Tényleg tudós volt,

soha meg nem fáradva

a nemzet és tudomány szolgálatában

Tudós-Takács János emlékére

Négy éve, 2010. április 3-án tért Teremtőjéhez Tudós-Takács János katolikus teológus-filozófus, műfordító, Aquinói Szent Tamás műve, a Summa Theologiae mindmáig legteljesebb magyarítója, aki, szemben korunk áligazságokat kergető értelmiségijeivel, a valaha a legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia, valamint a huszadik századi elfeledett történelem egyedülálló alaposságú ismerőjeként méltán vált hallgatói és olvasói ikonjává. Ha közelmúltunkból valaki, ő tényleg (ráadásul magyar) tudós volt, soha meg nem fáradva a nemzet és tudomány szolgálatában.

Vérbeli filozófus volt, bölcselő, aki tudta, jelenünk szellemi sivárságának egyik legfőbb oka, hogy a filozófiát, csakúgy, mint mellesleg a teológiát, sokan nem is tekintik már tudománynak. A filozófia így, amint erre oly gyakran rávilágított, vagy a stratégiai síkkeresés, vagy a szofista szónoklattan szinonimájává alacsonyodott. Ennek jegyében beszélnek lépten-nyomon arról, hogy az üzletnek, a banknak, a politikának, a nyelvnek, a hadviselésnek, a nyelvnek, sőt akár még a bornak is van filozófiája. Ezzel szemben az ókori bölcsek, kiváltképpen Püthagorasz, egészen mást értettek rajta. Ő például arra a kérdésre, bölcsnek tartja-e magát, azt felelte, hogy nem, de szereti és keresi a bölcsességet. Szolón ilyetén filozófián már egyenesen a bölcsesség szeretetét értette, így maga a filozófia kifejezés (a görög filein (szeretni) és a szophia (bölcsesség) szavakból) tőle ered. Arisztotelész pedig a dolgok végső okokon át való biztos és rendszeres megismerését tekintette lényegének.

Köteteket megtöltő – elsősorban a „Veritas” a „Pannon Front” és a „Szittyakürt” hasábjairól ismert – tanulmányai és országszerte rendszeresen tartott előadásai mindvégig lebilincselték mindazokat, akik nem ismerték huszadik századi történelmünket és nem kértek módszeres meghamisításából. Különösen is részletesen tárta fel bennük a két világháború közötti magyar és német történelem elhallgatott tényeit, továbbá a filozófia, mindenekelőtt a metafizika, az ontológia és az etika igazságait, reávilágítva mindig – szemben jelenünknek a „felvilágosodás” korától megörökölt nominalista szkepszisével –, hogy vannak tértől-időtől független örök igazságok, mint mindenekelőtt az Istenben való hit és a hazaszeretet. Végül, de nem utolsósorban Aquinói Szent Tamás hatalmas műve, a koráig rendszerezetlen hitigazságok gótikus szellemi katedrálisát megépítő „Summa Theologiae” tolmácsolásával nemcsak teológiai műveltségünket gyarapította, hanem a tomista szaknyelvet is magyarította. 

Írásait, beszédeit a logika vastörvényei, az érveléstechnika kifinomultsága, ugyanakkor – a hivatalos média- és oktatási fórumokkal ellentétben – közérthető magyarság jellemezték: kiváltképpen az utóbbiakkal méltán arathatott sikert, hiszen hallgatói kérdéseire mindig tudósra jellemző alázattal, empátiával felelt (Descartes-tal vallva, hogy már az is ismereteink gyarapodását jelenti, ha valamiről tudjuk, mi nem az), felhívva figyelmüket, hogy csak az igazság a fontos, nem az, hogy ki hirdeti – hiszen végső soron még a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne –, ami akkor is megmarad, ha csak egy ember vallja, sőt ha egy se (így sohasem nézte, hányan hallgatják-olvassák), végül, hogy előbb-utóbb mindig az győz, nem pedig az átmeneti indulatok, hiszen – teológus példaképei közül a piarista Schütz Antallal vallva –, ha mégoly közvetetten, mégis mindig jelen van Isten a történelemben, csak Őáltala, Ővele és Őbenne teljes az élet.

E sorok írójának megadatott, hogy személyesen is megismerje s így beletekinthessen kohójába, lelke metafizikai mélységeket és magasságokat felölelő és szelleme jelenségeket elemezni, egymástól megkülönböztetni képes, a ma divatos lexikális tudással szemben az enciklopédikusságot választó, a magyar filozófiai gondolkodás klasszikusai közül az említett Schütz Antalon kívül leginkább Bognár Cecilt, Brandenstein Bélát, Erdey Ferencet, Hajós Józsefet, Ibrányi Ferencet, Horváth Sándort, Jánosi Józsefet, Kecskés Pált, Kiss Jánost, Kühár Flórist, Noszlopi Lászlót, Somogyi Józsefet, Szigeti Józsefet, Trikál Józsefet, Záborszky Istvánt, Zborovszky Ferencet megidéző világába, ugyanakkor meggyőződhetett kulturált vitára képtelen egyházi és világi irigyeivel ellentétben igazságfanatikus mivoltával, ezért rendületlenül hiszi, hogy Ő Odafentről már, közbenjárva érettünk, lerázva a földi élet minden sarát, másként lát és ítél, mint mi, földhözragadt, szűklátókörű emberek.

Másként bizony. Mert ha valaki, akkor ő reakciós volt a szó legteljesebb értelmében. Hiszen mit is jelent az újkori Európában a reakciósnak levés? A vén kontinensünket az antikvitástól kezdve meghatározó eszméket és eszményeket tagadó izmusokkal szemben tanúsított lankadatlan ellenállást. A nálunk a Kádár-korszakban kitenyésztett opportunista szalonértelmiségiek, páholyvilágbeliek értéksemlegességével szemben a szellemi-lelki jelenségek közül a legmagasabb rendűek megismerésében és megismertetésében rejlő önfeledt örömöt. A lelki egészség és épség kiolthatatlan szeretetét, amelynek alapja – ahogyan írta a jeles brit író-filozófus, Gilberth K. Chestertonnal kapcsolatban Olajos A. Elréd OSB (G. K. Chesterton, 1943) – annak megtapasztalása, hogy „az élet csak akkor szép és nagyszerű, ha – jó értelemben – őrültül, vadul éljük. Egészen elölről, újra meg kell tanulnunk, hogy a fű valóban zöld és az ég néha valóban végtelenül kék”.

Igen, Chesterton intellektuális optimizmusa vezérelte mindvégig Tudós-Takács János tollát és szavát is. Ezért hitt abban, hogy hiába az újkori Európa haladásőrülete, eljön még az idő, amikor az eszmei tisztaság újra visszanyeri régi polgárjogát az élet minden területén, de talán leginkább mégis a szellemin. Mert Chestertonnal egyetemben ő is abban látta a legfőbb hibát, hogy a modern ember a haladás feltételét a méltán bevált hagyományok kötelékeinek elvágásában, a kőbevésett igazságtartalmak, a dogmák megvetésében látja. Ezért, hogy írásaiban, előadásaiban a pedagógusok pedagógusa, Szent Pál apostol szerint járt el, aki előbb tejet adott tanítványainak, s csak azután szilárd táplálékot, vagyis a legelemibb fogalmak tisztázásával tette mindig közérthetővé mondanivalóját. Tekintettel arra, hogy e magatartás a legnagyobb hiánycikk jó ideje a szellemi életben, mondhatjuk, hogy űrt hagyott maga után. Mindenesetre köszönjük a Teremtőnek, hogy Őt nekünk, magyaroknak adta.