Glász Gabriella

MEGÉNEKELT VISZONTSZERETET

A szent zenéről

Az Istenről szóló beszéd vallásbölcseleti elemzése rávilágított arra, hogy az imádságban a beszélő egyén hitvallása és tanúságtétele fejeződik ki. Ennél azonban még több is: az Istenről való beszédben egy egzisztenciális erejű ígéret is jelen van. Mit jelent ez? Mikor azt állítom: „Jézus az út, az igazság és az élet”, ezzel nemcsak egy objektív kijelentést teszek, hanem egyúttal azt is kifejezem, hogy életemet annak a „Valakinek” rendelem alá, aki magáról ezt állította: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Vagyis a hívő ember mindig önmagáról is állít valamit, amikor használja ezt a beszédmódot: saját világszemléletét, döntését. (Dorothea Sattler, Theodor Schneider: Istentan, In: A dogmatika kézikönyve I, Bp, Vigilia, 2002, 123.) Ennek a beszédnek ősformája a megszólítás, dicsőítés, hála, panasz, kérés, bűnbevallás, és egészen sajátos formában tapasztalja meg általa a beszélő önnön sorsát, történelmét. A teológiai érvelés és a bölcseleti beszéd az Istenről szóló kijelentések más csoportját alkotják, mindkettő a hívő vallásos beszédének szolgálatában áll, és mindkettő lehetséges az isteni Szóra való reakcióként, csak más nyelvjátékot vesz igénybe.

Az imádkozás nyelvfilozófiai vizsgálata egyértelműen utal arra, hogy a hívő lét mindenkor az Istentől való függésbe ágyazott lét, amely gyökeresen meghatározza azt az egyént, aki e létformát választotta, és aki szavaival, rituális gesztusaival is minden alkalommal tanúságot tesz döntésének súlyáról. Ezeket az állításokat megfontolva kell szemlélni az imádság énekelt formáját, mindenekelőtt azt az ősi formát, amelyben elsőként fejeződött ki a megszólított egyén válasza. A zsidó és a keresztény hívő tudja, hogy Isten szava az, ami egyáltalában képessé teszi az embert arra, hogy arról szóljon, aki őt meghívta. Ez az ősi forma keresztény kultúránkban a gregorián. És ha azt a kérdést teszik fel nekünk: miért fontos az ének egyáltalán? Arra sok lehetséges választ lehet adni. Példaként néhány: valaki egyszer azt mondta, hogy az ének nyelvén nem lehet hazudni. (Az eszkimók énekelve adják elő peres ügyeiket.) De idézhetnénk a Nyugat nagy tanítóját, Ágostont, aki szerint: aki énekel, kétszeresen is imádkozik. Az énekes ima kétszeresen is az igazságot ragadja meg ezek szerint.

Mivel manapság már igen bőséges zenei anyag és stílus áll rendelkezésünkre, hogy általa fejezzük ki hívő magatartásunk leglényegesebb mozzanatait, felmerül a kérdés: végeredményben nem mindegy, milyen stílusirányzatot követünk? – bízzuk kinek-kinek az ízlésére, hiszen az őszinte szívvel mondott igazságot Isten ugyanúgy meghallgatja, bármilyen köntösbe legyen is öltöztetve. Ez utóbbi állítás igazságában nincs jogunk ugyan kételkedni, mellesleg arról, hogy melyik imádság felel meg az őszinteség kívánalmainak, az merőben szubjektív, és csak a megélt hívő állapotban válik nyilvánvalóvá. Az énekelt imádság egyfelől szó, másfelől zene. A kimondott szó súlyáról már volt szó, ám a dallam ugyanilyen fontos: a kettő ugyanis egymástól el nem választható.

Az ének nem pusztán a jámbor lélek áhítatának eszköze, hanem szervesen illeszkedik az Istenről szóló beszéd formai és tartalmi követelményeibe. Az első meghívás, a hívó szavak meghallása és a válaszadás lehetősége ott fejeződött ki elsőként, ahová a gregorián zene gyökerei is hatolnak. Oda kell visszamennünk, hogy megértsük, mit jelent ma tudatosan vállalt hívőnek lenni. Ez a hely a zsidóság vallásos életének helyszíne: a zsinagóga, itt érjük tetten az őskeresztény liturgikus formák eredetét. Ez a nép, amely a történelemben elsőként tapasztalta meg a nemzetek Urának kiválasztó és megszólító erejét, a legautentikusabb forrás ahhoz, hogy segítségével közelebb kerüljünk ahhoz az ideához, amelyet a kegyes szakirodalom életszentségnek nevez. Olyan évezredeket átfogó örökséget kaptunk tőlük, mint a zsoltárok, himnuszok, de ott vannak minden egyes Ámenben, Allelujában és Hozsannában. Ezek az elemek élnek tovább más kontextusban az újabb hívó szó befogadói: Krisztus követői között. Itt valami egészen újat jelent, és mégis valami ősit: és ez a hagyomány folytatódik bennünk is, ami merőben más, mint amit konzervativizmusnak hívnak. Valójában a titok vagy a csoda szó kifejezőbb lenne rá: titok és csoda, a csodálatra méltóság értelmében, ahogyan egészen különböző kultúrájú, életállapotú, mentalitású és nemű személyek egy évezredeket átölelő imádságformában válnak eggyé a követésben. A változás, az újítás, amelyet ma sokszor hallunk mint követelményt a liturgia és a szent zene területén, természetesen nem elvetendő. Hiszen a történelem fordulópontjai rendre felszólítanak az újragondolásra – erre az egyik legkézenfekvőbb példa, ha visszautalunk az előbb említett őskereszténységre, amikor is egy zsidó kultúrkörből történt átalakulás egy teljesen más – a hellén – kultúrkörbe, majd pedig a latinba. A változás azonban nem érintheti a vallásos lét azon dimenzióit, amelyben a hívő állapot teljessége nyilatkozik meg; ennek a fórumnak a szükségessége és kiemelt szerepe mindig az Istenről való kimondott szó annak egzisztenciális vonatkozásában. Ez az ősi gyökerű zenei nyelv tanít meg rá, tanítja meg az egyszerű hívőt is mindazon teológiai súlyú mondanivalóra, amelyben saját életének döntő mozzanatai is kifejezésre jutnak.

A gregorián zene az, amelyet őseink ránk hagyományoztak, és így öröklődött századok hosszú folyamán. A bonyolult, melizmákkal díszített dallamok egyszerűsítése a hívőknek az énekbe való könnyebb bekapcsolódását tették lehetővé. A szent zene pedig nem mellékes, hanem lényegi része a liturgiának, amely – X. Pius pápától tudjuk – egyetemes, szent és művészi. (Török József: Adoremus, Bp, Ecclesia, 2004, 191.) A szó ereje kívánja meg a zenétől ezt a hármasságot: a kinyilatkoztatott igazság és az, ahogy az ember felismeri önmagát a kinyilatkoztatás fényében. A gregorián tökéletesen megfelel a szent zene követelményének; használata, újbóli megértése a mindenkori hívő feladata, amely ekképp nemcsak zenetörténeti és kulturális súllyal bír, hanem az egyes ember személyes életében is meghatározóvá válik.

Mint magyaroknak különösképpen meg kell értenünk nyelvünk üzenetét, kifejezésformáit. A gregorián ősi nyelve a latin, illetve a görög (pl. Kyrie, eleison), de napjainkban a nemzeti nyelven mondott és énekelt imák is a hívek rendelkezésére állnak. Mivel a modern zenekultúra nyelvi kifejezőeszközei is eltérnek a népi dallamok és a gregorián eredetű énekek nyelvezetétől, szükséges beszélni anyanyelvünk fontosságáról. Ehhez hadd idézzek egy 19. század eleji brit műfordítót, aki nyelvünk első fordítójaként ismeretes. Sir John Bowringnak hívják: „A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.” Zenei értéke és egzisztenciális fontossága mellett legnagyobb kincsünk, nyelvünk miatt is a legnagyobb tisztelettel és odaadással kell viszonyulnunk azokhoz a gregorián énekekből vagy népi gyűjtésekből származó dalainkra, amelyek az ÉneklőEgyházban találunk. De ugyanígy a himnuszok, a zsoltárok, zsoltárátdolgozások anyanyelvünkön való megszólaltatása is azt sugallják, hogy a magyar népnek van múltja és lehetséges a jövője Európában, a keresztény Európában, és tágabban véve a világ népeinek sorában. Nem azért, mert utánozva átveszi más népek kulturális hagyományát, hanem éppen azért, mert mindezt egyedi módon teszi egy olyan egyedi nyelv által, amilyen – Sir Bowring szerint is – a miénk.

Mire gondolt a szerző, mikor így szólalt meg: „Szívem, Uram, nem fuvalkodott fel…” (ÉE. 203.) – nem éppen a legnagyobb őszinteségre, amely az embert egy nála sokkal nagyobb, személyes hatalommal szemben tölti el, egy olyan nyelven, amelyen a hazugság nem lehetséges? „Erős kezeiddel ültess jó palántát, szívedből szívembe kegyelem virágát…” (ÉE. 201. Szeretlek szép Jézus) – az Isten és ember közti legnagyobb intimitás költői megfogalmazása ez. „Az Úristent magasztalom, jóvoltáról gondolkodom, irgalmához folyamodom, mert meghallgat, azt jól tudom…” (ÉE. 190.) – az ősbizalom értelemmel párosuló viszonyulása ez a hívőnek. Ezek az énekek sem mentesek tehát az érzelemtől, és nem is lehetnek, hiszen non-sens volna, hogy éppen abban a törekvésben maradjanak hátul az érzelmek, aki felé a legnagyobb buzgalommal törekszik az egyén, mint vallásos lény. Nyelvünk értelem és érzelem szavában ugyanazt a kis ér szócskát találjuk, amely lingvisztikailag is azt sugallja, hogy a kettő összetartozik, és egymás nélkül csonka. Ezt érdemes szem előtt tartani az imádság közepette is: az érzelmek bekapcsolása nem jelent érzelgősséget. Az ájtatos hívő vagy a hit útját kereső fiatal gyakran esik abba a csapdába, hogy összetéveszti az Istenhez való biztos odarendelődést az áhítat élményével. A kettő nyilván nem összeegyeztethetetlen egymással, de a választ arra, hogy bizonyosan elfogadom-e azt, amit egy adott hit elém tár (pl. kereszténység), és benne akarok választ adni az isteni meghívásra, mindenkinek magának kell meghoznia. Ez pedig merőben többet követel, mint ahogy azt egy-egy zenei élmény által nyújtott kellemes pillanatban érezzük.

Ma, amikor hívőnek lenni sokkal égetőbb kihívás, feladat, mint azokban az időkben, mikor ezek a dalok születtek, sőt, magyarnak lenni sem kevesebb kihívás, nem tehetjük meg, hogy ne revideáljuk saját keresztény hagyományanyagunkat, amelyből személyes meggyőződésünk és vallási kifejezésformáink is táplálkoznak. A huszadik század vallásbölcseleti törekvései ráébresztettek minket arra, milyen jelentősége van a dialógusnak Isten és ember között:

„Az Úr az én fényem”, és „Az Úr mondá nékem: Én Fiam”; „Az Úrhoz kiáltottam”, ő pedig erre azt mondja: „Hozzám kiált, és én meghallgatom Őt”.

Vannak olyan vallási és társadalmi jelenségek, értékek, amelyek sosem vesztik el aktualitásukat: az őszinte szó, az elköteleződés, a viszontszeretet, a tudatosság. Amíg ezek megmaradnak, addig velünk marad az énekelt imádság legszebb formája is, amely magyar nyelvünkön szólal meg, és amely bárki számára hozzáférhető.

Mindig.