Megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban -

Kötél általi halálra ítélték!

Dövényi Nagy Lajosra emlékezünk

2013. december 11.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Százhét éve, 1906. december 12-én született a hevesi Szihalomban Dövényi Nagy Lajos író, akit a legendás „Magyar Futár” című hetilap hasábjain 1942 és 1944 között „Tarnopolból indult el...” címmel megjelent kortörténeti regényéért előbb kötél általi halálra, utóbb életfogytiglani börtönre, kényszermunkára ítéltek 1945-ben. Amelyben megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban.

Elöljáróban életéről. 1906. december 12-én született Borsod vármegyében, Szihalomban. A húszas évek végétől újságíró: 1929 és 1934 között az „Eger” című politikai napilap segédszerkesztője, 1930 és 1931 között a „Magyarság” tudósítója, 1934 és 1938 között Milotay István lapjának, az „Új Magyarság”-nak belső munkatársa, 1939 és 1944 között az „Esti Újság” segédszerkesztője, 1943 és 1945 között „Az Ország” című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. 1938-tól a Magyar Rádió bemondója: tudósított például az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszusról, valamint az első és második bécsi döntés révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Forgatókönyvet is írt: amint a „Magyar Film” 1944. június 1-i számában olvassuk, megkezdte Patkós Györggyel egy dokumentumfilm forgatókönyvének megírását a tiszaeszlári rituális gyilkosságról, Marschalkó Lajos „Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora” című, 1943-ban megjelent könyve alapján.

1939-től az „Új Magyarság” közölte folytatásokban „Bolyongás Kazár földön” című cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztette „Magyar Futár”-ban jelent meg több elbeszélése, és a „Tarnopolból indult el...”, ugyanakkor Bozóky Alajos és Vajta Ferenc politikai hetilapja – „Az Ország” – is közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait, Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén kiadatlan regénysorozata, a „Kaganovicsok”. Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly népszerűségre tett szert, mint alábbi regényeivel: Felhőszakadás (1934), Ősztől őszig (1940), Párbaj a tengeren (1941), Szigettől Zágonig (1941), Vérben és vasban (1941), A váraljai csoda (1942), Állóvíz (1942), És üzen az élet (1942), Tessedik, a kalászosok mestere (1942), Vérrel folyó Kubán vize (1942), A halál kalandora (1943), A pekingi titok (1943), A végzet beleszól (1943), Emberek a fergetegben (1943), Hatvan nap boldogság (1943), Hárman a végzet ellen (1943), Végzetes játék (1943), A múmia titka (1944). Hortobágyi Jenő „Keresztény Magyar Közéleti Almanach”-ja így méltatta 1940-ben: „Mint író, egyik legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar írótársadalomnak.”

És akkor most lássuk legfőbb regényét, a (könyvként csak 2001-ben a Gede Testvérek Bt.-nél megjelent) Tarnopolból indult el...-t! Ebben egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig, aki a jeshivák, vagyis a Talmudot magyarázó iskolák babonás légkörében nő fel. 1911-ben, betöltve tizennyolcadik életévét, elhagyja a Szeret folyó mentén elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre kétszáz kilométer távolságban lévő, a galíciai gabonakereskedelem központjának számító Tarnopolt, majd batyuval a hátán, az Északi-Kárpátok felé tartva, Magyarország határát észrevétlenül átlépve, Munkácson telepszik le: önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít, adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolva a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mérve és hamisan tanúzva, egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá téve: az első világháború idején nem vonul be katonának, hanem helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, Budapestre költözik, ahol külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el, így levágatja pajeszét, „református”-nak mondja magát s felvéve a Balassa nevet, vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”, akit nem érdekel a művészet, a tudomány, a vallás, a család, a gyermeknevelés, a hitvesi hűség, csak a közvetítőkereskedelem, aki az író szavaival valójában „sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet – s aztán vége”. Aki, övéivel együtt, ilyetén rabszolgákká akar tenni bennünket hazánkban.

Regényéért 1945. október 13-án „kötél általi halál”-ra ítélte érte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Az akkori baloldali sajtó állandóan támadta személyét, életművét. Így például Vásárhelyi Ferenc lapja, a „Képes Figyelő” 1945. szeptember 1-i száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról, amelyben a riporter megjegyezte: „a nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki”, majd megkérdezte tőle, mikor akarta „Tarnopolból indult el...” című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt azt mondta, „majd a Népbíróságon”. Szirmai Rezső „Fasiszta lelkek” című riportkötetében „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék” terjesztőjeként, Klár Zoltán – a „Társadalmunk” című marxista szemle főszerkesztője – „emberbőrbe bújt vadállat”-ként, „Szálasi íródeákja”-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: „Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!”.

Kegyelmi kérését a NOT Pálosi Béla által vezetett tanácsa elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én (amint a „Világ” egy nappal későbbi számában olvasható) a „Nemzeti Főtanács” részéről „államelnöki kegyelem”-ben részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. Az 1956-os felkelés idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám leverését követően visszakerült oda. 1963-ban a kádári amnesztia következtében kiengedték. 1964 decemberében gégerákban hunyt el a budapesti Zsidó Kórházban.

A Tarnopolból indult el... miatt tehát tizennyolc évig raboskodó íróról újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt.” Akiből hiányzott bárminemű gyűlölet is bármelyik nép, nemzet iránt, éspedig olyannyira, hogy regénye egyik újságírójával kimondatta: „Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre.” S ezzel nem állt egyedül. Bartha Miklós újságíró-szerkesztő híres szociográfiájában, aKazár földönben 1901-ben így írt:

„A zsidó vallású magyarokat, akikben oly nagy az érzékenység, annyi a tudásszomj, a becsvágy, a költészet, a zeneérzék: kérve kérem, ne azonosítsák magukat ezzel az érzéketlen, tudatlan, ambíció nélkül való, durván materiális és mosdatlan fajjal.”

Ám mindhiába, azonosították, könyvét pedig villámgyorsan felvásárolták, miként Dövényit ugyanezért negyvennégy évvel később kötél általi halálra ítélték azok, akiknek mai örökösei esetében kérdés, miért, hogy mindig csak az őket ért sérelmekkel foglalkoznak? Mert ez a kérdés merül fel önkéntelenül is Heisler András, a Mazsihisz elnöke 2013. december 3-án a budapesti Nyugati téren tartott hanuka-gyertyagyújtáskor elhangzott (a Mazsihisz honlapjára másnap felkerült) kijelentésével szembesülve:

„Akik kegytárgyakat rombolnak, dzsámikat rongálnak, kereszteket döntenek vagy hanukiákat támadnak, azok nem a demokratikus kultúra részei, azok barbárok. A barbárok pedig nem lehetnek a demokratikus közélet szereplői.”

Az esetek sorából ezúttal tehát nem maradt ki a keresztdöntögetés sem. Csak kérdés, ha ez valahol megtörténik (márpedig lassan fekete könyv készülhetne, egy évben csak nálunk hány), miért nem tiltakoznak azonnal ellene is? Miért, hogy mindig az húzza a rövidebbet – akár úgy, hogy könyvét felvásárolják, akár úgy, hogy halálra ítélik érte –, aki nem hallgatja el, mennyire igazságtalan a kettős mércézés, a „quod licet Iovi, non licet bovi”, az „amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek” elv alkalmazása?