Nőies nőkkel virágoztathatjuk fel nemzetünket!

Igen, nőies nőkkel, akik az utódnemzésben, a fajfenntartásban s férjük iránti gyengéd szeretetükben lelik meg leginkább evilági boldogságukat. Így gondolta ezt már a százkilencvenegy éve, 1823. január 20-án született Madách Imre is. Szerinte a nő eleve arra teremtetett, hogy „csak magvat hozzon, csak fajt tenyésztni van előteremtve”, vagy kortársai közül Garay János egyetlen szavával, hogy hazája „nemtő”-je legyen.

Mi sem jellemzőbb a tizennyolcadik századvégtől mindeneket felforgató „felvilágosodás” általi befolyásoltságra, mint Az ember tragédiája írójának fentebbi álláspontja miatt való nőgyűlölőnek tekintése úgyszólván valamennyi magyar irodalomtörténeti műben. Pedig semmi új nincs a madáchi megfogalmazásban. Szophoklész tragédiája, A tarchisi nők után ugyan mit is írhatott a szép nem eredendő szerepéről 1843-ban megjelent jambikus drámájában, a Férfi és nőben? Aligha mást, mint hogy a nő

„Csak addig házastárs, míg a Teremtő 
Szabályának: „szeretni” megfelel; 
S ha ezt nem bírja, sem önnön maga
Élvezni, sem mást élveztetni nem tud:
Csak földteher, s élettelen agyag. 
Mert mint tavasszal a kertekbe két szál
Ibolyát ültet a kertész, hogy egyike
Teljesnek nyílson, s bokros fürtivel
Jelelje ki a fajt – s a másika 
Csak magvat hozzon: úgy az asszonyember
Csak fajt tenyésztni van előteremetve.”

Vagyis a nő a teremtő Isten akaratából eredendően az emberi nem fenntartására rendeltetett. Erre, nem pedig, hogy „emellett” főiskolai, egyetemi tanár (pláne politikus, miniszter, államfő) is legyen. (Vagy ha netán mégis az első kettő valamelyike lesz egzisztenciális kényszerűségből, csak addig teheti büntetlenül, amíg e szerepvállalása nem megy családi élete, házassága rovására.) S ezzel együtt arra, hogy földi urának gyengéd szeretője, kedvese legyen, ne pedig vele keménykedő, „én is pont vagyok olyan, mint ő!” jeligéjű hitvese. Mert ahogyan Madách iménti drámájában mondja az eszményi nőt, az ideális feleséget kereső Herakles, 

„A nő szeretni van teremtve, és
Ha ezt nem bír már, haljon el; minek
Csirát veszített lény a föld ezer
Növényi közt, kik fajzanak s tenyésznek?”

Egyenes beszéd. Akárcsak folytatása, hogy a nő „más karján függni van teremtve”, vagyis a férfi oldalbordája az isteni teremtés rendjében. Ezért, hogy Herakles így fordul atyjához, Zeuszhoz:

„[…] adj én nekem
Oly lényt, mint a nő, oly párját nememnek,
Ki nélkül nem vagyok én még csak egy sem.”

Vagyis ha a „felvilágosultak” szemellenzőjét végre levetjük, rádöbbenhetünk, Madáchunk nemhogy nem nőellenes, hanem egyenesen nőpárti volt. Akárcsak egyetlen mai szépírónk,Pozsonyi Ádám, akinek kortörténeti regénye (Keskeny Károly élete és kora, 2012) címadó hőse ekként világítja meg a Madáchtól idézetteket:

„A nő egykor értékes volt. Létezése elengedhetetlen a férfiember számára, sőt, elengedhetetlen volt magának az univerzumnak a kiteljesedéséhez is. A nő ugyanis képes valamire, tud valamit, amit a férfi nem: utódot szülni. Ezzel a képességével illeszkedik a Teremtés rendjébe. A férfi tudniillik szellemi síkon teremt, a nő pediglen biológiain. De mióta a nőt úgymond „felszabadították”, a nő már nem a férfit tekinti igazodási pontnak, hanem ő is a világmindenséget lesi. És ő is orvos akar lenni, mérnök, feltaláló, drámákat meg zenét akar szerezni, valamint államfői babérokra tör. De mivel az Isteni Rend szerint nem ez a rendeltetése, hát nem is megy neki.”

Nem bizony. Hiszen ahogyan már Horatius is megállapította, „naturam expellas furca, tamen usque recurret”, „bár űzd ki a természetet vasvillával, mégis visszatér az szüntelen.” Vagyis hiába erőlködnek oly görcsösen az ellenkezője igazolásával, a nő eleve arra teremtetett, hogy „csak magvat hozzon, csak fajt tenyésztni van előteremtve”, egyszóval, hogy hazája „nemtő”-je legyen.