Rózsás Jánossal úgy íratták alá az ügyében készült tizenhat oldalas vizsgálati anyagot a szovjetek, hogy ő nem tudott oroszul, és senki sem akadt, aki lefordította volna neki a szöveget. Ezzel a technikával a halálos ítéletét is aláírathatták volna vele, és hányan lehettek olyanok, akikkel képtelenebbnél képtelenebb beismeréseket, vallomásokat szentesítettek ezzel a módszerrel. Rózsást a Szovjetunió-szerte híressé, sőt hírhedtté vált 58-as paragrafus alapján ítélték kilencévnyi kényszermunkára. Az 58-asról Szolzsenyicin is minduntalan említést tesz híres műveiben, mint a szovjet mindennapok „természetes” intézményéről. Diverzió, a szovjet rendszer elleni szervezkedés, ez volt az 58-as lényege. Bárkire, bármikor, bármiért ráhúzhatták, „ezerarcú, mindent felölelő Ötvennyolcas” – írta Szolzsenyicin.

Tizennyolc éves volt akkor Rózsás, amikor a szovjetek több társával fogságba ejtették. Méghozzá a front mögött, s persze fegyvertelenül. Egyetlen bűnük az volt, hogy leventék voltak, s mint ilyenek, persze leventekiképzést is kaptak. Azaz egy kies réten fából készült gránátot dobáltak, meg kispuskával lőttek néhányat.

Azt nem tekintették ugyan hadifegyvernek, ám az ilyen ember már csak kiképzésénél fogva is képes lehet arra, hogy partizántevékenységet folytasson a Vörös Hadsereg ellen. És ott van a leventék egyenruhája is, ami csak még komolyabbá teszi a veszélyt, hisz hangsúlyozza azt a katonai attitűdöt, amivel a letartóztatott gyerekembernek rendelkeznie kell. Nem harcolt, de harcolhatott volna. Rózsás János elmondása szerint ez volt a szovjet igazságügyi és jogi logika, s az efféle érvrendszer már túl soknak is számított ahhoz, hogy rendesen „megmázsáljanak” valakit. Rózsás szovjet szemmel nézve nem hadifogoly, hanem bűnöző volt. Politikai. Így nem fogolytáborba került, hanem munkatáborba. A Gulag táboraiba.

Irány a Szovjetunió

Abszurd történet, mint általában a legtöbb történet, amely a kommunista rendszert jellemezte. Zsiros Sándor felsőzsolcai tanár, a Gulagkutatók Nemzetközi Társaságának elnöke memoárkötet szerkesztett tavaly a Gulag magyar foglyainak visszaemlékezéseiből. A könyv nemcsak a Gulag-táborok világát mutatja be szemléletesen, hanem a kommunizmus lényegét is. A szerző szerint egyébként a szovjetek a második világháború alatt és azt követően 800 ezer embert hurcoltak el Magyarországról. Köztük a Rózsáshoz hasonló leventéket. (Egyébként Rózsás János 870 ezer embert említett egy vele készült interjúban, és szerinte közülük 560 ezren térek vissza. Zsiros viszont azt mondja, 250 ezer ember ment keresztül azon a debreceni áteresztő állomáson, amely a hazaérkezőket fogadta.) A leventék 70-80 százaléka ott pusztult el a rideg, fagyos Északon. Zsiros falujából, azaz Felsőzsolcáról 160 embert vittek el, közülük ötven ott pusztult a Szovjetunió távoli bányáiban, embertelen munka- és életkörülmények között. Zsiros külön felhívja a figyelmet arra, hogy erről a bányavidékről mind a mai napig azt állítják a kommunista történészek, hogy csak hadifoglyokat dolgoztattak ott. A 160 felsőzsolcait azonban nem semmilyen formában nem lehet hadifogolynak tekinteni, ők a „málenkij robot” nevű szovjet intézmény áldozatai lettek. A közvélemény azt hiszi, hogy a málenkij robottól csak Budapest szenvedett, de Zsiros cáfolja ezt. Azt mondja, a begyűjtésekről és a Szovjetunióba való kiszállításokról Moszkva megállapodott a nyugati szövetségesekkel. Mindez tehát a tudtukkal történt. Esősorban a német népre szólt a megegyezés, amelynek tagjai bűneiket a két kezükkel dolgozzák le a Szovjetunióban. Csakhogy Magyarországon is szinte mindenki németnek számított a hivatalos szovjet felfogás szerint. Egy Kovács, egy Lovas vagy egy Karalyos nevű férfi is. Vagy ha mégsem voltak németek, akkor biztosan fasiszták, támogatták Hitlert. Természetesen a zsidó emberek sem számítottak kivételnek. Zsiros szerint Felsőzsolcáról húsz zsidó menekültet vittek el a szovjetek. Megemlíti azt is, hogy ötezer izraelita tartott hazafelé Auschwitzból Magyarországra 1945 nyarán, Bécsben azonban a szerelvényt – úgy, ahogy volt – a Szovjetunió felé irányították. No és a vonatok! Nyolcvan ember egyetlen vagonban… Nyáron negyvenfokos hőségben, télen harmincfokos hidegben haladtak a szerelvények. Napokig vizet, kenyeret sem kaptak az összezsúfolt emberek. Nyáron a hőség, a fertőzések szedték az áldozataikat, télen a hideg aratott. Voltak magyarok, akik a vagonokban fagytak meg, mire egyik táborból a másikba ért velük a vonat. A rendszer, a kommunista ideológia és életfelfogás semmiféle empátiának nem hagyott helyet. Egy tizenöt éves kamasz megsebesült itt, még Magyarországon. Így vitték ki a Szovjetunióba, de ott sem operálták meg. Mert minek. Majd golyóval a testében raboskodott kilenc évet. A történetre Zsiros könyvében akadhat az ember.

Rejtegetett ceruzacsonk

Milyen volt odakint az élet? A táborok a Szovjetunió munkásutánpótlását, a bármikor, bármire kényszeríthető munkahadseregét jelentették, amellett, hogy folyamatosan fenntartották az alávetett társadalom tagjaiban a rendszertől való zsigeri félelmet. És hogy ez a félelem fönnmaradjon, s a rendszer nyilvánvalóvá tegye korlátlan uralmát, semmi sem volt drága.

Egyes adatok szerint az 1930-as évektől 1954-ig húszmillió ember halt meg a táborokban. Csak Kolimán, az egyik leghírhedtebb táborrendszerben hárommillió pusztult el.

Magukra a táborokra is a teljes abszurditás volt a jellemző. Adorján Sándor azt említi meg Zsiros Sándor könyvében, hogy ahol ő raboskodott, még a lovaknak is volt kötelező munkanormájuk. Szolzsenyicin pedig arról tudósít nagy ívű visszaemlékezéseiben, hogy munkába menet, munkából jövet pontosan tartani kellett a sort. Aki megbotlott vagy megszédült, s emiatt oldalra lépett, felszólítás nélkül lelőtte az oszlopot kísérő őrség. A kerítéseken belül viszont nem egy táborban a köztörvényes bűnözők, Szolzsenyicin szavával élve a blatnojok voltak az urak, akik az egyéb gyötrelmeken túl még tovább sanyargatták a politikai foglyokat, nem egyet meg is ölve közülük, például egy kártyaparti tétjeként. A táborvezetés nem reagált az ilyesmire, mert minek. Rózsást kirabolták a köztörvényesek, véresre verték, betörték a fejét. A csizmái kellettek. Ez nem számított az őrségnek. De egy ceruzacsonk rejtegetéséért tíz nap szigorítottat adtak egy politikai fogolynak, mert a ceruzával még röplapot is lehetett volna írni! A totalitá­rius rendszerek mindig jó viszonyban voltak, és vannak ma is az alvilággal.
A cél közös: kifosztani, félelemben tartani a hagyományos értékrendű, polgári világot.

Rózsás három évig raboskodott egy táborban Szolzsenyicinnel. Az orosz író meg is emlékezik róla művében. Nem a szenvedés, nem a gyötrelmek hozták közel őket egymáshoz, hanem az orosz kultúra. Szolzsenyicin arra figyelt fel, hogy van ott egy magyar fiatalember, aki orosz írókat akar olvasni,

meg akarja ismerni az orosz kultúrát és az orosz népet. A népet, amely a rendszernek éppúgy nem jelentett semmit, mint más népek. Rózsást felháborította az, ahogy a hazai baloldali történészek beszéltek és publikáltak a Gulagról. Az író dühtől és tehetetlenségtől elfúló hangon emlegette az olyan baloldali hazugságokat, hogy az elhurcoltaknak annyira jó dolguk volt a kinti átnevelő táborokban, hogy élelmiszercsomagokat küldtek haza éhező családtagjaiknak. (Már elnézést, de más összefüggésben nem ezt hívják holokauszttagadásnak?)

Nem jött a rabomobil

Tudni kell, a Gulag táboraiban elszenvedett fogság nem ért véget azzal, hogy letelt valakinek a büntetése. A magyar foglyok közül sokan ott maradtak annak a tábornak a körzetében, ahol raboskodtak. Elméletileg szabadok voltak ugyan, de nem mehettek sehová. Ez valamennyi náció szabaduló foglyaira vonatkozott. Szolzsenyicin írja, hogy a táborkapuban ilyenkor magányosan élő orosz asszonyok várakoztak, igyekeztek a szabadulók közül férjet fogni maguknak.

Itt is felbukkant persze a kommunizmust mindig is jellemző irracionalitás. Mert sok foglyot azért minden további nélkül hazaszállítottak. A Zsiros Sándor szerkesztette kötetben arra emlékezik Harangozó Ferenc, hogy amikor hazaindították őket a szovjetek, a Horthy-hadsereg egyenruhájába bújtatták a magyar rabokat, s horthysta katonasapkát húztak a fejükre, hogy ne elhurcolt civileknek, hanem hadifoglyoknak nézzenek ki. A Gulagról hazatérőket itthon az ÁVH várta. Aki három évnél hosszabb büntetést kapott a szovjetektől, azt már vitték is egy hazai internálótáborba. Vagy börtönbe. A Gulag bőrükbe égetett pecsét volt, ezt mindig érezhették később is. A rendőrség folyamatosan szemmel tartotta őket – tulajdonképpen egészen a rendszerváltásig. És megint csak az irracionalitás! Rózsás Jánost 1974-ben megkeresték a hazai Belügyminisztériumból. Mondjuk úgy: szovjet biztatásra. Azt kérték, cáfolja meg egy könyvben Szolzsenyicin „hazugságait”. Börtönnel is fenyegették, bár Rózsás azt mondta, a börtön olyan lenne, mintha hazamenne. Megírta a könyvet, de a belügyesek elhűltek, azt mondták, ez rosszabb, mint Szolzsenyiciné. Ahogy a magyar író mondta, várta is a rabomobilt, de nem jött. A belügyesek azt üzenték, nem bolondultak meg, nem fognak mártírt csinálni belőle!

Rózsás Jánosról tudni kell, sohasem panaszkodott. Sem a hazai kommunistákra, sem a szovjetekre. Ha beszélt róluk, inkább hideg fejjel elemezte tetteiket és a rendszert, amelyet szolgáltak. No meg a nomenklatúrát, amely kapitalista jelmezben ugyan, de annak a rendszernek hites örököse és leléteményese. A Gulaggal, a fogsággal kapcsolatos kárpótlást, az abban mutatkozó bajokat, hiányokat sem emlegette. Miért? Még az 1990-es években elutazott a kommunizmustól már hivatalosan megszabadult Oroszországba. Megkereste egyik fogolytársát. Megdöbbentő körülmények között találta a férfit. A munkatábo­rok egykori foglyaként nyolcezer rubel nyugdíjat kapott. Nyolcezret akkor, amikor négyezerbe került egy tubus fogkrém…