|
 |
| fotó: tatraitibor.hu |
„Régen rengeteget ittam, ma már nem bírom annyira az italt, mint régen. Azelőtt két hónapon keresztül is lent tudtam lenni a tanyámon, és azt reggeltől estig végigrandalíroztuk. Manapság a kétnapos dorbézolástól kidőlök. Fárad a masina...”
***
CSATLAKOZZON HOZZÁNK A FACEBOOKON!
Lájkolja oldalunkat az alábbi linken:
http://www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk
Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!
***
Tibusz a legnagyobb fazon a világon. Ül a József utcai lakásában félmeztelenül, kezében gitárral, és hatvanévesen is gyakorol. Beszélgetés közben sem teszi le a gitárt.
Mondjuk eleve az érkezésem sem volt mindennapi. Csak a jóisten tudja hogyan, de eltévedtem a nyolcadik kerület dzsungelében. Amikor felhívtam, hogy igazítson el, kiállt az erkélyre, és onnan kiabált át a Salétrom utcába. Hangvezérléssel jutottam el a Tátrai lakba.
– Mióta laktok itt?
– Pontosan nem tudom, de 35 éve minimum.
– Elég kemény környék ez...
– Ne gondold! Egyrészt tele lettek az utcák térfigyelő kamerával. Nincs már itt semmi. De régebben sem volt vészes. Az is egyfajta védettséget jelentett, amikor itt sétálgattak a kurvák, hiszen a stricik tartották a rendet, nem volt kocsifeltörés, meg semmi. Arról nem is beszélve, hogy a házban is elég intelligens csapat lakik, kultúrált népség gyűlt össze.
– Gitározni fogsz interjú közben is?
– Miért, zavar?
– Egyáltalán nem, de nem mindennap ül velem szemben egy zenész hangszerrel a kezében.
– Akkor nem is teszem le.
– Minden nap gyakorolsz?
– Igen. Skálázom. De nem akkora sztori ez. Minden profi bazsevista ezt teszi, ha jól akar játszani. Márpedig jól játszani csak egyféleképpen lehet, ha folyton gyakorolsz. Angyalföldön nőttem fel a Forgách utcában, és a házunkban lakott Radenovics Géza bácsi, aki a Honvéd Zenekarban volt első klarinétos. Akármikor ébredtem reggel, az öreg már fújta. (itt teátrálisan utánozza a trombita hangot) Egész nap azt hallgattam! Hatvanéves ember volt, és hosszú órákat gyakorolt naponta, hogy el tudja játszani azt a „hangyasort”! Nem úgy van ám, hogy az ember fogja magát, odamegy a hangversenyre és elfújja, hanem folyamatosan „edzenie” kell. Amikor elkezdtem gitározni, úgy gondoltam, ha napi 12 órát gyakorolok, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye. És most is képes vagyok napi 12 órát gyakorolni. Nem mindig van ennyi időm, de most épp olyan időszakom van, hogy itthon ülök és reggeltől estig skálázok. Olyan erős a mezőny, hogy csak azzal tudsz előnyt kovácsolni, ha többet melózol.
– Könnyen vissza lehet esni?
– Micsodaaa! (felhorkan) A nullára vissza lehet „fejlődni”! Nagyon sok hasonló esetet láttam magam körül. Több kollégám eljutott viszonylag magas szintig, majd elszállt az agyuk, attól fogva csak a piával foglalkoztak, a munkával nem törődtek, és a végén úgy játszottak, mint a gyerekek. És meg is haltak. Nem megyek messzire, ott van például Radics Béla, aki a maga idejében egy korszakalkotó gitáros volt. Amíg ő nem jött, mindenki ilyen „popszarokat” gitározott, ő pedig elkezdett Creamet, meg Jimi Hendrixet játszani, amit tökéletesen jó ízzel adott elő.
Közelről láttam, hiszen 16 évesen a roadja, vagyis a pakolóembere lettem. Nagyon magas szintre jutott, de egyszer csak feladott valamit magában, és soha többet nem gyakorolt. A hangszerét nem volt képes megfogni, annyira szétesett! Súlyos alkoholista lett. Ismerem persze a lelki okait is, de azokat nem fogadom el. Szomorú sors volt az övé.
„FELELŐSSÉGGEL TARTOZOM A GYEREKEIMÉRT ÉS AZ UNOKÁIMÉRT”
– Hogyan védheti meg magát az ember ettől a sorstól?
– Úgy, hogy felállít egy fontossági sorrendet. Első a meló, második a szórakozás. A kettőt teljesen külön kell választani. Már csak abból a szempontból is, hogy ebben a családban sok gyerek és unoka van, akikért felelősséggel tartozom.
Nézd, időnként én is iszom. Néha beleesek ebbe a csapdába. Igaz, régen ittam rengeteget, mert ma már nem bírom annyira, mint régen. Azelőtt két hónapon keresztül is lent tudtam lenni a tanyámon, és azt reggeltől estig végigrandalíroztuk. Manapság a kétnapos dorbézolástól kidőlök. Nincs mese, fárad a masina... (a szívére mutat) A 24 éves az jobban bírja, mint a 60! Időnként ütöm magam, de ha Pesten vagyok, egész nap nem iszom.
 |
| fotó: tatraitibor.hu |
– Ki a jó gitáros? A jóság miben nyilvánul meg leginkább?
– Nagyon nehezet kérdeztél. Lelkileg sokat foglalkoztam azzal, hogyan tudnék úgy felmenni a színpadra, hogy már a harmadik hangnál teljesen átszellemülve benne tudjak lenni a zenében, és el tudjak szállni. Sajnos az első tíz évben nekem ez nem ment, és rosszul éltem meg. Aztán a sporttal kezdtem összefüggésbe hozni a zenét. Az itthoni gyakorlás, amiről az előbb kérdeztél, ugyanaz, amit a futók csinálnak ott a tévében. Nézd csak! (ekkor a szoba túlsó végében lévő hatalmas képernyőre mutat, ahol épp egy sportversenyt közvetítenek) A verseny a koncert, és amit az edzésen csinálnak, az a gyakorlás. És az a jó gitáros, aki kitartó, módszeres munkával képes arra, hogy a színpadon az első perctől fogva „varázsoljon”.
– Ilyenkor zenét is szerzel?
– Nem, inkább csak skálázom. A zeneszerzéstől ódzkodom, mivel nem vagyok képzett zeneszerző, ezért ez nálam mindig kétesélyes. Annak idején, amikor Pálvölgyi Gézával lemezt csináltunk, Géza már több héttel a felvétel előtt készen volt az összes nótájával meghangszerelve, én pedig az utolsó hétre tartogattam, mert nem mertem nekiállni. Aztán rendszerint áldott állapotba kerültem, és belelendültem. Kiszaladt már egy-két szép dolog így a kezem alól.
– Mi ad az utolsó héten ihletet a határidőn túl?
– Változó. Az egyik kedvenc dalomat, a Tengerparti lányt például a Rába-parton írtam akusztikus gitárral a kezemben, csodálatos, idilli környezetben, egy gyönyörű erdőben. Az fantasztikus „repülés” volt!
– Horgászni, vadászni jársz még?
– Hogyne! De kizárólag baráti társasággal, mert egyedül nem működik. Már eleve a készülődés izgalmas az előtte való napokban. A beszélgetések, a lelki ráhangolódás is roppant kellemes dolog. Az utazás külön dili, és a megérkezés, no meg az ottani helyzetfelmérés is. Amikor a tóparton beindul a peca, elkezdődik a halak eszén való túljárás. Azt találgatjuk, mit gondolhatnak a halak...
– És mit gondolnak a halak?
– Az anyjuk picsáját! (nevet) Viccet félretéve: fogalmam sincs. Ha tudnám, talán nem is lenne már izgalmas.
„ELHITETTÉK VELEM AZ ORVOSOK, HOGY BETEG VAGYOK”
(ekkor megcsörren a házi telefon, de hamar lerendezi a hívót)
– Igaz, hogy előbb volt mobilod, mint vonalas telefonotok itthon?
– Ne is mondd! Iszonyatos procedúrákon mentünk keresztül, amíg 13 évvel ezelőtt bekötötték. Ma már két perc alatt lenne öt vonal is, de abban az időszakban ez nagyon más volt. Többször jártam a központban, és érdeklődtem, hogy mi van a telefonommal, de nem volt olyan alkalom, hogy benne lettem volna a computerben, az előrendelések között. Mindig újra kellett kezdeni az egész igényléses procedúrát. Egyszer aztán kiküldtek egy értesítést, hogy tízszeres áron kaphatok vonalat, mint vállalkozó. Erre újra bementem, és képzeld el, még akkor sem voltam ott az előrendelési listán. Nem is értettem. De már nagyon kemény volt a helyzet, mert beszólogattam...
– Tudták, hogy ki vagy? Ismertek, mint zenészt?
– Fogalmam sincs, nem beszélgettem én velük ilyesmiről! Soha nem akartam magamnak előnyt kovácsolni az ismertségből. De mobiltelefonom valóban előbb volt, mint vonalas telefon. Azelőtt meg fülkékbe szaladgáltam.
– A boldog békeidők…
– Meg is gazdagodtak a fiaim a boldog békeidőkben, mert akkoriban öt forinttal működött a készülék, és a gyerekeim húszasért adták nekem az ötforintost. Ma már belegondolni is rossz, hogy egy apróság miatt is le kellett ballagni, és keresni kellett egy fülkét, amelyik épp nem volt szétrúgva.
Persze ez csak utólag tűnik ilyen macerának, akkoriban természetes volt. És egyébként sem vagyok egy nyavalygós alkat. Fiatalkoromban keményen sportoltam, és ez a szellem a mai napig elkísér. Mindig volt bennem egy motor, ami hajtott.
A sportban kihagytam három évet, mert ízületi problémáim lettek. Meg kellett operálni a kezem, és bedőltem az orvosok hülyeségének. Elhittem, hogy beteg vagyok, és ebben folyamatosan erősítettek. Aztán eljött egy pont, amikor azt mondtam, hogy akkor most vége az orvostudománynak, és elindítottam a saját magam kúráját. Ismét elkezdtem futni, bokszolni, és elmúlt az összes olyan problémám, amitől már kifejezetten rosszul éreztem magam. Rájöttem, nekem egy dolgom van: taposni, menni előre!
„A SZÜLEIMET NEM ÉRDEKELTE, MI VAN VELEM”
Muhammad Alinak volt egy mondása, miszerint az Isten megadta a tehetséget, de adott hozzá korbácsot is. Ez egy nagyon régi sztereotip duma, de az égvilágon minden benne van. 15 éves koromig birkóztam, majd két esztendőt bokszoltam.
Amikor birkóztam, mindig ott voltam már az edzés előtt, és amíg vártam a többieket, addig a bábuval megcsináltam kétszáz válldobást, és kétszáz csípődobást. Utána kezdődött az edzés, és velem takarították ki a termet. Ugyanez volt, amikor bokszoltam: 15 menetet zsákoltam minden edzés előtt. Volt olyan magyar bajnokság, ahol birkózásban nyolc tusgyőzelmem volt, és egyik sem tartott két menetig. Félnehézsúlyban magyar bajnokságot is nyertem. És nem azért, mert hihetetlenül tehetséges vagyok, hanem marha nagy erőt és energiát fektettem a dologba.
 |
| fotó: tatraitibor.hu |
– Miért hagytad abba a sportot, ha ilyen sikeres voltál?
– Túl nagy volt az önbecsülésem, és megsértődtem az edzőkre. Nem volt önuralmam, nem tudtam magam türtőztetni.
– Azt mondják, a hirtelen harag a mai napig jellemző rád.
– Ez igaz. Kenyérre kenhető módon működöm, de a legváratlanabb pillanatban felrobbanok. Sajnos ez egy rossz tulajdonságom. Ugyanakkor soha nem lázadtam. Sőt, inkább túlságosan is nagy a kompromisszumkötő képességem.
– A szüleid ellen sem lázadtál?
– Másodikos gimnazista koromban otthagytam az iskolát, mert elmentem egy zenekarba. A családomnak csak annyit mondtam, hogy: „szevasztok!” Ha ez lázadás, akkor lázadó voltam, de szerintem ez nem lázadás, hanem egészen egyszerűen úgy gondoltam, hogy eljött az én időm. Még azt sem állítanám, hogy önfejű voltam. Inkább határozott.
– Milyen típusú iskola volt, amit otthagytál?
– Abban az időben nagy divat volt a vegyipari szakközép. Hobo, Solti János és én is ilyen típusú iskolába jártunk. Ez akkoriban amolyan kötelező komcsi irány volt.
Később sem mentem vissza tanulni, mert már nem volt rá időm. 17 éves koromban bekerültem egy profi zenekarba.
– A Kárpátiába?
– Igen. Harmath Albert énekelt, aki korábban együtt dolgozott Radics Bélával, de összevesztek és csinált egy zenekart, ahol már én voltam a gitáros. Ez volt az első profinak számító banda, ami már pénzért játszott. Igaz, marha kevés pénzért, de sokat játszottunk a Balatonon, sőt még klubunk is volt.
– 17 éves korod óta vagy pénzkereső?
– Igen. 17 éves korom óta magamat tartom el.
– Szüleid hogyan élték meg az előbb említett „határozottságodat”?
– Nagyon korán elváltak és eléggé… Végülis, ki lehet mondani: jó szar környezetben nőttem fel. Abszolút nem figyeltek rám, nem is érdekeltem őket, a nagymuteromnál nőttem fel. A nagymuterral viszont tökéletes családi viszony volt, ő volt az anyám, én meg a fia. Amit kerestem, abból hazaadtam valamilyen jelképes összeget, de gyakorlatilag a nagymuter tartott el.
„AMIT CHARLIE TUD, AZ VILÁGSZÍNVONAL”
– Radics Bélával is játszottál?
– Igen. A Kárpátia után Radics bevett a Tűzkerékbe. El sem hittem akkor... 18 éves voltam. Radics szupersztár volt Magyarországon, és óriási dolog volt, hogy egyáltalán gitáros bekerülhetett mellé. Előtte ugyanis csak akkordgitárosokkal dolgozott. Én voltam az első, aki szólózhatott. Valamiért szeretett. Béla nagyon sok emberrel lekezelő volt, de köztünk speciális viszony alakult ki. A tanítványának tekintett. Nem túl sok időt töltöttünk együtt, mert hamar tovább álltam. Mindenesetre attól fogva felfelé ívelt a pályafutásom.
– Ha végigélhette volna a sikereidet, büszke lett volna rád?
– Ebben biztos vagyok. Magamból indulok ki: rengeteg olyan fiatal van, akik nálam tanultak gitározni, és ma Magyarország meghatározó zenekaraiban játszanak. Itt nőttek fel, és nagyon szeretetteljes a viszonyunk. Boldog vagyok, hogy jól csinálják!
– Millió zenekarban megfordultál az elmúlt évtizedekben a Generáltól kezdve a Skorpión és a Minin át a Hobo Blues Bandig, nem beszélve saját együtteseidről, a Tátrai Bandről, vagy a Magyar Atomról. Ugyanakkor jó néhányszor ki is léptél formációkból. Általában mi okozta a válásokat?
 |
| fotó: tatraitibor.hu |
– Apró emberi f*ságokon szoktunk összeveszni. Felszívjuk magunkat valamin, mert mindenki nagyfiúnak érzi magát. A szokásos hülye történet: az ember nem gondolja meg, hogy mit csinál, aztán idővel rájön, hogy baromság volt, mert van affinitásunk egymáshoz.
– Hobo Blues Bandes pályafutásod alkalmával többször is volt ilyen...
– Annak idején, amikor kitört a tűz a zenekarban, Póka Egonék kirúgtak. Épp a Rábánál pihentem, s hívott az egyik roadunk, Hippi, hogy már nem vagyok a zenekarban. Azonnal hívtam Soltit és Tóth Jánost, illetve szóltam Zsoldos Tominak is, aki nagyon jó barátom, hogy csináljunk egy formációt. „Mit szólnátok hozzá, ha az lenne a neve, hogy Hungarian Blues Brothers? Egy picit összecseng a HBB-vel, de ne törődjetek vele!...” Akkor óriási volt a röhögés, és lelkesedett mindenki, így megalakultunk, majd Laci (Hobo) két-három napon belül itt volt nálam, és mondta, hogy ha már úgyis itt vagyunk készen, akkor ő belép, és kész az új Hobo Blues Band. Na, így került ki Póka a zenekarból! Aki másnak vermet ás...
– Zenei életed egyik legfontosabb állomása a Tátrai Band. Mérföldkő volt az a pillanat, amikor Charlie megérkezett a zenekarb?
– Mindenképp! Charlie olyan énekes, akihez hasonló nincs az országban, de még Európában se nagyon. Azt mondom Rózsira vagy Somló Tomira, hogy jól énekel, de ahogy Charlie nyomja, úgy nem csinálja senki. Ez abszolút világszínvonal! Olyan érzéke van az „öregnek”, hogy az elképesztő!
(rágyújt, majd folytatja)
Fenn voltunk Fogarasi Janinál, buliztunk, és Charlie előkerült valahonnan, talán Skandináviából. Megjött, dumálgattunk és bekattant, hogy korábban már dolgoztunk együtt a Generálban. „Te Csőr! – szólítottam meg. – 9 hónapot kint vagy, 2-3-at itthon, van kedved csinálni valamit?” És volt kedve. Elmentünk Dorozsmai Peti stúdiójába, Pálvölgyi Géza, Charlie, meg én, és Petivel beraktunk a dobgépbe valami kis ritmust, amire Géza elkezdett zongorázni, jómagam gitároztam hozzá, s kerestünk valami feelinget, hogy elkapjunk egy hangulatot. Charlie énekelt, és ahogy visszahallgattuk, azt mondtuk, itt van valami, ez őrület! Abban a pillanatban megvolt az, amiről utána azt mondták, hogy a Tátrai Band hangzása. Részünkről eldőlt a dolog, ám a közönség már nehezen szopta be, nem tudom, hogy miért. Jártuk az ország körüli turnékat, amit szegény Kovács Úr finanszírozott, aki akkor nagyon jól menő építési vállalkozó volt, és csípőből tudta kezelni ezeket a dolgokat. Tominak elévülhetetlen érdemei vannak ebben, mert ő tartotta össze az egészet, hogy anyagilag meg tudjunk élni. Elmentünk például Kazincbarcikára, és 14 fizető néző volt a 80 forintos jeggyel, amiből egy roadot sem tudtunk volna kifizetni, nemhogy a felszerelést! Így jártuk az országot, aztán a második lemezünkön megszületett a New York, New York, meg a Küszöbön túl, és egyik pillanatról a másikra akkora sláger lett mind a kettő, hogy azon a nyáron nem tudtál úgy az adókon kapcsolgatni, hogy ne az menjen valamelyiken. Attól fogva egyszerűbb lett a dolog, mert lettek slágereink. A folytatás pedig már ismert... Magyar Atom, Latin, Tátrai Tend.
– ...És a folytatás „fináléját” csak az égiek tudják. Vagy te is?
– B. B. King a példaképem, aki 1925-ben született, és még mindig színpadon áll. Hasonló terveim vannak...
***
CSATLAKOZZON HOZZÁNK A FACEBOOKON!
Lájkolja oldalunkat az alábbi linken:
http://www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk
Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!
|
