Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az elme gyógyítása PDF Nyomtatás E-mail

Isolde olvasónaplója

 

Buda Béla: Az elme gyógyítása

Nagyon örültem, amikor először hallottam, hogy „a Buda Béla ír egy antipszichiátria könyvet”, legfőképpen, mert magyarul nem létezik igazán jó, elgondolkodtató és széles látókörű könyv a témában. Kicsit ugyan tartottam tőle, hogy nehezen olvasható lesz, mert fiatalkoromban többször próbáltam Buda Bélát olvasni, illetve előadásait megérteni, de valahogy mindig túl bonyolult, túl terjengős, és végeredményben nehezen befogadható volt a számomra. Nem tudom, időközben én öregedtem-e meg vagy ő, mindenesetre Az elme gyógyítása egészen lényegre törő és olvasmányos, esetenként még humoros is. A könyv a pszichiátria kritikája, és ez alatt általánosságban, illetve nemzetközi viszonylatban a pszichiátriát mint az egészségügyi ellátás egy ágazatát és mint tudományágat értjük, de BB röviden kitér a magyar pszichiátria aktuális helyzetére is.

BB_elmeHadd kezdjem rögtön az utolsó fejezetben frappánsan megfogalmazott tanulsággal: a pszichiátria nem váltotta be az ígéreteit. A pszichiátria fellendülése nagyjából a legutóbbi ötven évre tehető, ekkor vált belőle sikerágazat és ezalatt születtek azok a nagyratörő ígéretek, amiket végül nem sikerült valóra váltani. Az utóbbi fél évszázadban fellendült a kutatás, mind az agykutatás, mind a farmakológia és a pszichoterápiák terén, a korábbiakhoz képest fényévekkel korszerűbb gyógyszerek állnak rendelkezésre. A több évtizedes elhelyezést biztosító, hatalmas, zárt intézmények megszűntek, néhány zárt akut részleg kivételével a pszichiátriai osztályok ajtaja manapság többnyire nyitva van, nem beszélve a rengeteg szuper és tudományosan igazolt új pszichoterápiás módszerről. Akkor meg mi a probléma?

Néhányat elárulok példaképpen.

Az utóbbi évtizedekben egy csomó deviáns viselkedésmód került be a pszichiátriai diagnózisok körébe, azaz medikalizálódott (medikalizálódás az, amikor egy addig nem orvosi körbe tartozó fogalom hirtelen betegséggé válik). A pszichiátriaellenes közvélemény gyakran azzal intézi el ezeket a jelenségeket, hogy ezt mi pszichiáterek direkt csináljuk, hogy több gyógyszert adhassunk el és több embert zárhassunk be. Azt, hogy mi betegség és mi nem, gyakran a társadalmi lobbierő, illetve a közvélemény nyomása dönti el: a melegek a hatvanas évekre érték el azt a lobbierőt, hogy ki tudták vetetni a homoszexualitást a hivatalos diagnózisok közül, ezért az régen betegség volt, ma meg nem az. A múlt század elején egyes országokban simán betegség volt és pszichiátriára lehetett kerülni, ha valaki (leány) házasságon kívüli nemi életet élt, mert a társadalom szerint az bolond. A Szovjetunióban volt a szkizofréniának egy olyan altípusa, ami túlságosan szerteágazó gondolkodással, kóros kételkedéssel, tekintélyellenességgel és búskomorsággal járt, magyarul aki kritizálta a fennálló rendszert, annak gyakran ez volt a baja. Ez szörnyen hangzik elsőre, de közben így a szovjet pszichiáterek elmebetegségre hivatkozva több rendszerellenes gondolkodót is meg tudtak kímélni a halálbüntetéstől vagy munkatábortól. Egy másik érdekes példa a pedofília: először lenézendő akaratgyengeség volt, aztán medikalizálódott, de kiderült, hogy nem igazán tudjuk meggyógyítani, így ismét kriminalizálódott. Most a DSM IV-ben és a BTK-ban egyaránt szerepel.

Sokat emlegetett és nehezen megoldható probléma a pszichiátriai betegségek osztályozása: a régi nagy tudósok elmélyült megfigyelést követően a páciens tünetei alapján sorolták egyik vagy másik csoportba a betegeket, ma ez röviden áttekinthető tünetlistákra szorítkozik. A tünetlistákat időről időre felülvizsgálják, erről tudományos viták is folynak, de valahogy sose jó. Lehet, hogy agyi képalkotó vizsgálatok alapján kellene inkább osztályozni a betegeket és nem a tüneteik alapján, („asszonyom, Ön nem pánikbeteg, hanem hiperérzékeny amygdala szindrómában szenved, látja itt ezt a kis foltot a CT képen, az a túlaktiválódott amygdala”), azonban ha belegondolunk, ez sem old meg semmilyen problémát, mert mi van, ha a CT-n nem hiperaktív az amygdalám, de mégis nagyon szenvedek és tüneteim vannak, illetve mi van, ha hiperaktív, de úgy különben jól vagyok. Nem igazán elképzelhető, hogy működőképes pszichiátriát lehet csinálni a tünetek, és különösen a szubjektív tünetek figyelmen kívül hagyása mellett. De ha a betegek szubjektív nyafogására alapozunk, akkor hol a tudományos objektivitás. Mondom, hogy nehezen megoldható probléma.

Egy másik baj, hogy a nagyon szuper gyógyszereink mégsem olyan szuperek. Valójában az 1940-es évekhez képest, amikor nagyjából semmi se volt, max elektrosokk meg fürdőkúra, elképesztően jó gyógyszereink vannak tényleg. Sajnos mellékhatásaik is vannak. Azok az ígéretek, hogy a leprához hasonlóan majd a depresszió vagy a pszichózis is nyomtalanul eltűnik a nyugati világból, nem váltak be. A depresszió diagnózisa kibővült, már nem csak azok tartoznak ide, akik nem bírnak felkelni az ágyból, megígértük, hogy minden szomorú, szorongó vagy figyelmetlen embert meggyógyítunk szuper kis piruláinkkal. Ez nem csak a pszichiátria ügye, hanem társadalmi folyamat: az emberek egyre inkább kórosnak, betegségnek élik meg érzelmi feszültségeiket, „már a szorongás is betegség”. BB szerint ez a családi rendszerek szétzilálódása és a nagy vallások letűnése miatt van – jó középkori keresztényként szenvedni normális és megéri, mert majd a túlvilágon jutalmat kapsz, nem nagyon merült fel, hogy a boldogtalanságot meg a félelmet az orvosnak kéne meggyógyítania. Minden emberi szenvedést márpedig nem tudunk enyhíteni. Mégis valamiért azt reklámozzuk, hogy tudunk.

A könyv további témái között szerepel a gyógyszeripar befolyása a pszichiátriára, és hogy hogyan jelenik ez meg rendszerszinten és az adott orvos mindennapjaiban. (Megmondom: az adott orvosok magukra vannak hagyva etikai dilemmáikkal, ezekről hallgatunk, nem illik róluk beszélni, ettől aztán szenvednek vagy megkeserednek vagy etikátlanul viselkednek.) Egy érdekes fejezetet szentel a placebo kérdésnek, és egyet a pszichoterápiáknak, sajnos mintha ez alatt főként csak az analitikus terápiákat értené. Számomra a leginkább izgalmas és gondolatébresztő fejezetek azok voltak, amikor a szomatikus (testi bajokkal foglalkozó) orvoslás pszichés oldalát fejtegeti, kiváló meglátásokkal a szomatikus orvosok kételyeit és viselkedését, valamint az alternatív gyógyászatot illetően. Összességében széles látókörű, gondolatébresztő könyv, kifejezett előnye a tág szociológiai és történeti nézőpont. Amit kissé hiányoltam, az az idegtudományok hatása, ezt egyes esetekben szidja a könyv, más esetekben elfogadja, jó lett volna jobban belemélyülni, árnyalni a képet.

BB szerint a felvetett problémák nagy többségével az (is) a baj, hogy nem beszélünk róluk, nincs nyílt társadalmi vita a betegek és orvosok, a társadalom és a pszichiátria, valamint a pszichiátrián belüli egyes nézetek vagy érdekcsoportok között. Szerinte ez a jelenlegi állapot nem tartható fenn, mélyreható elméleti revízióra van szükség, ehhez pedig „elengedhetetlen a pszichiátria belső közéletének demokratizálódása”. (Ez volt az a mondat, ahol „demokratizálódás” helyett kapásból „demoralizálódást” olvastam, reménykedjünk, hogy ez csak engem minősít és nem a pszichiátriai közéletet.) A szerző a könyvével vitaindító szeretne lenni, és abban reménykedik, hogy ez a vita majd nyitott lesz, demokratikus, és mindenképp eredményes. Jó, ezt egyelőre nem vettem észre, de legyünk optimisták. Arról is nehezen tudnék nyilatkozni, hogy laikusoknak mennyire élvezhető olvasmány – akiket az ilyesmi érdekel, azok határtalanul érdekesnek fogják tartani. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a könyvnek, és személyesen BB-nak, amiért a pszichiátria művelése közben mindannyiunkban felmerülő dilemmákat, rossz érzéseket, kételyeket szavakba önti és kontextusba helyezi. Sok minden érthetővé, kezelhetővé válik így, és bár nem minden gondolatmenetével értek egyet, mégis mindvégig az volt az érzésem, hogy klassz, hogy végre valaki leírta és felveti ezeket.

Ez a bejegyzés eredetileg az olvasonaplo.net-en jelent meg.

Richard Bentall: Madness explained

Akkoriban kezdem olvasni ezt a könyvet, amikor épp arról álmodozom, hogy szakmát váltok, elmegyek mondjuk HR-esnek és pénzt fogok keresni a munkámmal, és akkor az az élményem, hogy utazom a villamoson, olvasom, hogy a fiatal Bentall kezdő pszichológusként hogyan botorkál valami pszichiátriai intézet falai között és próbál szót érteni a skizofrén asszonyokkal, és ott kissé lemondóan azt mondja a fejemben egy hang (képletesen, nem igazi hang, nyugi), hogy “áh, nem mész te sehova, téged EZ érdekel”. Ez van, így hat rám az antipszichiátria-irodalom, mindig pszichiáter akarok lenni tőle, amiért az ennyire izgalmasan képlékeny és vitatható és többrétű és érdekes. A Madness explained Bentall második könyvénél, a Doctoring the mind-nál kevésbé véresszájú antipszichiátria, kevésbé populáris és szerencsére kevésbé hatásvadász. Mindemellett meglepően kevés újdonságot olvasok benne, nem tudom, ez mennyire rólam szól és mennyire változnak az Idők tényleg. De térjünk a lényegre.

Négy nagy részből áll a könyv, és én kettőről fogok itt hosszasan mesélni.

Az első részben (The origins of our misunderstanding about madness) Bentall elmeséli, hogyan alakult ki a pszichiátriai betegségek jelenlegi osztályozása, ki volt Kraepelin, jó fej volt-e (nem), mi volt az ötlete, hogyan fejlesztették ezt tovább mások, és miért nem működik. Kraepelin alapvetése az volt, hogy diszkrét számú pszichiátriai betegség van, különféle etiológiával és patológiával, különböznek egymástól és a normálisoktól is. Jelenleg a pszichiátriai kutatás a kraepelini paradigmában dagonyázik (ami nem meglepő, a tudományos fejlődés egyébként is mindig így szokott történni, addig a régi paradigma keretein belül maradunk, amíg már nem teljesen nyilvánvaló, hogy az elfogadhatatlan és van jobb meg újabb.) Bentall elmeséli nekünk a DSM-rendszer történetét, amely az Amerikai Pszichiátriai Társaság konszenzusalapú diagnosztikai rendszere és már a kezdetektől fogva számos kritika érte. A DSM-ekre azért volt szükség, mert sok betegség diagnózisa attól függött, hogy épp melyik országban és melyik évben vagy – a 70-es évek Szovjetúniójában hamar skizofrén lehetett a fennálló rendszerrel ellenkező ember, a korai DSM-ekben a homoszexualitás pszichiátriai betegség volt, nem beszélve a drapetomániáról (az a pszichiátriai betegség, amikor a néger rabszolga azt az őrültséget vette a fejébe, hogy szabad akar lenni, korbácsolásra jól gyógyult). A DSM (jelenleg a IV. van érvényben) legalább konszenzust jelent, egyszer s mindenkorra eldöntöttük, hogy mi számít skizofréniának és mi számít bipoláris zavarnak. Bentall azonban elmagyarázza, hogy a DSM-kategóriák nem megbízhatóak, rossz a reliabilitásuk, a validitásuk, a prognosztikai értéküket pedig konkrétan a horoszkópéhoz hasonlítja. Számos kutatást idéz, amelyből kiderül, hogy a bipoláris zavar meg a skizofrénia nem is két diszkrét kategória, hanem inkább egy spektrum két széle, a pszichiátriai gyógyszerek nem specifikusak az egyes kórképekre, de ez nem minden: a normális és a pszichotikus sem két, egymástól jól elhatárolható kategória, hanem kontinuum.

Bentall (és Wittgenstein) szerint a pszichózis nem betegség, hanem az emberi viselkedés egy variációja. Ezt az állítást alátámasztani látszik számos olyan epidemiológiai kutatás is, amely a normál (nem beteg) populációban meglepő gyakorisággal ír le pszichotikus tüneteket: a különféle közlemények szerint az úgynevezett egészséges emberek 11-39 %-a hall néha hangokat; nem beszélve arról, hogy Julian Jaynes szerint a régi görögökhöz azért beszéltek annyit az istenek, mert ők még nem tudták megkülönböztetni a saját gondolataikat külső hangforrástól. A téveszmékkel kapcsolatban valamivel kevesebb az adat, de pl. Jim van Os holland felmérése szerint az emberek 3,5-8,7 %-ának vannak téveszméi (és akkor most nem bonyolítom tovább a mondatot a téveszme amúgy is kissé homályos definíciójával).

Kapunk egy érdekes összeállítást arról, hogy más kultúrákban, főként a fejlődő országokban mi számít pszichiátriai betegségnek meg mi nem (természetesen ez eléggé kultúrafüggő), valamint Arisztotelész óta gyanítjuk, hogy a zseni meg az őrült között mégiscsak van némi hasonlóság, ezt ma már néhány vizsgálat is alátámasztja. Bentall végül összegzésképpen előáll a javaslatával, hogy tudniillik legyen olyan, hogy poszt-kraepelinista pszichiátria, ami a jó öreg Kraepelinnel szemben azt állítja, hogy a pszichiátria nem egy szimpla biológiai tudomány, és mivel a betegségek meg a normális-nemnormális határ is átjárható és esetleges, inkább ne betegségkategóriákban, hanem tüneti dimenziókban gondolkodjunk. Ez nagyon forradalmi, engem különösebben nem sokkol, részben talán azért, mert az elmúlt években szinte az összes érvet hallottam, volt időm hozzászokni, másrészt pedig azért, mert az amerikaival ellentétben az európai pszichiátriai gondolkodás mindig is sokkal inkább koncentrált a pszichopatológiára, a tünetekben való gondolkodás számunkra nem akkora újdonság.

A második részben a biológiai pszichiátria kritikájával indítunk, Thomas Szasz, a magyar származású amerikai antipszichiáter ugyanis azt állította, hogy a mentális betegségek nem léteznek, mert nincs kimutatható neuropatológiai eltérés mögöttük (és csak azon morális probléma feloldására valók, hogy az olyan embereket, akik nem sértettek törvényt, mégis idegesítőek, valahogy el lehessen suvasztani szem elől). Az utóbbi évtizedekben persze számtalan különbséget kimutattak szkizofrén és normál agyak között, az egyes agyterületek méretén át a funkcióbeli különbségekig. Bentall figyelmeztet ezen vizsgálatok korlátaira: adott agyterületünk mérete attól is függ, hogy mi történik velünk, pl. poszttraumás stressz zavarban a trauma után kisebb az ember hippocampusa; londoni taxisoknak a taxizás mértékével időarányosan megnő a téri memóriáért felelős agyterületük stb. Az fMRi- vizsgálatokkal kimutatható hipofrontalitást mondjuk elintézi annyival, hogy á, a résztvevők nem voltak elég motiváltak a Wisconsin Kártyaszortírozási Teszt megoldására, aminek lehet némi igazságtartalma, de azért elég laza lenne a kognitívv idegtudományokat egyetlen csuklómozdulattal rögtön sutba dobni. A pszichózisok dopaminelmélete ellen szóló bizonyítékokat is megkapjuk, ennél mondjuk azóta már előbbre haladt a biológiai pszichiátria is (már van glutamátelmélet is :), az összes biológiai fejezet eléggé elnagyolt, de Bentall végül azért csak összefoglalja a lényeget, ami a következő. Nincs színtisztán biológiai pszichiátria, mert nem létezik az “agy” és “lélek” megkülönböztetés, mert ez a kettő ugyanaz. Descartes tévedett, nem biológia vagypszichológia létezik, csakis a kettő együtt létezik. Nahát ezzel a messzemenőkig egyetértek.

De az egész könyvet nem írom le ide, aki kíváncsi, az olvassa el.

Alapvetően nagyon szerettem ezt a könyvet, lekötött és igen sok dologban egyetértettem vele, azért volt egy-két dolog, amiben nem. Bár a szerző állítja, hogy tisztában van a neurobiológia és a pszichoszociális tényezők szoros egymásra hatásával, mégis kissé elfogult a pszichológiai megközelítések javára. Néha a téma kapcsán mintha az ősrégi pszichológus vs. pszichiáter, illetve lélek vs. agy témát feszegetné többé vagy kevésbé rejtetten, az ilyen vitát pedig terméketlennek tartom. Mármint mindkettőt, de főleg az utóbbit. A pszichotikus állapotok, az “őrület” szintézise csak és kizárólag egy olyan megközelítésnek sikerülhet, amely integrálja a neurobiológia, genetika, a kognitív idegtudományok és a vonatkozó társadalomtudományok eredményeit, és egyik területet sem negligálja (olvastam már néhány ilyen cikket, lehetséges az ilyesmi). Természetesen Bentall még így is tiszteletet érdemel, hiszen gondolatébresztő, remek új szempontokat ad, és többnyire értő kritikát fogalmaz meg a fennálló pszichiátriai gyakorlattal szemben.

A könyv elolvasása után persze felmerül az emberben a kérdés, hogy jó, és akkor most mi a megoldás. Tudniillik, ha magunkévá tettük a gondolatot, hogy az őrület és a normalitás között nincs éles határ, hanem fokozatos átmenet van, sőt, az őrültség számos tünete megmagyarázható szociálpszichológiai tényezőkkel. Mindig marad azonban az embereknek egy kis csoportja, akik annyira furák, hogy a fennálló rendszer nem fogadja el őket – nem a pszichiáterek, nem a gyógyszercégek, hanem a szomszédok meg a rokonaik, mert nem tudnak dolgozni, helyettük a hangokkal beszélgetnek, celofánnal tekerik be a fejüket az idegenek halálos lézersugarai ellen, ésatöbbi. Bentall szerint a megoldás az lenne, ha jobban elfogadnánk és magunk közé tartozónak éreznénk a pszichotikus tünetekkel élő embertársainkat, ami – hát, nagyon szépen hangzik. Nekem még mindig az a személyes és tudományosan megalapozatlan intuícióm, hogy a DSM IV. teljes eltörlése és a pszichiátriák felszámolása után sem történne ez meg, és hogy az emberek mindig ki fogják rakni a bolondokat a városfalon kívülre és fizetni fognak a hajósoknak, hogy vigyék őket innen jó messzire. Vagy régen a hajósoknak, ma nekem. Míg Bentall pszichiátriai klasszifikációra vonatkozó kritikai észrevételeivel messzemenőkig tudok azonosulni, és a pszichotikus tünetek és a pszichológiai tényezők terén folytatott kutatásait is érvényesnek tartom, addig a humanistának szánt elképzelései mögött néha csupán demagógiát és üres szólamokat érzek.

Richard P. Bentall: Doctoring The Mind

Láttam ezt a könyvet a Filozófus asztalán heverni, hát lenyúltam egy körre. Bentall egy brit klinikai pszichológus, aki szívesen bírálja a pszichiátriát. Főleg pszichotikus tünetek pszichoterápiájával, illetve pszichológiai magyarázataikkal foglalkozik, ebből tudományos cikkeket ír, valamint írt két könyvet is. Az egyik aMadness explained, ami a fenti témáról szól és állítólag inkább szakmabelieknek való és szívem szerint azt olvastam volna el, de a Filozófus asztalán nem az volt, hanem a Doctoring The Mind, amit inkább a laikus nagyközönségnek szánt és antipszichiátria.

borítóA legelején Bentall elmagyarázza, hogy a “racionális antipszichiátria” az nem az, hogy az összes pszichiáter a gyógyszeripar pudlikutyája és reméljük, elsőnek állítja őket falhoz a forradalom, hanem értelmesen kell bírálni a pszichiátria, mint tudományterület azon aspektusait, amelyek bírálatra szorulnak (azaz mindet). Ennek nagyon megörültem, persze Bentall később nem tartja be az ígéretét és duzzogó-klinikai-pszichológus-stílusban be-beszólogat, hogy “én legalább nem mérgezem meg a pácienseimet” meg hogy a fizikális vizsgálat állítólag az orvoslás része, de ő még sohasem látott pszichiátert fizikálisan megvizsgálni egy beteget és szerinte nem is tudják, hogyan kell, és akkor meg minek van rajtuk fehér köpeny és különben meg a gyógyszerfelíráshoz sincs szükség pszichiáterekre, mert a pszichológus is ugyanúgy fel bír írni egy receptet. Hát szerintem meg ne írogassanak recepteket holmi bölcsészek. Ettől azért volt némi “hé, azt ígérted az elején, hogy nem fogsz bántani” – érzésem. Bentall a biztonság kedvéért a történeti részben – természetesen csak a kötelező Walter Freeman-elektrosokk-lobotómia-inzulinkóma-kegyetlen pszichiáterek körök után – hosszan taglalja is a klinikai pszichológia és a pszichiátria történetét és elmagyarázza, hogy miért van ezek között örök rivalizálás és miért vannak megsértődve a Világ klinikai pszichológusai a Világ pszichiátereire végtelen időkig.

Arról szól a könyv, hogy a pszichiátria létezése semmi jót nem tett az emberiségnek, hogy a WHO szerint a fejlődő országokban, ahol kevesebb a gyógyszer és a pszichiáter, ott még jobban is vannak a pszichotikusok, mint a fejlett Nyugaton, és hogy a jelenlegi pszichiátriai gyakorlat túl biológiai megközelítésű, nemlétező diagnosztikai kategóriákon alapul, és nagyon durván a gyógyszercégek befolyása alatt áll. Alapvetően a kritikák, amiket megfogalmaz, legalábbis részben helytállóak és jogosak és fontos problémákra irányítják rá a figyelmet és nem is ezek miatt fanyalgok.

Három fejezetben tárgyalja a pszichiátria három nagy elméleti mítoszát, amennyiben: 1. a diagnosztikai kategóriáink jól alátámasztottak és van értelmük (nem), 2. a pszichiátriai betegségek genetikai betegségek (nem), 3. a pszichiátriai betegségek az agy betegségei (nem). Az első oké, sok újat nem tudtam meg belőle, egyetértünk. A második két fejezetet nem szerettem, mert hatásvadász volt és elnagyolt. Csomó kutatást idéz, amely szerint a pszichiátriai betegségek részben genetikailag meghatározottak, és ezeknek a vizsgálatoknak a korlátait, hogy hol csaltak benne, hol torzították az adatokat, hol meg csak rosszul értelmezték. Végülis az derül ki, hogy a pszichiátriai betegségek kb. úgy néznek ki, hogy van némi genetikai sérülékenység, meg vannak a környezeti faktorok, és e kettő összjátékából jön létre a tünet vagy betegség. Bentall konkrétan azt állítja ebben a fejezetben, hogy ez arra bizonyíték, hogy a pszichiátriai betegségeket környezeti faktorok okozzák és a genetikai meghatározottság csupán mítosz. Szerintem meg azt jelenti, hogy van némi genetikai sérülékenység meg vannak a környezeti faktorok. Lehetne azt mondani, hogy túl kevés figyelmet fordítunk manapság a környezeti faktorok szerepére, akkor azzal egyet tudnék érteni.

A harmadik, neurotranszmitterekről szóló fejezetben nagyjából vázolja, hogy paranoid téveszmék, illetve akusztikus hallucinációk milyen életesemények, készséghiányok, illetve pszichológiai faktorok révén jönnek létre, és ez alapján elutasítja a biológiai elméletek és a neurotranszitterek szerepét/jelentőségét, ami azért számomra kissé nehezen átlátható logikai ugrás. Ja, mert én abban hiszek, hogy van az agyunk, abban mindenféle neurotranszmitter működik a pszichológiai folyamatok során, az érzések meg gondolatok közben szerotonin meg dopamin áramlik ide-oda, és a pszichológiai magyarázat még véletlenül sem zárja ki a dopamin létezését és az egyetlen értelmes hozzáállás biológia és pszichológia együttes szerepe. Bentall szerint alapvető hiba azt gondolni, hogy először is van a pszichotikus emberek agyában valami biológiai károsodás, ami miatt felborul benne a dopaminegyensúly, és ez tünetekhez vezet, hanem szerinte a bántalmazás, rossz családon belüli kommunikáció és hasonlók okolhatóak. Ez eddig oké, de ebből a fejezetből hiányoltam azt a részt, amikor nem csak szimplán elutasítjuk a neurobiológiát, hanem a neurobiológia széleskörű ismeretének birtokában integráljuk a pszichológiai elméletet az élettani alapokkal.

Az utolsó fejezetekben terápiákról van szó, az antidepresszívumok használnak vagy nem használnak című téma, Bentall nagyon klasszul elmagyarázza a randomizált kontrollált vizsgálatok mibenlétét és korlátait, ismertet egy csomó tanulmányt, nem használnak, csak bedőltünk a Cégeknek. Az antipszichotikumok használnak vagy nem használnak, itt nagyjából azért az van, hogy használnak, csak nem annyira csúcsszuperek, mint gondoltuk, hiszen nagyon sok mellékhatásuk van és egy csomó tünetre nem is hatnak, csak bedőltünk a Cégeknek. Majd pedig, a pszichoterápia használ vagy nem használ, itt ismerteti a randomizált kontrollált vizsgálatok korlátait pszichoterápiás módszerek esetén, ez is érdekes rész és olvasok benne újdonságokat.

Alapvetően ez egy korrekt, laikusok számára érthető antipszichiátriakönyv, melyet szakmabeliek is haszonnal forgathatnak. Én legfőképpen azért szerettem olvasni, mert tényleg annyira más szemszögből nézi a pszichiátriát és ez izgalmas és érdekes, valamint a csomó klassz történet miatt. Hogy az első randomizált kontrollált vizsgálatot James Lind skót sebész végezte a 18. században, amikor skorbutos matrózok véletlenszerűen kiválasztott csoportjának adott narancsot vagy nem narancsot. Hogy hogyan perelte be Rafael Osheroff a pszichoanalitikusokat, mert nem adtak neki gyógyszert a depressziójára. Hogy hogyan tettette magát pszichiátriai betegnek David Rosenham nevű pszichológus kis csapata a hetvenes évek elején és vetették fel magukat pszichiátriákra és írtak belőle cikket a Science-be. (Klassz történet, később, a kilencvenes években egy újságíró megismételte a kísérletet és írt belőle egy bestsellert. Gondoltam is, hogy meg kéne csinálni Magyarországon: öt napig nem fürdesz, bemész a pszichiátriára, megmondod, hogy szidalmazó hangokat hallasz, a második naptól kezdve pedig már semmilyen tünetet nem produkálsz, tök normálisan viselkedsz, és figyeled, mikor engednek ki, majd írsz egy bestsellert. Simán tudnék írni egy ilyen bestsellert. Soha nem merném ezt kipróbálni. Soha.)

Vannak esetismertetések is, kis történetek Bentall pácienseitől, ezek nem tudom, minek vannak benne, mert sohasem fűz hozzájuk érdemi magyarázatot, lógnak a levegőben, mindenesetre olvasmányosabbá teszik a könyvet. Biztos szólt a kiadó, hogy ez így kicsit száraz, legyen benne több sztori. Többnyire Bentall tényleg próbál arra törekedni, hogy tudományos tényekkel érveljen. Néha mégis hatásvadász lesz, néha demagóg, nálam meg azzal nem megyünk semmire: számomra semmilyen elméletet nem támaszt alá az, hogy a történetben szereplő betegnek két és fél órát kellett az ambulancián várakoznia. És az olyan mondatokkal meg végképp elveszít, hogy “Remény nélkül lehetetlen a túlélésért küzdeni. De ha remény van, akkor bármi lehetséges”. Whatever, dude. De ha elfogadjuk, hogy antipszichiátria könyveknek kötelező tartozéka bizonyos mértékű hatásvadászat, valamint a műfaj definíciójához tartozik, hogy beszólogassunk a pszichiátereknek, akkor ez elég jó könyv.

Nem tartozik szorosan a könyvhöz, de még egy dolog volt, ami bosszant engem kissé. Bentall sokat kritizálja a kényszerkezelést, amikor akaratuk ellenére bevisznek embereket a pszichiátriára. Szerinte ez azért van, mert a Cégek a propagandájukkal megtévesztették mind a pszichiátereket, mind a népet, és tévesen azt gondoljuk, hogy a bolondok agresszívak, és azért félünk tőlük. Holott a pszichotikusok igen ritkán agresszívak és az egész mögött csak az van, hogy még több embernek lehessen antipszichotikumot adni, pedig az antipszichotikumok nem is javítják a szegény ördögök életminőségét. Hát szerintem meg a farmakológiai éra előtt már vagy ötszáz évvel hajósoknak fizettek az emberek, hogy vigyék el a bolondot a város környékéről és tegyék ki jó messzire onnan. Hogy a pszichiátria felé ma is megvan az az igény az úgynevezett normálisok részéről, hogy tüntessük el az úgynevezett bolondokat. Ne legyen zárt osztály, ne legyenek gyógyszerek, jesszusom, a gonosz pszichiáterek kismacskákat elektrosokkolnak, de ha a szomszéd öregasszony a hangokkal beszélget, akkor azonnal jöjjön valaki és vigye innen, mert azt nem toleráljuk. Adunk érte pénzt is, levonhatjátok a TB-ből, csak vigyétek innen. Csomó minden valóban jogosan bírálható a pszichiátriában manapság, ez nem kérdés, de az, hogy az emberek nem szívesen tűrik meg maguk között a furcsább népeket, az azért nem írható 100 %-ban a gyógyszercégek vagy a pszichiáterek számlájára. Ezt a szempontot szoktam hiányolni az antipszichiátriából úgy általában. De persze, nem az von le a könyv értékéből, hogy Bentall nem fejti ki benne az én véleményemet, csak a sajátját.

Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában

Thaiföldön olvastam a strandon meg a függőágyban. Klassz volt, érdekes, idegesítő, vontatott, és nagyon izgalmas. Nyilván nem fogok itt egy kritikai esszét írni a könyvről blogbejegyzésben, hanem összevissza kiragadok pár dolgot, ami tetszett.

Alapvetően meg a fülszöveg szerint “a pszichiátria születéstörténete” a mű, a középkor végétől indul és valahol a francia forradalomnál fejeződik be, kicsit utalgatva Freudra meg napjainkra. Hogyan alakult ki a pszichiátria intézményrendszere és milyen társadalmi változások meg szellemi folyamatok mentén történt mindez. Csak részben történeti írás, mert a történelem  egy hétszázoldalas filozófiai műbe van csomagolva, amitől egyszerre lesz nehéz és izgalmas. Amellett, hogy sohasem olvastam filozófiát, így beletelt vagy kétszáz oldalba, mire ráhangolódtam a stílusra, Foucault művelt olvasót feltételez, akinek szükségtelen lefordítani a latin idézeteket, mert úgyis tud latinul, valamint elég homályosan utalni néha Rousseau, Nietzsche, Hegel, Hölderlin, Sade márki és Artaud munkásságára, mert úgyis fejből nyomjuk őket (az első 5 úrról van valami kevés fogalmam, Sade-ról csak a popkultúrából, Artaudról semmi). De térjünk a lényegre.

Az első fejezetben röpke képet kapunk arról, hogy mi ment a középkorban meg a reneszánszban, mit gondoltak a bolondokról az emberek, hogyan ábrázolták a képeken a festők, milyen szereplők voltak a bolondok a korabeli drámákban. A bolondság (vagy őrültség, vagy elmebetegség, kinek mi tetszik) akkoriban az élet ijesztő és félelmetes része volt leginkább, a bolondokat még nem zárták el, mert a leprásokat zárták el ugyanis. A leprásokat lepratelepekre zárták, így a fertőzés nem terjedt tovább, és “a középkor végén a lepra eltűnik a nyugati világból”. Mindenesetre Foucault szerint itt a gyökere annak, hogy a nemkívánatos, fura, ijesztő embereket zárjuk jól el, aztán majdcsak lesz valami.

Az elmebetegség ugyanis nem úgy volt, hogy először leírták orvosilag az elmebetegeket, utána pedig kitalálták, hogy ezek legyenek egy helyen kezelve a korabeli lehetőségekkel, hanem pont fordítva. A klasszicizmus korában szépen fogtak mindenkit, aki zavaró volt, vagy botrányos, vagy szegény, vagy fura, és “elzárták”. Többféle ideológia volt emögött, pl. a párizsi koldusok megszüntetésére szegényházak születtek, ahol dolgozniuk kellett. De a családok kérésére simán elzártak családtagokat, akik mondjuk rangon alul akartak házasodni, elszórták az örökségüket vagy káromolták a vallást, vagy egyéb módon veszélyeztették a család jóhírét. Foucault szerint (és rengeteg korabeli forrást idéz, úgyhogy hajlamosak vagyunk hinni neki) mintegy 150 évig a koldusok, nemi betegek, bolondok, szabadgondolkodók, bűnözők, Sade márki, istentagadók és egyéb léhűtők szép összevisszaságban el voltak zsuppolva a társadalom szeme elől, a “közkórházakba”. Itt néhol dolgoztatták őket, vagy csak simán be voltak zárva. Így nem csoda, hogy a bűnös, az erkölcstelen és a “bolond” képe nem teljesen világosan különül el. Mindenkit eltüntettünk szem elől, aki nem tetszett.

Az orvostudomány szerepe egy csomó ideig még jelentéktelen, vagy csak párhuzamos a bolondság társadalmi megítélésével, de nem átfedő: vannak kórházak, ahol így-úgy kezelik a bolondok oda eső százalékát, de közben a bolondok nagy része az elzárásban keveredik a többi elzárandóval. Hogy egyáltalán kit kell bolondnak tartani és kit nem: erről vannak orvosi fejtegetések, vannak jogi források (már a római jogtól kezdve), amúgy meg bárki el tudja dönteni valaki másról, hogy bolond-e. Voltaire szerint pl. “bolondságnak vagy balgaságnak az agy szerveinek azt a nyavajáját nevezzük, amely feltétlenül megakadályozza, hogy egy ember úgy gondolkodjék és cselekedjék, mint a többiek.” Ennyi.

A könyv orvostörténeti fejtegetései különben roppant érdekesek szintén, hogyan képzelték el az idegrendszert anno (az életszellemek áramolnak az idegcsatornákban, meg a szilárd és folyékony részek egyensúlya), és miféle erőfeszítéseket tettek a bolondság osztályozására (“A szenvedélyeket sújtó betegségek: az ízlés elfajzása, bulimia, szatiriázis, erotománia, nosztalgia, tarantellapók csípése okozta betegség, őrjöngés, víziszony, rossz lehelet, antipátia, szorongás.“) És milyen gyógymódok voltak, és hogyan folyt össze és vált szét a különféle időszakokban a gyógymód és a büntetés – pl. a hideg vízzel való leöntés eleinte gyógymódnak indult, de aztán már inkább büntetésként emlegetik, a félelem (megijesztés) pedig eleve klassz gyógymód, mert megdermeszti a túl mozgékony idegrostokat. Ez mennyire durván így van ma is különben (az erőfeszítések az osztályozására, meg a gyógymód vs. büntetés is). Kitér az “orvos” szerepére is, akinek Foucault szerint egyik alapvető feladata nem a szegény elmebetegek gyógyítása, vagy felismerése volt, hanem őr volt, akinek meg kellett védenie a többieket (a kinti normálisokat) a bolondságtól.

Azután az elzárásból hogyan alakultak ki az elmegyógyintézetek, Pinel és Tuke reformja nyomán. Foucault szerint a “Pinel levette a láncokat az elmebetegekről”-jellegű, humanizmust sugalló megfogalmazások hibásak, mert a fenti urak csupán az elzárás új módozatait fundálták ki. Foucault azt sem nekik tulajdonítja, hogy elsőként jutott eszükbe, hogy szétválogassák a bolondokat és az elítélteket, mert már a 18. sz. elején levélben könyörgött több kórházfőnök, hogy ne küldék oda a sima, nembolond elítélteket – mert akkor szegényeknek bolondok között kell sínylődniük, és akkor tutira megbolondulnak azok is.

A történeti kérdésekkel párhuzamosan fut az a gondolatsor, hogy az Értelem hogyan határozta meg mindenkori viszonyát a bolondsággal, vagy Foucault megfogalmazásában, a Nem-értelemmel szemben. Régen az őrültek részei voltak az összképnek, bár szívesen megszabadultunk volna tőlük (a középkorban tényleg fizettek hajósoknak, hogy vigyék el a bolondot messzire és ott rakják ki), vagy legalábbis eltüntettük volna szem elől. A könyv végére aztán kiderül, hogy az Értelemnek tulajdonképpen szüksége van bolondokra ahhoz, hogy legyen mihez képest meghatároznia magát. Már nem saját bestialitását látja meg az ember a bolondságban, hanem a bolondságot egy tanulmányozható, objektivizálható és orvosolható tárggyá teszi. Ez a struktúra Foucault szerint már eleve elidegenítő:“a bolondság ismerete feltételezi, hogy birtokosa valamilyen módon elkülönült tőle, már előre megszabadult veszélyeitől és varázsától, és valamilyen nem-bolond léttel rendelkezik.”

Fogalmam sincs különben, milyen olvasmány ez olyasvalakinek, aki nem pszichiáter, így pszichiáterszemmel viszont határtalanul érdekes volt. Az orvostörténeti részek is, de leginkább felfedezni a mai gyakorlatot és felfogást a klasszicista gyökerekben, hogy az a sok ellentmondás, ami ma benne van a mindennapjainkban, az honnan jön és hogyan alakult ki. Hogy egyszerre hihetetlenül sokat haladtuk a klasszicizmus óta, más szempontokból viszont semennyit. Foucault különben maga is zakkant szadomazochista homoszexuális volt, és kritikusai szerint ezért írt a bolondságról meg a szexről, de mint tudjuk, az hogy valaki zakkant, nem zárja ki, hogy remek meglátásai legyenek a pszichiátriáról, épp ellenkezőleg.