatott-e valamilyen kivizsgálást, az agyonlőtt áldozatok közül ki volt és ki nem a csapattestétől lemaradt katonaszökevény.[57] Márpedig a tizenhárom domokosi vértanú közül kettő – a 84 éves György Ágnes és a 39 éves Bács Anna – nő volt, a további áldozatok közül pedig Zsók Lajos, Szakács Antal és Szakács Imre nem is volt tényleges katona.[58] Mint láttuk, szintén Olteanu számolt be korábbi jelentéseiben arról, hogy Háromszék megye több helységében talált hadianyagot, amelyet a sepsiszentgyörgyi 4. számú katonai parancsnokság zsákmány-szolgálatának leadott, de amely okán senkit sem lövetett agyon. Az 1944. szeptember 26-i, tizenkét áldozatot követelő szárazajtai mészárlás egészen más ürüggyel történt. Ott a három héttel korábbi német–román katonai összecsapásban elesett tizenhárom román katona életét torolta meg a Maniu-gárda a helybéli magyar lakosságon, de mivel ez az ügy nem képezi jelen dolgozatom tárgyát, csak annyit tartok fontosnak megjegyezni, hogy Ajtán a tömeggyilkosság után adott parancsot Olteanu arra, hogy az önkéntesek kutassák át a falut, és a talált katonai eszközöket szedjék össze.

Olteanu csíkszentdomokosi „döntésére” alighanem az ő magyarságképe lehet a magyarázat. Erről csíkszentdomokosi bizalmas jelentésének további részleteiből alkothatunk képet. Hiszen abban egyszersmind azt is kérte: a hegyivadász hadtest parancsnoksága járjon közben a belügyi minisztériumban, hogy az 1940előtt a Székelyföldre[59] küldött, de a magyarokkal baráti kapcsolatokat ápoló, magyar nőket feleségül vett jegyzőket, polgármestereket, csendőrőrs-parancsnokokat, mint a majdani román közigazgatást veszélyeztető elemeket azonnal távolítsák el. Nevek említése nélkül az egyik jegyzőnek azt rótta fel, hogy összeölelkezett az ősi ellenséggel, vagyis a magyarokkal, Csíkszereda román polgármesteréről szólva pedig azt sérelmezte, hogy magyar nőt vett el feleségül, s hogy közbenjárt a Maniu-önkéntesek által fogva tartottak, valamint feleségének a Gyergyószentmiklóson internált, esetleg kórházban fekvő rokonainak szabadon bocsátása érdekében.[60] Olteanu a harcolni tovább nem akaró, a visszavonuló, és amúgy is szétesőben levő magyar csapatoktól lemaradt, hazatért és az otthoni életet újrakezdő székely-magyar férfiakra is kitért. Ajánlotta, hogy ezeket az otthonaikba visszatérő katonaszökevényeket internálják, s mert előfordulhat, hogy hazatérésüket a román csendőrök elhallgatják, utóbbiakat is le kell váltani.[61] Közölte, hogy minden székely helységben aggasztó mennyiségű fegyver és lőszer található, amelynek a beszolgáltatására a székely lakosság mind a csendőrség, mind az önkéntes –Maniu – zászlóalj utasításának dacára csak kivégzések nyomán engedelmeskedik, azonnal vezényeljenek a térségbe akár egy kisebb katonai egységet, hiszen az önkéntes alakulatnak a Maros völgye felé kell tartania, ahol – értesüléseik szerint Maroshévízen és Gödemesterházán a magyarok több románt megöltek.[62]

Érzékelhető tehát Olteanu egyértelműen negatív magyarságképe. Ehhez a képhez tartoznak azok az adalékok is, amelyeket a szökésben levő Olteanu 1945 nyarán Iuliu Maniuhoz intézett levelében, valamint a korábban vezetése alatt álló önkéntes zászlóalj tevékenységét, egyfajta történetét összefoglaló naplószerű visszaemlékezéseiben rögzített. Ezekben Olteanu részletesen sorjázza azokat a tárgyalt időszakban a Székelyföldön elkövetett románellenes atrocitásokat, amelyeket korábbi cselekedeteire mintegy utólagos önigazolásként használ fel. Kutatásaim mai állása nem teszi lehetővé Olteanu állításai hitelességének a vizsgálatát, merthogy – egyelőre – hiányoznak a forráskritikához szükséges újabb adalékok. Az egyoldalúság kockázatát vállalva azért megemlíthető, hogy Olteanu miket vágott a székelyföldi, ezen belül a csíki-csíkszentdomokosi magyarság fejéhez. Állításai között szerepel, hogy csíkszentdomokosi lakosok és magyar határőrök 1944. augusztus 28-án az akkori magyar–román határon átkelve a szomszédos Neamţmegyei Tarkő falu határából birkákat, szarvasmarhákat és lovakat hajtottak el, amelyeket csak az önkéntes zászlóalj felszólítására, október 11-én szolgáltatták vissza a tarkői – értelemszerűen románajkú – gazdáknak. Erről a mozzanatról a kor csíkszentdomokosi tanúi is említést tettek, amikor elmondták, hogy „Kedves Ferencet Kedves Bojti Ferenc helyett lőtték meg. Ez családos ember volt mán, a honi században szolgált bent a határon, a hegyekben, ahol a románok s a csángók között garázdálkodott, sok juhot s marhát elhajtottak az ottaniaktól, s azok bosszúállni jöttek elé a voluntárokkal”.[63] Albert Péterné Veress Anna elmondása szerint férjét azért lőtték agyon az önkéntesek október 8-án, mert az állatlopásért őt, és nem az igazi elkövetőt, Albert Péter Lázárt szedték elő; Szakács János pedig azt mondta, hogy a térség romániai oldalán állítólag tényleg lőttek meg románokat magyarok, „valami bajt csináltak ott, osztán amikor jöttek ezek a volontárok, azokat keresték, de nem kapták őket, helyettük végeztek ki másokat, akik ártatlanok voltak, csak a nevük talált”.[64]Olteanu – ha egyáltalán megtette – felületesen vizsgálta ki a történteket és az ezekhez fűződő hírek hiteles voltát, és miként Szárazajtán tette szeptember 25-26-án, román lakosok állításaira alapozva arra a következtetésre jutott, hogy mivel „a rablás idején a magyar határőrökhöz civil székelyek is csatlakoztak, s mivel a szarvasmarhákat náluk találtuk meg, ők is részt kellett, hogy vegyenek” öt román pásztor meggyilkolásában.[65] Felrója továbbá, hogy magyar határőrök és gyergyószentmiklósi, gyergyóújfalusi, gyergyóditrói és maroshévízi székelyek felelősek román lakosok életéért.[66]Mindezeknek az állításoknak a vizsgálatához további kutatás szükséges.

Itt megjegyzendő még, hogy a mintegy 5-600fős Maniu-gárda 1944. október 14-én érkezett meg Gyergyószentmiklósra[67], ahol Olteanu parancsára agyonlőtték Kovács Gyula, Kedves József és Bajkó József békási menekülteket.[68] Egy keltezés nélküli, az írásmódot és a megfogalmazást tekintve valószínűleg az 1950-es évek elején írt összefoglaló jelentés szerint a szárazajtai és a csíkszentdomokosi magyarellenes vérengzések mellett a Kolozs megyei Ferencbányán és Egeresen 13 magyar ember életét kioltó pogromot is az Olteanu vezette önkéntesek hajtották végre.[69]

A vég

A Gavril Olteanu vezette Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj történetének végső szakasza és brassói pere nem képezi jelen írásom tárgyát. Ennek ellenére tömören meg kell említeni, hogy a román Nagyvezérkar 1944. november 12-i, 71.215. számú parancsára hivatkozva, a brassói Hegyivadász Hadtest vezérkara november 27-én 220.513. számmal utasította az Olteanu vezette önkéntes zászlóaljat, hogy az egységet a hegyivadász alakulat közreműködésével feloszlatják, utóbbi veszi át teljes felszerelését és fegyverzetét, a legénységet pedig leszerelik.[70] Az egységet a nagyenyedi hegyivadász hadtest azonosította és számolta fel, Olteanu elfogatása érdekében pedig a Nagyvezérkar intézkedett a nagyszebeni hadi törvényszék mellett működő ügyészségnél, a Katonai Igazságszolgáltatási Igazgatóságnál és a Belügyminisztériumnál, és parancsot adott, hogy a jóváhagyás nélkül létrejött bármilyen önkéntes egységet számoljanak fel, és a törvénytelenségeket (rablásokat, gyilkosságokat) elkövető parancsnokok mindenikét tartóztassák le.[71]

A brassói rögtönítélő bíróság (Curtea Marţială) 1945. május 2-i, 46 (?).364. számú határozatával életfogytiglani kényszermunkára, valamint tízévi polgári lefokozásra (jogfosztásra?) és ötezer lej perköltség megtérítésre ítélte gyilkosságra, rablásra való felbujtás és jogtalan fegyverviselés vádjával a szökésben levő Gavril Olteanut. Alexandru Ghezeşeanu és Octavian Oprea rablás és jogtalan fegyver- és egyenruha-viselés vádjával ugyanabban a büntetésben részesült. Ugyanazt a büntetést kapta Ioan Pop, Coriolan Marcu, Victor Butuza és Ioan Puiu rablás, gyilkosság, jogtalan fegyver- és egyenruha-viselés vádjával. Ioan Lazăr gyilkosságért életfogytiglani kényszermunkát, jogtalan fegyverviselés vádjával pedig háromévi nehézbörtönt, jogtalan egyenruha-viselés vádjával ötévi kényszermunkát kapott. Rablásért és gyilkosságért Mihai Santa, Vasile Romocea, és a szárazajtai bárdos hóhér, Stana Traian szintén életfogytiglani kényszermunkát kapott.[72] Öt-öt év kényszermunkára szóló ítéletet kapott Ioan Netoteanu és Teodor Floruţa, négy év javítóbörtönt kapott Liviu Mureşanu, kéthavit Nicolae Ţifrea.[73]

 

 



[1]Tribuna, Brassó, 1944. szeptember 3.

[2]Ardealul, Bukarest, 1944. augusztus 29.

[3]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 3–4. l.

[4]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 5. l.

[5]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 6., 106. l.

[6]Ardealul, 1944. szeptember 7.

[7]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 109. l.

[8]Ardealul, 1944. szeptember 11., ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 109. l.

[9]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 7–8., 109.l.

[10]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 6–7., 103. l.

[11]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 9. l.

[12]Tribuna, Brassó, 1944. szeptember 7.

[13]Arhiva Consiliului Naţional pentru Studierea Arhivei Securităţii (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Levéltára, a továbbiakban: ACNSAS), Fond documentar (dokumentációs, a továbbiakban: D fond), 6667. számú iratcsomó, 34, l.

[14]ACNSAS, D fond, 24. számú iratcsomó, tulajdonképpen a brassói Maniu-gárda Gavrilă Olteanu által vezetett tagnyilvántartása és valószínűleg 1945-ben papírra vetett naplószerű visszaemlékezése, 1. l.; és ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 34. l.

[15]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 32. l.

[16]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 32–33. l.

[17]Tribuna, 1944. szeptember 27.

[18]Tribuna, 1944. szeptember 8.

[19]Tribuna, 1944. szeptember 10.

[20]Tribuna, 1944. szeptember 11.

[21]Tribuna, 1944. szeptember 13.

[22]Tribuna, 1944. szeptember 15.

[23]Tribuna, 1944. szeptember 17.

[24]Zig-Zag, 1990. december 3–9.

[25]Tribuna, 1944. szeptember 17.

[26]Tribuna, 1944. szeptember 16.

[27]Tribuna, 1944. szeptember 8.

[28]1944 szeptemberének első felében Háromszék megbízott prefektusa.

[29]Desrobirea, Sepsiszentgyörgy, 1944. szeptember 20.

[30]Desrobirea, 1944. szeptember 20. és 23.

[31]Tribuna, 1944. szeptember 24.

[32]Tribuna, 1944. szeptember 24.

[33]Desrobirea, 1944. szeptember 20.

[34]Desrobirea, 1944. szeptember 20.

[35]Tribuna, 1944. szeptember 25.

[36]Tribuna, 1944. szeptember 25.

[37]Lipcsey Ildikó: Erdélyi autonómiák, Budapest, 1990, 50. o. (A továbbiakban: Lipcsey, 1990)

[38]Lipcsey, 1990, 50. o.

[39]Zig-Zag, 1990. december 3–9.

[40]Zig-Zag, 1990. december 3–9. A történteket ugyanígy állítja be 1944. szeptember 28-i számában a Desrobirea. Az évszám valószínűleg elírás, más forrásokban ugyanis egyaránt az 1937-es év szerepel a jegygyűrűn.

[41]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 12., 106. l.

[42]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 55–56. l.

[43]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 80. l.

[44]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 79. l.

[45]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 74. l.

[46]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 76. l.

[47]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 77. l.

[48]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 81. l.

[49]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 82. l.

[50]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 56. l.

[51]ACNSAS, D fond, 206. számú iratcsomó, 1-2. l.

[52]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 42. l.

[53]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 55. l.

[54]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 56. l.

[55]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 65. l.

[56]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 65. l.

[57]A csíkszentdomokosi vérengzés részleteiről bővebben lásd: Ferenczes István: Székely apokalipszis, Csíkszereda, 1994; második kiadás: Budapest, 2002.(A továbbiakban: Ferenczes, 1994).

[58]Ferenczes, 1994, 57., 68. o.

[59]Olteanu itt az általa addig bejárt területre, azaz Háromszék és Csík megyére utal.

[60]ACNSAS, D fond, 006667. számú iratcsomó, 65–66. l.

[61]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 66. l.

[62]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 66. l.

[63]Ferenczes, 1994., 95–97. o.

[64]Ferenczes, 1994., 95. o.

[65]ACNSAS, D fond, 24. számú iratcsomó, 68. l.

[66]ACNSAS, D fond, 24. számú iratcsomó, 69–70. l.

[67]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 160. l.

[68]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 153. l.

[69]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 111. l.

[70]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 91. l.

[71]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 107. l.

[72]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 148–149. l.

[73]ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 148. l.


LAST_UPDATED2