Egyed Ákos

Amnesty and Retribution in Transylvania in the Spring of 1849

The question of the Hungarian professor of history (Cluj,Rumania): how did the revolution, began peacefully in Transylvania in March 1848 , transform into a bloody and devastating civil war. The Rumanian historiography sees the main reason of the conflict in the union of Hungary and Transylvania. As one of the most outstanding scholar the author authentically disprove this opinion. 228 persons were arrested accused of robbery, murder and other legal crimes by Hungarian authorities in 1849 (from among 47 were dismissed) the number of condemned in Hungarian summary procedures is about four thousand (according to Austrian imperial report !) in contradiction with the 40000 victims mentioned by the Rumanian propaganda. On the other hand about 7500 - 8500 Hungarian civilians were executed by the Rumanian and Saxon militia.

Erdély 1848–1849-i történetének egyik legbonyolultabb és legvitatottabb kérdése bizonyosan az, hogy az 1848 márciusában békésen kezdôdött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Mind a magyar, mind a román és szász történetírás sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel, de egymástól eltérô, sôt általában egymásnak ellentmondó válaszok születtek. A román történetírás Magyarország és Erdély uniójában, újraegyesítésében jelöli meg a drámai konfliktus fô okát, s elindítójának az október közepén tartott Székely Nemzeti Gyűlést tartja. Ettôl a régebbi szász történetírás álláspontja sem sokban különbözik.

A magyar kutatók többsége nem vonja kétségbe, hogy az unió kimondása nemzetiségi feszültségeket is kiváltott, de szerintük ez önmagában nem szükségszerűen vezetett polgárháborúhoz, hiszen a magyar vezetés bizonyíthatóan folyamatosan kereste a békés kiegyenlítôdés lehetôségeit. Ezt a célt szolgálta a románok által annyit sérelmezett feudális-rendi törvények eltörlése, s helyettük a polgári szabadságjogokat biztosító törvények elfogadása az erdélyi országgyűlésen. És mindenekelôtt a jobbágyfelszabadítás életbe léptetése 1848. június 18-án, amellyel a románság nyert a legtöbbet, mert a felszabadult jobbágyok többsége román volt. Tegyük ezekhez hozzá, hogy az erdélyi országgyűlésen létrehozott, majd a pesti népképviseleti országgyűlésben tevékenykedô Unióbizottság egyes tagjai egy olyan nemzetiségi törvény megalkotásán dolgoztak, amely elôírja a nemzetiségek anyanyelvének széles körű használati jogát az oktatásban, egyházi életben és a közigazgatásban. Hogy egy ilyen törvény megkésetten, csak a szabadságharc utolsó heteiben jöhetett létre, annak korántsem csak a magyar politikai gondolkodásban kereshetjük az okát, amint azt a történetkutatók többsége állítja, hanem mindenekelôtt a császári hatalom és Magyarország közt szeptemberben beállt kedvezôtlen fordulat következményeiben. Ugyanis ez a fordulat Erdélyt a polgárháború küszöbére taszította: megkezdôdött a magyar nemzetôrségek lefegyverzése, a magyar nemesek és hivatalnokok összeszedése, táborba szállítása s megkínzása. Súlyosbító körülmény volt, hogy a magyarság lefegyverzését a császári katonai fôparancsnok, Puchner tábornok a román és a szász fegyveres felkelôkre bízta.1 Hogy mi volt a császári hatalom célja, arra Kosáry Domokos adja a legszabatosabb választ. ôt idézzük: "…akármennyire adva is volt egy bizonyos ellentét a Duna-medence nemzetiségei között, a bécsi ellenforradalmat terheli a felelôsség, hogy a saját érdekében kihasználta és a fegyveres összetűzésig hevítette ezt az ellentétet. Neki nem az volt a fontos, hogy egyik vagy másik nacionalizmus elérje, amit akar, hanem az, hogy a magyarok ellen szövetségeseket szerezzen.”2 A szövetséges had nagy részét a felkelô román parasztság alkotta.

A fegyelmezetlen és sok esetben fegyelmezhetetlen felkelô parasztság októberben és novemberben féktelen dühvel vetette rá magát a magyar földesurak mellett a magyar közösségekre és egyházakra. Ennek során nagyszámú magyar polgári lakost pusztítottak el, elsôsorban Alsó-Fehér megyében és a Mezôségen, miközben a vármegyékben a magyar nemesi udvarházak és kastélyok többségét kirabolták s felégették.3 A források olyan atrocitásokról számolnak be, amelyeknek párját csak a középkori parasztfelkelésekben lehet megtalálni. Bár a román falvak népessége is jelentôs veszteségeket szenvedett, 1848 ôszén és telén a magyar polgári lakosság veszteségei összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, s ezek száma az év végére mintegy 3500 fôre rúgott 4 (s 1849-ben ez a szám tovább növekedett).

Mint ismeretes, Bem december végén kezdôdött hadjárata új fordulatot hozott Erdély helyzetében: rendkívül gyors ellentámadással szorította ki az ellenséget Erdélybôl. Ezzel egy idôben a magyar kormánynak tisztáznia kellett, hogy milyen politikát folytasson a polgárháborús Erdélyben. Mivel ez a kérdés eléggé ellentmondásos a magyar történetírásban, részletesebben ki kell térnünk rá.

A nehézség abból adódik, hogy történetírásunk mindmáig nem tárta fel kellôen az 1849-es év erdélyi történetét. Viszonylag sokat foglalkozott Bem hadjáratának leírásával, Kossuth és Bem, valamint Csány kormánybiztos és Bem tábornok viszonyának immár szokványossá vált bemutatásával. Sok bírálat érte Kossuth és Csány nemzetiségi politikáját, s még több elismerés jutott Bem amnesztiát hirdetô állásfoglalásának. Kossuth valóban megkésve jutott el a románokkal való tárgyalások megkezdéséhez, de látnunk kell azt is, hogy Erdély politikáját mennyire befolyásolták a belsô körülmények, például a román felkelôk által elkövetett szörnyű vérengzések. Azt sem vettük eléggé figyelembe, hogy Kossuth 1849-i politikájában idônként nem jelentéktelen változások következtek be.

Fokozottabb mértékben kell kutatnunk 1849 történetét azért is, hogy a román történetírás egyoldalúságait tények bemutatása által ellensúlyozni tudjuk. A román történetkutatók, egy-két kivételtôl eltekintve, mártirológiát írnak a polgárháború román áldozatairól, de rendszerint elhallgatják vagy minimalizálják a magyar áldozatokat. Emellett különbözô jellegű eseményeket mosnak egybe: így a polgárháború idején elkövetett közbűntényekért indított magyar hatósági felelôsségre vonást a vadászcsapatok tevékenységével, de az utóbbiban sem látnak különbséget e csapatoknak a népfelkelôkkel vívott összecsapásai, illetôleg a román falvak lefegyverzése során végrehajtott akcióik között. S ráadásul a vadászcsapatok által elkövetett egyes túlkapásokért, hatáskörük túllépéséért is a magyar kormányzat fôbb vezetôit, Kossuthot, Beöthyt és Csányt teszik felelôssé, teljesen alaptalanul.

Egyik kérdésünk tehát az, hogy Bem amnesztiapolitikája egyéni kezdeményezés volt-e, vagy a magyar kormányé, pontosabban Kossuthé is. Kérdésünkre választ kapunk, ha tekintetbe vesszük, hogy Bem az 1848. december 6-án Nagyváradon kibocsátott kiáltványának alapelveit mint "az ország kormányától biztosított jogok"-at hirdette meg. Ebben a következô jogokról biztosítja Erdély népeit: “Minden lakosok nemzetiség, vallás- és rangkülönbség nélkül egyenlôk és minden hivatalok viselésére ugyanazon jogaik vannak, ha az álladalomnak becsületesen és hűségesen szolgálnak és a szükséges képességekkel bírnak.” És tovább: “Jóllehet a magyar nyelv az országgyűlés nyelvének vétetett fel, minden más népségek nemzetiségöket megtartják, és magok belsô ügyeikben a magyar nyelv mellett tulajdon nyelvökkel élhetnek. Minden vallás különbség nélkül a kormány által ugyanazon oltalomban részesülnek."5

Nem lehet vitás, hogy amikor Kossuth Bem tábornokot az erdélyi haderô fôparancsnokává kinevezte, közölte saját erdélyi politikájának alapelveit, s ezáltal annak közzétételére fel is hatalmazta a tábornokot. Nem véletlen tehát, hogy Bem tábornok szükségesnek tartotta hangsúlyozni: amit ígér, a magyar kormány nevében ígéri. Bem a Kolozsvárt 1848. december 27-én három nyelven közölt kiáltványában pontosította az erdélyi politikát: “Mindennemű politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve”, de siet hozzáfűzni, hogy az “alkotmányszerű kormány” ellen ezután elkövetendô mindennemű vétség haditörvényszék alá tartozik, akárcsak a fegyverek rejtegetése.

Mindez nem állt szemben Kossuth s az Erdélybe küldött Beöthy Ödön fôkormánybiztos politikájával; nem fogadhatjuk tehát el az egyébként kiváló Bem-kutató Kovács Endrének azon állítását, hogy a kolozsvári kiáltvánnyal megkezdôdött "Bem önálló, kormánytól független nemzetiségpolitikája." A kolozsvári kiáltvány ugyanis csak szavakban különbözött a nagyváradi alapelvektôl, amelyeket – ismételjük – Bem a magyar kormány nevében tett közzé.6

Mindezzel nem akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha Bem tábornok, illetve Beöthy fôkormánybiztos intézkedései teljesen egybeestek volna. Ez már csak azért sem lehetett így, mert – kinevezésük értelmében – Bem a katonai, Beöthy a polgári ügyekért volt felelôs. Bem feladata Erdély visszavétele, Beöthyé a belbéke helyreállítása és az uniós törvény alkalmazása volt. Bem nem tért ki az 1848 ôszén elkövetett bűntényekre, de amnesztiájában világosan kijelentette, hogy kegyelemben a politikai vétségek elkövetôi részesülnek. Beöthy ugyan a január 6-i rendeletében nem szólt amnesztiáról, de “a törvényes rend és alkotmányos szabadság" visszaállítását nem terror útján vélte elérhetônek, hanem a "meggyôzés, kibékítés" eszközével, s a belbéke érdekében ekkor még kijelentése szerint a felkelôk által okozott károkat is a kormány becsült áron hajlandó kifizetni. A felállítandó vadászcsapatok feladata sem a bosszúállás az elkövetett atrocitások miatt, hanem " az oláhajkú nép lefegyverzése és az elrablott portékák, hol azok találhatók, visszaszerzése." De szó sincs megtorlásról, hiszen Beöthy arra figyelmezteti az illetékeseket, hogy "ki erkölcsi tisztaságában és becsületességében nem bízik, e sereghez be ne álljon, mert a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követtek légyen is el ellene, hasonló mértékkel vissza nem fizetni, mert ezt sem historiai nevezetessége, sem világszerte ismert becsületes jelleme meg nem engedi."7

Sokat mondó tény az is, hogy Czetz alezredes (késôbb tábornok) a Tordán állomásozó különítmény parancsnoka azt kérte Beöthytôl: váltsa fel a fôként Kolozsvárt és Nagyenyeden toborzott önkéntesekbôl álló 11. zászlóaljat egy távolabbi alakulattal, nehogy az elôbbi olyan tagjai, akiknek hozzátartozóit a román felkelôk korábban elpusztították, bosszút álljanak.8

A rendelkezésünkre álló történeti források újraértelmezése alapján úgy látjuk, hogy amikor az erdélyi hadjárat elindult, a magyar szabadságharc erdélyi ügyekben illetékes vezetôi: Kossuth, Bem, Beöthy és Czetz a lehetséges békés megoldásokat keresték, s köztük ekkor még lényegi különbség e tekintetben nem állt fenn. Ezt a békésebb útkeresést zavarta meg az 1849. január 8–9-én bekövetkezett nagyenyedi vérengzés, amely után valóban távolodik egymástól Kossuth és az új erdélyi fôkormánybiztos, Csány László, illetve Bem politikája.

Nagyenyeden mintegy 800 magyar polgári lakost öltek meg a felkelôk, s legalább kétezret üldöztek el a közeli erdôkbe, falvakba és városokba. A lakóházak nagy része leégett, a híres Bethlen-kollégium gyűjteményeit, könyvtárát széthordták, illetve szétszórták. Pár nap múltán a felkelôk Alsójára, Hari, Nagylak, Borosbenedek magyarságára vetették magukat, és közülük sokat elpusztítottak.9 A román csapatok Axente Sever parancsnoksága alatt állottak, akit a kortársak Enyedért is felelôssé tettek.

Az enyedi, járai és más hasonló események nagy megdöbbenést váltottak ki a magyar politikusok körében, akik meg voltak gyôzôdve arról, hogy a román felkelôk Erdély teljes magyar lakosságát ki akarják irtani. Ezért egyre többen követelték az erélyesebb fellépést és a felelôsségre vonást nemcsak az újabb, de az 1848 ôszén és telén elkövetett atrocitások, pusztítások miatt is. Bem tábornok az utóbbival, vagyis a visszamenôleges felelôsségre vonással nem értett egyet.

Elsôként az eddig nagy mérsékletet tanúsító Czetz alezredes kéri felettesétôl az erélyesebb intézkedéseket. Az enyedi események hatását kell látnunk a fôkormánybiztos-cserében is: Beöthy betegségére hivatkozva, de voltaképpen Enyed tragédiája miatt lelkiismereti válságba került és lemondott. Kossuth elfogadta a lemondását, és helyére Csány Lászlót, a Jellasich ellen küzdô seregek eddigi kormánybiztosát nevezte ki. A kinevezést bejelentô 1849. január 27-i rendelet szerint “az országos biztos vállára fektetett nagyszerű feladat – egy lázadók által feldúlt országnak a magyar törvény iránti engedelmesség alapján reorganizációja, biztosítása, pacifikációja és rendbehozatala." Kossuth nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Erdélyben a magyar nemzet jövôjének biztosítása ne jelentse a mások feletti zsarnokságot. Meg kell nyerni a nép szimpátiáját a magyar alkotmányos kormányzás és az önállóság iránt. Amikor Kossuth Csányt teljhatalommal ruházta fel, a követendô politikát így jelölte ki: “Kegyelem vagy kérlelhetetlen igazság vezesse önt a bűnök büntetése körül, ezt a körülmények s ön belátása határozandják. De legyen kegyelem, legyen igazság, minden esetre erô legyen."10 Kossuth elôírta Csánynak a román határôrvidék lefegyverzését, s arra kérte, hogy Bem tábornokkal a lehetô legjobb viszonyt tartsa fenn.

Csány számára a legnehezebb feladatot a román népfelkelôk lefegyverzése, a polgárháborúban elkövetett atrocitások tetteseinek összeszedetése jelentette. A fôkormánybiztos igyekezett a lefegyverzést és az abban közreműködô csapatok működését ellenôrzés alatt tartani. Jellemzônek tartjuk az Egloffstein tordai térparancsnokhoz küldött utasítását: Legyen gondja, hogy " a fegyveres erô részérôl semmi kihágás ne történjék, s ha történnék, szigorúan büntethessék. Ez lévén megtartandó azon helyekre is, melyek meghódoltak. Ez a leghatékonyabb módszer a népet a lázadásoktól elvonni s ügyünkhöz csatolni, ha ti. látja a nép, hogy megtérése esetén személy és vagyon bátorságban élhet."11

De ez a módszer sem lehetett mindig hatékony; számos helyen a lefegyverzést csak erôszak alkalmazásával lehetett végrehajtani, s eközben egyes helyeken a vadászcsapatok túlkapásokat, önbíráskodást is elkövettek.

Az önbíráskodás ellenszere volt a bíróságok működésének megszervezése; a történetírás azonban alig tud valamit a felelôsségre vonás e törvényes formáiról. A magyar marxista történetírás jórészt összemosta a bíróságok és a vadászcsapatok működését, a román történészek pedig azt állítják, hogy a “vérbíróságok” a románok ezreit ítélték halálra, a vadászcsapatok pedig azért végeztek ki felkelôket, mert azok román nemzetiségűek. Holott itt két különbözô dologról van szó: a bíróságok a törvényes eljárás eszközeivel próbálták megállapítani a bűnöket és a bűnösöket, a vadászcsapatok pedig a felkelôk lefegyverzését, illetve a bűnösök összegyűjtését végezték, s fegyvert általában csak akkor használtak, ha ellenállásra találtak, miközben – amint említettük – nemegyszer önbíráskodást is elkövettek.

Erdélyben összesen 8 vésztörvényszéket szerveztek. Ezek márciusban és áprilisban alakultak meg. Elnökük jogi végzettségű személy volt. Többségüknek a működése áprilisra és májusra terjedt ki, júniustól ténylegesen csak Kolozsvárt s Nagyszebenben maradt rögtönítélô vegyes bíróság.

Fontos megjegyeznünk, hogy a rögtönítélô bíróságok kezdetben csak kétféle ítéletet hozhattak: bűnösség esetén halált, vagy ha a bűnösség nem volt bizonyítható, felmentést mondhattak ki. A döntésnek egyhangúnak kellett lennie. Hogy enyhébb esetekben ne kelljen a törvény teljes szigorát alkalmazni, az ilyen pereket a polgári törvényszékekhez utalták át. Új formát képviseltek a rögtönítélô és vegyes bíróságok, amelyek akár pár napos büntetést is kiszabhattak.

Vukovics Sebô igazságügyminiszter május 5-én intézkedett a rögtönítélô vegyes törvényszékek elé állított egyének védekezési lehetôségeirôl. Azt azonban már a február 13-i törvény elôírta, hogy a vádlott "önmagát védheti, vagy tetszés szerint védôt nevezhet", vagy ha egyiket sem tenné, a bíróság hivatalból rendel mellé védôt.

A magyar bíróságok által hozott ítéletekrôl ma már számos megbízható forrással rendelkezünk. Egyik ilyen forrás az az összeírás, amelyet a császári hatóságok készítettek 1850-ben. Eszerint Erdélyben összesen 478 személyt ítéltek halálra. A bíróságok halálos ítéletet általában azok ellen mondtak ki, akik a polgárháború során polgári személyt gyilkoltak meg. Más esetekben, mint rablás, gyújtogatás, magyarok üldözése és lefegyverzése, lázítás, ellenséggel való cimborálás és együttműködés – a vádlottat rendszerint raboskodásra vagy kártérítésre, esetleg verésre ítélték. Sok esetben hoztak a bíróságok felmentô ítéletet is. Példaként a Doboka megyei adatokat sorakoztathatjuk fel azért, mert ebbôl a megyébôl viszonylag pontos adatokkal rendelkezünk, mégpedig januártól július 14-ig, tehát a törvényszékek működésének egész idejébôl. Eszerint ebben a megyében 228 személyt fogtak el különbözô vádak alapján. Nevezetesen rablás miatt 113, rablás és más törvénytelenség elkövetése miatt 23, rablás és gyilkosság miatt 29 személyt. A többi letartóztatott személy ellen lázítás, magyarok üldözése, gyilkosság szándéka s más okok miatt emeltek vádat.12

Számunkra az az érdekes, hogy az emberölés vagy annak szándéka miatt elfogottak számaránya 15,32 %-ot tett ki, a halálos ítéleteké pedig 12,28%-ot, tehát valamivel kevesebb halálos ítéletet hoztak, mint amekkora az emberölés miatt letartóztatottak aránya volt. Rabságra 110 személyt (48,25%) ítéltek, felmentettek 47 elfogottat (20,62%), vizsgálati fogság után elbocsátottak 23 fôt, vesszôzésre ítéltek 11, kártérítésre s bizonyos ideig tartó rabságra 5 személyt.

Hivatkozhatnánk még több más megyébôl összegyűjtött adatra is, de ez a lényegi mondanivalón nem sokat módosítana, nevezetesen azon, hogy a bíróságok az esetek döntô többségében közönséges bűncselekmények elkövetôit ítélték el.

A politikai okok miatt elítéltek közül kiemelkedô eset volt Batrâneanu Alexandru prefektus és Vasile Simonis tribunus halálos ítélete 1848 októberében; mindkettôre a román fegyveres felkelés elôkészítése miatt szabott ki halálos ítéletet Stephan Ludwig Roth szász lelkész, akit Csány rendeletére tartóztattak le, s "a magyar haza, alkotmánya, polgári szabadsága és független állása" elleni tevékenység miatt ítéltek halálra. A politikai perek s különösen Stephan Ludwig Roth halálos ítélete sokat ártott a már elkezdôdött magyar–román, magyar–szász megbékélési folyamatnak. Roth kivégzése hozzájárult viszont a vészbíróságok végleges megszüntetéséhez. Bem tábornok 1849. június 5-én Nagyszebenben kiadott rendelete elôírta a vésztörvényszékek működésének felfüggesztését, s ezt a rendeletet a kormány nem bírálta felül. A felelôsségre vonás a továbbiakban a rendes büntetô törvényszékek és a fellebbviteli bíróság feladata volt.

A bíróságokon kívül rögtönzött ítéleteket a különbözô katonai alakulatok, fôként vadászcsapatok parancsnokai is hoztak. Ezek arányáról a román propagandisztikus történetírásban és propagandában az utóbbi idôben nagyon túlzó számok jelentek meg. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy általában nem tesznek különbséget a harcok során elesett katonák, illetve a polgári áldozatok között. Holott itt két különbözô kategóriáról van szó: a fegyveres harcban elpusztultak a háborús helyzet elmaradhatatlan következményei, a polgári lakosság pusztulása pedig emberellenes bűncselekmény “eredménye”. Másrészt azért túloz a román propaganda, mert olyan, becsléseket tartalmazó forrásokat fogad el, amelyek mintegy tízszeresére növelik a román polgári áldozatok valóságos számát. Ennek ellentmond az a statisztika, amelyet 1850-ben a császári hatóságok készítettek Erdélyben. A román polgári áldozatok számát a császári hatóságok táblázatai 4321, illetve 4425 fôben állapították meg.13 Ez a szám a leghatározottabb cáfolata a román propaganda által emlegetett 40 000 fôs román áldozatról terjesztett híreknek. A császári összeírás adatainak tükrében tarthatatlan az az olykor felröppentett állítás is, hogy a magyarok csak román nemzetiségűeket végeztek ki. Ugyanis a különbözô bíróságok 252 magyar polgári lakosra is szabtak ki halálos ítéletet, olyanokra, akik 1848 ôszén és telén emberölést vagy más súlyos bűnt követtek el.

A felelôsségre vonások okai közt elsôként azt kell megemlítenünk, hogy az 1848. ôszi s téli polgárháborúban, valamint 1849 tavaszán a román és szász népfelkelôk mintegy 7500-8500 magyar lakost végeztek ki,14 miközben kifosztották és megrongálták a nemesi kúriák és kastélyok nagy részét, s lakóikat – ha nem sikerült elmenekülniük – kínzások közt elpusztították. A magyar polgári lakosság soraiból tehát majdnem kétszer annyian pusztultak el, mint amennyi román a különbözô felelôsségre vonások, illetve azok végrehajtása során életét vesztette.

Természetesen felmerül az a kérdés, hogy kell-e a történetírásnak foglalkoznia a polgárháború szörnyűségeivel. Úgy véljük, fel kell tárni a történteket, hogy utána a különbözô történetírások közt reális párbeszédre kerülhessen sor. Ez annál szükségesebb, mivel a román propagandisztikus történetírás és propaganda az utóbbi évtizedben rendkívül erôteljes kampányt folytat a magyar forradalom és szabadságharc befeketítéséért. Ennek látványos formája a Kolozsvárt, a volt Biasini szállóra kifüggesztett román és angol nyelvű felirat, amelyen az a hamis adat áll, hogy a magyar nemesség 40 000 románt végeztetett ki 1848–1849-ben. Úgy véljük, hogy ennek eltávolítása a megbékélési törekvések egyik gesztusa lehetne.

Egyed Ákos