Payday Loans

Keresés

A legújabb

Jezsuiták és szabadkőművesek PDF Nyomtatás E-mail
8. KERESZTÉNYSÉGEK - KERESZTÉNYSÉGEK
2014. február 18. kedd, 07:45

Nagy Töhötöm
Jezsuiták és szabadkőművesek

A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

Varga László

MIT ÉR NAGY TÖHÖTÖM VALLOMÁSA?

Az utóbbi évtizedben a Kerkai Jenő S.J. (1904–1970) által alapított KALOT mozgalom történetírói gyakran hivatkoznak a volt jezsuita, Kerkai dinamikus szervezőtársa, Nagy Töhötöm (1908–1979) könyvére mint forrásra: Jezsuiták és szabadkőművesek. (Vö. Távlatok (2000/1, 163–169) Így pl. legutóbb is az Egyházfórum2008–2009. évfolyamában megjelent cikksorozatban (és a hozzászólásokban) a Mindszenty kinevezésére, a Mindszenty és a KALOT, illetve a politikus Barankovics ellentétére vonatkozóan többször szerepel forrásként Nagy Töhötöm „vallomása”. Tudnunk kell, hogy a könyv megjelenése után külföldön, az akkori helyzet, illetve a jezsuiták szerepének (Kerkai, Mócsy, Borbély stb.) és Nagy Töhötöm tragédiájának ismerői, rögtön bíráló helyreigazításokkal reagáltak. Így Bangha Béla hajdani szerkesztőtársa, Nyisztor Zoltán (1893–1979) és a könyvben is szereplő jezsuita, Varga László (1901–1974).

Nagy Töhötöm könyvének első kiadása 1963-ban jelent meg spanyolul Buenos Airesben. Az 1965-ös magyar változat újra megjelent Szegeden 1990-ben az Universum Kiadónál (erre hivatkozom). A könyv függelékében Nagy Töhötöm volt jó barátja, Nyisztor Zoltán kemény kritikája és a sértődött Nagy válasza olvasható. Nyisztor Zoltán mindjárt a spanyol eredeti megjelenése után (1964-ben) rávilágított a könyv műfajára: „A könyv nem tárgyilagos, azaz nem szorosan a tárgyhoz tartozó anyag ismertetése, hanem nagyon is egyéni, személyes, néha egyenesen személyeskedő mű, önéletrajz és önvédelem, mellyel a szerző igazolni akarja azt a végzetes, s épp tőle soha nem várt lépést, hogy szakított rajongva szeretett rendjével, s egyúttal kevésbé szeretett papi jellegével s a laikus állapotba való visszahelyezését kérte és meg is kapta.” (466) Nyisztor arra is rámutat (i. h. 469), hogy Nagy – a kommunistákkal keresett modus vivendi úttörőjeként – a Szentszéket informálva a magyar helyzetről és magántárgyalásokat folytatva XII. Piusz gyóntatójával, P. Leiberrel – azt a véleményt rögzíti, hogy „a Szentszék mindig hajlandó érintkezésbe lépni a moszkvai kormánnyal”. E jelszóval akarta igazolni a KALOT-nak az oroszokkal felvett érintkezéseit. Csakhogy Nagy Töhötöm P. Leiber által hozzá intézett (a spanyol kiadás függelékében facsimilében közölt) levél teljes szövege így hangzik: „Mindazok után, ami történik és naponta történnek, nehéz a Szentszéknek a másik fél jóakaratában hinni. De, ha a moszkvai kormány óhajtaná a közeledést és tárgyalni akarna a Szentszékkel, az hajlandó akármilyen formában, mint már a háború alatt is mindig hajlandó volt.” És Nyisztor hozzáfűzi: „Mint látható, az ügy, mely annyi zavart okozott és szenvedélyt szított, másképp fest, mint ahogy a kikapott idézet elhitetni akarta.” Később (470–471) Nyisztor tényekkel igazolja, hogy az önigazolást kereső Nagy kísérlete mennyire hiú volt, és a Mindszenty bíborost befeketítő vádjai mennyire igazságtalanok voltak. Különben is, XII. Piusz egy négy szemközt mondott megjegyzésének tanúja nem volt…

Négy évvel később, 1968-ban Varga László jezsuita, a nagy szociális apostol és Nagy könyvének egyik szereplője írta meg az alábbiakban rögzített kritikáját. Mivel ez az írás eredetileg a külföldi magyar jezsuiták „Anima Una” c. rendi lapjában (1968, XI-3. szám) jelent meg, kevesen férhettek hozzá. Hasznosnak véljük hát, hogy a Nagy Töhötöm könyvét történelmi forrásnak használók számoljanak a kritikákkal és helyreigazításokkal.

(Szabó Ferenc)

Régtől fogva sokan ismerjük a szerzőt: sokoldalú, tehetséges, vakmerően bátor, nem közembernek való, és ha nem jön az összeomlás, ma az egyik ismert név volna az országban, sőt azon kívül is. Amerikába küldetéssel ment, de ott nem találta meg az útját, hite letört, elszakadt az egyháztól és valami új lelki otthont keresve elment a szabadkőműves páholyba, azonban ott sem találta meg azt, amit keresett. Innen van, hogy könyvének második része határozottan unalmas, azonban annál érdekesebb az első. Ebben két pompás szöveg van: az egyik az imáról szól, a másik a KALOT mozgalmát írja le. Nagyon meglepő, hogy olyan hosszasan ír arról a szegedi időről, amikor megérkezett Istenbe a tapasztalás útján, mert a vallomás alapján ítélve akkor magasabbra jutott, mint az egyszerű szemlélődésben. Talán, most is érzi a honvágyat a csodálatos teljesség után, amelyben akkor fenséges nyugalmat talált? Azután jött a másik döntő élmény: P. Kerkai meghívta munkatársnak a KALOT-ba. E mozgalomban megtalálta a munkakört, ahol minden képessége érvényesülni tudott: szónoki tehetsége, szervező ügyessége, művészi hajlama, dús képzelete, alkotó ösztöne, rohamozó kedve, érzékeny szíve és a magyarsága. Férfinak való cél volt ez: végre megvalósítani Széchenyi látomását a művelt és boldog népről.

Remekmű lett volna a könyv, ha ezt mutatja meg a nyugati világnak és a szörnyű összeomlást, amely minden szépséget elpusztított a hazában, valójában azonban olyan írás lett, amely kínosan zavart és rosszullétet idéz elő az olvasóban, aki közelről ismeri a történetet, amelyről a szerző beszámol. Ha valaki olyan nagyszerű dolgot alkotott, mint a KALOT, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodik és tűzön-vízen keresztül menteni akarja azt ádáz időkben is. Ez teljesen érthető és csak elismerést érdemel, de nem szabad olyan harcot folytatni, amelynek nincs jövője. Sajnos csalfa álom volt azt hinni, hogy a kommunista párt az ifjúság szervezését megengedi az egyháznak, hiszen még a hitoktatás is alig megy, pedig az alkotmány szerint ehhez jogunk van, de mit ér a jog ott, ahol az ellenséges hatalom korlátlan és becstelen. Ezt nem akarta meglátni a KALOT vezetősége és ez bizony főbenjáró tévedés volt. A háború után szép lendülettel indult újra a kongregáció, de öt év múlva hírmondó sem maradt belőle. A lengyel prímásnak nagy hatalma van, de katolikus iskolákat és egyesületeket ő sem tudta megtartani. Ha Mindszenty másként viselkedik, talán némi időt nyertünk volna, de többet semmit. Kár volt tehát emiatt súlyosan összeütközni a bíborossal. Az orosz politika az első időben az egyházzal szemben megtévesztő volt és csak a vak nem látta, mit jelent arcukon a hazug mosoly. Bizonyára a szerző is sejtette, mit játszanak vele, csak azt nem értem, miért nem mondta ki ezt a könyvében. Vagy csak nem hiszi el, hogy vele szemben őszinték voltak, amikor egymásnak is mesterien hazudnak?

Öreg hibának tartom, hogy a prímásnak nem mondta meg nyíltan, amit Montini üzent neki.

Ez súlyos kötelessége volt és nem kellett volna azzal törődnie, mi lesz a válasz. Jómagam Esztergomba csak akkor mentem, ha hívtak és az nagyon ritkán fordult elő, de akkor mindig nyíltan megmondtam a véleményemet és sohase lett harag belőle. Hadd mondjak el itt egy jellemző esetet. 1947-ben vezettem ott az évi lelkigyakorlatot, amelynek a tartalma és hangja valósággal forradalmi volt és ezt nagyon megfontolt politikai szándékkal tettem, mert úgy hallottam, bizonyos katolikus társaság is azt hirdeti a kommunistákkal együtt: ha Mindszenty győz, megint visszatér a régi rendszer, mint az első háború után történt. Erre a válasz az volt, hogy először az egész papság előtt, majd négyszemközt olyan dicséretet kaptam tőle, amitől majd elsüllyedtem. Az egyik elmélkedés a papság hibáiról szólt és az első pontban kereken kimondtam: azért is szeretem a középkort, mert abban az időben Sziénai Katalin két pápának is erős leckét adhatott és vita közben Damiáni Péter azt kiáltotta VII. Gergely arcába: Te szent sátán! Nagyszerű idő volt az, amikor a nagyurak előtt ilyen szabadon ment a beszéd. Más alkalommal nagydiák misén beszéltem helyette, mert kívánta, de az utolsó evangélium alatt odamentem és megkértem, szóljon az ifjúsághoz, különben csonka lenne az egész ünnepség. Az egyik legjobb rögtönzést csinálta akkor. Egyáltalában nem akarok a bíboros úr hívatlan ügyvédje lenni, mert ő bizonyára ismeri az ellene emelt vádakat, a börtönben volt ideje azokon gondolkodni és bizonyára elkészült már az emlékirat, amelyben azokra válaszol.

Egyébként megjegyzem, hogy Rómában azon keserves őszön (1946) én is bőven tárgyaltam P. Leiberrel, Msgr. Nyisztorral, Aradival és mással is, tehát nemcsak a várost néztem szabad időmben, mert nekem is szívügyem volt a KALOT, vezetői pedig testi-lelki jó barátaim, továbbá végre tisztán akartam látni ebben a súlyos ügyben, amelyről a pesti házfőnök szobájában annyit tárgyaltunk közösen. Az egykori P. Nagynak annyi nagy barátja és védője volt Rómában, hogy az én támogatásom nem sokat számított és alig hiszem, hogy P. Borbély egyedül győzött volna velük szemben. Itt nincs hely, hogy az összes részletet feltárjuk, csak azt kérdezem: miért döntött P. Janssens is Amerika mellett, ami bizony kár volt. Végső fokon ő volt a felelős, ő mondta ki az utolsó szót és habár ezt nagyon kedvesen tette, mégsem értem, miért nem támadja és bírálja őt is olyan kíméletlenül, mint a többi ellenséget. E kérdésre a könyvben nem kapok választ.

A háború utáni években minden józan ember tudta, hogy merőben eszelős ábránd Amerika beavatkozását várni Közép-Európában. Amikor az egyetemi hallgatók és más híveim hazatértek a fogságból, elirányítást kértek és nyíltan megmondtam nekik: körülbelül 1960-ig semmi változást ne várjanak, mert az ellentét nyugat és kelet között akkorra már kiéleződik és a nyugati hatalmak ismét felszerelnek. Addig nálunk minden esztendő rosszabb lesz, azért is mindenki iparkodjék valami szerény állást találni, családot alapítani és senki se foglalkozzék politikával és mindenki vigyázzon, hogy a hitét megőrizze. Ha valaki mégis válságos helyzetbe kerül, kérjen a gyóntatóktól tanácsot. Magam arra is ügyeltem, hogy elkerüljek minden érintkezést az amerikai, angol bizottság tagjaival, csak a belga követtel beszéltem egyszer hálából azért, amit a kis magyarokért tettek a belgák az első háború után. Amikor elöljáró voltam, szigorúan megtiltottam minden rendtársnak, hogy beszédben bármilyen politikai célzást tegyenek. Ettől magam is ugyancsak tartózkodtam. A pesti házban és a Manrézában sohasem hallottam, hogy valaki közölünk Amerikától várná a szabadítást. Ugyanígy volt ez a két kongregációban is, amelyeket vezettem. Éppen azért nem fogom fel, miként írhatta Kerkai 1948-ban, hogy én is a háború mellett agitálok. Még sejteni sem tudom, mi lehet e vád alapja, hiszen Kerkai erről sohasem szólt nekem, ellenben mondhatom, hogy sem orosz, sem az otthoni rendőrség ezt sohasem említette, mikor kihallgattak, sőt abban a levélben sem olvastam, amelyben minden tanári és papi működést megtiltottak nekem. Néha magam is hallottam ilyen fecsegést, de nem érdekelt, ellenben 1947. augusztus 29-én, négyszemközt megmondtam a prímás úrnak, egyáltalában nem bízok az amerikai segítségben, és ha fűnek-fának regélte volna, amint a szerző állítja, miért nem szólt róla éppen nekem? Erre bizony nem találok magyarázatot. Nem gondolt arra a vádló, hogy a bíboros úr politikájának más oka is lehet, mint az elvakult bizakodás Nyugatban. Olvassa csak el a Vecsey József kiadásában megjelent okmánytár bevezetését, mert annak is van akkora hitelessége, mint az ő naplójának. Ott olvasható, hogy édesanyja és kiváló papok kérték, legyen rugalmasabb és béküljön meg valahogy a rendszerrel, de ő erre úgy válaszolt, mint Zrínyi Miklós Szulejmánnak, és senki sem marasztalja el a szigeti kapitányt konokság címén. Szerettem volna egyszer hallani, amikor a nagyon eszes Drahos helynök tárgyalt vele ez ügyről, mert ő ugyancsak nem habozott gazdáinak megmondani a véleményét.

Sorsdöntő helyzetben mutatkozik meg az ember igazi egyénisége és ennek megfelelő módon válaszol a kihívásra, amelyet az élettől kap. Én a magyar népnek olyan vezetőket kívánok, mint Széchenyi István, Deák Ferenc, Görgey meg Pázmány, és azért a magam kis körében folyton hangoztattam: úgy járjunk el az iszonyatos nyomás alatt, hogy minél tovább dolgozhassunk, vagyis ne adjunk az ellenségnek semmi ürügyet arra, hogy belénk köthessen, de ugyanakkor meg voltam győződve, hogy ez a politika sem mehet vég nélkül, és egyszer az én utam is beszakad. Ezért tárgyaltam többször Balogh páterrel is persze komoly eredmény nélkül, hiszen még a Manrézát sem tudtam így megmenteni. Kerkai és Nagy Töhötöm még tovább mentek, és míg házfőnök voltam, nem is tiltottam meg nekik, hogy az oroszokkal tárgyaljanak, mert nem is volt hozzá jogom, amikor Róma helyeselte a kísérletet. E vonalon történt azután valami iszonyatos fordulat, amit még ma sem értek egészen, és amire a könyv sem ad választ. 1949 januárjában Jánosi és társasága amerikai kocsikon kiszöktek az országból. Amint ezt hallottam, nyomban Kaposba szaladtam és könyörögtem Kerkainak, hogy még azon éjjel hagyja el az országot, ám erre semmiképpen nem volt hajlandó és azzal nyugtatott meg: neki akkor sem lesz baja, ha elfogják, mivel semmi komoly vád nem érheti, tehát néhány napon belül feltétlenül szabadul. Néhány nap múlva elfogták, az úton koponyatörést szenvedett, amikor felépült zárt tárgyaláson sok évre ítélték, a börtönben tüdőbajt kapott, a forradalom után súlyos betegen ismét bezárták több esztendőre. Miért tették ezt azzal, aki közismerten a prímás ellenzéke volt? Amennyire őt ismerem, azt hiszem, a szörnyű ítélet után nem szólt semmit, és elszántan fogadta a végzetét, amely rászakadt. Én pedig még 1950-ben is tartottam népmissziót, Bátaszéken volt az utolsó és nemsokára e munka minden lehetősége megszűnt.

Vizsgáljuk most az író módszerét, amelyet munkájában alkalmaz. Folyton a naplójára hivatkozik meg az okmányokra, amelyek birtokában vannak. Így akarja az olvasót meggyőzni, hogy hiteles történetet közöl vele. Ez a módszer magában véve helyes, de mégsem elegendő, sőt egyenesen szükséges lett volna, hogy többen lássák a kéziratot, mielőtt a nyomdába került. Egy-két példából nyomban kitűnik, miért állítom ezt. A könyv elején leírja, hogy Nagykapornakon jártamban felháborodtam azon, micsoda hitvány épületben lakik ott számos cseléd. Fellázítottam őket és Budapesten botrányt csináltam a provinciális előtt, aminek két következménye lett: új lakásokat építettek a béreseknek, engem pedig örökre kitiltottak az uradalomból. Én nagyon büszke voltam e tilalomra, és még hozzáteszi: az a bölcs rendfőnök P. Borbély volt. Rövidre szabva így szól a szöveg, valójában pedig ez történt: a padári majorban csak egy hosszú épület volt, ahol minden családnak csak egy szobája volt és az asszonyok közös konyhán főztek. Emiatt fellázadtam magamban, de senkit sem lázítottam, Budapesten semmiféle botrányt nem csináltam, ellenben a Magyar Kultúrában írtam egy vezércikket, amelyben széles alapon fejtettem ki az uradalmi béresek kérdését. Községünk nevét nem említettem, azonban néhány olyan nevet használtam, amely főleg ott feltűnően gyakori volt. A tartományfőnök akkor Somogyi Jenő volt, nem pedig Borbély István. [Somogyi Jenő provinciális: 1918–24 és 1935–42. Borbély István provinciális: 1943–49.] Ő nyomban megértette a neki is szánt célzást, hiszen írásaimat mindig tüzetesen elolvasta, nekem akkor nem szólt semmit, azonban rögtön intézkedett és minden családnak két szobás házat építetett. Semmiféle örökre szóló tilalmat nem kaptam tőle, és tudtommal az ügyről sohasem beszéltünk.

Apor haláláról ezt írja: Ott egy apácazárda kapujában a saját testével állta el az utat, hogy az orosz katonák be ne törjenek a kolostorba: néhány tucat golyó után, amelyet gépfegyverrel szórtak beléje, holttestén át nyomultak a katonák a zárdába. Tudtommal az eset másként történt: a püspök palotája tele volt odamenekült nőkkel, ő a kapuban őrködött, amikor egy részeg orosz be akart menni az épületbe, a püspök elállta az útját, az meg dühében géppisztolyból lőtt rá. A súlyos sebesültet rögtön kórházba vitték, de már nem tudtak rajta segíteni.

Nagy Töhötöm szerint: „a bíboros első szabad rádióbeszédében még visszakövetelte az Egyház birtokait”. Azon a beszéden érezhető a börtönből, betegségtől, új izgalomtól elcsigázott szervezet fáradtsága, de ha pontosan megnézzük a szöveget, abban nincsen szó sem követelésről, sem földbirtokról. Csak a megfogalmazás volt kissé szaggatott, túlságosan tömör és homályos, de ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az 1945-ben tett püspökkari nyilatkozat továbbra is érvényes, abban pedig a főpásztorok boldogulást kívánnak az új birtokosoknak.

Igen hosszú lenne e cikk, ha mind felsorolnám a tárgyi tévedések halmazát, amely a könyvben van. Főleg azon csodálkozom, mennyire elfáradt a szerző emlékezete aránylag rövid idő alatt, különben nem állítaná, hogy a magyar rendtartományban az új munkabeosztást június 30-án olvasták fel, holott az mindig július 31-én történt. Továbbá sohasem volt Magyarországon hatszáz tagunk, a végső vizsgán nem kellett négy tízes jegy, hollandiai adósságunk története egészen más, mint ő leírja, Kufman igazi neve más, a püspöki látogatás ad limina és nem ad limitem, a jezsuita generálist is el lehet mozdítani. Miként engedhet meg magának ennyi hanyagságot, aki igazi történetet akar írni, bizony józanésszel nem bírom felfogni.

P. Raile [Raile Jakabot (1984–1949) zsidómentő tevékenységéért 1992. febr. 24-én a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet posztumusz „Világ Igaza” kitüntetéssel tisztelte meg. Bővebben lásd Bikfalvi Géza: Jezsuiták Magyarországon és a világ más részein, METEM, Bp. 2009, 21–25.] meghalt, tehát nem védheti magát a súlyos vádak ellen, amelyek Nagy szerint terhelik, azért is kötelességemnek tartom elmondani, amit tudok róla. Aligha volt közöttünk még egy páter, aki annyi zsidót mentett meg, mint ő. Elképesztő volt ügyessége és vakmerősége, de mindig szerencsével járt. Abban a vad időben szobája egyik sarkában állandóan sok boros és pálinkás üveg állt, mert gyakran jártak hozzá a Gestapo tisztjei, és azokat itatta, alaposan megvesztegette, hogy minél több zsidót tudjon kiszabadítani a gettóból, meg a táborokból. A háború után az egyik újság nagy dicséretet írt róla, csak ennek nem lett folytatása, mert hallomásom szerint a párt nem engedte, hogy az új rendszerben a jezsuitákat magasztalják, pedig az akkori vezetőség is főleg zsidókból állt. Legutóbb Lévai Jenő emelte ki Raile érdemeit francia nyelven megjelent könyvében. Erről nem hallott semmit Nagy Töhötöm?

Akkor ne is merjen történelmet írni, mert azt harag és szenvedelem nélkül kell csinálni – mondta Bocskay István. Railéval hosszú éveken át egy folyosón laktam, és gyakran találkoztunk. A hatalmas erejű vaskúti sváb szerette és nagyszerűen bírta is a bort. Már ezért sem láttam soha részegen kivéve egyszer, amikor jócskán mámoros volt, de akkor is saját lábán jött haza és józanul beszélt. Ama napon a nőkkel zsúfolt Tereziánumba tört be több orosz, és a főnöknő Railéhoz futott segítségért, ő rögtön át is ment, bort kért és az asztal alá itta az elvtársakat, pedig öt szónál többet nem tudott a nyelvükből, de a nevetése és eredeti modora leszerelte őket. Nagy elismeri, hogy Raile a gazdasági ügyekben igen tehetséges volt, és azt állítja: „neki köszönhetjük, hogy a hosszú ostrom alatt nem haltunk éhen.” Ez sem így van, mert sikerült felhozatni a vagon lisztet Kapornakról, ám az érdem mégsem az enyém, hanem a Kis Teréz műve volt, akit esengve kértem, segítsen rajtunk, különben elpusztulunk. Amíg a vagont vártam, Raile csak kacagott és gúnyolódott rajtam, mivel nem tudta, hogy milyen hatalmas pártfogóhoz fordultam. Amikor a kocsi már megérkezett Kelenföldre, olyan leckét adtam neki, amely felhorzsolta az önérzetét és csakhamar megmutatta, mekkora legény ő. Katonai kocsikon felhozta Kapornakról a sertéseket is, amelyeket ott nekünk szántak. Erre nem mertem volna vállalkozni abban a vad zűrzavarban, amely a Dunántúlon a vasúti forgalmat majdnem teljesen megbénította már. Az ostrom végéig házunkban elég volt a kenyér, a hús és a főzelék, pedig legalább 250 személy étkezett nálunk és alig akartak elmenni, amikor fogytán volt az élelem.

Őszintén megvallom, nem emlékszem, hogy Raile és csoportja gúnyolta volna Kerkait és Nagyot, de ha mégis megtörtént, ez a hiba sajnálatos és elitélendő. Railéval és Viddel többször nem értettem egyet és az ellentét néha bizony kemény vitához vezetett, de azt alig foghatom fel, miért kellett a holtakat úgy eláztatni, mint Nagy teszi, még hozzá olyan könyvben, amely egészen nagyméretű kérdések előadására készült. Az elhunytak miatt kénytelen vagyok néhány megjegyzést tenni a szöveghez, amely róluk íródott. Az óvóhelyen, ahol ők tartózkodtak, nem volt semmiféle elkerített rész távol a tömegtől, mert többnyire annyira zsúfolva volt, hogy a sebesülésem után az egymáshoz tolt két könyvállványon tudtak csak elhelyezni, mivel addig egyáltalában nem kerestem magamnak helyet a pincében. Az első éjszakát magas lázzal kínlódva karosszékben töltöttem, mert P. Vid abba a részbe vezetett, amikor a kötözőhelyről este hazaértem. Volt ott néhány hetes kisbaba, több menekült család, a derék Pali bácsi, zsidó orvos, aki naponta kezelte a sebeimet, és mindenki bejöhetett oda, aki csak akart. Csak a nagy bombázás és tüzelés alatt maradtak el a látogatók, mert olyankor mindenki szorongva várta a halált. Papok csak négyen voltunk, meg a Váradi testvér. Fel lehet azt józanul tételezni, hogy mi naponta annyi ember előtt lakmároztunk vagy dőzsöltünk? A mindenkinek kijáró élelem szinte bőséges volt, senki éhségről nem panaszkodott, a hét szűkesztendő későbben kezdődött. Azt hiszem mindenkinek volt némi tartaléka, és ha kedves vendég jött, abból kínáltuk meg. Amikor a tűzvonal már a Duna felett húzódott, a mi kerületünk fellélegzett és jöttek a látogatók, mint Zimányi professzor, Vecsernyés bácsi, ki innen, ki onnan. Railénak nem éléstára volt, hanem raktárakat töltött meg élelemmel-jóval az ostrom előtt, hogy segíteni tudjon, amikor jön a nagy ínség. Sőt mi több nekem is volt komoly készletem, de ahhoz csak később nyúltam és a házunk abból nem kapott semmit, mert csak tavasszal osztottam szét éhezőknek és betegeknek. Tartalékoltam valami hat-nyolc üveg pálinkát is, de rendtársak abból egy kortyot sem ittak, mind a betegeknek adtam. E kínos üggyel kapcsolatban idézek egy furcsa mondatot: „P. Varga inkább kis haszonlesésből, mint süllyedésből csatlakozott hozzájuk, de tény, hogy feszültség támadt közöttük és ettől kezdve sokszor gúnyoltak bennünket Kerkaival, hogy mi meg akarjuk váltani a világot.” Szabad ilyen zűrös mondatot kinyomatni annak, aki valamit ad a műveltségre? Azt is szeretném tudni, kik között támadt a feszültség abban a kis csoportban, mert bátran állíthatom, hogy Kerkai Jenőt soha életében nem gúnyoltam. P. Naggyal ugyan évődtem néha, de alig hiszem, hogy valaha is komolyan megbántottam. Arra is kíváncsi volnék, micsoda kis hasznot lestem azon az estén, amikor a kötésen át csepegett a vér az államról a kabátomra? Ez a viszonzás azért, hogy annyit dolgoztam Érden és másutt is a KALOT-nak? Azt is írja rólam, hogy át akartam venni az ő szerepét OSTJUKIN-nál és ajánlólevelet kértem tőle az oroszhoz. Akármint erőltetem az agyamat, nem emlékszem erre, meg az akkori helyzetben tiszta bolondság lett volna ilyesmire gondolni, amikor Kerkai, Jánosi és mások otthon voltak, akik e vonalat ismerték. Micsoda botrány lett volna Pesten, ha kitudódik, hogy P. Nagy száműzetése után a pesti házfőnök tárgyal az orosszal megbízatás nélkül. Egy szóval ajánlatos volna, ha a szerző tüzetesen elolvasná Mindszenty művét Bíró Márton püspökről, mert abból megtanulná, miként kell történelmet írni.

Nagy Töhötöm könyvében leginkább érdekelt, miért szakított olyan gyökeresen az egyházzal, de erről vajmi keveset nyilatkozik és a sorok között kell olvasni, hogy lássuk az egész lelki folyamatot, azonban egy mondatban, amit Kerkainak írt, mégis bevallja a lényeget: „Voltak súlyos kísértéseim a hit ellen régebben is, de ma világosan látom, hogy komédia minden. Ma abszolúte teljesen elveszítettem hitemet.” Néhány sorral tovább még hozzáfűzi: „Isten nem folyósítja tovább békémet.” A KALOT betöltötte egész életét, minden porcikájával érte dolgozott és hirtelen száműzték tőle. Dél-Amerikában nem boldogult a vezetők ellenállása miatt, neki való széles munkakört többé nem talált, közben a hite elsorvadt és összegyűjtött magában minden nehézséget, ami ellene szól. Ezeket nem közli, nehogy mások lelkében zavart okozzon, de okosan is teszi, mert újat e téren aligha mondhat. Az értelem homálya és lázongása a hit ellen közismert tapasztalat és mindenki legyőzi, aki higgadtan gondolkodik és imádkozik, és vaskosan téved Nagy, amikor azt hiszi: Isten nem ad neki több kegyelmet. Ha a KALOT fennmaradt volna és ő abban tovább dolgozhat, nem lett volna semmi baja a hittel és ezt maga is bevallja, amikor ezt leírja: „Ma már világosan látom, hogy a lehető legrosszabb volt engem ide küldeni olyan agyonveretés után. Itt Dél-Amerikában, akinek semmi baja sincs, az is lassan beteg lesz.” Ez a megállapítás telibe talál, és azért a könyve is beteg lélek, kiégett szív beteg írása. Ezért nem törődik a történelmi hűséggel, ebből ered a pongyolasága, bántóan hanyag stílusa és születnek az ilyen ijesztő állítmányok: ki lett kapcsolva, meg lett követelve, a gyökér lesz megragadva. Hol van még egy székely betűvető, aki így elcsigázza a magyar nyelvet?

Ezek után felmerül a kérdés, mi indította a szerzőt, hogy e könyvét kiadja, holott tudnia kell, mennyire kártevő és ártalmas munkát végzett. Az sem gátolta ebben, amit a P. Generálisnak utolsó levelében ígért: „soha egy percre nem leszek hálátlan.” Ha ez a rontó írás is a hála bizonyítéka, akkor a szerző búcsút mondott nemcsak az egyháznak, de a józanságnak is. Egyébként köztudomású, hogy a hittagadók mind így járnak. Amint már az elején említettem, Nagy Töhötöm nem képes szürke ember maradni, tehát olyan szerep kell neki, amely belső méretének megfelel. Ha az egyházban ezt nem érheti el, megy máshová, azonban a páholy kerete is szűk neki és most azon fáradozik, hogy kiegyezést hozzon létre az egyház, a jezsuiták és a szabadkőművesek között. Lehetséges, hogy az egyház majd megszünteti a tilalmat olyan páholyokra nézve, amelyek nem támadják a vallást, csak azt nem érti az ember, mit törődik Nagy a kereszténységgel, amely csupa humbug és komédia? Miért esküszik Istenre a pápához intézett levelében és miért kéri az apostoli áldást Krisztusban, ha nem hisz már az égben? Talán ez nem komédia? Hogyan meri továbbá állítani, hogy az egyház bölcseleti rendszere elavult, amikor Gilson, Maritain, Sertillanges, Chesterton, Guardini, Blondel, de Vries, Lotz és annyi mások ma is tanítják?

Kétségkívül joga van Nagynak ahhoz, hogy a maga közéleti szerepét igazolja, és tegyük fel, hogy az ő álláspontja helyes, akkor sem volna szabad ellenfeleit olyan modorban támadni és bírálni, amelyet alkalmaz. Keserűsége érthető, de nem menti fel attól, hogy feltétlenül tárgyilagos legyen. Például igen vaskos balfogás Mindszenty prímás képességeit és jellemét úgy lebecsülni, mint ő teszi. Ha meg nem ismerte őt jól, miért ajánlotta Rómában? Hol van itt a politikai érzék, a kellő körültekintés és a finom tapintat? Gondolkodó főnek nem szabad nagyon érvelni azzal, mi történt volna akkor, ha a prímás úr másként jár el, hiszen Wyszynski és Berán abban az irányban indultak, amely a szerzőnek is kívánatos és mégis börtönbe kerültek. Azért benne is felmerült a kétely, mert azt írja: „Lehet, hogy az orosz nem megbízható tárgyaló fél.” Tudja bizonyítani, hogy a bíboros úr sohasem akart Vorosilovval tárgyalni? Ha jobban utánanéz, könnyen érheti meglepetés. Czapik érsek a modus vivendit kereste, de annyira csalódott, hogy 1951-ben kijelentette: „Most már jobb volna meghalni.”

Msgr. Casaroli megcsinálta a budapesti egyezményt, de azt csak az egyház tartja meg, a párt pedig egyszerűen semmibe veszi. Én is merem hinni, hogy simább modorral némi időt nyertünk volna. De semmi többet, mivel a párt munkatervébe bizonyos haladék ugyan becsúszhat, de annak lényege nem változik. Sztálin a háború miatt több szabadságot adott az orosz egyháznak, de Hruscsov alatt a párt ismét busásan kárpótolta magát, ám a vaksi nyugat csak a mosolygó hóhér vigyorgását látta, és álcázott gonoszságát nem vette észre, amíg nem jött a kubai eset. Annyi bizonyos, Nagy Töhötöm könyve Moszkva malmára hajtja a vizet, amikor a magyar prímás tekintélyét igyekszik a sárba rántani, de azt hisszük, marad abból még bőven, amit majd a történelem kimutat.

Kétségkívül húsz év óta kissé megváltozott a helyzet Közép-Európában, ám ez nem annyira a tárgyalások, mint inkább a szükségszerű fejlődés eredménye, és mert a huszadik században nem lehet gyarmatbirodalmat csinálni, amikor már minden gyarmat felszabadult. A Vatikán csak tárgyaljon a kommunista kormányokkal, amikor jónak látja, hiszen ez a feladata, továbbá a rendszerben történt változást is tudomásul kell venni, azonban főbenjáró hiba volna, ha a szabad világban a bírálat elnémulna, mert ez kegyetlenség volna a rab népekkel szemben. A szerző munkája végén igen rosszalja, hogy a szabadkőművesek nem hajlandók a kommunistákkal tárgyalni, amikor az egyház már ezt csinálja, tehát ebből is kitűnik, mi a könyv legfőbb célja: egyengetni a tárgyalás és kiegyezés útját a kommunisták felé. Kétségkívül Belgrádban sikerült az egyezmény, amely persze még nem tökéletes, de már nagy haladás előre, Prágában, azóta megint megmutatta az orosz a foga fehérjét, mikor fegyverrel nyomta el az emberibb szocializmus kísérletét. A románok bizonyos önállósága nem tárgyalások eredménye. Amikor a nép nem hajlandó tovább húzni az igát, mert torkig van a rendszerrel, a párt kénytelen valamit engedni, különben teljes a csőd. Ami tehát eddig történt, azt nem úgy érték el a népek, hogy az orosszal tárgyaltak, vagyis az élet nem olyan egyszerű, mint az elmélet. Messze vagyunk még attól, hogy Moszkvában a józan belátás, a jog tisztelete és a jóindulat erőre kapjon, és ha mi nyakló nélkül egyezkedni akarunk, megtévesztjük a közvéleményt, és szállást csinálunk magunknál az ellenségnek, aki üres mosolyon és szavakon kívül semmit sem ad és magában nevet rajtunk. Amit a könyv végén erről olvasunk, annyira gyatra szónoklás, hogy azt bizony kár volt kinyomatni és nem növeli a szerző tekintélyét, tehát az ügyet sem szolgálja.

Babits Mihálytól kezdve számosan sokkal jobban megírták, mint a szerző, mekkora volt a magyar úri osztály vaksága és mulasztása, de azt mégsem szabad elhallgatni, milyen hathatósan támogatta Teleki Pál és Kovrig Béla a KALOT-ot és az EMSZO-t. E segítség nélkül nem ment volna a rohamos fejlődés, miről olyan színesen beszámol. Írni kell akkor is, ha kivétel, és nem értem, miért feledkezett meg e két nemes barátunkról. Abban a társaságban számosan pártunkon voltak, még egyetemi tanárok is, sőt Glattfelder püspök szintén mellénk állt. Ha nem jön az összeomlás és Teleki hosszabb ideig kormányon marad, tíz éven belül győzött volna mozgalmunk a nagybirtokkal és nagytőkével szemben, mert annyira gyarapodott híveink száma a felsőbb körökben is.

A szerző többször hivatkozik a becsületre és ez nagyon helyes, de akkor minden vonalon alkalmazni kell az elvet, tehát nem szabad senkit elítélnie kihallgatás nélkül. Ő pedig például elmarasztalja a papokat, akik elhagyták az országot és népüket, de vajon megkérdezte őket, miért tették ezt? Pedig van, aki parancsot kapott, a másik olyan helyzetbe jutott, hogy kénytelen volt a gyilkoló határnak nekimenni, ha nem akart öngyilkos lenni. Az ilyen bántó felületességből azután könnyen lesz rágalom, ha még neveket is említ valaki. Nagy 1946-ban megkapta a lehetőséget, hogy hazatérjen és Nagykapornakon lakjék. Római szökésem és hazatérésem után az egész telet ott töltöttem igazán a nép között, és ha velem jön, nagyszerűen megfértünk volna egymás mellett. Nem is tudja az ember elképzelni, mi történt volna vele és velünk, ha Uruguay helyett akkor Zalát választja, mert a következő év nagyböjtjén Kerkaival együtt tartottuk az egerszegi híres missziót, és biztosan merem állítani, hogy P. Nagy lett volna a harmadik társ. Ha ezt választotta volna, ma nem terhelné a felelősség e rosszul megírt és a népünket mérgező könyv miatt.

Többször törtem a fejemet, miért nem akart ő akkor Rómából hazajönni és erre csak egy valószínű magyarázatot találok: mivel politikai vonalon elbukott, hiúsága nem bírta el a szégyent és vereséget, és ezért inkább Montevideóba ment, ami merő őrültség volt, hiszen idegen nyelvet nem képes tökéletesen megtanulni. Az orosztól nem kellett félnie, mivel Jánosi ugyanakkor szintén Rómában volt és minden baj nélkül hazatért. Bizony mulatságos volt, amit indulásom előtt, csomagolás közben mondott: „Most nem szeretnék a bőrében lenni.” Akkor pesti házfőnök voltam és útlevél nélkül bujkáltam kifelé meg vissza, míg egyes alattvalóim pompás útlevéllel repülőn utazhattak Róma és Budapest között.

Azt hiszem, a szerző legfőbb tévedése az, hogy olyan nézőpontból szemléli az egyházat, amely sem hittani, sem történelmi alapon nem fogadható el. Az egyház botránya ugyanis bizonyos értelemben szükségszerű és így állandó megújulást követel, különben már régen elpusztult volna. Chesterton szerint az egyház már ötször volt a halálán és mindig újra feltámadt, mert fogyatkozatlan benne az isteni életerő. Valamikor a kereszténység volt a legfőbb újság, majd merész kezdeményező, építő és szervező hatalom, később azonban a rohamosan bővülő és forrongva fejlődő világban háttérbe szorult, és ez lett a nagy botrány a haladásra szomjas népek szemében. Még jó volt, ha elismerték, hogy páratlanul gazdag régiségtár vagyunk. Sokan már csak a századok porát látják az óriás vállain, és nem veszik észre benne az ifjúságot, amely kiállott minden válságot és támadást. A mai híveknek hozzá kell edződnie e botrányhoz, de abban a tudatban, hogy a földi életet nem lehet okosan berendezni a lét isteni adománya nélkül. És mindig igaz marad az isteni szó: „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.”

Távlatok/87  -  2010. húsvét

Tartalom


Szerkesztőségi tájékoztató a Távlatok jövőjéről    1

TÁVLATOK

Nemeshegyi Péter: „Mysterium paschale”    5

Bartók Tibor: A Szent Ignác-i misztika     12

Glász Gabriella: Megénekelt viszontszeretet     25

Krasznay Mónika: A szemlélődő imádság terápiás jelentősége    29

Szabó Ferenc: A történelem Istene. Prohászka történelemteológiájához    42

Török Csaba: Élő hagyomány    58

Aszalós János: Halász Piusz gondolatai az Egyházról    68

Tomka Ferenc: A szexuális forradalomtól a gender-forradalomig    76

Varga László: Mit ér Nagy Töhötöm vallomása?    91

ESEMÉNYEK – ÉVFORDULÓK

XVI. Benedek látogatása a római zsinagógában (VR)    104

Megemlékezések – évfordulók (VR, Szabó F.)    105

- Pierre Blet S.J. történész halálára    105

- Edward Schillebeeckx O.P. halálára    108

- „Magyar Örökség”-díjat kapott Prohászka Ottokár    111

- André Glucksmann kitüntetése margójára    113

Szabó Ferenc: Pázmány Péter, a nemzetnevelő    115

Megtalálták Pázmány Péter sírját (Sz. F.)    119

KULTÚRA

Ötven éve halt meg Albert Camus    120

Keresztesné Várhelyi Ilona: Újabb bizonyíték Munkácsy „arab lovasának” jelentéséhez    123

KÖNYVSZEMLE (Szabó Ferenc és Gyorgyovich Miklós)

Maurice Gilbert S.J.: 100 éves a Pápai Biblikus Intézet    126

Philippe Chenaux: A katolikus egyház és a kommunizmus    127

André Németh: La vie du Vénérable Père François Libermann    130

Új könyvek Simone Weilről    131

KÖNYVJELZŐ

Gyorgyovich Miklós    90, 133

Folyóirat hirdetések    11, 41, 67

Sommaire    136

 

LAST_UPDATED2