Szerző: Kubassek János
Több mint egy évtized telt el azóta, hogy az Amerikai Filmakadémia 9 Oscar-díjjal jutalmazta Az angol beteg című filmet. A film főhőse a magyar sivatagkutató, Almásy László, akinek életművére évtizedeken át a feledés fátyla borult szülőföldjén. Még a lexikonokból is kifelejtették a szerkesztők, mintha el akarták volna törölni teljesítményeit. Az Oscar-díjas film révén azonban a Föld egyik legismertebb magyarjává vált, neve a legnagyobb példányszámú újságok oldalára került. A film ezernyi izgalmas kérdést vet fel. Ki volt ez a rejtélyes ember, aki hazájától távol, a Líbiai-sivatag kopár homokvilágában kereste a boldogságot? Mit tett, hogyan szervezte expedícióit a kietlen kőbirodalomba? Hogyan vált felfedezővé? Milyen eredményeket ért el? Milyen titkos küldetést teljesített a második világháború idején az afrikai hadszíntéren? Miért lett Rommel katonája? Milyen célokat tűzött ki maga elé? Hol és hogyan halt meg?
Borostyánkőtől Eastbourne-ig
A régi közmondás szerint az alma nem esik messze a fájától. Almásy György földbirtokos, jeles ornitológus és Ázsia-kutató családjában 1895. augusztus 22-én örömteli esemény történt. Pittoni Ilona másodszülött fiúgyermekének adott életet. Almásy László Ede világrajövetelét megünnepelték Borostyánkőn, a vastag kőfalakkal körbevett, sasfészekre emlékeztető vár falai között. A család mindössze három esztendővel korábban, 1892-ben költözött lakhelyére, eredetileg Zsadány és Törökszentmiklós közelében voltak a birtokaik. Az Almásy családot a 17. századtól az ország előkelő nemesi családjai között tartották számon. A család történetéhez tartozik, hogy egyik tagja, Almásy Pál 1849. április 14-én Debrecenben, a református nagytemplom falai között a képviselőház elnökeként hirdette ki a nemzetgyűlés határozatát a Habsburg-ház trónfosztásáról.
A borostyánkői birtokot megvásárló Almásy Eduárd, a nagypapa széles látókörű, világlátott ember volt. Nagyon érdekelték a földrajzi utazások, a felfedezések. Több mint ötezer kötetes, gazdag könyvtárában félezer könyv foglalkozott a földrajz, a csillagászat, a meteorológia és a geológia kérdésköreivel. Buzgón gyűjtötte az útleírásokat, rendszeresen megvásárolta a legkorszerűbb térképeket, atlaszokat, s előfizetett a német földrajzi szakfolyóiratokra. Alapító tagja volt az 1872-ben létrejött Magyar Földrajzi Társaságnak. Fia, Almásy György jogi diplomát szerzett, de nem érzett elhivatottságot a fiskálisok és prókátorok munkája iránt. A birtokból, a gazdaság jövedelméből élt. Örökölte azonban apja érdeklődését a természettudományok iránt. Több nagy utazást tett Ázsiában, s a Tien-San hegyei közötti 1906-os expedíciójára a fiatal földrajztudóst, Prinz Gyulát is magával vitte.
Almásy György fia, Laci úrfi kisgyermekként gyakran tartózkodott a félhomályos könyvtárteremben, ahol a megsárgult földgömbök között, a kényelmes karosszékben rengeteget olvasott. Így először Borostyánkőn tágult ki számára a világ. Kőszegen, a bencés gimnázium diákjaként kezdett érdeklődni a madarak költési, vonulási szokásai iránt, s itt ébredt fel benne a repülés utáni vágy. A fiúcska gyermekként élte meg édesapja Dobrudzsába és a Duna-delta vidékére, majd Közép-Ázsiába szervezett expedícióit, amikor több szekérnyi zoológiai preparátum jutott haza e távoli egzotikus vidékekről. Ifjúként látta, milyen temérdek munkával jár egy expedíció előkészítése. A felfedező utazóvá válás Almásy László esetében a szülői házban, a borostyánkői kastélyban kezdődött. Nagy hatással volt rá Chernel István, a jeles ornitológus, akinek írásait rendszeresen olvasta.
Középiskolai tanulmányait Grazban végezte, ahonnan botrányos körülmények között kellett távoznia, mivel késve indult el otthonról, s az iskola kapujában „drótszamarával” robogva elütötte a gimnázium igazgatóját. Emlékezetes kalandjai közé tartozott, amikor egy kőfejtő meredek pereméről elrugaszkodva próbálta ki saját kezűleg épített repülőgépét, s néhány másodperc múlva több mint tíz métert zuhant. A balesetet kisebb sérülésekkel megúszta, de a repülés örökre rabul ejtette. A középiskolát az angliai Eastbourne-ben folytatta. Angliai diákévei során ismerte meg az angolszász kultúrát és a brit életformát. Kitűnően elsajátította az angol nyelvet, melyet szinte anyanyelvi fokon beszélt. Kapcsolatba került a cserkészettel, melynek követelményei és törvényei nagy hatással voltak későbbi életére. A híres brit Afrika-kutató Selous könyveit olvasva ébredt fel benne az érdeklődés a fekete kontinens iránt. Az eastbourne-i diákévek során megtanult viselkedés- és gondolkodásmódnak köszönhette, hogy később elnyerte a britek és az egyiptomiak bizalmát, majd pénzügyi támogatását Szahara-kutató munkájához.
IV. Károly oldalán
Az első világháború idején Almásy László katonai szolgálatot teljesített az orosz, majd az olasz fronton. Több kockázatos felderítőúton vett részt a Dnyeszter mellékén. Az első világháborút követően részt vett IV. Károly visszatérési kísérletében, az ún. királypuccsban. 1921. április 5-én gróf Mikes János püspök társaságában kísérte el a Habsburg-uralkodót a határig. Erre az időszakra nyúlik vissza állítólagos grófi címe, hiszen a jelenlévők nem feledték el, hogy itt-tartózkodása alatt IV. Károly következetesen gróf úrnak szólította Almásyt. A grófi címre így emlékezett vissza Tasnádi Lászlónak, a műegyetemi repülőklub elnökének címzett, 1939. július 21-én Kairóból írt levelében:
„Meg lehetsz róla győződve, eleget védekeztem a nekem itt bőven kiosztott rang ellen. Személyes tájékoztatásodra engedd meg, hogy ennek a visszás helyzetnek alábbi magyarázatát adjam: őfelsége, IV. Károly király trónra lépésekor nagyatyám fel lett szólítva, hogy mint az egyik zsadányi és törökszentmiklósi Almásy hitbizomány tulajdonosa, adja be családunk többi ágainak rangjára való emelésének kérvényét. A kérvényt 1917-ben őfelsége ellátta kézjegyével, mivel Nagyatyám azonban közben elhalálozott, bátyámnak kellett volna azt ellenjegyzés végett a m. kir. minisztertanácsnál kijárni. Tekintettel a háborúra, bátyám ezt nem tette, és az okmány így mai napig csonkán fekszik levéltárunkban. Amikor őfelsége 1921-ben Szombathelyen tartózkodott, mint szárnysegéd voltam beosztva melléje, s ez idő alatt a Király – emlékezve az általa jegyzett beadványra – következetesen grófnak szólított, ez aztán az akkori legitimista körökben folytatódott, és a sajtóban is fel-felmerült. Képzelheted, mily gyakran kerülünk abba a helyzetbe bátyámmal, hogy tiltakozunk a grófi címzés ellen, amihez azonban sokan saját hiúságuk kielégítésére ragaszkodnak.”
Almásy körében számos arisztokrata nemes volt, s ő is otthonosan mozgott a főrangúak körében. A borostyánkői vár és a birtok tulajdonlása ugyancsak táplálta a grófsággal kapcsolatos hamis hiedelmet. Azt azonban kevesen tudták, hogy a tényleges Almásy-vagyon hitbizomány, s az László bátyjának, Jánosnak a nevén szerepelt. Almásy hivatalos okmányain, igazolványaiban, bizonyítványaiban nem szerepel a grófi cím, s műveinek, könyveinek, cikkeinek megjelentetésénél sem olvashatjuk ezt a rangot.
A sivatag bűvöletében
Almásy, aki autóversenyzőként is hírnevet szerzett, egy Steyr autóval – Esterházy Antal társaságában – Alexandriából kiindulva a Nílus mentén Kartúmig jutott, majd átkelt a Núbiai- és a Berber-sivatagon. A vállalkozás nagy visszhangot keltett. Az osztrák Steyr gyár megbízta Almásyt a cég kairói képviseletének vezetésével, abban a reményben, hogy piac nyílhat Egyiptomban az osztrák járművek számára. A következő évben Almásy kockázatos utat tett a Keleti-Szaharában, ahol 700 km-es úton járta be Abu Moharig homokdűne-birodalmát. Több vadászexpedíciót is tett a Líbiai-sivatagban. Egyik útján Széchenyi Zsigmonddal vadászott. Élményeiket a neves vadászíró Hengergő homok című sivatagi vadásznaplójában örökítette meg, de Almásy nevét nem írhatta ki a mű újabb, Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelentetett 1964-es kiadásában.
Almásy kapcsolatba került Kemal el Din herceggel, megismerte Fuad királyt s az egyiptomi uralkodóház számos tagját. Kitűnő kapcsolatteremtőként szerzett támogatókat a legvagyonosabb egyiptomi körökből. Kemal el Din bőkezűen támogatta utazásait, mert felismerte, hogy Almásy tevékenysége Egyiptom földrajzi megismerését szolgálja, s nagy stratégiai jelentőséggel bírnak a Szahara ismeretlen belsejében általa gyűjtött adatok. Az 1930-as esztendők sorsdöntőnek bizonyultak Almásy számára. A szíriai Aleppó közelében gróf Zichy Nándorral elszenvedett szerencsés kimenetelű légi baleset után Almásy ismét visszatért Egyiptomba. 1932. május 1-jén Penderel skót repülő alezredessel egy angol gyártmányú Moth típusú repülőgépről megpillantotta a régen keresett Zarzura oázist.
A Gilf-Kebír homokkő fennsíkjának északi fővölgye, Vádi Abd el Malik felfedezése világszerte visszhangot kapott. A következő év februárjában Almásy nagyszabású expedícióval tért vissza a Gilf-Kebír térségébe. Richard Bermann osztrák újságíró közreműködésével sikerült elnyernie a Universal amerikai filmtársaság pénzügyi támogatását. E vállalkozás tagja volt Kádár László tanársegéd, későbbi debreceni földrajzprofesszor.
Úszó emberek a sivatagban
Almásy 1933-as expedíciója a Líbiai-sivatag utolsó fehér foltjait törölte el a térképről. Zarzura – mint tipikus esőoázis – a vízhiány miatt teljesen elnéptelenedett. A Szahara egyik legelhagyatottabb, leginkább hozzáférhetetlen zugában Almásy László volt az első európai kutató, aki részletes földrajzi dokumentációs munkát végzett.
A Gilf-Kebírt tagoló meredek falú sziklakanyonok, a vádik megismerése az áprilisi forróságban komoly fizikai igénybevételt jelentett az expedíció tagjai számára. Almásyék a Gilf-Kebír festői tanúhegyekkel körülvett völgyének homokkőben keletkezett sziklabarlangjaiban ősi állat- és emberábrázolásokra bukkantak. A Vádi-Szúrában – a „Képek völgyében” – neolitikumi ember keze nyomát őrzik a sziklaodúk falára festett vörös színű strucc- és pálmafa-ábrázolások, bizonyságául annak, hogy valaha növényzet zöldellt ott, ahol manapság csak száraz főcsomók vannak. Almásy felfigyelt a legtalányosabb ábrázolásra, az úszó emberekre, s vázlatkönyvében akvarellen örökítette meg őket. Úszni csak ott lehet, ahol víz van, s a Szahara e kietlen zugában manapság sem víz, sem növényzet nincs! A legközelebbi vízfolyás, ahol úszni lehet, a Nílus, mely Vádi-Szúrától keleti irányban csaknem ezer kilométeres távolságban hömpölyög. Márpedig akik a festményeket készítették, láthattak úszó embereket. Feltehető, hogy időszakos vagy állandó, úszásra alkalmas vízfolyások létezhettek ezen a környéken. (A Magyar Földrajzi Múzeum 1993-ban dr. Gábris Gyula földrajzprofesszor, dr. Szabó József földrajzprofesszor és Antall Péter fotóművész részvételével lebonyolított expedíciója során részletes tereptanulmányokat végeztünk e sziklavilágban, de hajdani tó jelenlétére utaló nyomokat, színlő maradványokat vagy tavi üledékeket nem találtunk.)
A hajdani csapadékosabb éghajlatra, táplálékban gazdag, feltehetően szavannanövényzetre utalnak azok az állatábrázolások, melyek teheneket, zsiráfokat, gazellákat, antilopokat, struccokat örökítenek meg. A sziklafestmények alkotóinak kilétét máig homály fedi. Kádár László vélekedése szerint a Hérodotosz történeti munkáiban emlegetett sivatagi népek, a garamanták vagy a barlanglakó trogloditák jeleníthették meg azt, amit láttak. Almásy Vádi-Szúrában kóstolt bele a prehisztorikus emlékek feltárásának izgalmaiba. További célkitűzései közé tartozott, hogy e szempontból is kutassa a Líbiai-sivatag ismeretlen oázisait, Mergát, Arkenut és az Uweinát-hegységet. Almásy felfigyelt a száraz folyómedrekre, melyek eredetéről így írt a Brit Királyi Földrajzi Társaságnak címzett jelentésében: „A nyári esőzések fokozatosan érik el Uweinátot, Arkenut, az El Bibán és az El Hamra vádikat, Vádi Abd El Malikot és Vádi Talhát. Ez az esőzés két-három hónapon keresztül hetente kétszer, háromszor ered el, rendszerint este és reggel esik, gyakran viharok és heves záporok kísérik. Az ilyen esőzéses időszakok 2-3 évig tartanak, azután hosszú időre abbamaradnak. Az utolsó esőzés 9 évvel ezelőtt érte el Uweinátot.”
A Szudán, Líbia és Egyiptom hármas határán magasodó Uweinát-hegységben rejtőztek a Szahara természetes vízraktáraként szolgáló sziklabarlangok. A vadregényes kővilág gránitbarlangjaiban eredő források vize életmentő volt a kietlen forróságban. Ain Dua sziklakatlanában, a gömbölyű gránittömbök barlanglabirintusában Almásy és arab kísérője, Szabr ember- és állatképek százaira bukkant. Összesen mintegy 800 barlangfestményt fedeztek fel. Karkur Talhban hasonló ábrázolásokat találtak. A fehérrel, vörössel, sötétbarnával és sárgával színezett állatalakok és a fekete emberfigurák páratlan bizonyságai az őskori ember kultúrájának. Almásy így örökítette meg a felfedezést: „Az emberalakokat mindig feketére festették, vörös hajjal és fejükön fehér tolldísszel ábrázolták őket. Fehér karlánc és bokalánc díszítette a felkarjukat és a bokájukat, csípőjükön lánc és fehér tollak lógtak. Tegezt viseltek, tele tollvégű nyilakkal, és olyan kisméretű íjakat, melyek alul horogformában végződtek. Az Olasz Topográfiai Misszió közreműködésével az első felfedezések után hamarosan még tíz barlangot találtunk a sziklákban Ain Dua fölött, és ezekben összesen mintegy 800 barlangfestményt, melyek közül mindegyiket az egyes barlangok mennyezetére festették.”
Almásy adott hírt elsőként a magyarábokról, akiknek őseit – a legenda szerint – a törökök hurcolták el Magyarországról. Vádi Halfa közelében, a Nílus egyik szigetén bukkant a magyarábok képviselőire, akik nagy szeretettel, rokonként fogadták. A szudáni Kartúmban Cséke Zsolttal tett utam során, 2004-ben találkoztunk olyan idős szudáni magyarábokkal, akik személyesen ismerték Almásyt. Elmondták, hogy cserkésztestvérként szerette volna meghívni őket, de az angol gyarmati hatóságok az utolsó pillanatban megtiltották számukra az utazást.
Rommel katonájaként az afrikai hadszíntéren
A második világháború idején Mussolini Olaszországa Líbiában nagyszabású hadműveletekre készült. Az ambíciók azonban meghaladták az olaszok képességeit, s 1940. december 9-én a Richard O’ Connor tábornok vezette brit haderő megsemmisítő vereséget mért az ötszörös túlerőben lévő olaszokra. 1941 februárjában a hitleri hadvezetés úgy döntött, hogy segítséget nyújt bajba került szövetségesének. A német Afrika Korps parancsnoka Ervin Rommel tábornok lett, akit nemcsak katonái, de ellenfelei is legendás hősként emlegettek. Almásy nevét német nyelven is megjelent, Az ismeretlen Szahara című könyve révén jól ismerték a német katonai hírszerzés, az Abwehr központjában. A németek tisztában voltak azzal, hogy Almásy nemcsak a Szahara kiváló ismerője, hanem kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik egyiptomi vezető körökben. Mint repülőoktató, számos kairói előkelőséggel épített ki baráti viszonyt. Rendszeres vendég volt Faruk király udvarában, baráti szálak fűzték Taher pasához, Alaeddin Mouhtar pasához, az egyiptomi vezérkari főnökhöz, El Maszri pasához, de kapcsolatban volt az angolellenes ifjú tisztek mozgalmának tagjaival, Gamal Abdel Nasszerrel és Anvar el-Szadattal, Egyiptom későbbi államfőivel is.
Almásy ekkoriban a magyar légierő állományában teljesített katonai szolgálatot. Kenessey Waldemár altábornagy, a magyar honvéd légierő parancsnoka – németek kérésére – 1941. február 8-án a német hadsereghez vezényelte. A személyre szóló kikérő rendkívüli presztízst jelentett, hiszen a németek nem szenvedtek létszámhiányban, de olyan szakemberre volt szükségük, aki a sivatagot kiválóan ismeri.
A hazánk lélekszámát többszörösen felülmúló német birodalomban egyetlen olyan szakember sem volt, akinek olyan szerteágazó ismeretei lettek volna a Szaharáról, mint Almásynak.A magyar sivatagkutató német egyenruhát öltött, német zsoldkönyvet kapott, de ruháján viselte magyar jelvényeit. Már csak azért is szívesen vállalkozott a feladatra, mert élénken foglalkoztatta a terv, hogy felkutatja Kambüszész perzsa uralkodónak a Líbiai-sivatag homokvilágában ókorban eltűnt hadseregét. Elindulása előtt Sterbetz Istvánnak az óbudai Sipos halászcsárdában vacsora közben így fogalmazott: „Engem egy érdekel csak ott, Kambüszészt akarom kiásni! Rommel majd ad hozzá benzint…”
Első megbízatása során megcsillantotta páratlan repülőgép-vezetői képességeit. Néhány hónapos kiképzést követően jogosítványt szerzett Heinkel és Junkers gépek vezetésre. Az ő nevéhez fűződik a második világháború egyik legizgalmasabb titkos akciója, a Salaam-művelet. Az Abwehr által kitervelt vállalkozás során összesen mintegy 5600 kilométer hosszú, lakatlan, víztelen sivatagi utakon Johann Eppler és Hans Gerd Sandstede német hírszerzőket juttatta át az angol vonalak mögé. A két Ford de Luxe teherautóval és két Ford személyautóval lebonyolított út résztvevői többször kerültek életveszélybe. A májusban – mintegy 50 °C-os forróságban – lebonyolított akció csodával határos módon sikerült. A britek a híres sivatagkutató, Bagnold vezetésével félezres különítménnyel keresték a német felderítőcsoportot, mivel rádióüzeneteiket a rejtjelkulcsok birtokában sikerült megfejteniük.
Almásy páratlan leleményességgel győzte le a sivatag akadályait. A Gilf-Kebír déli előterében elhagyott brit gépjárművek benzinnel tele tankjából pótolta a hiányzó üzemanyagot. Az elhagyott járművek tanksapkáit lecsavarta, s az olajtartályba apró szemű sivatagi homokot szórt, ügyelve arra, hogy a tanksapka körül egyetlen homokszem se árulkodjon áldásos műveletéről. Arra is figyelt, hogy ne ugyanannyi homokot szórjon az olajtartályokba, nehogy egyszerre álljanak le a motorok. Elképzelhető, mit éreztek a britek, amikor járműveik 10-20 km megtétele után, egymást követve váltak használhatatlanná.
A Salaam-akció résztvevői a szomjhalál küszöbén voltak, amikor a katasztrofális helyzetben a magyar sivatagkutató mentette meg őket a pusztulástól. A Gilf-Kebír déli peremén döbbentek rá, hogy a megfogyatkozott vízkészlet nem lesz elegendő a Nílus völgyéig. Almásynak eszébe jutott, hogy a közeli Vádi-Szúra bejáratánál, álcázott bádogkannákban a sziklák között 1932-ben biztonsági vízdepót helyezett el. A 8 darab, még Kairóból származó Shell víztartályt annak idején saját maga zárta le. Ez a vízkészlet mentette meg Bagnold őrnagy és kísérői életét 1935-ben, amikor már reményt vesztetten a halálra készültek. A tengelytörés miatt használhatatlanná vált egyetlen autóval Bagnold 4 bádogtartály víz felhasználásával életben tudta bevárni a 8 nap múlva rájuk bukkanó mentőexpedíciót. Bagnold Almásytól tudott a vízdepóról. Almásy a környék barlangjainak későbbi kutatásának céljaira létesítette a vízlerakatot. Amikor társainak említést tett erről, mindnyájan hitetlenkedve hallgatták. Úgy vélték, parancsnokuk csak lelket akar önteni beléjük. Almásy azonban igazat mondott. Csodával határos módon, rövid keresgélés után négy sértetlen víztartályra bukkant. A Bagnoldék által használt négy másik bádogkannát már szétmarta a rozsda. Almásy óvatosan kinyitotta az egyik kannát. A víz meleg volt, de tisztának bizonyult. A gondosan lezárt kannákban a tízesztendős víz iható volt!
Almásy a Kharga-oázisban egy angol–egyiptomi katonai ellenőrzőpont tagjait megtévesztve nyert egérutat az őket kereső brit járőrök elől. A Long Range Desert Group valamennyi egységét riadóztatták, és Almásy szinte hihetetlen módon menekült meg az Akabai-átjáró járhatatlannak vélt útjain keresztül. Epplert és Sandstedét, a két német hírszerzőt Asiutban bocsátotta útjukra, akik később Kairóban fényűző életmódjuk és óvatlanságuk miatt lebuktak. Almásyék azonban sikerrel teljesítették küldetésüket, s 5600 km-es út megtételét követően jutottak vissza Gialóba. Almásy Rommel seregénél Líbiában címmel írta le az afrikai hadszíntéren szerzett élményeit, ügyelve arra, hogy minél kevesebb konkrétum szerepeljen művében. E kötet később vádpontként szolgált az ellene lefolytatott népbírósági per során.
Üldözöttek megmentője
1944–45 vészterhes időszakát Almásy Budapesten töltötte. A Horthy Miklós u. 29. alatt álló ház lakásában 1944 novemberében Almásy több üldözött zsidónak nyújtott menedéket. Nem kevés személyes kockázatot vállalva helyezte el Fux Jenő olimpiai bajnokunk fiát, Fux Györgyöt, akinek az élelmezéséről folyamatosan gondoskodott. Anyagi érdekek nélkül, humánus megfontolásból segített azoknak, akiknek az élete származásuk miatt veszélybe került. Német katonai egyenruhában, őrnagyi rangjelzéssel, kitüntetésekkel a mellén megjelenve többször zavart el a házban razziázó nyilas pártszolgálatosokat, akik nem mertek fellépni a német tisztnek vélt Almásy ellen.
Unokahúga, Gyömörei Zita elbeszélései szerint 1944 őszén egy Rubinstein nevű tízesztendős zsidó kisfiút helyezett el Vácon, a katolikus egyház Don Bosco Otthonában. A fiúcska Árkos Antal névre szóló papírokkal élte túl a háborút, és később – rokonai segítségével – kijutott Amerikába. A ház lakói közül többen köszönhették életüket Almásy bátorságának. Ez a tény a népbíróság előtt lefolytatott tárgyaláson is elhangzott.
Sajnos a második világháborút követő népbírósági perek során nem a tények, hanem az indulatok uralták a büntetőeljárásokat. Almásyt többször letartóztatták, s a politikai rendőrségen kegyetlenül bántalmazták. Rommel mellett teljesített szolgálatát nem tagadta, de semmilyen háborús bűncselekményt – mellyel megvádolták – nem ismert el sem a rendőrségi kihallgatásokon, sem a bírósági tárgyaláson. Végül a neves orientalista, Germanus Gyula tanúvallomásának köszönhetően mentették fel a vádak alól, de a későbbiek során is fenyegette a letartóztatás veszélye. A politikai rendőrség nyomozói 1947 januárjában ismét őrizetbe vették. A fogságból csak egyiptomi barátja, Faruk egyiptomi király unokatestvére, Alaeddin Mouhtár pasa segítsége révén tudott kiszabadulni. Otthonát elveszítette, munkahelye nem volt, jövője kilátástalanná vált. Az Ausztria szovjet megszállási zónájához tartozó Borostyánkőn sem maradhatott. Menekülnie kellett Európából.
Élete utolsó éveit Egyiptomban töltötte. Kairó Zamalek nevű városrészében bérelt egy kis lakást. Létfenntartását sportrepülés-oktatással és sivatagi autós kirándulásokkal biztosította. Több kísérletet tett, hogy felkutassa Kambüszész perzsa uralkodó Szaharában eltűnt seregének nyomait. A nagy létszámú perzsa hadsereg Thébából kiindulva Siva oázis felé tartott, de a Líbiai-sivatag homokvilágában kincseivel együtt eltűnt.
A rendkívüli ember fél évszázadot átívelő pályafutása bővelkedett meglepetésekben és titkokban. A nagyszerű autóversenyző, a vakmerő pilóta, a segítőkész cserkész, a szenvedélyes vadász, a leleményes üzletember, a megszállott expedíciószervező, a fáradhatatlan kutató, a sikeres földrajzi felfedező, a kitűnő régész, a furfangos felderítő, a lebilincselő mesélő, a jó tollú író, a megkínzott fogoly, a népbíróság vádlottja pályafutása prózai véget ért. Amőbás dizentériától szenvedve került a salzburgi Wehrle Szanatóriumba, ahol Viktor Wehrle professzor személyesen műtötte meg. A májban kialakult tályog és az egyéb károsodások végzetesnek bizonyultak. Almásy László 1951. március 22-én a Wehrle Szanatóriumban, gyötrelmes szenvedést követően meghalt.
