Miért nincs magyar-zsidó megbékélés?

Az állandóan az emberi jogok fontosságáról, a kirekesztés megszüntetéséről, a megbékélés jelentőségéről papoló Mazsihisz ezúttal is néma maradt február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Amivel megint csak ama bizonyos bújt ki a zsákból. Mert ezzel elismerték, hogy a világtörténelem legaljasabb rendszeréhez, kiváltképpen vezető köreiknek, nem csekély közük volt ugyebár.

A Mazsihisz honlapján ugyanis hiába keresnénk akár csak egy nyúlfarknyi hírcikket is arról, hogy valamelyik hitközségükben csupán egy néma főhajtás erejéig megemlékeztek volna – hazai pályán belül maradva – 1919 133 napja s az 1945-ben beköszöntött kommunista uralom áldozatairól. Hiába bizony, s ilyenkor ugyebár az a megemlékezés elmaradásának indoklása, hogy a kommunista gyilkosok, kivégzők nem zsidókként követték el gaztetteiket.

Ember legyen a talpán, aki megfejti, köreikben ki mikor, miért minősül egyszer zsidónak, másszor magyarnak vagy akárki másnak. Milyen érdekes: ha letagadhatatlan bűnöket követnek el soraikból, automatikusan letagadják származásukat, s szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy nem zsidókként raboltak, gyilkoltak. Akkor mikként? Netán magyarokként? S ha igen, akkor az viszont jogalap arra, hogy egész nemzetünket bűnösnek tekintsék? Eszerint tehát a magyar javíthatatlanul bugris, bunkó, kirekesztő nép, amelyet egyedül ők hivatottak emberségre okítani?

Amikor Hóman Bálint a váci rabbörtönben várta a kínzásoktól megváltó halált, állítólag felkereste egy zsidó, s arra kérte, ne azonosítsa a zsidóságot „ezzel a söpredékkel”. Akár így volt, akár nem, a többségük, hivatalos megnyilatkozásaikkal alátámasztottan, azonban mégis csak azonosult a – legalábbis önmaguk számára – földi eldorádót ígérő kommunizmussal. S nem 1945-ben, már – 1917-ben. Amikor is vezető orgánumai egyike, az Egyenlőség december 27-i száma Trockijnak hozsannázva így fogalmazott:

„A zsidó szellem, a zsidó tudás, a zsidó szív és békeszeretet megmentette Oroszországot, megmentette talán az egész világ jövőjét. Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása oly éles fénnyel nem ragyogott, mint éppen Oroszországban. Trockij szavai bizonyítják, hogy a zsidó szellem az, a nagy békeszerzők, Jezsajás, Micha próféták, a szelíd talmudi bölcseké, mely eltölti ma Oroszország vezetőit. Isten csak a kiválasztottjainak juttat sok száz évben egyszer ilyen sorsot.”

Eszerint tehát rajtuk kívül úgyszólván mindenki más leigázása, sőt kiirtása magasztos szellemre, tudásra, nemes szívre és békeszeretetre, szóval isteni kiválasztásra vall. Hiába, de sokat is elbír a papír! Mert a fenti idézet, a tömérdek hozzá hasonlóval együtt, valahogy megkérdőjelezi bizonyos körök unos-untalan emlegetett tézisét, mely szerint a kommunista terroristák között nem vallási, csak származási alapon voltak zsidók. S amíg ennek elfogadását éppúgy erőltetik, mint egykor az április negyedikéket, május elsejéket, november hetedikéket, nincs és nem lesz, mert nem is lehet magyar-zsidó megbékélés.

+

A Mazsihisz megint vádaskodik: eleiket az átkos Horthy-korszakban mindenünnen kiszorították

2014. február 27.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

A Mazsihisz megint vádaskodik. Szálljon mindenki magába, vezekeljen naponta, amiért eleiket az átkos Horthy-korszakban szép lassan mindenünnen kiszorították ugyebár azok az ebadta csendőrök és nyilas brigantik, ráadásul a többségi társadalom csendes asszisztálásával! Mert honlapján erre szólított fel a minap minden boldogot-boldogtalant nyolc „fasizmustúlélő”.

Kérdés persze, mit szólnának, ha végre mi tennénk ezt velük, mondjuk imígyen: „Mielőtt vádaskodnának, nézzenek tükörbe! Mert ha nő az antiszemitizmus, akkor azért ahhoz Önöknek is kell, hogy valami közük legyen!”.

De lássuk csak a „fasizmustúlélők” legújabb vádaskodásának legbeszédesebb három bekezdését!

„Mint a holokauszt túlélők magyarországi és Izraelben élő közösségének tagjai, szívünk nyugtalanságával és szorongásával figyeljük a Holokauszt 70. évfordulója által kiváltott helyzetet, a zsidó közösség és az ország kormánya közötti feszültséget a megemlékezések kapcsán.

Mint olyanok, akik átélői voltunk a Horthy rendszerben, a magyar parlament által ellenünk irányuló törvények megalázó és rettegést, félelmet, családjaink és életünk pusztulását okozó törvények következményeinek, tiltakozunk az ellen, hogy ezt a korszakot bármilyen formában igazolni lehetne. Mint akkor, ma is fájdalommal tekintünk az egyházak hallgatására egy olyan kérdésben, ahol egyértelmű, hogy az üldözöttek ügye melletti kiállásra lenne szükség.

Fájlaltuk ennek a megszólalásnak a hiányát a ’20-as ’40-es évek idején, és az olyan közelmúlt-béli atrocitások alkalmával is, mint Radnóti Miklós köteteinek égetése, a Duna parti cipők és Wallenberg szobrának megbecstelenítése, és számos más, az utcákon és a parlamentben is fellángoló antiszemitizmus megnyilvánulásai esetén.”

Az idézettek nyolc aláírója (Füzesi Gézáné, Gallai Józsefné, Galambos Tamás, Geiger Magdolna, Kardos Péter, Kovács Györgyné, Molontay Éva, Zoltai Gusztáv) a nemkülönben „életük pusztulását okozó” Horthy-korszakot tehát mégis túlélte. Arról, hogy kommunista pártjanicsár eleiknek a mieinken elkövetett kínzásait mégis hányan élték túl, persze ezúttal sem nyilatkoztak, miként arról sem, miért nem íratták alá mindezt például Lendvai Ildikóval is. Aki pedig méltán érdemesült volna ki erre, ha nem is elragadó szépségével és műveltségével, de holocaustszeánszokon való buzgalmával.

Igen, mert ha valaki, akkor ő nagyon hiányzik valahogy e névsorból. Elvégre nem akárkiről van ám szó! Hajdanában például megesett, hogy a budafoki borfesztiválon felállított MIÉP-sátorban hirtelen megjelent, ahol tüstént hellyel, pörkölttel, borral kínáltak. A heherésző honanyához aztán az egyik sátorbeli egyszer csak odalépett: „Kedves képviselő asszony, mi történt Önnel? Velünk, fasisztáknak nevezettekkel akar egy tálból cseresznyézni?” Mire a megkérdezett, mintha mi sem történt volna, legyintett: „Hát most nem számít a politika, csak az, hogy emberek vagyunk, akik most jól érezzük magunkat itt egymás között…”

Ja, hogy most itt igen, máskor meg nem? Vajon mi történt volna, ha valaki tovább faggatja? Mondjuk imígyen:

„– Tudja, képviselő asszony, sok embert ismerek, és most, hogy megláttam, engedje meg, hogy megosszam Önnel, amit tőlük hallottam. Ugyebár mindnyájan tudjuk, hogy nálunk is nő az antiszemitizmus. Aminek okait firtathatjuk, de a legtágabb környezetemben sem ismerek olyant, aki e szó hallatán ne asszociálna azonnal például – Önre. S tudja, mi a megdöbbentő ebben? Az, hogy közöttük sokan az Ön pártjának hívei. Mint ama általános iskolai tanárismerősöm is, aki a múltkor elmondta nekem, hogy negyven tízéves nebulójának az órán felmutatta az Ön fényképét, s felszólította őket, tartsa fel a kezét, akinek rokonszenves az, akit rajta látnak. Ámulva konstatálta, hogy egy se tartotta fel! Pedig a nebulók szüleinek egyharmada szintúgy az Ön pártjának tagja. Próbált aztán tudakozódni, miért, mire az egyikük megszeppenve, előre tartva válasza következményeitől, csak annyit mondott: „Olyan rossz arca van…”. Nézze, képviselő asszony, antiszemitizmus ide vagy oda, egy tény: a gyermeki tekintet és szó tiszta, az nem hazudik.”.

Bizony tiszta, nem hazudik. A kérdés már csak az, hogy miként vannak ezzel a fentieket aláírók, vagy véletlenül nem aláírók, mint jelesül Lendvai Ildikó? Akik, mielőtt bármit is aláírnának, nem jobban tennék, ha időnként belenéznének egy gyermek tiszta tekintetébe?

+

A Mazsihisz felháborodik Lázár János szavain? Aki ezúttal csak azt mondta ki, amivel rajta kívül már lassan mindenki egyetért?

2014. február 28.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Nem rajtunk múlik, hogy hovatovább nincsen olyan áldott nap, melyen szó nélkül elmehetnénk a Mazsihisz meglehetősen viselt dolgai mellett. Bizony e nap sem kivétel alóla. Honlapján ugyanis tegnap Lázár János államtitkárnak a holokauszt-emlékév kormányprogramjai mögül való kifarolása kapcsán elhangzott kijelentését – amely társadalommegosztó magatartását nehezményezte – „felháborodást keltő”-nek nevezte.

Mert eszerint ott a Síp utcában magától értetődőnek tartják, hogy mindenki az ő partitúrájukhoz igazítsa a sajátját.

Erről, tekintettel arra, hogy a Mazsihisz köreiben sem tanultak többet a történelemből, mint egykor a Bourbonok, méltán juthat eszünkbe ismét a régimódi történet. Egy boltos a napi zárás után idővel rendszeresen elverte pénztárosát, mondván, megkárosítja őt, noha soha egy fillér sem hiányzott a kasszából. Amiért az aztán gondolt egyet: ha már oktalanul úgyis elveri, legalább mostantól megérdemelten kapja meg büntetését és így megtette, amiért eddig az ütéseket kapta. 

Ennyit arról, mennyit is ér hát a nekik való szüntelen - akár kormányoldalról történő - dorombolás? Amit, amint most is, ledorongolás követ részükről. Ami persze ezúttal is felveti a kérdést, hogy lassan már csupán csak fejpénzre épülő vallásuk erőltetésével váltanak-e ki előbb-utóbb mást, mint unalmat, sőt méla undort, ahogy egykor az április negyedikékkel, május elsejékkel, november hetedikékkel, amikor is legfeljebb csak annak örült jóformán mindenki, hogy akkor munkaszüneti nap volt? De ha mindjárt nem is méla undort, unalmat?

Úgy tűnik azonban, hogy mindezen kérdések ott a Síp utcai holdudvarban valahogy fel sem merülnek. Miként az sem, nem kellene-e, önmaguk további lejáratását elkerülendő, egy moderátort alkalmazniuk mégis, ha napi felháborodásaik után Facebook-hozzászólásokat tesznek közzé? Mert a tegnapihoz bizonyos Tamás Csacsicska részéről csupán ennyire futotta:

„Mi, külföldön élő magyar származású zsidók támogatjuk a Mazsihiszt! A magyar kormánynak – személy szerint vezetőjének és persze Lázár Jánosnak is – még sokat kell tanulnia történelemből, pótolniuk kell a jelentős elmaradásukat ezen a téren.

A magyarországi zsidóság Európa egyik legnagyobb létszámú zsidó entitása, ezért ösztönözni fogjuk az Európai Uniót abban, hogy felemelje a hangját Orbán Viktor ámokfutása és a Fidesz fasizmusba hajló politikája, burkolatlan fenyegetései, továbbá a politikai antiszemitizmusnak a választási harcba való beemelése ellen.”

„Magyar származású zsidók.” Elbírja a tárfelület, az ég sem szakad le. Mikor származás, mikor vallás, ugyebár, sugallja. Mert ha kell, az utóbbit felveszi, mint a kaftánt vagy a kipát. Amivel nincs is gond persze, legalábbis mindaddig, amíg biztonságból meg nem kérdezi a történtek helyességéről a – rabbit. De most hadd ne kezdjünk el tőlük ez ügyben citálni, hiszen elég lenne csak pont a Síp utcai honlap „Kérdezd a rabbit!” linkjére rákattintania s aztán válaszra várva öt percig olvasnia. Aminek megtörténtével pedig automatikusan törölnie az alábbi, Facebook-profilján felejtett erősen pelenkaszagú, mindenesetre általunk betűhíven idemásolt korábbi kioktatását:

„Mikor szól már valaki Lázáréknak: nincs olyan reláció hogy magyar-zsidó??? A Magyarországon élő zsidók magyarok – és legfeljebb a vallásuk, vagy a származásuk zsidó. Itt nem két népről – „a” magyar népről ÉS „a” zsidó népről – van szó, hiáb...a szeretné ezt így beállítani a Orbán, Kövér, Lázár, a Fidesz, Szakály és Schmidt Mária. A magyar-zsidó ellentétpár hangsúlyozása kifejezetten a kulturálatlan, képzetlen, műveltségi hiányokkal küszködő, saját bevallása szerint is „vidéki” származású magyar kormány és „házi tudósaik” találmánya: ők ismétlik ezt így unos-untalan. Tessék megértetni velük, hogy nincs magyar-zsidó felosztás, amint nincs magyar-katolikus, magyar-evangélikus vagy magyar-buzi párosítás sem. A magyar-zsidó „együttélés” mantrázása azt sugallja, hogy Magyarországon létezik egy NEM magyar népcsoport, amelyikkel a magyar többség nagyvonalúan megosztja az „élettérét”: engedi őket létezni, saját lavórjukban kanalazni.”

Szóval „nincs magyar-zsidó felosztás”, sőt kifejezetten – ahogyan Konrád György fogalmaz azATV.hu-n – „csúnya dolog, hogy a nemzeten belül szembeállítják a zsidókat és a magyarokat”. Nos kérdés, ha csúnya, vajon akkor is az, ha ezt lépten-nyomon ők teszik? Amikor unos-untalan arról verkliznek, mennyire nem létezne magyar kultúra – nélkülük?

Egy biztos: ilyetén nyilatkozataikkal azok adrenalin szintjét is emelik, éspedig nem kicsit, hanem nagyon, akik eddig nem reagáltak korábbi ugyanilyen reakcióikra. Mint most történetesen Lázár Jánosét is. Akit lehet szeretni, nem szeretni amúgy, de a lényeg most az, hogy ezúttal csak azt mondta ki, amivel rajta kívül már lassan mindenki egyetért, vagyis hogy nincs a nevezettekkel együttélés mindaddig, amíg magától értetődőnek tartják, hogy mindenki az ő partitúrájukhoz igazítsa a sajátját.