Batár Levente: A beszólás mint beszédaktus
A beszólás mint beszédaktus
A beszédaktus-kutatás témájában megjelent munkák sorát
most egy eddig elhanyagolt beszédaktussal foglalkozóval bıvítem.
Beszólásnak nevezem.
Mivel Austin a konstatívumok és performa-
tívumok egyértelmőnek tőnı elkülönülése helyett azt tapasztalta, hogy az explicit performatívumokat
tartalmazó megnyilatkozásokkal is végezhetı állítás – Állítom, hogy így történt –, illetve talált olyan
performatív mondatokat is, amelyekben nincs performatív ige – Az ülés kezdetét veszi –, azt a követ-
keztetést vonta le, hogy lényegében minden megnyilatkozásunk cselekedet értékő. Általánosságban
fogalmazva léteznek olyan helyzetek, amikor valaminek a kimondása egyenértékő lehet valaminek
a megtételével, és vannak olyanok, ahol valaminek a kimondása közben végrehajtunk bizonyos cse-
lekedeteket: amikor az Elmegyek mondatot kimondom a barátomnak, valójában ígéretet teszek neki
az [elmegyek] hangsorral, a Megígérem, hogy elmegyek kimondása pedig egyenlı az ígérés csele-
kedetével.
Ez a gondolat azonban egy újabb kérdést von maga után, azt, hogy ha minden mondat kimon-
dása legalább egy beszédaktus végrehajtásának felel meg, van-e különbség a példákban szereplı
performatívumot tartalmazó és az a nélküli megnyilatkozások között. A megoldást Austin abban találta
meg, hogy felállította a beszédaktusokkal végrehajtott cselekedetek hármas hierarchiáját: a lokú-
ciós, az illokúciós és a perlokuciós aktusokat. Lokúciós aktusnak azt nevezzük, amikor a beszélı
létrehoz egy megnyilatkozást. Vagyis egy olyan nyelvtanilag azonosítható, felismerhetı prozódiájú
mondatot alkot, amelyet az egy nyelvet beszélık megértenek, amely a használattól független je-
lentéssel bír.
A megnyilatkozás kimondásával a beszélı csinál is valamit, állít, kérdez, felszólít, azaz a lo-
kúció rendszerint egy illokúciós aktus végrehajtása is: a mondatot valamire használjuk, s ez a haszná-
lati mód az illokúciós aktus. A Támadni készül mondattal például közölhetünk, figyelmeztethetünk,
kételkedhetünk stb. attól függıen, mi a szándékunk a kimondásával.
„Néhány kivételtıl eltekintve a beszéd célja az, hogy hatást váltsunk ki vele, valamilyen
következménnyel járjon a hallgatóságunk körében, amit mondtunk. A perlokúció tehát az, amit
valaminek a mondása révén valósítunk meg, érünk el. Ha kérdezünk, választ várunk, ha bocsánatot
kérünk, el akarjuk nyerni azt, más megnyilatkozásunkkal elrettentjük, meglepjük, félrevezetjük part-
nerünket. A perlokúciós aktus elıfeltétele, hogy a hallgató megértse a lokúciót, felismerje a lokú-
ciós lényeget: a gyermek a Moss fogat! felszólításra például elmenjen lefeküdni.” Austin szerint
a perlokúciós aktusok kívül esnek a nyelvészet hatáskörén. A nyelvész csupán azt tudja tenni, hogy
a beszélı bizonyos perlokúciós hatások létrehozására irányuló intenciót vizsgálja. A perlokúciós
aktus elıfeltétele, hogy a hallgató megértse a lokúciót, felismerje az illokúciós lényeget (Szili
2004: 77).
forrás és olvasható folytatás:
http://epa.oszk.hu/00100/00188/00049/pdf/131405.pdf
|