Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kossuth és a zsidó emancipáció PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

„Nincs törvény, melyet a fortélyos zsidó kijátszani ne tudna”

2014. március 21.
Hunhír.info

A százhúsz éve, 1894. március 20-án elhunyt Kossuth Lajostól való a címbeli idézet. Aki a köztudatban ugyebár mindmáig úgy ismert, mint a nemzetiségek egyenjogúsításának fáradhatatlan szorgalmazója, a zsidóemancipáció lelkes híve, cégéres szabadkőműves. Amihez képest bizonyára sokakat meglephet pályakezdő ügyvédként megfogalmazott ezen felismerése, amiért is kár bizonyos közvéleményt formáló köröknek örökösen kisajátítaniuk önmaguknak.

A huszonhat éves, saját vármegyéje, Zemplén közállapotait kitűnően ismerő Kossuth pályakezdő táblabíróként és ügyészként az 1827-28-as felvidéki ínség okait elemző, az „éhségmentő intézetek” felállításáról szóló tanulmányában így forgalmazott:

„Egész helységeket tudok, hol a szegény földművelő nép nem hagy magának, de a kocsmáros zsidónak szánt, vet és arat – hiába igyekszik iszákosságra hajlandó természetét szegénységével zabolázni, a kocsmák ajtaja előtt leselkedő zsidó biztatgatással be tudja csalni küszöbén s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van, a kettőztetett pohár közt felejti gondjait s has holnap terhesebben érkeznék vissza, orvosságát kettőzteti – az iszákosság firól fira természetté változik – s jövendő aratását a tavasz nyíltával, jövendő szüretjét aratáskor régen megitta. Pedig magyar becsületemre esküszöm, festésem nagyítást nem esmér. Tudok egy derék helységet megyénkbe, melynek lakosai még ezelőtt húsz esztendővel a legjózanabb, legigyekvőbb, legszorgalmasabb közönséget tették, s ma már, amióta a haszonkeresés minden negyedik házhoz egy kocsmát állított, a legerkölcstelenebb, legtunyább, legravaszabb emberekké változtak s napról napra szegényedve végpusztulásukat várhatni. Megilletődve hallottam a helybeli lelkipásztort népének erkölcstelensége felett könnyes szemmel panaszkodni s panaszra valóságát, úgy annak indító okát is igaznak lenni magam tapasztaltam. Igaz, ezen nemes megyének mindenkor anyáskodó gondossága, bölcs és célirányos határozatai által a lehetőségig igyekezett a veszedelmes mételyt gátlani, de e törvények sikerét vizsgáló tapasztalás e bölcs határozásokat elégtelennek lenni találja. Nincs azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná, valamint nincs egy csalás, nincs egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.

Tegyük hozzá, hogy egyáltalán nem állt egyedül felismerésével. Amikor 1843. október 10-én a városokról szóló törvényjavaslatot – amely úgy rendelkezett, hogy valláskülönbség nélkül bárki lehet városi lakos, ha ingatlana van, ha kereskedő vagy iparos, és kétszáz forint évi jövedelem után adózik – tárgyalták a vármegyei követek, Komlóssy László debreceni követ is felszólalt:

„Megvallom, én ily bőkezű a polgári jogok osztogatásában és az emancipáció nagy kérdésének elintézésében egyáltalában nem lehetek, mert tartok a politikai és a gazdasági szomorú következésektől. Szépek azon tanok, amelyek ember és ember között a jogok egyenlőségét hirdetik, de a jogegyenlőség, az erkölcsiség bizonyos fokozatát mindenkor feltételezi, mert enélkül az egyenlőség eszménye létre nem jöhet, és ha létre is jő, káros az egészre. Azt sem remélhetjük, hogy a teljes emancipáció jobban köti majd őket a haza érdekeihez. Az ő törvényük a Talmud. A zsidó minden embert, aki nem zsidó, ellenségének tekint. A zsidók polgárosítása helyett törődjünk a jogtalan milliókkal.

 



Képviselőtársa, Pázmándy Dénes szerint „ha mi őket minden feltétel nélkül csak úgy könnyedén részesítjük a polgári jogokban, minthogy a legtöbb pénz az ő kezük között van, rövid idő múlva hatalmukat fölénk fogják emelni, mert igaz az, hogy kinek kezében a pénz, azé az ország s nemsokára Magyarország minden lehet, csak Magyarország nem."

Végül gróf Széchenyi István is megszólalt: „Ha a nemzetiség dolgát igazán akarjuk pártolni, akkor nem tudom felfogni e tekintetben a nagy engedékenységet. Nekünk kifejlett nemzetiség kell, enélkül egy zagyvalék nép leszünk. Egyik bukásból a másikba esünk, az egész emberiséget a zsidókkal együtt szívünkre öleljük, a legnagyobb liberálisok vagyunk, holott a mi helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint az angoloké. Az angol nemzet ugyanis elliberálhatta a zsidókat, mert ha én például egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el, mindenki ártalom nélkül megihatja, a nagy angol elemben a zsidó eltűnik, de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt meg nem ihatja az ember.”

Nem csoda, ha 1844. január 13-án így negyvennyolc vármegye közül harminchat a nekik adandó szavazati jog elutasítása mellett foglalt állást, köszönhetően Kossuth jóval korábbi felismerésének, amely alapján az „ősiség” törvényéhez való következetes ragaszkodását is megérthetjük: védte földünket, mert tudta, akié a föld, azé az ország, mert ez volt, legalábbis pályakezdő korában, politikájának célja és értelme

Más kérdés, miért és mennyiben vált aztán Kossuth a nemzetiségi liberalizmus hirdetőjévé és a szabadkőművesség hívévé – ami miatt a néhai jeles zsurnaliszta, a jezsuita Bangha Béla bizonyára nem ok nélkül írta (Világnézeti válaszok, 1940), hogy „hazafiságon nem kell szükségképpen kossuthista politikát érteni”. Egy azonban biztos: a fentebb idézettek tükrében kár bizonyos közvéleményt formáló köröknek örökösen kisajátítaniuk önmaguknak.

LAST_UPDATED2