Payday Loans

Keresés

A legújabb

Jung: A hatalomvágy PDF Nyomtatás E-mail

A HATALOMVÁGY


Ennek az új lélektannak a problémáját mindeddig lényegében Freud szempontjából vizsgáltuk. Kétségtelenül olyasvalamit láttunk itt meg, olyan igazságot, amelyre talán büszkeségünk, kultúröntudatunk nemet mond; de még mélyebben bennünk valami igennel felel. Nagyon sok ember számára ez ingerlő, ellentmondásra készteti őket, sőt félelmet kelt bennük; ezért nem akarják elismerni. Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek "árnyoldala" is van, amely nemcsak apró gyöngeségekből és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú. Az egyes ember ritkán tud erről; mert neki, mint egyénnek, hihetetlennek tűnik, hogy valahol vagy valamiképp kénytelen túllépni saját határait. De ha ez az ártatlan lény tömeget alkot, alkalmasint őrjöngő szörnyeteggé torzul, minden egyed csak a monstrum testének apró sejtje lesz, és mint ilyen, akarva, nem akarva, nem tehet mást, ki kell elégítenie a bestia vérszomját, sőt minden erejével táplálnia kell azt. Az emberi lélek árnyoldalának ezt a lehetőségét csak homályosan sejtjük, s e sejtelem miatt nem akarunk róla tudomást venni. Vakon küzdünk az eredendő bűn gyógyító dogmája ellen, amely pedig oly hihetetlenül igaz. Sőt az ember még önmagának is vonakodik bevallani e konfliktust, bár kínosan tapasztalja jelenlétét. Érthető módon az a pszichológiai irányzat - még ha bizonyos tekintetben egyoldalúan eltúlzott is -, amely az ember árnyoldalát helyezi előtérbe, rossz fogadtatásra talál, sőt rémületet kelt, hiszen arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk e probléma feneketlen mélyével. Egy sötét sejtelem azt mondja, hogy e negatív oldal nélkül nem vagyunk egészek, hogy testünk van, amely - mint a testek általában - elkerülhetetlenül árnyékot vet, s ha megtagadjuk e testet, nem vagyunk többé háromdimenziósak, hanem lapos és élettelen lények. E test azonban állat, s állati lelke van, azaz az ösztönnek feltétlenül alávetett, élő rendszer. Az árnyékoldal hozzánk tartozó voltának felismerése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösztönnek, s ezzel magunkra vállaljuk azt a hatalmas dinamikát, amely a háttérből fenyeget. Ettől akar bennünket a kereszténység aszketikus erkölcse megszabadítani, még azon veszély árán is, hogy az ember állati ösztönvilágát leggyökerében támadja meg.

Világos-e előttünk, mit jelent: igent mondani az ösztönre? Nietzsche igen komolyan akarta és tanította ezt. Igen, ritka szenvedéllyel áldozta fel magát, egész életét az "Übermensch" eszméjének oltárán, annak az embernek a gondolatáért, aki ösztöneire hallgatva túljut önmagán is. S hogy fejezte be életét? Úgy, ahogy Nietzsche maga jósolta Zarathustrá-jában: a kötéltáncos halálos, intő bukása lett a sorsa, azé az emberé, aki nem bírta ki, hogy "átugorják". A haldoklóhoz így szólt Zarathustra: "A lelked hamarabb halott lesz, mint a tested!" S a törpe azt mondja később Zarathustrának: "Ó, Zarathustra, bölcsesség köve, magasra dobtad magad, de minden feldobott kőnek le kell esnie! Magad mondtad ki megköveztetésed ítéletét. Ó, Zarathustra, messze dobtad el a követ, de rád fog visszahullani!" Midőn elkiáltotta maga fölött az "Ecce homo"-t, már késő volt, mint hajdan, e szavak születésekor, s a lélek keresztre feszítése megkezdődött a test halála előtt.

Annak az életét, aki így tanított igent mondani az életre, kritikailag kell szemügyre vennünk, hogy e tan hatását kutathassuk. Ha életét e szempontból vizsgáljuk, azt kell mondani: Nietzsche az ösztönön túl élt, a heroizmus magaslati légkörében, s e magaslatot csak a leggondosabb diétával, kiválasztott klímában, nevezetesen igen sok altató révén tudta csak elérni és megtartani - míg végül is az agy megpattant az erőfeszítésben. Életigenlésről beszélt, s a saját élete az élet tagadása volt. Túlzottan undorodott az embertől, különösképpen az ösztöneinek élő emberállattól. Végül is nem bírta lenyelni álmai kísértő varangyos békáját. A zarathustrai oroszlán ordítása minden, az együttélés után kiáltó "magasabb rendű" embert visszakergetett a tudattalan barlangjába. Ezért nem győzhet meg bennünket az ő élete a tanításáról. Mivel a "magasabb rendű" ember is szeretne aludni altató nélkül, szeretne élet­képes lenni Naumburgban és Baselban is, a "köd és árnyék" ellenére is, nőt kíván és utódokat, érvényesülést és tekintélyt az emberi nyájban, számtalan köznapi szokást, akár a nyárspolgárit is. Ez az ösztön, az állati életösztön, nem éltette Nietzschét. Beteges egyéniség volt, de ez nem ártott sem nagyságának, sem jelentőségének.

De hát mi éltette, ha nem az ösztön? Valóban szemére vethetjük-e Nietzschének, hogy ösztöneit a gyakorlatban megtagadta? Ebbe ő aligha egyeznék bele. Sőt bebizonyítaná - minden különösebb nehézség nélkül -, hogy ösztöneit a legmagasabb fokon élte. Azonban hogy lehet az, kérdezzük elámultan, hogy az emberi ösztönvilág őt éppen az emberkerülésbe, a teljes elmagányosodásba, a tömegen túli, undorától védett világba vezette? Úgy képzeljük, hogy az ösztön éppen összefűz, párosít, nemz, a jó élet s az élvezetek, az érzéki vágyak beteljesülése felé kerget. Azt azonban egészen elfelejtjük, hogy ez az ösztönöknek csak egyik lehetséges iránya. Nemcsak a fajfenntartásnak, az önfenntartásnak is van ösztöne.

Nietzsche nyilván erről az utóbbi ösztönről beszél, nevezetesen a hatalomvágyról (Wille zur Macht). Minden egyéb, ami ösztönszerű, az ő számára csak a hatalomvágy kísérője: a freudi szexuálpszichológia szempontjából súlyos tévedés, az élettan teljes félreértése, egy dekadens neurotikus balfogása. A szexuálpszichológia minden híve könnyedén be fogja bizonyítani, hogy mindaz, ami heroikus és túlfeszített Nietzsche világ- és életszemléletében, nem más, csak az "ösztön" félreismerésének és elnyomásának eredménye; ti. annak az ösztönnek, amelyet ez a pszichológia alapvetőnek tart.

Nietzsche esete egyfelől azt mutatja, hogy mi a következménye a neurotikus egyoldalúságnak, másfelől, hogy milyen veszedelmeket rejt magában, ha túltesszük magunkat a kereszténysé­gen. Nietzsche kétségtelenül mélyen átélte az állati természet keresztény tagadását, s egy magasabb emberi teljességre törekedett, túl jón és rosszon. Mindazok, akik a keresztény magatartás alapjait komolyan bírálják, az általa nyújtott védelemtől is megfosztják magukat. Az ilyen ember elkerülhetetlenül kiszolgáltatja magát a benne lévő állati léleknek. Ez a dionüszoszi mámor pillanata, a "szőke bestia" lenyűgöző megnyilatkozása, mely a mit sem sejtőt soha nem ismert borzongás közben szállja meg. A megszállottság hérosszá, Istenhez hasonló lénnyé, emberen túli nagysággá teszi, úgy érzi, hogy jón és rosszon 6000 lábnyira van túl.

A szemlélő pszichológus ezt az állapotot "azonosulás az árnyékkal" néven ismeri; e jelenség a tudattalannal való összeütközés e pillanataiban a legnagyobb szabályossággal következik be. Ez ellen csak a józan önkritika segít: mindenekelőtt is nagyon valószínűtlen, hogy éppen egy világmegváltó igazságot fedeztünk volna fel; ilyesmi a világtörténelemben a legritkábban fordul elő. Másodszor nagy gonddal kell az után kutatni, hogy hasonló eset máshol nem fordult-e elő? Nietzsche pl. úgy is mint filológus, egypár nagyon jelentős ókori párhuzamot találhatott volna, amelyek bizonyára megnyugtathatták volna. Harmadszor figyelembe kell venni, hogy a dionüszoszi élmény semmi más nem lehet, legfeljebb csak a pogány vallási formákba való visszaesés, tehát alapjában véve ezzel semmi újat nem fedeztünk fel, s csak ugyanaz az eseménysor kezdődhetne újból. Negyedszer feltétlenül előre kell látnunk, hogy a hangulat hősi-isteni magasságokig való fokozását halálos biztonsággal fogja egy ugyanilyen mély hanyatlás követni. Így abba az előnyös helyzetbe kerülhetnénk, hogy ezt az egész rajongást egy fárasztó hegyi túra méreteire csökkenthetnők, amelyet az örökös hétköznap követ. Amint a patak a völgyet s a széles folyamot keresi, amely a sík tájak felé törekszik, ugyanúgy az élet is nemcsak hétköznapok közt folydogál, de mindent hétköznapivá is tesz. A szokatlan, ha nem akarjuk, hogy katasztrófához vezessen, legfeljebb a mindennapok közé lophatja be magát, de azt is csak ritkán. A krónikussá lett heroizmus görcsben végződik, s a görcs neurózishoz; vagy katasztrófához, vagy mindkettőhöz vezet. Nietzsche e magasfeszült­ségen fennakadt. De ezzel az eksztázissal akár a kereszténység mellett is kitarthatott volna. Ez legkevésbé sem felelet az állati lélekre; mivel az eksztatikus állat képtelenség. Az állat követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet: akár jámbornak és engedelmes­nek is nevezhetjük. Az eksztatikus ember azonban átugorja az élettörvényt, s a természet szempontjából rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos előjoga, akit öntudata és szabad akarata alkalomadtán az állati természetbe kapaszkodó gyökereitől "contra naturam" is eloldozhat. Ez a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé is, ha eltúlozzák. Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember. A kultúra és természet vég nélküli dilemmája alapjában a túl sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos feltétel.

Nietzsche esete a következő kérdés elé állít bennünket: vajon az, ami a tudat s az árnyékoldal összeütközése folytán megnyilvánult előtte, nevezetesen a hatalomra való törekvés, felfogható-e másodlagos, elnyomásos jelenségként? Vajon a hatalomvágy genuin-e, vagy csak valami másodlagos? Amennyiben az árnyékoldallal való konfliktus szexuális képzetek özönét szabadította volna el, tiszta lenne a helyzet; de másképp történt. Az egész csírája nem erósz, hanem az én hatalma; ebből arra kellett következtetni, hogy nem az erósz, hanem a hatalomvágy volt elfojtva. Véleményem szerint nincs tehát semmi alapunk azt feltételezni, hogy az erósz genuin lenne, a hatalomvágy azonban nem. A hatalomvágy minden bizonnyal ugyanolyan hatalmas démon, mint az erósz, éppoly régi és eredendő is.

Nem fogadható tehát el, hogy egy olyan életet, mint Nietzschéé volt, aki ritka következetes­séggel élte át a természete alapját képező hatalmi ösztönt egészen a tragikus végig, csalóka látszatnak nyilvánítjuk ki; ezzel ugyanabba az igazságtalanságba esnénk, mint Nietzsche, aki ellenlábasáról, Wagnerről így nyilatkozott: "Minden hamis benne; ami őszinte, azt elrejti vagy elleplezi. Komédiás, a szó teljes, jó és rossz értelmében." Honnan ez az előítélet? Wagner éppen annak az alapösztönnek a képviselője, amely Nietzsche figyelmét elkerülte, s amelyre Freud pszichológiája épült. Ha Freudnál az után kutatunk, hogy e másik ösztönt, a hatalomvágyat ismeri-e, akkor ezt az "én-ösztön" neve alatt találjuk. De pszichológiájában az "én-ösztön" csak tengődik a szexuális momentum bő, túlságosan is bő kifejtése mellett. Valójában azonban az emberi természet elkeseredett és vég nélküli harc színhelye az én-elv és az ösztönelv között: az én csupa korlát, míg az ösztön határtalan, s mindkét princípium egyenlő erejű. Bizonyos szempontból boldognak mondhatja magát az ember, hogy csak az egyik ösztönről tud, és okosabb is óvakodni a másik megismerésétől. Ha a másik ösztönt is megismeri, már veszve van; a fausti konfliktus bűvkörébe lépett. Goethe a Faust első részében megmutatta, mit jelent az ösztön igenlése; a második részben pedig, hogy mit jelent az én és borzongató tudattalan világának elfogadása. Mindaz, ami jelentéktelen, kicsinyes és gyáva bennünk, visszahúzódik, elmenekül ez elől - és erre van egy kiváló eszköz: ilyenkor ugyanis felfedezzük, hogy az a "más" bennünk tulajdonképpen egy "másik": egy másik ember, aki mindazt, ami félelmetes és elitélendő bennünk, gondolja, teszi, érzi és kívánja. Ezzel a szörny a kezünk közé került, s elégedetten indíthatjuk meg ellene a harcot. Ebből keletkeznek aztán azok az idült allergiák, amelyeknek néhány mintapéldányát megőrizte számunkra az erkölcstörténet. Különösen átlátszó példa a már említett "Nietzsche contra Wagner, contra Paulus" stb. eset. A mindennapi életben nyüzsögnek az ilyen példák. E mély értelmű eszköz révén menekszik meg az ember a fausti katasztrófa elől, amihez sem bátorsága, sem ereje nincsen. Aki egész ember, az azonban tudja, hogy legelkeseredettebb ellensége vagy azoknak egész csoportja sem ér fel azzal a leggonoszabb ellenféllel, azzal a "másikkal", aki "keblében lakik". Nietzschében egy Wagner lakozott; azért irigyelte tőle Parsifalt; de ami még rosszabb: benne, Saulusban, Paulus is lakozott. Ezért viselte Nietzsche a szellem stigmáját; át kellett élnie Saulusként a keresztre feszítést, amidőn az a "másik" elültette benne az "Ecce homó"-t. Ki tört össze a kereszt előtt" - Wagner vagy Nietzsche?

A sors úgy akarta, hogy éppen Freud egyik első tanítványa, Alfred Adler[16] alapozott meg egy olyan nézetet a neurózis lényegéről, amely kizárólagosan a hatatom princípiumára épült. Nem kevéssé érdekes; sőt különösképpen izgató látni, hogy ugyanazok a dolgok ellentétes megvilágításban tökéletesen különbözők. Hogy az alapvető ellentétet mindjárt előlegezzem, ki kell jelentenem, hogy mindaz, ami Freudnál előzetes tények, szigorú kauzalitás következ­ménye; Adlernál a végcél által meghatározott elrendezés (arrangement). Vegyünk egy egysze­rű példát: egy fiatalasszonyt beteges félelmek kezdenek gyötörni. Éjszakánként velőt­rázó sikollyal ébred holmi lidércnyomásos álomból, nem tud utána megnyugodni, férjébe kapasz­kodik, könyörög, hogy ne hagyja el soha, újra meg újra szeretné hallani, hogy tényleg szereti őt stb. Lassanként ebből ideges asztma fejlődik; amely rohamokban nappal is fellép.

A freudi iskola ebben az esetben rögtön a kórkép belső, okozati összefüggése után kutat: mit tartalmaztak az első, lidércnyomásos álmok? Vad bikák, oroszlánok, tigrisek; gonosz férfiak estek neki: Mi jut erről eszébe a betegnek? Egy olyan eset, amely még lánykoréban történt vele, nevezetesen: a hegyek közt volt egy üdülőhelyen. Sokat teniszeztek, s amint szokás, a játékosok összeismerkedtek. Volt ott egy fiatal olasz is, aki különösen jól játszott; s esténként ügyesen gitározott. Ártatlan flört fejlődött ebből, s egy holdfényes estén sétálni mentek. Ez alkalommal "váratlanul" kitört az olasz temperamentum, a mit sem sejtő leány legnagyobb rémületére. Eközben a fiú "úgy nézett rá", olyan tekintettel, amelyet a leány sosem tudott elfelejteni. E tekintet üldözi őt még ma is álmaiban, még az őt kergető vadállatok tekintete is olyan. Vajon e tekintet tényleg csak az olasztól származik? Erről egy másik reminiszcencia tájékoztat bennünket: a páciens kb. 14 éves korában. vesztette el atyját egy szerencsétlenség következté­ben. Atyja nagyvilági ember volt, és sokat utazott. Kevéssel halála előtt magával vitte egyszer leányát Párizsba; ahol többek közt a Folies Bergères-t is meglátogatták. Itt olyasmi történt, ami a leányban feldolgozhatatlan benyomást hagyott. Miközben kimentek a színházból, egy kifestett nőszemély hallatlanul orcátlan módon közeledett hirtelen atyjához. A lány ijedten pillantott az apjára, hogy az vajon mit tesz - s ekkor ugyanazt a tekintetet látta, ugyanaz az állati tűz égett atyja szemében. E megmagyarázhatatlan valami éjjel-nappal üldözte akkoriban. Atyjához való viszonya e pillanattól megváltozott. Hol ingerlékeny volt, mérges és szeszélyes, hol túlzott szeretet tört ki rajta; majd ok nélkül sírógörcsöt kapott, s egy időn keresztül, de csak ha atyja otthon volt, az asztalnál cigányútra ment a falat, minek folytán fuldoklási rohamokat kapott, amelyeket egy-két napos teljes rekedtség követett. Amidőn atyja hirtelen haláláról hírt kapott; határtalan fájdalom lett úrrá rajta, ami hisztérikus nevetőgörcsben csúcsosodott ki. Aztán rövidesen megnyugodott, állapota gyorsan javult, s a neurotikus szimptómák szinte teljesen eltűntek. A múltra lassanként a feledés fátyla borult. Csak az olasz fiatalemberrel kapcsolatos kaland kavart fel benne olyasvalamit, amitől ő maga is megrémült. Ekkor gyorsan szakított a fiatalemberrel. Pár év múlva férjhez ment. A jelenlegi neurózis csak a második gyermek után kezdődött, abban a pillanatban, amikor felfedezte, hogy férje egy másik nő iránt kezd érdeklődni.

Ebben az esetben sok minden kérdéses: mi pl. az anya szerepe? Az anyáról meg kell mondanunk, hogy igen ideges volt, s minden lehetséges szanatóriumot és gyógymódot kipróbált. Neki is ideges asztmatikus és félelmi szimptómái voltak. Amennyire csak a beteg vissza tud emlékezni, a szülei között igen kimért volt a viszony. Anyja nem értette meg atyját. A beteg mindig úgy érezte, hogy ő sokkal jobban megérti. Ezért kedvence is volt apjának, amiből következőleg anyjához nem fűzték bensőséges szálak.

Ezek az adatok elégségesek ahhoz, hogy a kórtörténet lefolyását áttekinthessük. A mostani szimptómák mögött olyan képzetek állnak, amelyek elsőrendűen az olasszal kapcsolatos élményre utalnak, távolabbról azonban világosan atyjához kapcsolódnak, akinek boldogtalan házassága már korán lehetőséget adott a kisleánynak, hogy megszerezze azt a helyet a családban, amelyet eredetileg anyjának kellett volna betöltenie. E hódítás mögött természete­sen az a képzet áll, hogy ő az igazán atyjához méltó nő. Az első neurotikus roham akkor jelentkezik, amikor ez a képzet erős sérülést kap, valószínűleg ugyanazt, amelyet anyja kapott (s amely a gyermek előtt nyilvánvalóan ismeretlen volt). E szimptómák könnyen megérthe­tők, mint a csalódott és megcsúfolt szerelem kifejezései. A fuldoklás azon a torokszorító érzésen alapszik, amely ismert kísérőjelensége olyan erős affektusoknak, amelyeket nem tudunk teljesen "lenyelni". (Mint ismeretes, a nyelvi metaforák gyakran utalnak hasonló fiziológiai jelenségekre.) Midőn atyja meghalt, tudata halálosan megrendült, "árnyéka" azonban nevetett, hasonlatosan Till Eulenspiegelhez, aki szomorú volt, midőn a hegyről lefele ment, s nevetett, ha a hegyre felkapaszkodott, mert mindig a következő útszakaszra gondolt. Ha atyja otthon volt, zavartnak s betegnek érezte magát; ha elment, mindjárt jobban lett, mint az a számtalan férj és feleség, akik még kölcsönösen rejtegetik az édes titkot, hogy nem tartják egymást feltétlenül és minden körülmények között nélkülözhetetlennek.

A tudattalan annak idején bizonyos fokig joggal nevetett, ezt a következő egészséges korszak teljesen bebizonyította. Sikerült neki a megelőző eseményeket a süllyesztőben eltüntetni. Csak az olasszal való kalandja fenyegetett azzal, hogy az alvilágot újra felszínre hívja, de a leány gyors mozdulattal csapta rá az ajtót, és sikerült is egészségesnek maradnia; a neurózis sárkánya csak akkor mászott elő, amikor a feleség és anya szerepének teljességében már minden veszélyen túl érezte magát.

A szexuálpszichológia erre azt mondja: a neurózis abban gyökerezik, hogy a beteg végső fokon még ma sem tudott atyjától elszakadni. Ezért idézi fel azt az olasszal kapcsolatos élményt, amelyben ama titokteljes valamit felfedezte; ugyanazt az élményt, amely atyjával kapcsolatban oly megrázóan hatott reá. Ezek az emlékek természetesen újra megelevenedtek a férfival való azonos tapasztalattal kapcsolatban, amely a neurózist tulajdonképpen kiváltotta. Azt lehetne mondani, hogy a neurózis alapja és tartalma az atyához fűződő képzeletbeli infantilerotikus kapcsolat és a férje iránti szerelem közötti konfliktus.

Ha azonban ugyanezt a kórképet a "másik" ösztön, nevezetesen a hatalomvágy nézőpontjából szemléljük, egészen másként fest a dolog. Szülei sikertelen házassága kiváló alkalom volt a gyermeki hatalomösztön megnyilatkozása számára. A hatalomvágy ugyanis azt követeli; hogy az én minden körülmények között "fölül maradjon", mindegy, hogy egyenes vagy kerülő úton. Az "egyéniség integritását" mindenesetre meg kell őrizni. A környezetnek akár látszólagos kísérlete is, hogy az alanyt bár csak a legkisebb mértékben leigázza, "férfias tiltakozást" (männlicher Protest) vált ki Adler kifejezése szerint. Az anya csalódása és neurózisba való visszahúzódása kiváló alkalmat nyújtott leányának arra, hogy fölülkereked­jék, hatalmát kiterjessze. A szeretet és a simulékony viselkedés a hatalmi ösztön szempontjá­ból közismerten kiváló eszközök a cél eléréséhez. Gyakran az erényesség is arra szolgál, hogy a másik elismerését kikényszerítsük. A leány szeretetre méltó, alkalmazkodó viselkedésével már gyermekkorában biztosítani tudta előnyös helyzetét atyjánál, sőt sikerült anyja fölébe kerekednie - nem mintha annyira szerette volna az apját, hanem mert a szeretet jó eszköz volt a fölülkerekedésre. Atyja halálhírére bekövetkező nevetőgörcse beszédes bizonyítéka ennek. Az ember hajlamos arra, hogy egy ilyesfajta kijelentést a szeretet undorító leértékelésének, ha nem egyenesen rosszindulatú inszinuációnak tartson - de gondolkozzunk egy pillanatra, s nézzünk körül a való világban. Vajon egyet sem láttunk-e a számtalan ember közül, akik addig szeretnek, és addig hisznek is szerelmükben, míg céljukat el nem érték, s utána úgy fordulnak el szerelmük tárgyától, mintha sosem lett volna semmi közük hozzá? S végül: nem így jár-e el a természet maga is? "Céltalan" szerelem elképzelhető-e egyáltalán? Ha igen, úgy ez a legnagyobb erények közé tartozik, amely éppen ezért végtelenül ritka. Talán általában hajlik az ember arra, hogy szerelme céljáról a lehető legkevesebbet gondolkozzék; különben olyan felfedezésre juthatnánk, mely saját szerelmünk értékét sokkal előnytelenebb fényben mutatná meg.

Az apa halálakor a páciens nevetőgörcsöt kapott - ekkor tehát végérvényesen felülkerekedett. A nevetőgörcs hisztérikus volt, azaz pszichogén szimptóma, olyasmi, amely tudattalan motí­vu­mok­ból ered, nem pedig a tudatos énből. Ez le nem becsülhető különbség, amely egyúttal azt is megmutatja, honnan és hogyan erednek bizonyos emberi erények. Az ellentétes indulatok a pokolba kerültek, vagyis modern kifejezéssel, a tudattalanba, ahol tudatos erényeink ellenpárjai már régen gyülekeznek. Ezért már erényességből sem akarunk hallani a tudattalanról; sőt egyenesen az erényes bölcsesség teteje azt állítani, hogy nincs is tudattalan. Sajnos azonban mindnyájunkkal az történik, mint Medardus fráterrel, E. T. A. Hoffmann Az ördög elixírjé-ben; valahol él egy testvérünk, egy ijesztő, borzadályt keltő ember: saját, megtestesül, a vér kötelékével hozzánk láncolt alteregónk; aki mindazt birtokolja, és gonosz szándékkal felhalmozza, amit mi a legszívesebben szőnyeg alá sepernénk.

Betegünkön akkor törtek ki az első neurotikus rohamok, amikor rájött arra a tényre, hogy atyjának olyan oldala is van, amely fölött ő nem uralkodhatik. S ekkor világosodott meg benne, hogy mire is volt jó anyja neurózisa: ha ugyanis olyasmire találunk, amit sem ésszel, sem bájjal uralmunk alá hajtani nem tudunk, még mindig van egy "arrangement, amelyet a leány eddig nem ismert, de amelyet anyja már korábban felfedezett: a neurózis. Így esett meg, hogy utánozni kezdte anyja neurózisát. De, kérdezhetjük csodálkozva, mire szolgálhat a neurózis? Mi lehet az eredménye? Akinek közvetlen környezetében előfordult már egy határozottan neurotikus eset, jól tudja, hogy ezzel mi mindent lehet "elérni".

Nincs is jobb módszer a neurózisnál, hogy egy egész ház fölött zsarnokoskodjunk. Fuldoklási és szívrohamok, mindenfajta görcs igen nagy hatást érnek el, amelyen alig tudjuk túltenni magunkat. Elszabadulnak az együttérzés hullámai, ragaszkodó szülők magasztos aggodalma, küldöncök futkosása, telefoncsengetés, elősiető orvosok, súlyos diagnózisok, alapos vizsgá­latok, hosszadalmas kezelés, jelentős kiadások, s a nagy hűhó közepette fekszik az ártatlanul szenvedő beteg, akinek még végtelenül hálásak is vagyunk, ha a "görcsöket" valahogy kibírta.

E felülmúlhatatlan "arrangement"-t (hogy megmaradjunk Adler kifejezésénél) fedezte fel a gyermek, és alkalmazta ismételten sikerrel, ha atyja jelen volt. Az apa halálával mindez szükségtelenné vált, mert most már végleg felülkerült. Az olaszt hamarosan félredobta, amidőn a leány nő voltát túlzottan hangsúlyozta, saját férfiasságára emlékeztetve egyidejűen. Midőn megfelelő házassági lehetőség kínálkozott, a lány szerelmes lett, zúgolódás nélkül fogadta el a feleség és anya sorsát. Minden a legjobb úton haladt, amíg felsőbbrendűségét meg tudta őrizni. Amint azonban férje csak egy kis érdeklődést is mutatott valaki más iránt, mint hajdanában, azonnal az eredményes "arrangement"-hoz nyúlt, szóval közvetett erőszakhoz; most bukkant rá férje lelkének arra az oldalára, amely fölött már atyjánál sem uralkodott soha.

Ez a betegség magyarázata a hatalompszichológia szempontjából. Félek, hogy az olvasó is úgy jár, mint az egyszeri kádi, aki előtt az egyik fél ügyvédje szónokolt. Mikor az befejezte, ezt mondta a kádi: "Jól beszéltél; látom, igazad van." Aztán a másik fél ügyvédje beszélt, s midőn az is befejezte, a kádi megvakarta a füle tövét, és így szólt: "Jól beszéltél; látom, neked is igazad van." - Nem kétséges, hogy a hatalomvágy egészen rendkívüli szerepet játszik az ember életében. Az is igaz, hogy a neurotikus tünetegyüttesek rafinált "arrangement"-ok is, amelyek hihetetlen makacssággal és ravaszsággal, kérlelhetetlenül követik céljaikat. A neurózis célra irányul. Ezzel a megállapítással Adler nagy szolgálatot tett.

A két álláspont közül melyiknek van hát igaza? E kérdés sok fejtörést okozhat. A két magyarázatot nem lehet könnyen összeegyeztetni, hiszen tökéletesen ellentmondanak egy­más­nak. Az egyik esetben az erósz és sorsa a lényeges és döntő tény, a másik esetben pedig az én hatalomvágya. Az első esetben az én mintegy az erósz függeléke; az utóbbiban a szerelem vagy szeretet csak eszköz arra, hogy fölülkerülhessünk. Ha az én hatalma áll közel szívünkhöz, fellázadunk az első felfogás ellen; akinek azonban az erósz a fontosabb, sosem fog tudni megbékülni az utóbbi felfogással.


Carl Gustav Jung
Bevezetés a tudattalan pszichológiájába

TARTALOM, ISMERTETŐ




Tartalom

1. fejezet

A pszichoanalízis

2. fejezet
Az Erósz-elmélet

3. fejezet
A másik nézőpont: A hatalomvágy

4. fejezet
A beállítottsági típus problémája

5. fejezet
A személyes és a személy fölötti vagy kollektív tudattalan

6. fejezet
A szintetikus vagy konstruktív módszer

7. fejezet
A kollektív tudattalan archetípusai

8. fejezet
A tudattalan megértéséhez. A terápia általános elvei

Zárszó



Ismertető

Jungnak ez a műve a mélylélektani szakirodalom klasszikus darabja; a "művelt közönségnek" szóló munka a századforduló utáni analitikus lélekbúvárlatok tárgyszerű, tömör és gondolatgazdag összefoglalása. A magyar szöveg, melynek szakszerűségét, kifejezésbeli pontosságát a Jung-tanítvány Jakobi Jolán kontrollszerkesztői tevékenysége is szavatolta, nem kizárólag a szerző saját tanainak bemutatására vállalkozik. Első fejezete képviselte mélylélektani felfedezések korszakos jelentőségét, a lelki betegségek elemzéséből és gyógyítási mechanizmusából levont következtetések lényegét rajzolják körül. Jung szorosan az orvosi praxis és az elmegyógyászat tárgykörére korlátozza mondanivalóját - a freudizmus szellemtörténeti, mitológiai, antropológiai következtetéseire nem tér ki. A freudi tanok egy "másik nézőpont" szerinti továbbfejlesztéseként külön fejezetet szentel Adler következtetéseinek, a "hatalomvágy" tudatalatti mechanizmusára építő nézeteknek. Egyik elmélet sem zárhatja ki a másikat - állítja, s gondolatmenete szerint saját elméletét ezek meghaladásaként, szintézisként mutatja be. Míg Freud elmélete az Eroszt képviseli, Adleré a hatalmi ösztönt, a jungi felfogás a kettő közös alapját, a "kollektív tudattalant" ragadja meg. A kötet négy fejezetében ismerkedhetünk ezzel a "személy fölöttivel", s annak "archetípusaival", illetőleg a jungi elmélet terápiás elveivel.

A mélylélektan századunk alapvető felfedezéseinek körébe tartozik, a jungi fogalomrendszer az orvosi praxison túlmenően a szellemi, lelki vizsgálódás széles körében jelenik meg; ez a lényegre törő, csillogó logikájú okfejtés a modern humán ismeretvilág alapművei közé sorolható.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu

http://mek.oszk.hu/02000/02007/html/